Szvetlana Petrovna egész életében úgy gondolta, hogy a fia, Igor, rosszul választott feleséget.
Marinát túl önállónak, túl határozottnak, sőt néha egyenesen pimasznak tartotta. Nem illett abba a képbe, amelyet egy „rendes feleségről” őrzött magában. Az ő szülőfalujában az ilyen asszonyokra csak ennyit mondtak:
„Magának való. Az ember nem lát bele a lelkébe.”
Bezzeg Lenocska! A régi barátnője lánya. Tudott sütni, főzni, tésztát gyúrni, és ha egyszer férjhez ment volna, bizonyára úgy nézett volna a férjére, mint egy hűséges kiskutya.
De Igor hallani sem akart Lenocskáról.
Marinát vette feleségül.
Ráadásul hamarosan lakásuk is lett. Egy évvel az esküvő után beköltöztek egy új építésű ház kétszobás, tágas lakásába, a tizenkettedik emeleten. Hatalmas ablakok néztek a városra, este pedig úgy ragyogtak odalent a fények, mintha az egész világ a lábuk előtt heverne.
Szvetlana Petrovna akkor csak sóhajtott.
Pénzt adni nem tudott, de véleményt annál inkább.
Minden látogatása külön vizsgává változtatta Marina életét.
Hol a kanapé mögött talált egy porszemet, hol a függönyt nevezte „szegényesnek”, máskor pedig megjegyezte, hogy a vacsora „túl híg”.
Marina többnyire hallgatott.
Csak néha elmosolyodott a szája sarkával.
Szvetlana Petrovnát pedig ez az apró mosoly valósággal az őrületbe kergette.
Úgy érezte, Marina kineveti.
Aztán eljött a pillanat, amelyre régóta várt.
Igort hosszú üzleti útra küldték Szurgutba, csaknem másfél hónapra.
Az állomáson, mielőtt felszállt volna a vonatra, a férfi megölelte az anyját.
– Anya, csak kérlek, ne piszkáld Marint – mondta fáradtan. – Most borzasztó időszak van a munkahelyén. Teljesen kimerült.
Szvetlana Petrovna sértődötten összepréselte az ajkát.
– Jaj, kisfiam, mikor zavartalak én titeket? Én csak segíteni akarok. Megmosom az ablakokat, sütök nektek valamit…
– Csak ne csinálj belőle problémát.
– Ugyan már. Menj nyugodtan.
Igor még egyszer megölelte az anyját, majd eltűnt a vonat ajtajában.
Szvetlana Petrovna pedig már akkor tudta, mit fog tenni.
Két hetet várt.
Azt akarta, hogy Marina teljesen megnyugodjon.
Aztán pénteken elment a piacra, és vásárolt egy hatalmas, kék-piros kockás, olcsó bevásárlótáskát. Szándékosan a legrondábbat választotta.
Úgy érezte, már maga a táska is világosan megmutatja majd, ki a ház úrnője.
Aznap tudta, hogy Marina hamarabb ér haza a munkából.
Szvetlana Petrovna elővette a kulcsot, amelyet Igor „vészhelyzet esetére” adott neki, és mindenféle bejelentés nélkül belépett a lakásba.
Még az ajtót is hangosan csapta be maga mögött.
Marina a konyhában ült. Teát ivott, az ölében tablet feküdt. Amikor meglátta az anyósát, meglepetten felvonta a szemöldökét.
– Szvetlana Petrovna? Jó napot. Mi történt? Igorral van valami?
– Igorról szó sincs. Jól van.
Az asszony levette volna a kabátját, de aztán meggondolta magát. Utcai cipőben besétált a konyhába, és végig sem nézett a padlón.
– Veled viszont van egy kis beszédem.
A kockás táskát nagy lendülettel az asztalra dobta.
– Ez meg mi? – kérdezte halkan Marina.
Szvetlana Petrovna elégedetten kihúzta magát.
– A jegyed egy útra.
Marina egy pillanatig csak nézte.
– Tessék?
– Jól hallottad. Pakold össze a holmidat. Ruhák, kozmetikumok, minden, ami a tiéd. Egy órád van. Utána pedig szeretném, ha nem látnálak itt.
Marina nem mozdult.
Nem kiabált.
Nem sírt.
Csak lassan letette a teáscsészét.
– Szvetlana Petrovna, maga jól van? Ez a lakás Igorral közös otthonunk.
– Ez Igor lakása!
– Nem egészen.
– Ne vitatkozz velem! – csattant fel az asszony. – Én ezt már régóta tűröm. A fiam dolgozik, megszakad, te meg itt éled világodat! Ki tudja, mit csinálsz, amikor ő nincs itthon!
Marina tekintete megkeményedett.
– Mit akar ezzel mondani?
– Azt, hogy vége. Igor is tud róla.
Hazudott.
Igor semmit sem tudott.
Szvetlana Petrovna azonban már annyira beleélte magát a saját történetébe, hogy szinte maga is elhitte.
– A fiam végre rájött, milyen kígyót melengetett a keblén – folytatta. – Szóval fogd a holmidat, add ide a kulcsokat, és menj el szépen. Ha pedig ellenkezel, még a holmidat is kidobálom az erkélyről.
Marina néhány másodpercig csak nézte.
Aztán megkérdezte:
– Azt állítja, hogy Igor tud erről?
– Természetesen!
– És ő kérte, hogy költözzek el?
– Pontosan.
Marina bólintott.
Majd felvette a telefonját.
– Kit hívsz? – gúnyolódott Szvetlana Petrovna. – A barátnőidet? Menj csak, panaszkodj nekik!
Marina nem válaszolt.
Bekapcsolta a kihangosítót.
Tárcsázott.
Néhány csörrenés után megszólalt Igor fáradt hangja.
– Szia, Mariska! Minden rendben? Itt már majdnem éjszaka van. Most végeztem a műszakkal.
Marina anyósa felé nézett.
– Igor, anya itt van.
Csend.
Aztán:
– Anya?
Szvetlana Petrovna egy pillanatra megdermedt, de azonnal támadásba lendült.
– Kisfiam! Ne hallgass rá! Hazudik neked! Idejöttem, és képzeld, mit találtam! Férfit rejtegetett itt! Én csak azért jöttem, hogy megvédjelek! Ki akarja sajátítani a lakást!
A vonal másik végén hosszú csend lett.
Amikor Igor megszólalt, a hangja egészen más volt.
Hideg.
Kemény.
Ismeretlen.
– Anya. Te most pontosan hol vagy?
– Hát… nálatok.
– Miért?
– Én csak…
– Hol van Marina?
– Itt ül előttem.
– Add oda neki a telefont.
– De, fiam…
– Azt mondtam, add oda neki!
Marina nem vette el.
Igor folytatta:
– Anya, figyelj rám nagyon pontosan. Fogd meg azt a ronda táskát, amivel odamentél, és azonnal hagyd el a lakást.
Szvetlana Petrovna arca elfehéredett.
– Igor… én csak érted csináltam…
– Öt perced van.
– De ez a te lakásod!
– Pontosan – felelte Igor keserűen. – Csakhogy van egy apró részlet, amit nem tudsz.
Az asszony értetlenül nézett.
– Miféle részlet?
– A lakás nem az enyém.
Szvetlana Petrovna összehúzta a szemét.
– Hogyhogy nem?
– Úgy, hogy a vételár nagyobb részét Marina szülei adták. Eladták a nyaralójukat és az üzleti részesedésük egy részét, hogy segítsenek nekünk. Én az esküvő előtt félretett pénzemből adtam bele körülbelül a negyedét.
Az asszony arca lassan megváltozott.
– De… házasok vagytok. Akkor a lakás közös!
– Nem. Házassági szerződést kötöttünk.
Szvetlana Petrovna nem kapott levegőt.
– A szerződés szerint a lakás teljes egészében Marina tulajdona. Én csak be vagyok jelentve oda.
Csend.
– Ha egyszer elválnánk – folytatta Igor –, nekem kellene elhagynom a lakást. Nem neki.
Szvetlana Petrovna szinte suttogott:
– De hát… te vagy a férfi…
– És ettől mi változik?
Az asszony nem tudott válaszolni.
– Én és Marina így döntöttünk – mondta Igor. – Nem azért, mert ő rávett valamire. Hanem mert így tartottuk igazságosnak. Szeretem őt. Bízom benne. És anya… nekem most szégyenkeznem kell miattad.
Szvetlana Petrovna lehajtotta a fejét.
– Én csak meg akartalak védeni.
– Nem. Te el akartad üldözni a feleségemet a saját otthonából.
Ez a mondat fájt a legjobban.
Marina közben némán állt a konyhaablaknál. Odakint lassan kigyulladtak a város esti fényei.
Igor hangja újra meglágyult.
– Mariska…
– Igen?
– Sajnálom.
– Nem a te hibád.
– Amint hazaérek, elveszem anyától a kulcsokat.
Marina egy pillanatra Szvetlana Petrovnára nézett.
– Rendben.
– Szeretlek.
– Én is szeretlek.
A hívás véget ért.
A konyhában olyan csend lett, hogy szinte hallani lehetett Szvetlana Petrovna lélegzését.
A hatalmas kockás táska ott feküdt az asztalon.
Néhány perccel korábban még a győzelem jelképének tűnt.
Most nevetségesnek látszott.
Szvetlana Petrovna egész életében azt hitte, hogy az anya szava szent, a férfi a ház feje, a meny pedig köteles alkalmazkodni.
És most, egyetlen telefonhívás alatt omlott össze az egész világképe.
Marina felvette a táskát, és odanyújtotta neki.
– Ezt ne hagyja itt.
Szvetlana Petrovna gépiesen átvette.
– Márinácska… talán nem kellett volna…
Marina nem válaszolt.
Csak kinyújtotta a kezét.
– A kulcsokat kérem.
– De hát…
– A kulcsokat.
Szvetlana Petrovna lassan a zsebébe nyúlt.
Elővette a kulcscsomót. A végén ott lógott az a kis mackós kulcstartó, amelyet még Igor adott neki évekkel ezelőtt.
Néhány másodpercig a tenyerében szorongatta.
Aztán letette Marina kezébe.
– Holnap kicseréltetem a zárat – mondta Marina nyugodtan.
– Még ezt is?
– Nem büntetésből. Hanem azért, mert ez az otthonunk.
Szvetlana Petrovna nem felelt.
Kilépett a folyosóra.
Marina becsukta mögötte az ajtót.
A zár halkan kattant.
Az asszony egyedül maradt a lépcsőházban.
Szorosan magához ölelte az üres táskát, és hosszú percekig csak állt a lift előtt.
Nem volt ott senki.
Mégis úgy érezte, mintha az egész ház őt figyelné.
A buszon hazafelé sírt.
A táskát az ölében tartotta, és időnként beletörölte az arcát a kabátujjába.
Nem a lakást sajnálta.
Hanem azt, amit a saját kezével tett tönkre.
A fia bizalmát.
A családi békét.
És talán azt a helyet is, amelyről egész életében azt hitte, hogy neki mindig jár benne egy szék.
Otthon sokáig ült sötétben.
Előtte ott hevert egy régi fénykép Igorról, még gyerekkorából.
Megsimogatta a kép szélét.
– Mit tettem veled, kisfiam…?
Közben a tizenkettedik emeleten Marina felmosta a konyha padlóját.
A szennyezett víz lassan eltűnt a felmosórongyból.
Az idegen cipők nyomai is.
Marina az ablakhoz lépett, és lenézett a városra.
Nem érzett diadalt.
Nem érzett bosszúvágyat.
Csak megkönnyebbülést.
Mert azon az estén nem csupán egy anyós távozott a lakásból, hanem egy régi tévhit is: hogy a családban annak van igaza, aki hangosabban követel.
