A paradicsompalánta kesernyés, nehéz illata már azelőtt megcsapta az orromat, hogy teljesen beléptem volna az üvegházba.
Egy pillanatig azt hittem, rossz helyen járok.
Aztán megláttam a csupasz szárakat.
A tegnap még dús, zöld lombok között egymás mellett lógtak a hatalmas, húsos „Bikusszívek”, a sötétbordó „Fekete mór” paradicsomok, és a napfényben aranyló paprikák. Négy napot szántam erre a hétvégére. Befőzés, lecsó, savanyúság, paradicsomszósz — minden elő volt készítve.
Most pedig csak letört ágak, szétszórt levelek és a földbe taposott, éretlen paradicsomok hevertek előttem.
Valaki végigment az egész üvegházon.
És nem egyszerűen szedett.
Kirabolta.
A talajon idegen cipőnyomok futottak végig. Az egyik sarokban egy letört paradicsomág feküdt. A polcomról eltűntek a ládák, amelyeket évek óta használtam.
Aztán meghallottam a hátam mögül a vidám hangot.
— Ó, Anikó! Már meg is érkeztetek?
Megfordultam.
A sógornőm, Rita állt az ajtóban.
Piros volt az arca a melegtől, szélesen mosolygott, és a kezét éppen az én kedvenc konyharuhámba törölte.
A fejemen lévő vér egyetlen pillanat alatt a gyomromba zuhant.
— Mi történt itt? — kérdeztem halkan.
Rita értetlenül nézett rám.
— Hát… összeszedtük a termést.
— A mi termésünket?
— Hát persze! — nevetett fel. — Ne csinálj már úgy, mintha valami szörnyűség történt volna. Nektek ketten ennyi zöldségre úgysem lenne szükségetek. Mi meg elvisszük. A fiúknak kell a vitamin.
A kapu felől ekkor megjelent a férje, Igor.
A Nissan csomagtartója tárva-nyitva állt.
És tele volt.
Műanyag ládák, kartondobozok, kosarak. Paradicsom, uborka, paprika, fokhagyma.
Az én hónapokig nevelt termésem.
Egy pillanatig egyszerűen nem tudtam megszólalni.
Aztán eszembe jutott minden.
Három éve vettük a telket Péterrel egy régi, elhanyagolt kertszövetkezetben Dmitrov mellett. Akkor még görbe kerítés, gaz és betonkemény talaj fogadott bennünket. Hónapokig dolgoztunk rajta. Teherautókkal hozattuk a termőföldet, kivágtuk a beteg fákat, felújítottuk a kerítést.
Az üvegház pedig az én büszkeségem lett.
Télen magokat rendeltem ritka fajtákból. Februárban a városi lakásunk ablakpárkányai tele voltak palántákkal. Éjszakánként fitolámpák alatt nőtt minden egyes növény. Pikíroztam, tápoldatoztam, kötöztem őket.
Nem egyszerű zöldségek voltak.
Az én időm volt bennük.
A munkám.
A türelmem.
És egy darabka abból az életből, amit magunknak építettünk.
Rita viszont mindig úgy tekintett a kertünkre, mintha az közös családi büfé lenne.
Péntek este megérkeztek, szombaton pedig elkezdődött a „pihenés”.
Rita napozott.
A fiai rohangáltak az ágyások között.
Igor grillezett.
Én pedig főztem, locsoltam, gyomláltam és próbáltam megmenteni azt, amit a gyerekek éppen nem tapostak le.
Ha megkértem őket, hogy segítsenek, Rita csak legyintett.
— Mi pihenni jöttünk, Anikó. A kertészkedést ti választottátok.
Péter pedig mindig békíteni próbált.
— Ugyan, Anikó, Rita a húgom. Hadd legyenek itt a gyerekek.
Én pedig engedtem.
Egészen addig, amíg azon a pénteken haza nem érkeztünk.
Két nappal korábban ugyanis beázott a lakásunk. A felső szomszédnál csőtörés történt, mi pedig kénytelenek voltunk visszarohanni Moszkvába. A hétvégére tervezett befőzésnek annyi lett.
Amikor végre mindent elintéztünk, azonnal visszaindultunk.
És most ott álltam a kifosztott üvegház előtt.
Rita pedig még mindig úgy nézett rám, mintha ő tett volna nekem szívességet.
— Ne haragudj már — mondta. — Mi csak megmentettük, ami különben rád rohadt volna. Nézd, még neked is hagytunk egy ládával a verandán.
Péterre néztem.
A férjem arca elsápadt.
Láttam rajta, hogy ő is most döbben rá, mennyire messzire ment a húga.
— Rita, ti… engedély nélkül szedtétek le az egészet?
— Jaj, Péter, ne kezd már te is! — legyintett. — Család vagyunk.
Valami azonban bennem ekkor elcsendesedett.
Az imént még kiabálni akartam.
Ordítani.
Aztán rájöttem, hogy semmi értelme.
Ha veszekedni kezdek, Rita sírni fog. Péter középre kerül. Igor megsértődik. A végén pedig én leszek a „hisztis menyecske”, ők pedig a szerencsétlen rokonok, akik csak segíteni akartak.
Nem.
Ezt másképp fogjuk megoldani.
Lassan Rita felé fordultam.
Aztán elkerekítettem a szemem.
— Rita…
A hangom megremegett.
— Mondd, hogy a gyerekek nem ettek belőle.
A mosoly eltűnt az arcáról.
— Miből?
— A paradicsomból. Nem ettek belőle?
— Nem… Miért?
Hátraléptem egyet.
A kezemet a szám elé kaptam.
— Péter…
— Mi van?
Ránéztem, és olyan rémületet próbáltam az arcomra varázsolni, amennyit csak tudtam.
— Ők leszedték az egészet.
— Igen — mondta Péter óvatosan.
— Azt a termést?
Rita most már kezdett ideges lenni.
— Anikó, mi bajod van?
Vettem egy mély levegőt.
— Ti nem tudtátok?
— Mit?
Körülnéztem az üvegházban, majd szinte suttogva mondtam:
— Szerdán este le kellett permeteznem mindent.
Csend lett.
Igor abbahagyta az alma rágását.
— Mit permeteztél?
— Atkák jelentek meg. És láttam a fitoftóra első jeleit is. Azonnal kezelnem kellett.
Rita arca megváltozott.
— De hát… te mindig azt mondtad, hogy vegyszermentesen kertészkedsz.
— Általában igen.
Megráztam a fejem.
— Most azonban nem volt más választásom.
Igor lenyelte az utolsó falatot.
— Mivel?
Szándékosan vártam néhány másodpercet.
— Erős szerrel.
— Mennyire erőssel?
A hangja már nem volt magabiztos.
— Olyannal, amelynek hosszú a várakozási ideje.
Rita közelebb lépett.
— Miféle várakozási idő?
— Huszonegy nap.
A sógornőm megmerevedett.
— Huszonegy?
Bólintottam.
— Huszonegy napig nem lett volna szabad leszedni semmit.
Igor lassan a Nissan felé nézett.
— És… most minden ott van?
— Minden.
A férfi arca egyre fehérebb lett.
— De hát csak megmostuk volna…
— Rita — vágtam közbe. — Ez nem olyan, mint amikor leöblíted a földről a sarat.
Szünetet tartottam.
— Ti ezt most mind hazavinnétek a gyerekeknek?
Senki sem válaszolt.
A csend szinte fizikailag nehezedett ránk.
Aztán Rita felsikoltott:
— Igor!
A férje úgy ugrott a csomagtartóhoz, mintha az időzített bomba lenne.
— Vegyük ki! Azonnal!
— Hova?
— Vissza! Mindent vissza!
A következő tíz percben olyan jelenetet láttam, amelyet valószínűleg még unokáimnak is mesélni fogok.
Igor két ládát egyszerre cipelt vissza az üvegházhoz, miközben káromkodott.
Rita a kerti csapnál mosta a kezét.
Nem egyszer.
Legalább tízszer.
A két fiú pedig értetlenül állt az udvaron, miközben az anyjuk rájuk parancsolt:
— Ne nyúljatok semmihez!
Végül az összes láda visszakerült a verandára.
Igor becsapta a csomagtartót.
— Anikó… mi tényleg nem tudtuk.
— Persze.
— Nem akartunk rosszat.
— Persze.
— Csak azt hittük, úgyis megmarad.
— Persze.
Rita rám nézett.
A szeme már egyáltalán nem mosolygott.
— Akkor… mi most hazamegyünk.
— Szerintem is.
Néhány másodperccel később a Nissan olyan lendülettel hagyta el a telket, hogy kavicsok pattogtak a kerekek alatt.
Megvártam, amíg eltűnnek az úton.
Aztán csend lett.
Péter mellém lépett.
Rám nézett.
Majd az előttünk sorakozó ládákra.
— Anikó…
— Igen?
— Nekünk nincs is semmiféle mérgezett hulladékunk.
— Nincs.
— És soha nem is permeteztél ilyesmivel?
— Nem.
Péter néhány másodpercig némán nézett rám.
Aztán elmosolyodott.
— Te őrült nő vagy.
— Tudom.
Odamentem a legfelső ládához, kivettem belőle egy hatalmas, rózsaszín paradicsomot, letöröltem a pólóm ujjával, és beleharaptam.
Édes volt.
Napérlelte.
Tökéletes.
Péter elnevette magát.
— Te tényleg megetted?
— Természetesen.
— És ha Rita ezt meglátná?
— Akkor valószínűleg elköltözne egy másik megyébe.
Péter már hangosan nevetett.
Én pedig ránéztem a rengeteg szépen összerendezett ládára.
A sógornőm ugyan minden határt átlépett, de egy dolgot nem lehetett elvenni tőle: kiválóan dolgozott.
A paradicsomok méret szerint voltak válogatva.
Az uborkák külön.
A paprikák külön.
A fokhagyma gondosan zsákokba rakva.
Tulajdonképpen elvégezte helyettem a legnehezebb munkát.
— Na — mondtam, és Péter kezébe nyomtam egy ládát. — Ne állj ott. Várnak a befőttesüvegek.
— Igenis, főnök.
Aznap estig dolgoztunk.
Lecsót főztünk, paradicsomszószt készítettünk, uborkát savanyítottunk. A konyha megtelt gőzzel, fokhagymaillatú levegővel és a friss paradicsom édeskés aromájával.
Rita és Igor pedig soha többé nem jöttek a telkünkre.
Később hallottuk, hogy vettek maguknak egy hétvégi üdülőhelyes bérletet.
Azt mondták, ott legalább senki nem próbálja rávenni őket, hogy kertészkedjenek.
Én pedig azóta is mosolyogva gondolok arra a péntekre.
Mert néha nem az a legjobb válasz arra, ha valaki átlépi a határaidat, hogy hangosan kiabálni kezdesz.
Néha elég egy kis hidegvér, egy jó adag színészi tehetség, és egy teljesen kitalált permetezés.
A legfontosabb pedig az, hogy azóta már mindenki tudja: ami a mi kertünkben terem, ahhoz csak az nyúlhat, akinek mi magunk adunk belőle.
