– Utalj át anyámnak nyolcszázötvenezer forintot. Még ma. Éjfélig.
Vadim ezt az előszobából mondta, és még a cipőjét sem vette le.
Éppen a tésztát szűrtem. A gőz az arcomba csapott, ezért először azt hittem, rosszul hallok.
– Mennyit?
– Mindet, ami a számlán van. Anyának sürgősen kell.
A szűrőt lassan letettem a mosogatóba.
– Nem. Előbb mondd meg, mire kell.
– Inna, ne kezdd. Ha kell, hát kell. Majd elmondom.
– Mikor? Miután átutaltam?
Vadim bejött a konyhába. A kabátját sem vetette le. Leült az ablak melletti székre, és a kezét nézte.
Negyvenhét éves férfi volt, de abban a pillanatban úgy ült ott, mint egy ötödikes diák az igazgatóhelyettes előtt.
Polina szerencsére még a kémiatanárnál volt. Nyolcig maradt.
– Vadim, nézz rám. Anyád beteg?
– Nem.
– Tartozik valakinek?
– Nem.
– Akkor mi történt?
– Semmi. Egyszerűen szüksége van a pénzre.
Erre már felnevettem, de nem volt benne semmi vidám.
Három éve gyűjtöttük azt a pénzt. Azóta, hogy kifizettük a lakáshitelünket. Én fogtechnikusként dolgoztam egy magánlaborban, Vadim villanyszerelő volt a közös képviseletnél. Két fizetésből, hónapról hónapra tettünk félre.
A tervünk egyszerű volt.
Eladjuk az egyszobás lakást, hozzátesszük a megtakarítást, és veszünk egy kétszobásat.
Polinának végre saját szobája lett volna.
Most tizenöt éves volt, és még mindig egy szekrény mögött aludt. Tizenegy éves korában húztuk keresztbe a szobán, hogy legalább legyen egy kis saját tere.
– Ez Polina szobája, Vadim. Emlékszel?
– Emlékszem. Visszaadom.
– Miből?
Nem válaszolt.
– Rendben – mondtam. – Akkor majd én beszélek anyáddal.
– Ne zavard. Így is ideges.
– Akkor majd megkérdezem, mitől.
Zoya Mihajlovna az első csörrenésre felvette.
A hangja vidám volt. Megkérdezte, hogy sikerült Polinának a kémiadolgozata, aztán panaszkodni kezdett a felső szomszédra, aki már harmadik hete fúr valamit esténként.
– Zoya Mihajlovna, mi történt? Vadim azt mondta, sürgősen pénzre van szüksége.
Csend lett.
A háttérben egy kisbaba sírt. Vékony, kétségbeesett sírás volt.
– Vadik mindent elmond – felelte végül más hangon. – Én nem avatkozom a dolgotokba.
– De éppen erről van szó. Addig egyetlen rubelt sem utalok, amíg nem tudom, mire kell.
– Ahogy akarod.
És letette.
Csak egy kérdés maradt bennem.
Honnan volt nála kisbaba?
Vadim közben kiment az erkélyre.
Rágyújtott.
Öt éve nem dohányzott.
Én pedig nem is tudtam, hogy van nála cigaretta.
Aznap este a tészta kihűlt a szűrőben. Összeragadt egy szürke masszává.
Senki nem vacsorázott.
Éjszaka Vadim háttal feküdt nekem a kanapé szélén.
Hamarosan horkolást imitált.
Tudtam, hogy csak tetteti az alvást. Amikor valóban alszik, sípol az orra.
Én pedig csak néztem a mennyezet repedését, és próbáltam kitalálni, mi történhetett.
Nem betegség.
Nem tartozás.
Akkor mi?
Talán csalók?
De Vadim nem így viselkedett volna. Ha átverték volna, már fél háztömb hallotta volna, ahogy ordít, és reggel első dolga lett volna bemenni a rendőrségre.
Hajnali kettőig feküdtem így.
Aztán felkeltem vizet inni.
A konyhaablak párkányán ott feküdt a közös tabletünk.
Polina azon nézte a sorozatait. Én a labor megrendeléseit vezettem rajta, Vadim pedig a számlákat ellenőrizte.
A tok tele volt Polina eper alakú matricáival.
Amikor felemeltem a poharat, a képernyő felvillant.
Egy üzenet.
Felül csak ennyi állt:
„Anya.”
A következő sor pedig:
„Na, átutalta már a tiéd?”
A tiéd.
Nem Inna.
Nem a feleséged.
A tiéd.
Soha életemben nem olvastam bele más üzeneteibe.
Mindig azt mondtam: ha tudni akarod, kérdezd meg.
Én megkérdeztem.
Nem válaszolt.
Ott álltam a pohárral a kezemben, és percekig csak néztem a kijelzőt.
Aztán megnyitottam.
A legfelső üzenet fölött egy fénykép volt.
Egy idegen szoba.
Sárga falak.
Régi fakeretes ablak.
Az ablakpárkányon egy üres virágcserép.
Alatta Zoya Mihajlovna ezt írta:
„Ide tesszük majd Timosa kiságyát. Itt legalább száraz.”
Timosa.
Kostya hét hónapos kisfia.
És abban a pillanatban megértettem, ki sírt este a lakásban.
Tovább olvastam.
A kép hamar összeállt.
Zoya Mihajlovna talált Kostyának egy kétszobás lakást. Téglaépület, harmadik emelet, erkély. Azért volt olcsóbb, mert a tulajdonos sürgősen elköltözött a lányához délre.
A nyáron Zoya eladta a nyaralóját. Kostya és Alina is összeszedett valamennyit.
De még hiányzott valamivel több mint nyolcszázezer.
Nekünk pedig éppen nyolcszázötvenezer volt.
„Az előleget már odaadtam, százezer” – írta Zoya. – „Szerdán az adásvétel. Ha meghiúsul, minden odavész.”
Aztán:
„Mondd neki, hogy magas a vérnyomásom. Hogy az orvos azonnali kivizsgálást rendelt. Akkor biztosan utal.”
Vadim válasza:
„Egészségügyi dologban nem hazudok.”
„Akkor mondd, hogy szükség van rá. A lényeg, hogy ő utalja át a saját kártyájáról az enyémre. Akkor az ő döntése lesz, és később nem tudja visszakérni.”
Megállt a kezemben az ujjam.
Tovább olvastam.
„És ha Kostyáról kérdez?”
„Semmit. Még azt a harmincezret sem bocsátotta meg neki, amit a téli gumira kért.”
Harmincezer.
Két éve Kostya kölcsönkért tőlünk harmincezret téli gumira.
Egyszer szóltam érte.
Vadim három napig nem beszélt velem rendesen.
Többet nem kérdeztem.
Aztán megláttam Polina nevét.
„Polinka kibírja a szekrény mögött is. Nem úrilány. Kostya gyereke viszont penészes fal mellett alszik.”
„Polinát ne bántsd.”
„Nem bántom. Csak számolok.”
És legfelül egy üzenet:
„A te feleséged úgy ül azon a pénzen, mint tyúk a tojáson. Se magának, se másnak.”
Vadim erre nem válaszolt.
Semmit.
Csak egy órával később megkérdezte:
„Kostya mikor végez a műszakban?”
Letettem a tabletet.
Öt percig még megpróbáltam úgy tenni, mintha az üzenet olvasatlan lenne.
Nem sikerült.
Aznap reggel nem szóltam Vadimnak.
Délben sem.
Előbb Zoyával akartam beszélni.
Egyenesen hozzá mentem.
Amikor ajtót nyitott, kötény volt rajta, a kezében merőkanál.
Megpillantott, és nem lepődött meg.
Vagy csak nagyon jól játszotta.
– Tudok a lakásról – mondtam. – A kiságyáról. Az előlegről. A szerdai adásvételről.
A merőkanalat letette.
– Vadik telefonjában kutattál?
– A közös tabletben. Nyitva hagyta.
– Szép.
– Lehet. De nem ezért jöttem. Kétszázezret adok Kostyának kölcsön. Írunk róla papírt. Két évre. Kamat nélkül. A többi viszont Polináé.
Sokáig nézett.
Aztán leült.
Hirtelen úgy, mintha elfáradt volna a lába.
– Tudod, engem hogy tett ki az apósom? – kérdezte.
Nem válaszoltam.
– Vadik kétéves volt. A férjem ivott. Összevesztek az apjával. Az öreg azt mondta: takarodjatok mindhárman. Én meg ott álltam a lépcsőházban egy gyerekkel a karomon, egyetlen bőrönddel, papucsban. Fél évig kollégiumban laktunk. Hárman egy ágyon.
A hangja nem volt dühös.
Csak fáradt.
– Akkor megfogadtam, hogy az én gyerekeimnek mindig lesz tető a fejük felett. Hogy senki nem tudja őket többé kirakni.
– Értem.
– Nem érted.
– Lehet, hogy nem. De kétszázezer forint sem kevés.
– Kétszázezer nem elég.
Felállt.
– Vagy minden, vagy semmi.
Otthon Vadim már várt.
– Anyám hívott – mondta. – Tudom, hogy ott voltál.
– Igen.
– Ma ügyvédnél jártam.
Felnézett rám.
– A pénz fele jog szerint az enyém.
– Tudom.
– Akkor miért csinálod ezt?
– Mert Polinának is joga van ahhoz, hogy egyszer legyen egy saját szobája.
Nem válaszolt.
Csak nézett.
Aztán megszólalt:
– Az apám halála előtt megígértette velem, hogy soha nem hagyom magára Kostyát. Már alig tudott beszélni. Fogta a kezem, és azt mondta: „Ne hagyd el az öcsédet.”
Elhallgatott.
– Te tudod, milyen érzés valakinek ilyen ígéretet tenni, amikor két nap múlva meghal?
– Tudom – mondtam.
Aztán feltettem az egyetlen kérdést, ami igazán számított.
– És Polinának mit ígértél?
Nem válaszolt.
Hajnalban megnyitottam a banki alkalmazást.
Beírtam a nyolcszázötvenezret.
A gomb fölött tartottam az ujjam.
Egy pillanatig még azt gondoltam, talán én vagyok a rossz ember.
Talán tényleg csak egy önző nő vagyok, aki a pénzét félti, miközben egy hét hónapos baba penészes fal mellett alszik.
Polina tizenöt éves.
Kibírja még egy ideig.
Timosa viszont hét hónapos.
A szekrény mögül ekkor mocorgás hallatszott.
Polina álmában megszólalt:
– Én nem csaltam.
Levettem az ujjam a képernyőről.
Másnap ügyvédhez mentem.
Elmagyarázta, hogy a házasság alatt gyűjtött pénz közös vagyon. Vadim valóban követelheti a felét.
De volt egy gyorsabb megoldás.
Vagyonmegosztási megállapodás.
Közjegyző előtt.
A pénz felét azonnal megkapja.
A másik fele pedig az én különvagyonom lesz.
Még aznap lefoglaltam az időpontot hétfőre.
Otthon egy papírt tettem Vadim tányérja mellé.
„Hétfő, tíz óra. Közjegyző. Vidd az irataidat. A rád eső részt ott megkapod.”
Sokáig nézte.
– Közjegyzőhöz jössz velem?
– Igen.
– A saját férjeddel?
– Te mondtad, hogy a pénz fele a tiéd.
– És a másik fele?
– Polináé.
Hétfőn Zoya is ott ült a folyosón.
Nem köszönt.
Vadim bement velem.
A közjegyző lassan felolvasta a dokumentumot.
– A megtakarítás azonosított része a feleség különvagyonába kerül. A férj négyszázhuszonötezer forint kompenzációban részesül.
A közjegyző Vadimra nézett.
– Megértette, hogy a fennmaradó összeg ezután kizárólag a feleség tulajdona?
Vadim a toll kupakját forgatta.
Levette.
Visszatette.
Aztán rám nézett.
– Inna… nem kellene ezt így csinálnunk. Nem vagyok idegen.
Majdnem sírni kezdtem.
Tizenhat év.
Közös lakás.
Közös vacsorák.
Közös betegségek.
Közös számlák.
És most itt ültünk egy közjegyző előtt, mintha két idegen lennénk, akiknek csak egy összegről kell megegyezniük.
– Te sem vagy idegen – mondtam. – Éppen ezért nem vittelek bíróságra.
Aláírta.
Én pedig ott, a közjegyző asztalánál átutaltam neki a négyszázhuszonötezret.
A telefonja rezgett.
Aztán újra.
Nem nézett rá.
A közjegyző elé tolta a nyugtát.
– Írja alá, hogy az összeget átvette.
Aláírta.
Amikor kijöttünk, Zoya azonnal felállt.
– Na?
– Kész, anya.
Rám nézett.
– A többi akkor neked marad?
– Polinának.
– Persze.
Megfogta Vadim karját.
– Gyere, fiam. Kettőre a bankban kell lennem.
Szerdán megtörtént az adásvétel.
A hiányzó összeget Zoya hitelből pótolta.
Öt évre.
A nyugdíja terhére.
Én ezt nem tőle tudtam meg.
Vadim mondta el egy héttel később, miközben a szekrényben töltőt keresett.
– Anyám hitelt vett fel. A nyugdíja felét most a bank viszi.
Aztán megtalálta a töltőt, és kiment.
December első szombatján volt a házavató.
Engem nem hívtak meg.
Vadim elment.
Egy fúrógépet vitt ajándékba.
Este fénykép jelent meg a családi csoportban.
Asztal.
Saláták.
Zoya az asztalfőn.
Kostya a kis Timósával az ölében.
Alina a kép szélén, szinte levágva.
Vadim az anyja mellett.
A háttérben pedig ott voltak a sárga falak.
Polina sokáig nézte a képet a vállam fölött.
– Anya… a mama már nem szeret minket?
– Téged szeret.
– És téged?
Nem tudtam mit felelni.
Azt mondtam, menjen aludni.
Aznap este Vadim későn ért haza.
Levette a cipőjét, leült a sötét konyhában.
Azt hittem, végre rólam fog beszélni.
De nem rólam beszélt.
– Anya azt mondta Alinának, hogy a papucsot ne hagyja szanaszét. Hogy ez nem az ő háza.
Hallgatott.
– Mindenki előtt.
Még hosszabb csend.
– Kostya pedig nem mondott semmit.
Én vártam.
Hátha most kimond valamit.
Nem mondott.
Azóta így élünk.
Udvariasan.
Ő azt mondja: „köszönöm a vacsorát”.
Én azt mondom: „szívesen”.
Vasárnaponként az anyjához jár szerelni. Pedig Kostya is ott lakik, és tudtommal még működik mindkét keze.
A bevásárlásra szánt pénzt egy régi teásdobozba tesszük. Mindenki a saját felét.
Nem kérdezünk.
Nem ellenőrzünk.
Legalábbis elvileg.
Néhány napja azon kaptam magam, hogy megszámolom Vadim pénzét.
Utána sokáig mostam a kezem, mintha valami piszkosat érintettem volna.
Az egyszobás lakást végül nem adtuk el.
Félretett pénzből nem lehet kétszobásat venni.
Polina továbbra is a szekrény mögött alszik.
Az én pénzem pedig ott van a számlán.
Nem nyúlok hozzá.
Néha csak megnyitom az alkalmazást, és megnézem az összeget.
Már nem nyolcszázötvenezer forintot látok benne.
Hanem egy szobát.
Egy ajtót.
Egy helyet, ahol egyszer majd Polina becsukhatja maga mögött az ajtót, és végre nem kell attól félnie, hogy valaki más családjának szüksége fontosabb lesz az övénél.
Mert aznap értettem meg, hogy nem a pénzt mentettem meg a közjegyzőnél, hanem azt a határt, amelyet a férjem családja már régen átlépett.
