Marina már éppen elhagyni készült a szobát, amikor az ajtó váratlanul kinyílt.
A nő még gyorsan a fotelra tette a frissen összehajtogatott törölközőket, aztán megfordult.
Az elsőként belépő férfi kezében egy kisebb bőrönd volt. Mögötte egy negyvenes évei közepén járó, szőke nő lépett be elegáns, fehér nadrágkosztümben.
Marina egyetlen pillanat alatt felismerte a férfit.
Viktor.
A volt férje.
A férfi is megtorpant.
Néhány másodpercig egyikük sem szólt. Csak nézték egymást, mintha mindketten próbálnák elhinni, hogy valóban ott állnak egymással szemben.
Végül a szőke nő törte meg a csendet.
– Ismeritek egymást?
Viktor lassan kifújta a levegőt.
– Ő Marina. A volt feleségem.
Marina bólintott, majd a kilincs felé nyúlt.
Nem akarta látni, hogyan néz rá a férfi, akivel huszonegy évet élt együtt.
Nem akarta tudni, ki az a nő mellette.
És főleg nem akarta tudni, hogyan engedhette meg magának Viktor azt a szobát.
A hotelben egy ilyen lakosztály csaknem tizennyolcezer rubelbe került éjszakánként.
Marina pontosan tudta, mennyibe kerül. Egy hete dolgozott a szállodában, és ez idő alatt megtanulta a szobakategóriákat, a takarítási szabályokat, a minibár teljes tartalmát, sőt még azt is, melyik vendég szeretett plusz párnát kérni.
A szálloda a város egyik legjobbja volt. Itt szálltak meg a tehetősebb üzletemberek, külföldi turisták, vezetők és friss házasok.
Marina negyvenhét éves volt.
Mindössze két hónappal korábban még áruforgalmazóként dolgozott egy építőanyagokat árusító üzletben a szomszédos kisvárosban. Aztán az üzlet bezárt, és hiába küldözgette az önéletrajzát, sehol nem talált gyorsan munkát.
Egy régi ismerőse ajánlotta neki a szállodát.
Ideiglenes állás, mondta.
Nem volt szégyellnivaló benne. Hivatalos munka volt, étkezéssel, az esti műszak után pedig a szálloda kisbusza hazavitte a dolgozókat.
Marina elfogadta.
Úgy tervezte, hogy néhány hónapig kibírja, aztán talál valami jobbat.
A munkájáról azonban nem beszélt mindenkinek.
Nem azért, mert szégyellte.
Egyszerűen nem akarta, hogy az ismerősei sajnálják.
Viktorral nyolc hónapja váltak el.
Huszonegy év házasság után.
Az utolsó két év már szinte állandó feszültségben telt.
Viktor mezőgazdasági gépekhez szállított alkatrészeket. Egy ideig jól ment az üzlet, aztán sorra mentek tönkre a régi vevők. Mások késve fizettek. A pénz lassan elfogyott.
Először az utazásokról mondtak le.
Aztán a nagyobb vásárlásokról.
Viktor eladta a régi terepjáróját, és egy olcsóbb használt autóra váltott.
Amikor eljutottak a válásig, szinte semmit sem kellett megosztaniuk.
A háromszobás lakást Marina még a házasság előtt kapta a szüleitől, így az az övé maradt.
Viktornál maradt az autó.
Közös megtakarításuk állítólag már nem volt.
Csakhogy Marina pontosan emlékezett egy összegre.
Hatszáznegyvenezer rubelre.
Évekig gyűjtötték.
Ebből akarták felújítani a lakást.
Marina is tett félre, Viktor is.
Aztán, amikor Viktor üzlete nehéz helyzetbe került, a férfi egy nap azzal állt elő, hogy átmenetileg használják fel a megtakarítást.
Ki kellett fizetnie egy beszállítót. Ha nem fizet, nem kap több árut.
Marina sokáig gondolkodott, végül beleegyezett.
Négy hónappal később Viktor közölte, hogy még nem tudja visszatenni a pénzt.
Újabb két hónap telt el.
A házasságuk pedig közben véget ért.
A válás előtt Marina ismét rákérdezett a pénzre.
Viktor elővette az egyéni vállalkozásának bankszámlakivonatait, megmutatta a kifizetetlen számlákat és a tartozásokat.
A papírok alapján valóban úgy tűnt, hogy bajban van.
Marina nem követelte azonnal a teljes összeget.
Megegyeztek, hogy Viktor később visszaad neki 320 ezer rubelt.
Nyolc hónap alatt ebből mindössze negyvenezer érkezett meg.
Most pedig a férfi ott állt előtte egy olyan szállodai szobában, amely egyetlen éjszakára majdnem tizennyolcezer rubelbe került.
Mellette pedig egy elegáns nő állt.
A csomagtartó mellett egy vadonatúj bőrönd hevert, a nő csuklóján pedig olyan óra csillogott, amely biztosan nem az olcsó kategóriába tartozott.
Marina nem kérdezett semmit.
Felvette a takarítókocsiját, és elindult kifelé.
– Marina, várj egy pillanatot – szólt utána Viktor.
A nő megállt.
– Még négy szobám van.
A hangja nyugodt volt.
Túlságosan is nyugodt.
A szőke nő ekkor előrelépett.
– Svetlana vagyok.
Marina biccentett.
– Marina.
Mintha nem tudná.
Aztán kilépett a szobából.
Egész műszak alatt próbált nem gondolni a történtekre.
Egy drága hotelszoba önmagában még nem jelentett semmit.
Lehet, hogy Svetlana fizette.
Lehetett ajándék.
Lehetett üzleti út.
És az is lehetett, hogy Viktor végre valóban jobban állt anyagilag.
Marina nem akarta magát olyan dolgokkal gyötörni, amelyekről semmit sem tudott.
Aztán este az adminisztrátor szólt neki, hogy menjen vissza az 507-es szobába.
A vendégek jelezték, hogy hiányzik egy fürdőköpeny.
Marina bekopogott.
Svetlana nyitott ajtót.
A szobában most már más volt a hangulat.
Az asztalon egy ékszerüzletből származó doboz állt. Mellette a hotel borítéka és több kinyomtatott papír hevert.
Marina nem nézett oda.
Bevitte a köpenyt a fürdőszobába, majd indulni készült.
Ekkor Svetlana megszólalt.
– Viktor azt mondta, régen váltatok el. Remélem, nem kellemetlen, hogy itt lát minket.
Marina egy pillanatig hallgatott.
– Ez a magánéletük.
Már fordult volna el, amikor Svetlana hozzátette:
– Holnap összeházasodunk.
Marina megállt.
Azt hitte, rosszul hall.
Viktor éppen akkor lépett ki a fürdőszobából. Az arcán azonnal látszott, hogy nem örül a beszélgetésnek.
Svetlana viszont teljesen természetesen folytatta.
Elmondta, hogy körülbelül egy éve ismerték egymást, tavasszal pedig összeköltöztek.
Egy éve.
Marina fejében megállt valami.
Egy évvel korábban még házasok voltak Viktorral.
Sőt, nagyjából abban az időszakban kérte a férfi először, hogy használják fel a lakásfelújításra félretett pénzt.
Marina szó nélkül távozott.
Másnap nem találkozott Viktorral.
Este azonban váratlanul csörgött a telefonja.
Svetlana hívta.
A telefonszámát Viktortól szerezte meg.
– Szeretnék valamit megkérdezni – kezdte bizonytalanul. – Ne értsd félre, kérlek. A válásotok után maradt valamilyen pénzügyi tartozása feléd?
Marina megfeszült.
Svetlana elmondta, hogy előző este Viktor arra kérte, ideiglenesen fizesse ki helyette a szállodát.
A férfi azt állította, hogy a bank valamilyen korlátozást tett a kártyájára egy nagyobb átutalás miatt.
Svetlana fizetett.
Később azonban beszélgetni kezdtek a pénzről.
Viktor megemlítette, hogy tartozik a volt feleségének.
– Mennyivel?
– Százezerrel – felelte Svetlana.
Marina néhány másodpercig hallgatott.
– Kétszáznyolcvannal.
A vonal másik végén csend lett.
Két nappal később Svetlana találkozót kért.
Egy kis kávézóban ültek le a hotel közelében.
Marina eredetileg nemet akart mondani.
Nem akart belekeveredni a volt férje új házasságába.
De Svetlana csak ennyit mondott:
– Van egy dokumentum, amit szerintem látnod kell.
Aztán elővette a másolatot.
Marina elolvasta.
És egyre lassabban lapozott.
Másfél évvel korábban Viktor egy régi üzlettársával, Szergejjel új céget alapított.
Ugyanazzal az alkatrész-kereskedelemmel foglalkoztak, mint korábban.
Viktor részesedése negyven százalék volt.
Marina még soha nem hallott erről a cégről.
A legfontosabb azonban a dátum volt.
A vállalkozás hét hónappal a válásuk előtt indult.
Svetlana szerint Viktor soha nem titkolta előle.
Ő maga is ezen a cégen keresztül ismerte meg.
Viktor azt mondta, hogy a régi egyéni vállalkozás szinte teljesen tönkrement, ezért új üzletbe kezdett egy partnerrel.
Marina számára azonban mindez újdonság volt.
Hirtelen eszébe jutottak a válás előtti bankszámlakivonatok.
Mindegyik a régi egyéni vállalkozásról szólt.
Mindegyiken alig volt pénz.
A másik cégnek nyoma sem volt.
Másnap este Marina felhívta Viktort.
A férfi a hotelhez jött.
A kocsiban ülve beszéltek.
Viktor már az első percben rájött, hogy Marina tud az új cégről.
– Svetlana mondta el? – kérdezte ingerülten.
Marina nem válaszolt.
Csak egyetlen kérdést tett fel:
– Mi lett a hatszáznegyvenezer rubelünkkel?
Viktor először ugyanazt ismételte, amit nyolc hónappal korábban.
A pénz a beszállítókra ment.
Marina azonban most nem engedte el a témát.
– Melyik beszállítókra?
Viktor hallgatott.
Aztán végül elmondta az igazat.
A pénz valóban az üzletbe került.
Csakhogy nem a régi vállalkozás megmentésére.
Az új cég indulására.
Az első árukészletre.
A raktár bérlésére.
A szállításra.
A hatszázezer rubel egy része gyakorlatilag az új vállalkozás induló tőkéjévé vált.
Egy olyan vállalkozásé, amelyben Viktornak negyvenszázalékos tulajdona volt.
Marina hosszú ideig csak nézte a férfit.
– Miért nem mondtad el?
Viktor vállat vont.
– Akkor még nem tudtam, sikerül-e. Lehet, hogy pár hónap után bezárunk. Nem akartam még több problémát.
– És amikor elváltunk?
Viktor nem felelt.
– Akkor már működött a cég?
– Igen.
– Termelt pénzt?
Viktor sokáig hallgatott.
– Igen.
Marina ekkor értette meg igazán, mi fájt neki.
Nem az, hogy Viktor új életet kezdett.
Nem Svetlana.
Nem a drága szállodai szoba.
Hanem az, hogy miközben ő azt hitte, együtt veszítették el mindenüket, a férje egy másik életet épített fel a közös megtakarításukból.
És erről ő semmit sem tudott.
– Ezért egyeztél bele, hogy csak 320 ezret adsz vissza?
Viktor felsóhajtott.
– Te mondtad, hogy a felét kéred.
Ebben Marina nem tudott vitatkozni.
Tényleg 320 ezerről állapodtak meg.
Csakhogy akkor még nem tudta, mire ment el a pénz.
És Viktor azt sem mondta el neki, hogy az új cég már működik.
Másnap Marina előkereste a régi üzeneteket.
Megtalálta azt is, amit Viktor nem sokkal a válás után küldött:
„Visszaadom a 320-at, amint rendbe jövök a munkával.”
Marina elmentette a képernyőképet.
Aztán megnyitotta a bankszámláját.
Négy tízezer rubeles átutalás.
Összesen negyvenezer.
Még 280 ezer hiányzott.
Elküldte Viktornak a két képet.
A mellékelt üzenet rövid volt:
„Nem érdekel a céged. Az a pénz kell, amit te magad ígértél vissza.”
Viktor szinte azonnal visszahívta.
Felajánlotta, hogy továbbra is havi tízezret fizet.
Marina gyorsan kiszámolta.
Így még több mint két évig várhatna.
– Nem.
– Akkor mit akarsz?
– Azt, hogy rendezd.
Néhány nap múlva Viktor új ajánlattal állt elő.
Százezer azonnal, a többi hat hónap alatt.
Marina ismét nemet mondott.
Nem bosszút akart.
Nem akarta elvenni Viktor üzletét.
Nem akarta bíróságra vinni az ügyet.
Egyszerűen csak nem hitt többé annak, hogy a férfinak nincs pénze.
Aztán megtörtént valami, amire egyáltalán nem számított.
Svetlana hívta.
Az esküvőt megtartották.
De utána komoly veszekedés tört ki közöttük.
Svetlana ugyanis megtudta, hogy Viktor nemcsak kisebbnek mondta előtte a volt feleségének járó összeget.
Egy új autó vásárlását is tervezte.
Az autó csaknem hárommillió rubelbe került.
A kezdő befizetésre hétszázezer rubelt készített elő.
Marina ekkor már nem akart többet tudni.
Felhívta Viktort.
Két számot mondott.
– Kétszáznyolcvanezerrel tartozol nekem. Hétszázezer pedig ott van nálad az új autóra.
A vonal másik végén csend lett.
– Ki mondta ezt?
Marina elmosolyodott.
– Már nem számít.
Három nappal később Viktor kétszázezer rubelt utalt.
Egy hónappal később megérkezett a maradék nyolcvanezer is.
Marina nem indított pert.
Nem keresett ügyvédet.
Nem próbálta megszerezni Viktor cégének egy részét.
Nem akarta újra megnyitni a régi házasság minden lezárt történetét.
Csak azt akarta visszakapni, amit a férfi már hónapokkal korábban elismert.
A pénz végül visszakerült hozzá.
Svetlanával többé nem találkoztak.
Egyszer azonban érkezett egy rövid üzenet:
„Az autót egyelőre nem vettük meg.”
Marina elolvasta.
Nem válaszolt.
A hotelben még négy hónapig dolgozott.
Megszokta az egyenruhát, a takarítókocsit, a végtelen mennyiségű ágyneműt és azokat a vendégeket is, akik néha olyan állapotban hagyták maguk után a szobát, hogy Marina legszívesebben visszahívta volna őket, és megkérte volna, hogy ők maguk takarítsanak fel.
Aztán egy nap felszabadult egy áruforgalmazói állás egy nagy áruházban.
A fizetés jobb volt.
Marina jelentkezett.
Felvették.
A visszakapott pénz egy részét lekötötte a bankban.
A maradékból pedig végre felújította a hálószobát.
Pont azt a szobát, amelynek rendbetételére évekkel korábban együtt gyűjtötték a pénzt Viktorral.
A férfit azóta sem látta.
És talán így volt a legjobb.
Mert Marina végül nemcsak a 280 ezer rubelt kapta vissza, hanem valami mást is: a bizonyosságot, hogy nem ő képzelte rosszul az elmúlt éveket.
A pénzük nem egyszerűen elfogyott.
Csak volt egy része, amelyről Viktornak sikerült elhitetnie vele, hogy soha nem is létezett.
