Olga kinyitotta a kiskaput, és néhány másodpercig csak állt az udvar közepén.
Az elmúlt három év alatt szinte semmi sem változott. Ugyanazok a megkopott, kétemeletes házak sorakoztak egymás mellett, ugyanaz a rozoga fészer állt a kerítésnél, és a házak között húzódó, régóta javításra váró út az első havazás után most is sáros latyakká változott.
Csak a házak mögött nőtt egyre magasabbra egy hatalmas építési törmelékkupac. Szinte minden nap dolgozott rajta egy kotrógép.
Olga lassan elindult a régi ház felé.
A lakást még évekkel korábban örökölte a nagymamájától. Kicsi, kétszobás lakás volt, nyikorgó padlóval, szűk, alig hét négyzetméteres konyhával és olyan ablakokkal, amelyeken télen mindig huzat süvített be. Nem volt különösebben szép, és a környékre sem lehetett büszkének lenni.
De az övé volt.
Amikor férjhez ment Viktorhoz, beköltözött a férfi kényelmes, háromszobás lakásába. A régi lakást pedig üresen hagyta.
Eladni nem akarta. Kiadni sem merte.
Valahogy mindig azt érezte, hogy egyszer még szüksége lehet rá.
Három évvel korábban a fia, Denisz költözött be. A fiú akkor huszonnégy éves volt, autószerelőként dolgozott, és egy barátjával bérelt közösen egy szobát.
— Költözz oda nyugodtan — mondta neki Olga. — Amíg össze nem gyűjtöd legalább az önerőre valót.
— Anya, ismersz. Még tapétát is cserélek.
— A tapétát inkább hagyd békén.
Denisz nevetett.
— Jó, akkor csak a falakat nem bontom le.
Olga eleinte időnként meglátogatta. Ellenőrizte, hogy rendben van-e minden, hogy befizették-e a számlákat, és hogy a fia nem csinált-e a lakásból műhelyt.
Aztán fokozatosan ritkultak a látogatások.
Denisz mindig időben fizette a rezsit, a szomszédasszony soha nem panaszkodott, és Olga úgy gondolta, hogy egy felnőtt férfit már nem kell havonta ellenőrizni.
Ráadásul neki is megvoltak a maga gondjai.
A házassága Viktorral lassan, szinte észrevétlenül bomlott fel.
Először csak annyi történt, hogy már nem jártak sehová együtt. Aztán külön időben vacsoráztak. Később már napok is elteltek úgy, hogy alig beszéltek egymással.
Végül Viktor kimondta azt, amit Olga már régóta tudott.
El akart válni.
Olga nem tiltakozott.
Összepakolta a holmiját, és életében először komolyan feltette magának a kérdést:
Hová megyek most?
A válasz eleinte egyszerűnek tűnt.
Haza.
Egy héttel a költözés előtt elmondta Denisznek, hogy elváltak Viktorral. A fiú megkérdezte, szüksége van-e segítségre, de Olga csak annyit mondott, hogy mindent megold egyedül.
Aznap taxival érkezett a régi házhoz. Két bőröndje és néhány táskája volt. A holmijának egy részét egy barátnőjénél hagyta, így úgy tervezte, hogy néhány fordulóval mindent átszállít.
Denisz sokáig nem nyitott ajtót.
Amikor végre megjelent, és meglátta az előszobában a bőröndöket, az arca egy pillanat alatt megváltozott.
— Anya… te meg mit csinálsz?
— Hazajöttem.
— Tessék?
Olga elmosolyodott.
— Ez az én lakásom, Denisz. Mégis hová jöttem volna?
A fiú szó nélkül félreállt.
Olga belépett, és már az első pillanatban megértette, miért lett ilyen sápadt a fia.
A lakás már egyáltalán nem hasonlított arra a helyre, ahová annak idején Denisz csak ideiglenesen költözött.
Az előszobában női cipők sorakoztak. A fogason egy világos női kabát lógott. A tükör mellett hajgumik hevertek.
A nappaliban a régi kanapé helyén hatalmas ágy állt, az ablak mellett pedig egy vadonatúj szekrény.
Olga lassan körbenézett.
— Van valakid?
— Katya.
— És mióta?
— Nyolc hónapja.
Olga ránézett.
— Erről miért nem szóltál?
Denisz megvonta a vállát.
— Nem tudom, mit kellett volna mondanom. Eleinte csak néha aludt itt. Aztán egyre többet. Végül gyakorlatilag ideköltözött.
Olga a konyhába ment.
Ott még több meglepetés várta. Új mikrohullámú sütő állt a pulton, az ablakpárkányon virágok sorakoztak, a régi hűtőszekrényt pedig mágnesekkel borították be.
A lakásnak már saját élete volt.
Olga pedig hirtelen úgy érezte magát benne, mintha ő lenne a betolakodó.
— Rendben — mondta csendesen. — Akkor este megismerem.
Majd hozzátette:
— Most viszont mutasd meg, hová tegyem a dolgaimat.
Denisz nem válaszolt.
Olga ekkor kezdte sejteni, hogy nem egyszerűen arról van szó, hogy a fiának barátnője van.
A lakás másik szobájának ajtaja csukva volt.
— Mi van ott?
— Semmi.
— Denisz.
A fiú kelletlenül kinyitotta az ajtót.
Olga belépett, és megállt.
A régi kanapénak nyoma sem volt. A helyén számítógépasztal állt két monitorral, mellette polcok és egy szekrény.
— Hol vannak a dolgaim?
— A kamrában.
— Micsoda?
— Meg néhány dolog a nagyi nyaralójában.
Olga hitetlenkedve nézett rá.
— Miért?
— Katya otthonról dolgozik. Szüksége volt egy dolgozószobára.
Olga leült egy székre.
Az elmúlt hetekben sokszor elképzelte, milyen lesz visszatérni ide.
Azt gondolta, becsukja maga mögött az ajtót, kipakol, vesz egy nagy levegőt, és végre nyugodtan kitalálja, hogyan kezdjen új életet a válás után.
Arra azonban nem számított, hogy a lakás, amelyet az egyetlen biztos pontjának hitt, időközben valaki más otthonává vált.
— Denisz, nekem most itt kell élnem.
— Tudom.
— A tekintetedből ítélve mégsem.
A fiú lesütötte a szemét.
— Anya, mi tényleg nem gondoltuk, hogy visszajössz. Három éve Viktorral élsz. Azt hittem, előbb-utóbb úgyis nekem adod ezt a lakást.
Olga lassan felemelte a fejét.
— Ki mondta, hogy neked adom?
— Hát… te.
— Én azt mondtam, hogy egyszer majd a tiéd lesz.
— Nekem ez ugyanazt jelentette.
Olga felsóhajtott.
És akkor rájött, hogy talán az egész probléma innen indult.
Amit ő távoli jövőnek gondolt, azt Denisz kész tényként kezelte.
A lakás papíron továbbra is Olga tulajdona volt.
De a fia fejében már rég az ő jövőbeli otthonává vált.
Aznap este Katya korábban ért haza.
Magas, sötét hajú lány volt. Amikor belépett, először mosolyogva nézett Olgára, majd meglátta a bőröndöket, és azonnal megértette, hogy valami nincs rendben.
Denisz bemutatta őket egymásnak.
Olga arra számított, hogy a lány zavarba jön vagy esetleg elégedetlen lesz.
Ehelyett Katya csak zavartan annyit mondott:
— Denisz azt mondta, hogy ez a lakás majdnem az övé.
Olga felvonta a szemöldökét.
— Majdnem?
Katya elpirult.
— Én tényleg nem tudtam, hogy maga vissza akar költözni.
— Nem akarok. Muszáj.
Katya bólintott.
Később, amikor Denisz elment a boltba, őszintén elmondta, hogy már az esküvőt is tervezgetik. Albérletre nem akartak sok pénzt költeni, mert próbáltak félretenni egy saját lakásra.
Ezért az elmúlt két évben pénzt fektettek Olga lakásába.
Kicserélték a vízvezetékeket, új mosogatót szereltek be, bútorokat vettek, és felújították a konyhát.
— Körülbelül mennyit költöttetek rá? — kérdezte Olga.
— Nem tudom pontosan. Talán háromszázezret.
Olga meglepődött.
Fogalma sem volt róla, hogy ennyi pénzt költöttek.
Este hárman ültek a kis konyhában.
A legegyszerűbb megoldás világos volt.
Denisznek és Katyának el kell költözniük.
A lakás jogilag Olgáé volt.
Csakhogy attól még senkinek nem lett volna könnyebb.
— Tudunk bérelni egy szobát — mondta végül Denisz. — Csak akkor az összes megtakarításunk elmegy rá.
Olga ránézett.
— És én hová menjek?
— Nem azt mondom, hogy neked kell elköltöznöd.
— Akkor mit mondasz?
Denisz hallgatott.
Olga pedig hirtelen megértette, hogy egyikük sem tud jó választ adni.
Az első két hétben végül mindhárman együtt maradtak.
Olga elfoglalta a kisebb szobát. Katya számítógépét átköltöztették a nappaliba, Olgának pedig vettek egy olcsó, kinyitható kanapét.
Mindenki igyekezett udvarias lenni.
Pont ettől lett az egész még feszültebb.
Katya reggel a számítógép előtt dolgozott. Denisz elment a szervizbe. Olga munkát keresett, mert a válás után újra kellett építenie az életét.
Este mindhárman a kicsi konyhában vacsoráztak.
Nem veszekedtek.
Nem kiabáltak.
De minden mozdulatukban ott volt a feszültség.
Egyik este Denisz végül nem bírta tovább.
— Anya, én egyszerűen nem értem, miért nem szóltál előre, hogy ide költözöl.
Olga letette a bögrét.
— És én nem értem, miért kellene engedélyt kérnem ahhoz, hogy hazajöjjek a saját lakásomba.
— Mert itt már élnek emberek!
— Olyan emberek, akiket én nem költöztettem ide.
A csend azonnal rájuk zuhant.
Katya a másik szobában ült.
Olga tudta, hogy mindent hallott.
Másnap reggel a lány alig szólt valamit.
Olga egész nap rosszul érezte magát.
Este Viktor eljött a hátrahagyott holmijáért.
Megnézte az udvart, aztán az építési törmeléket, végül a régi házat.
— Te tényleg itt akarsz maradni? — kérdezte.
— Miért ne?
Viktor elmosolyodott.
— Mert húsz évig arról beszéltél, hogy egyszer innen el akarsz költözni.
Olga megsértődött.
— Most azt akarod mondani, hogy menjek vissza hozzád?
— Nem. Egyáltalán nem.
A férfi egy pillanatra elhallgatott.
— Csak azt mondom, ne azért maradj itt, mert papíron a tiéd.
Ez a mondat egész éjjel nem hagyta nyugodni.
Másnap Olga elővette az ingatlanhirdetéseket.
És rájött valamire.
Ez a lakás valóban az övé.
De attól még nem biztos, hogy itt kell élnie.
A környék egyre rosszabb lett. A ház öregedett, a szomszédos épületeket lassan kiürítették, mögöttük pedig egyre nagyobb lett az építési hulladék.
Olga talált néhány eladó egyszobás lakást egy jobb környéken.
Nem voltak olcsók.
Viszont kiderült, hogy az ő kétszobás lakásáért is meglepően jó árat adhatnak.
Különösen azért, mert a felújításnak köszönhetően már sokkal jobb állapotban volt, mint amikor Denisz beköltözött.
Olga este leült a fiával.
Egy kinyomtatott hirdetést tett elé.
— Mi ez?
— Egy lakás.
— Nekem?
— Nekem.
Denisz értetlenül nézett rá.
Olga elmondta a tervét.
Eladja a régi lakást, hozzátesz valamennyit a saját megtakarításaiból, és vesz magának egy kis, de normális egyszobás lakást.
Denisznek pedig visszaadja azt a pénzt, amit ő és Katya bizonyíthatóan a felújításra költöttek.
— És mi lesz velünk? — kérdezte a fiú.
— Ez már a ti dolgotok.
Olga azonban nem állt meg itt.
Ha Denisz visszakapja a felújításra költött háromszázezret, azt hozzáadhatja az eddigi megtakarításaikhoz.
Talán elég lesz az önerőhöz.
— Tehát ezt a lakást mégsem kapom meg?
— Nem.
Denisz néhány másodpercig hallgatott.
Aztán elmosolyodott.
— Őszintén? Ez így jobb.
— Miért?
— Mert legalább most már tudom, mire gyűjtünk.
Néhány nap múlva Katya is bevallotta, hogy ő sem szeretne sokáig a régi lakásban maradni.
— Én itt nem szeretnék gyereket nevelni — mondta.
Denisz meglepetten nézett rá.
— Ezt miért nem mondtad korábban?
— Mert eddig nem volt más választásunk.
Olga elnevette magát.
— Tehát végül én voltam az egyetlen, aki azért jött ide, hogy megmeneküljön.
A lakás eladása négy hónapig tartott.
Az első vevő meggondolta magát, amikor meglátta a ház állapotát. A második túl kevés pénzt ajánlott.
Olga egyre többször gondolt arra, hogy talán hibát követett el.
Aztán végül megérkezett a megfelelő vevő.
Egy fiatal pár volt, akik olcsó lakást kerestek, és nem zavarta őket sem a régi épület, sem az udvar.
Az ár valamivel alacsonyabb lett, mint amit Olga eredetileg remélt.
De gyorsan tudtak szerződni.
Olga elfogadta.
Ezután minden felgyorsult.
Ő megvásárolta az egyszobás lakást egy régebbi, de rendezett házban. Nem volt luxuslakás, de volt benne normális konyha, tiszta lépcsőház, jó közlekedés és egy ablak, amelyből nem egy törmelékkupacra lehetett látni.
A régi lakásból kapott pénzből Denisz is megkapta a felújításra fordított háromszázezret.
Ő és Katya ezt az összeget az addigi megtakarításaikkal együtt önerőként használták fel egy épülő lakáshoz.
Amíg az új otthonuk elkészült, egy kis garzont béreltek.
Nem volt tökéletes.
De végre az övék lehetett.
A költözés napján Denisz segített Olgának összeszerelni az új bútorokat.
A régi szekrényt Olga nem vitte magával.
A nagymamája régi foteljét viszont igen.
— Anya, ez a fotel idősebb nálam.
— Éppen ezért biztosan túlél téged is.
— Az új lakásban borzalmasan fog kinézni.
Olga ránézett.
— Ez az én lakásom. És az én borzalmas fotelom.
Denisz elmosolyodott.
— Na, most már tényleg a tiéd.
Olga is nevetett.
Néhány hónappal később Denisz és Katya megkapták a saját lakásuk kulcsait.
A falak még csupaszak voltak. A padlón beton állt, a mennyezetről pedig egyetlen villanykörte lógott.
De most először senki sem mondhatta nekik, hogy az otthonuk „majdnem az övék”.
Olga este meglátogatta őket.
Denisz körbevezette a lakásban, és izgatottan mesélte, hová kerül majd a konyha, melyik sarokba teszik a kanapét, és milyen szekrényt szeretnének rendelni.
Olga mosolyogva hallgatta.
Aztán egyszer csak megszólalt:
— Csak a tapétát ne bántsátok.
Denisz ránézett, és hangosan felnevetett.
— Anya, menj szépen haza.
Olga pedig hazament, mert most már pontosan tudta, hol van az otthona.
