– Akkor legyen így – mondta Makar Iljics, és széttárta az öt ujját az asztal fölött. – Mindenki előtt. Tisztességesen.
A lugas alatt harmincan ültek. Egy pillanat alatt elcsendesedtek.
Kilenc éve ültem ennél az asztalnál vasárnaponként, így pontosan tudtam, mit jelent, amikor az apósom felemeli a kezét. Számolni fog.
És amikor Makar Iljics számol, abba nem szokás beleszólni.
– A ház az enyém – hajlította be a hüvelykujját. – Az értékbecslő hatmillióra tette. Ha nyugdíjba megyek, a ház a nagyobbik fiamé, Vagyimé. A lakás Karináé – mutatott a mutatóujjára. – Négy és valamennyi. A lakás most azonnal a kisebbiké,
Iljáé. Nyolcadik éve laknak albérletekben, két gyerekkel. A különbség kettő – behajlította a középső ujját. – Iljának kipótoljuk a garázsból. A garázst eladjuk. Így mindenkinek ugyanannyi jut. A családban ez az igazságos.
A kezét leengedte, majd a tenyerével végigsimította az abroszt.
Pont úgy, ahogy negyven éven át simíthatta a friss vakolatot.
– A lakásomat nem osztjuk szét – mondtam.
A mondat olyan halkan hangzott el, hogy először szinte én magam sem hittem el, hogy kimondtam.
A grillből füst szivárgott, fokhagyma és medvehagyma illata keveredett a sült húséval. Az egyik nagynéni azt mondta:
– Hát, ebben van valami.
A másik rögtön rávágta:
– Makar mindig igazságosan intézi.
Ilja lesütötte a szemét. Aljona idegesen bólogatott mellette.
Vagyim, a férjem, két emberrel arrébb ült.
Ő is bólogatott.
Egyszer.
A kompótra nézve.
Ez volt az egész ünnepség leghangosabb pillanata.
A lakást 2013 májusában vettem.
Anyám akkor Ejszkbe költözött a nővéréhez. Eladtuk a falusi házat kilencszázezerért. Én pedig tizenegy évig dolgoztam a gyárban, és összeszedtem mellé még kilencszázötvenezret.
Egymillió-nyolcszázötvenezer.
Készpénzben.
Jelzálog nélkül.
Segítség nélkül.
Vagyimot akkor még nem is ismertem.
Harminckilenc éves voltam, amikor összeházasodtunk, négy évvel később.
És most, kilenc év házasság után az én lakásomat ujjakon számolták ki egy kerti asztal fölött, a saslik és a torta között.
– Makar Iljics – mondtam.
Ő hallotta.
Csak úgy tett, mintha nem.
– Az erkélyt Ilja velem üvegezte be – folytatta. – Emlékeztek? Két hétig dolgoztak rajta. Vagyim meg a padlót rakta újra. Úgyhogy ez a lakás amúgy is félig a miénk. Karina és Vagyim pedig beköltöznek hozzánk. Elférünk. Egy család vagyunk.
– Makar Iljics.
Most már hangosabban.
A viaszosvászon ragadt a tenyerem alatt. Végighúztam rajta a hüvelykujjam.
– Nincs miről beszélni. A lakás nem eladó, és nem kerül senkihez.
A csend ezúttal valóban néma lett.
Még a grill pattogása is túl hangosnak tűnt.
Makar Iljics elvigyorodott.
– Nahát. Megjött a ház úrnője. Vagyim, te nevelgesd már a feleségedet! Az ünnepeltre iszunk vagy sem?
Valaki nevetni kezdett.
Aztán mindenki.
Nem vele nevettek.
Rajtam.
Vagyim is nevetett.
Hangosan, reflexből, ahogy az építkezéseken szokott, amikor túl kell kiabálni a fúrógépet.
Felemelkedtek a poharak.
Valaki azt kiáltotta:
– Hetven!
A torta elindult körbe az asztalon.
Én pedig megittam a kompótomat.
Langyos volt és émelyítően édes.
Senki nem mondta ki, hogy igazam van.
De én kimondtam.
Harminc ember előtt.
Kilenc év után először mondtam ennek a családnak nemet.
És az asztal meghallotta.
Akkor is, ha úgy tett, mintha nem.
Hazafelé Vagyim egészen a Kirov utcai kanyarig hallgatott.
Ott megszólalt:
– Miért kellett ezt mindenki előtt?
– Mert mindenki előtt akarták elvenni.
– Az apám nem rosszat akart.
– A lakásomat akarta.
– A mi lakásunkat – javított ki. – Kilenc éve ott élünk.
Otthon párnát vett elő, és kiköltözött a kanapéra.
Nem veszekedett.
Csak elment.
Én pedig a folyosón álltam, és néztem a szekrényt.
Ugyanazt a szekrényt, amit 2013-ban, az első estén egyedül szereltem össze csavarhúzóval.
Az egyik ajtó belső oldalára akkor, ceruzával, ráírtam:
Május 14., 2013.
Az ajtó azóta is simán jár.
Nem vetemedett meg.
Becsuktam, és lefeküdtem.
Egyedül.
Ahogy tizenhárom évvel korábban.
Csakhogy akkor még nem fájt.
Csütörtökön Ilja felhívott.
Azt mondta, szombaton átjönne Aljonával.
Teára.
Szombaton pontosan tizenegykor csengettek.
Ilja a kezében egy nagy papírzacskót tartott.
– Pitét hoztunk – mondta.
– Nem maradunk sokáig – tette hozzá Aljona.
Beengedtem őket.
A konyhában leültünk. Feltettem a vizet, elővettem a csészéket.
Ilja végig halkan beszélt.
Mindig ilyen volt.
Még akkor is bocsánatot kért, amikor senki nem haragudott rá.
– Karina, ne érts félre. Nem akarunk rád telepedni. Csak… a főbérlő azt mondta, augusztusig maradhatunk. Aljona összepakolt néhány dolgot. Gyerekruhákat, téli holmikat. Csak átmenetileg tennénk le őket a kis szobában.
Megállt.
– Apám azt mondta, nem lesz belőle gond.
– Apád azt mondta?
Ilja bólintott.
– Azt mondta, a családban ez így igazságos.
Ugyanazzal a hangsúllyal mondta, ahogy az apja.
Mintha nem is a saját mondata lett volna.
– Ilja, nektek két gyereketek van. Tudom, hogy nehéz. De a kis szobámba nem kerülnek dobozok. Mert a dobozok után jön a kiságy. A kiságy után ti. Ez nem egy sarok kérdése. Hanem azé, hogy kié a lakás.
Ilja zsebében megcsörrent a telefon.
Ránézett.
Aztán megnyomta a kihangosítást.
– Igen, apa.
Makar Iljics hangja betöltötte a konyhát.
– Karina, hallasz engem?
– Igen.
– Akkor válaszolj. Mindenki előtt. Ki üvegezte be az erkélyt huszonegyben?
– Ilja veled.
– Ki rakta le a padlót?
– Vagyim.
– És az Ilja autójára felvett hitelt ki fizette három évig?
Nem válaszoltam azonnal.
– Vagyim. A közös pénzünkből.
– Na látod. Akkor mondd meg, kinek a lakása, ha az egész család beletett?
Lenéztem.
Az asztal szélén volt egy apró sorja a laminált lapon. A hüvelykujjammal oda-vissza simítottam.
– Az erkély százhatvanezer volt – mondtam. – Visszaadtam Vagyimnak ugyanabban az évben a prémiumomból. Az autóhitel havi tizenegyezer-négyszáz volt, harminchat hónapon át. Összesen négyszáztízezer ment el a közös pénzünkből Ilja autójára.
Csend.
– Tehát?
– Tehát az én lakásomba nem a család fektetett be. Én fektettem be a családba.
A vonal másik végén hosszú hallgatás következett.
Aztán Makar Iljics megszólalt:
– Számolsz, mi?
– Igen.
– Akkor számolj tovább. Ilja, vigyétek be a dobozokat. Majd lenyugszik.
Nem vitatkoztam.
Lekísértem őket.
A parkolóban Ilja autójának csomagtartója nyitva volt.
Hét doboz állt benne.
A felsőre Aljona kerek betűkkel ráírta:
„Gyerekek, tél.”
Megfogtam.
Súlyos volt.
Tizenöt kiló körül.
Nem ruha.
– Ilja – mondtam. – Nyisd ki az én autómat.
Megnyitotta.
A hét dobozt egyenként átpakoltam.
Ő nem segített.
Nem is akadályozott.
Aztán beültem, és elhajtottam.
Húsz perc múlva Makar Iljics háza előtt álltam.
A kapu zárva volt.
Odabent ugatott a kutya.
A dobozokat szépen egymás mellé tettem a kapu elé.
A gyerekruhákkal felfelé.
Bekopogtam.
Raisa Fjodorovna nyitott ajtót.
Meglátta a dobozokat.
Aztán engem.
A kezét a szája elé kapta.
– Ezek Ilja holmijai – mondtam. – Azt mondták neki, hogy az én lakásom az övé. Itt hangzott el. Akkor itt legyenek.
És elmentem.
Este tizenegykor Vagyim jött haza.
Nem hozzám.
Az apja udvaráról.
– Kidobtad a testvérem gyerekeinek a holmiját a kapu elé – mondta.
Nem kiabált.
Csak nagyon hangosan beszélt.
– Oda vittem, ahol szerintük helye van.
– Anyám sírt.
– Én is majdnem.
– Az apám azt mondta, nem vagy a család része, ha így viselkedsz.
Elhallgatott.
Aztán:
– Tudod, mit csináltál?
– Igen.
– Megaláztál mindenki előtt.
– Nem. Csak nem engedtem, hogy engem alázzanak meg.
Felkapta a párnát.
– Akkor oldjuk meg nélküled.
És megint kiment a nappaliba.
Három nap múlva virággal jött.
Fehér krizantém volt, az út menti virágárustól.
Három éve nem hozott nekem virágot.
A szekrény tetejére tette.
– Beszéltem apámmal – mondta.
A hangja most békés volt.
– Visszalépett. Megértette, hogy a lakás a tiéd. Azt mondta, Ilja augusztusig várjon. Talán kap hitelt. Azt mondta, éljetek úgy, ahogy eddig. Nincs háború.
Megölelt.
Én pedig elhittem.
Nem azért, mert hittem neki.
Hanem mert annyira szerettem volna, hogy vége legyen.
Eltelt egy hét.
A szokásos hét.
Olyan, amiből már több mint négyszázat együtt töltöttünk.
Vagyim visszaköltözött a hálószobába.
Az apja nem hívott.
Ez furcsa volt.
Korábban minden este beszéltek.
Most Vagyim ment ki a telefonjával az erkélyre.
Azt hittem, engem akar megkímélni.
Csütörtökön lelakkoztam a kis szoba polcát.
Péntek este teát töltöttem.
– Ilja elvitte a dobozokat?
– Igen.
Túl gyorsan válaszolt.
– Anyám bevitte a fészerbe.
– És te tényleg azt mondtad apádnak, hogy a lakás nem kérdés?
Megállt.
Csak egy pillanatra.
De én észrevettem.
– Persze.
– Pontosan ezt mondtad?
– Pontosan.
Bólintottam.
Éjfél körül felébredtem.
Vagyim felkelt.
– Vizet iszom.
Kiment.
Az ajtót nyitva hagyta.
Hallottam, ahogy a konyhában megszólal a telefon.
– Igen, apa.
Szünet.
– Minden rendben.
Újabb szünet.
– Megnyugodott.
A mezítelen talpam alatt hideg volt a linóleum.
– Szeptemberre, apa. Mondtam már. Ilja augusztusig győzködi. Már enged. Te is látod. A kulcsot megcsináltattam neked. Nálad van.
Hosszú csend.
– Minden rendben lesz.
Kétszer fordult a zár.
De nem az én kulcsom.
Az enyém a szekrényen feküdt, a telefonom mellett.
Szombat volt.
Július tizenegyedike.
Elvileg délután háromig dolgoztam volna.
Kedden cseréltem el a műszakomat.
Ezt senki nem tudta, csak a kolléganőm.
Az ajtó kinyílt.
Makar Iljics lépett be elsőként.
Mögötte Ilja, kezében egy sárga építőipari mérőszalaggal.
Aljona pedig egy noteszt tartott.
Amikor megláttak, mindhárman megálltak.
– Karina? – kérdezte az apósom. – Te itthon vagy?
– Igen.
– Vagyim azt mondta, háromig dolgozol.
– Vagyim sok mindent mondott.
Makar Iljics mintha nem hallotta volna.
– Csak fél órára jöttünk. Ilja megnézi, hova fér a gyerekszoba. Szeptemberig még van idő.
A kulcsot letette a szekrény tetejére.
Az enyém mellé.
Aztán bement a kis szobába.
Ilja kihúzta a mérőszalagot.
– Kettő hetven – mondta.
Aljona felírta.
– Az ablak ide.
Újabb szám.
Én pedig ott álltam a saját előszobámban.
És először éreztem azt, hogy nem engem akarnak kiköltöztetni.
Egyszerűen már kiköltözött belőlem a helyem.
A hálószoba ajtaja újra kinyílt.
Vagyim lépett be.
Bevásárlószatyrok voltak a kezében.
Megállt.
– Te mit keresel itthon?
– Lakom.
Elvörösödött.
– Karina, ne csináld ezt. Apám csak felméri a szobát. Te is mondtad, hogy érted, hogy Iljának nehéz.
A kis szobából Aljona hangja hallatszott:
– Ide kerülhetne a kiságy. Egy húsz centivel beljebb.
A falamra rajzolt egy apró keresztet.
A saját falamra.
A saját lakásomban.
Ekkor beléptem.
– Nincs mit felmérni.
Ilja kezében megállt a mérőszalag.
– A lakást eladtam.
Senki nem mozdult.
– Eladtam – ismételtem.
Most már mindenki rám nézett.
– Június huszonnyolcadikán tettem fel a hirdetést. Másnap reggel, azután, hogy Vagyim azt mondta apádnak: „Szeptemberre meglesz, a kulcsot megcsináltattam.” Nyolc érdeklődő jött. Tegnap megkaptam az előleget. Két hét múlva zárjuk az ügyletet. A vevők fiatal házaspár, a hitelüket jóváhagyták. Engedtem az árból, hogy gyorsan elmenjen.
Makar Iljics lassan leült.
Pont a polcra.
Arra, amit kedden lakkoztam.
A polc elbírta.
– Ezt nem teheted – mondta.
Aztán kijavította magát:
– Nem teheted meg velünk.
– De megtehetem.
Felemeltem a kezem.
Most én számoltam.
– Négy egész három a lakás piaci ára. Négy egész tizenötért adtam el. Saját pénzből vettem 2013-ban. Kilencszázezer anyám házából. Kilencszázötven az én megtakarításom. Az erkély százhatvanezre vissza lett fizetve. Az Ilja autójára elment négyszáztízezer a közös pénzünkből. Ezt senki nem fizette vissza.
Behajlítottam a mutatóujjam.
– A házad hatmilliót ér.
Makar Iljics arca megfeszült.
– Két fiad van. Három-három millió fejenként.
Behajlítottam a középső ujjamat.
– Így már valóban egyenlő.
Aztán leengedtem a kezem.
– Nincs mit kipótolni.
– Mondd le az előleget – mondta Makar Iljics.
– Nem.
– Ez a családé!
– Nem.
– Akkor Vagyim ma összepakol, és hozzám jön. Te pedig élhetsz egyedül a pénzeddel.
Ránéztem Vagyimra.
Ő még mindig a bevásárlószatyrokat tartotta.
– Rendben.
Vagyim rám nézett.
Először az egész házasságunk alatt olyan halkan szólalt meg, hogy alig hallottam:
– Karina…
A szekrényről levettem a második kulcsot.
Azt, amit Vagyim az apjának csináltatott.
A tenyerembe szorítottam.
– Ezt pedig visszaveszem.
Két hónappal később lezártuk az adásvételt.
A vevők augusztusban beköltöztek.
Én három hétig a gyárból ismert kolléganőmnél aludtam egy összecsukható ágyon, a nő unokái között.
Furcsa módon az volt az év legnyugodtabb három hete.
Augusztus végén vettem magamnak egy harminckét négyzetméteres garzont Zarjécsnyijben.
Negyedik emelet.
Az ablak az iskolára néz.
A pénz maradékát egyelőre nem költöttem el.
Most először nem más életét tervezem vele.
Vagyim az apja házában lakik.
Abban a szobában, ahol gyerekként aludt.
Vasárnaponként felhív.
Mindig az apja családi ebédje után.
Azt mondja, nem tudott a kulcsról.
Azt mondja, az apja kérte meg rá.
Azt mondja, Ilja és Aljona továbbra is albérletben laknak, mert a főbérlő meghosszabbította a szerződésüket.
Azt is mondja, Makar Iljics mindenkinek úgy meséli, hogy én a „családi fészket” pénzért dobtam el.
Raisa Fjodorovna titokban hív fel, általában boltból.
Mindig ugyanazt mondja:
– Makar nem rossz ember, Károcska.
Én nem vitatkozom vele.
Ő sem kérdezi, miért.
A szekrényt, amit a régi előszobából hoztam, egyetlen este alatt szétszedtem és újra összeraktam.
Pontosan befért.
Az ajtaja simán jár.
Nem vetemedett meg.
A belső oldalán, legalul még mindig ott van a régi ceruzás felirat:
„Május 14., 2013.”
Alá pedig most odakerült egy új dátum:
„Augusztus 26., 2026.”
Aznap először nem egy lakást vettem, hanem visszakaptam magamat.
