— Anya húsvétra jön. Az egész ünnepre. Ugye, ez nem probléma? Már megígértem neki.
Pál olyan természetességgel közölte, mintha csak azt mondta volna, hogy holnap esni fog az eső.
Én közben a habverőt tartottam a kezemben, és éppen a kalácshoz készülő tojásfehérjét vertem. A tavaszi napfény aranyszínű csíkokat rajzolt a konyhaasztalra, a párkányon friss zöld hajtások kapaszkodtak a fény felé.
Mégis úgy éreztem, mintha hirtelen kihűlt volna a levegő.
— Jön? — kérdeztem lassan. — Pál, ezt komolyan mondod?
— Persze. Miért ne jönne?
Letettem a habverőt.
— Azért, mert tíz nap múlva húsvét van. Megbeszéltük, hogy idén végre itthon, négyesben ünneplünk. A gyerekek már hetek óta készülnek. Megvettük a jegyeket a tojáskiállításra, szombatra pedig kincskereső játékot terveztünk a parkban.
Pál hirtelen nagyon érdekesnek találta a kezében lévő ásványvizes palack címkéjét.
— Na de hová menjen szegény? Egyedül van otthon a faluban. Hiányoznak neki az unokák. Hoz nekik festett tojást, süt egy kis paszkát… Már a jegyet is megvette. Szerdán érkezik.
Behunytam a szemem.
— És meddig marad?
Pál megvonta a vállát.
— Egy hét. Legfeljebb kettő. Csak az ünnepekre.
Ismertem ezt a mondatot.
Tavaly is „csak az ünnepekre” jött.
Júniusban ment haza.
— Pál…
— Ne kezdd, kérlek. Ez az anyám.
Megint elővette azt a tekintetét. Azt a könyörgő, kissé bűntudatos nézést, amely előtt éveken keresztül mindig meghátráltam.
De most valami megváltozott bennem.
— Nem az a baj, hogy jön — mondtam halkan. — Hanem az, ahogy jön.
Pál értetlenül nézett rám.
— Mégis, mit jelent ez?
— Azt, hogy nem vendégként érkezik. Hanem ellenőrként.
Nem válaszolt.
Nem is kellett.
Mindketten pontosan tudtuk, mire gondolok.
Ganna Ivanovna tavaly három nap alatt átrendezte a konyhát, megmosta az ablakokat ecettel, mert „Isten fénye nem tud rendesen bejönni a maszatos üvegen”, a törölközőket pedig színek szerint hajtogatta újra.
A negyedik napon kijelentette, hogy a süteményem nem paszka, hanem „élesztős keksz”.
Az ötödiken megkérdezte, hogy „Pál tényleg ennyit eszik, vagy csak szégyell még szólni?”.
A hatodik napon pedig átválogatta a fehérneműs fiókomat.
Idén megfogadtam: nem.
Nem fogom hagyni.
A következő napokban megszállottan takarítottam.
Nem azért, mert koszos volt a lakás.
Hanem mert már előre hallottam Ganna Ivanovna hangját.
„Ezt te pornak nevezed?”
„Miért itt tartod?”
„Egy rendes háziasszony ilyet nem csinál.”
„Manapság a nők csak a telefonjukat tudják nyomkodni.”
A nővérem, Irina, csak sóhajtott, amikor felhívtam.
— Maricska, tarts ki. Az anyósoddal tölteni a húsvétot olyan, mint vizsgázni egy olyan tanár előtt, aki már előre eldöntötte, hogy megbuktat.
— Már három liter házi tejfölt rendelt. Azt mondja, az enyém olyan, mint a víz. És közölte, hogy újra megsüti a kalácsaimat.
Irina felnevetett.
— Csak nehogy még a férjedet is újra megsüsse.
— Ez most komoly, Iri.
— Tudom. De figyelj rám: ez a te otthonod. Nem kell engedélyt kérned ahhoz, hogy a saját konyhádban te főzz.
Néhány másodpercig hallgattam.
— Idén nem fogok hallgatni.
— Ezt tavaly is mondtad.
— Most tényleg nem.
Szerdán este megérkezett.
Három hatalmas táskával.
Az egyikből házi kolbász illata áradt, a másikból savanyúság, a harmadikból pedig valami egészen meghatározhatatlan szag.
Ganna Ivanovna belépett, megpuszilt, aztán azonnal végigmérte az előszobát.
— Jaj, Maricska, szervusz! Hát ez mi a tükörön?
Még le sem vette a kabátját.
— Tükör.
— Azt látom. Csíkos.
Pál mögötte hozta be a csomagokat.
— Anya, előbb ülj le. Vacsorázunk.
— Vacsorázunk? — kérdezte, mintha valami különösen merész ötletet hallott volna. — Én hoztam túrót. Azt rögtön át kell törni.
— Már kész a vacsora.
— És a túró?
— Holnap is jó lesz.
— Holnapra már nem lesz jó.
Rám nézett.
— Ugye turmixgéppel keverted?
— Igen.
Ganna Ivanovna úgy sóhajtott fel, mintha személyesen én tettem volna tönkre az egész húsvétot.
— A tésztának kéz kell, Maricska. Nem gép.
A vacsora sem telt békésebben.
— Miért van a gyerek mezítláb?
— Huszonkét fok van.
— A padló hideg.
— Nem hideg.
— Én érzem.
Aztán rám nézett.
— Hol vannak azok a gyapjúzoknik, amiket tavaly kötöttem?
— Kicsik lettek. Odaadtam őket egy családnak.
Megállt a villa a kezében.
— Odaadtad?
— Igen.
— Az én munkámat?
— Már nem használtuk.
Ganna Ivanovna lassan letette a villát.
— Hát persze. Ma már semmit sem becsülnek.
Pál a lábamhoz ért az asztal alatt.
Ne kezdjem.
Ne rontsam el.
Maradjak csendben.
Én pedig megint hallgattam.
Egészen péntek reggelig.
A konyhából hatalmas csörömpölés hallatszott.
Kirohantam.
És csak álltam az ajtóban.
Az összes konyhaszekrény nyitva volt. A tányérok az asztalon, az élelmiszerek a pulton, a fűszerek a földön sorakoztak.
Ganna Ivanovna pedig elégedetten pakolászott.
— Mit csinál?
— Rendet.
— Miféle rendet?
— Azt, ami itt eddig hiányzott.
Felvettem egy üveg rizst.
— Ez miért van kint?
— Nyitva volt.
— Igen. Mert használjuk.
— Ebből lesznek a bogarak.
— Akkor majd elteszem.
— Már eltettem.
Aztán megláttam a palántáknak szánt befőttesüvegeket a kezében.
— Azokat tegye le!
— Minek ennyi üres üveg?
— A palántákhoz.
— A paradicsom nem fog megsértődni, ha másikba kerül.
Éreztem, hogy remeg a kezem.
Ekkor belépett Pál.
Körülnézett.
— Hű, anya! Már el is kezdtél segíteni?
Ganna Ivanovna büszkén elmosolyodott.
— Hát valakinek rendet kell tennie.
Pál rám nézett.
— Anyának tényleg nagyobb tapasztalata van.
Abban a pillanatban valami eltört bennem.
Nem hangosan.
Nem látványosan.
Csak egyszerűen elfogyott bennem az erő ahhoz, hogy tovább mosolyogjak.
Kimentem.
Szombaton jött az utolsó csepp.
A gyerekekkel tojást festettünk.
Az asztalon mindenféle színű festék, ecset, matrica és csillámpor hevert.
A kisfiam, Marci, boldogan mutatta a kék tojását.
— Anya, nézd! Erre teszek egy cicát!
Ganna Ivanovna odalépett, és egyetlen mozdulattal félretolta a festékeket.
— Mit műveltek?
— Tojást festünk.
— Ezt látom. De mi ez a kék?
— Festék.
— Húsvétra?
— Igen.
— Húsvétra hagymahéj kell. Az az igazi.
— A gyerekek szeretik a színeket.
— A gyerekek sok mindent szeretnek. Attól még nem kell mindent megengedni nekik.
Marci lesütötte a szemét.
És akkor már nem bírtam tovább.
— Elég.
A konyha elcsendesedett.
Ganna Ivanovna rám nézett.
— Tessék?
— Ez az én otthonom. Ezek az én gyerekeim. És ez a mi ünnepünk.
— Én csak jót akarok.
— Nem. Maga irányítani akar.
Pál azonnal közbeszólt.
— Maricska…
Ránéztem.
— Ne.
Most először nem kértem tőle segítséget.
Nem vártam, hogy megmentsen.
Csak kimondtam azt, amit évek óta nyeltem.
— Ha vendégként jött, örülünk magának. Ha azért jött, hogy mindent átvegyen, akkor nekünk ez nem ünnep.
Ganna Ivanovna arca elvörösödött.
— Pál! Hallod, mit mond a feleséged?
Pál rám nézett.
— Miért kell ezt pont húsvét előtt?
— Mert pont húsvét előtt történik minden.
— Légy bölcsebb. Te fiatalabb vagy.
Elmosolyodtam.
Keserűen.
— Mindig én legyek bölcsebb?
Pál nem válaszolt.
— Mindig én engedjek? Mindig én hallgassak? Mindig nekem kell megértenem mindenkit?
Csend.
— És engem ki ért meg?
Senki nem felelt.
Felmentem az emeletre, összepakoltam a gyerekek holmiját, és húsz perc múlva már az ajtóban álltam.
— Hová mész? — kérdezte Pál.
— Irinához.
— Most?
— Igen.
— És húsvétkor?
— Majd meglátjuk.
A gyerekekkel együtt becsuktam magam mögött az ajtót.
Irina nem kérdezett semmit.
Csak kinyitotta az ajtót, félreállt, és azt mondta:
— Gyere.
Náluk hangos volt a ház.
A gyerekek nevettek, a konyhából fahéj és frissen sült kalács illata áradt, senki nem ellenőrizte, hogy tiszta-e az ablak.
Aznap este először éreztem úgy, hogy újra kapok levegőt.
Későn csörgött a telefonom.
Pál volt.
— Gyere haza.
Hallgattam.
— Mi történt?
— Anya rendet rakott az irodámban.
— És?
— Kidobta a papírjaimat.
— A fontosakat?
— Mindet.
Néhány másodperc csend következett.
Aztán Pál halkan megszólalt:
— Most már értem.
Nem mondtam semmit.
— Holnap hazaviszem.
— Rendben.
— És… meg akarom kóstolni a kalácsodat.
Elmosolyodtam.
— Miért?
— Mert rájöttem, hogy hiányzik.
Másnap Ganna Ivanovna hazautazott.
Az ajtóban még egyszer rám nézett.
— Nem becsülöd a családot, Maricska.
Most már nem fájt.
Csak nyugodtan válaszoltam:
— Dehogynem. Pont ezért védem.
Amikor az autó eltűnt az utca végén, Pál mellém lépett.
— Azt mondta, boszorkány vagy.
Felvontam a szemöldököm.
— Tényleg?
— Igen.
— Akkor biztosan jól csinálok valamit.
Pál elnevette magát, majd átölelt.
A konyhaasztalon ott álltak a kalácsaim.
Nem voltak tökéletesek.
A tojások között volt kék, sárga és zöld, az egyikre pedig Marci egy kissé ferde, csillámos cicát ragasztott.
De senki nem akarta őket átfesteni.
Senki nem rendezte át a konyhát.
Senki nem mondta meg, hogyan kellene ünnepelnünk.
Aznap értettem meg igazán, hogy az otthon nem attól lesz békés, hogy mindenki hallgat, hanem attól, hogy végre mindenki tudja, hol húzódik a másik határa.
