— Anya, hol van a kék hátizsák?
— Az előszobában. Ott, ahol mindig. A fürdőruhát betetted?
— Igen.
Kata már az ajtóban állt. Tizennégy éves volt, de a tél alatt hirtelen megnyúlt. Vékony, hosszú lábú kamasz, mezítlábasan bújtatott tornacipőben. A válla már majdnem egy felnőtt nőé volt. Csak a tartása árulta el, hogy még gyerek.
Irina beletett a hátizsákba egy csomag szendvicset.
— Apa mikor jön?
— Azt írta, hétkor.
— Most tíz perc múlva hét. Kati, és ti mit fogtok ott csinálni?
— Nem tudom. Talán sütögetünk.
— Múlt hétvégén is sütögettetek.
Kata megvonta a vállát, és visszamerült a telefonjába.
Irina nézte a feje búbját. A választéka ferdén futott, a haját hanyagul fogta össze, a hajgumi is el volt csavarodva. Megigazíthatta volna.
Nem tette.
Lentről röviden felharsant egy duda.
A régi Corolla volt. A tizenhét éves évjáratú autót még a házasságuk alatt vették. Részben az ő prémiumából.
Irina odalépett az ablakhoz.
Szergej nem szállt ki. Még az ablakot sem húzta le.
— Na, én megyek.
— Vasárnap hétre itthon legyél. Hétfőn angolod van.
— Jó.
Az ajtó becsapódott.
Irina még egy ideig az előszobában állt, hallgatta, ahogy a lift lefelé indul, aztán bement a konyhába, és elmosott egy bögrét, amelyet valójában már elmosott egyszer.
Kata este kilenckor ért haza.
Nem hétkor.
Levette a cipőjét, ledobta a hátizsákot, és leült az előszobai puffra.
Csak ült.
Úgy, ahogy az ember egy tizenkét órás műszak után leül.
— Mi van veled?
— Fáradt vagyok.
— A grillezéstől?
Kata felnézett.
És Irina akkor látta meg először.
A lánya szeme alatt szürkés karikák ültek.
Nem a kamaszok szokásos kialvatlansága.
Valami más.
Valami felnőttes.
— Anya, eszem valamit, aztán lefekszem.
— Aludtál?
— Persze.
— Mennyit?
— Normálisan.
Irina tésztát melegített neki sajttal.
Kata mindet megette. Az utolsó falatig. Pedig máskor két villányi után arrébb tolta a tányért.
Aztán bement a szobájába, és ruhában elaludt a takarón, arccal a párnába fúrva.
Irina levette róla a zoknit, betakarta, és akkor vette észre a térdénél a farmeren lévő fehéres foltot.
Lehajolt.
Megszagolta.
Klór.
Leült az ágy szélére, és sokáig nézte a lányát.
Szerdán felhívta a volt férjét.
— Szia, Szergej.
— Szia. Valami baj van?
— Kata úgy jön haza tőletek, mint akit kipréseltek. Mit csináltok vele?
— Semmit. Pihenünk. Friss levegő, folyó. Mi lenne?
— Az, hogy utána egy egész napot végigalusszik.
— Irina, tizennégy éves. A kamaszok alszanak. Te nem aludtál ennyit tizenévesen?
— De. Csak klór nem volt a farmeremen.
A vonal túlsó végén csend lett.
Rövid.
De Irina meghallotta.
— Takarított egy kicsit — mondta végül Szergej. — Segített. Ez most már bűn?
— Klórral?
— Te tulajdonképpen mivel gyanúsítasz?
— Egyelőre semmivel. Kérdezlek.
— Megkérdeztél. Én meg dolgozom.
Letette.
Irina elővette a régi munkafüzetét. Tizenöt éve vezetett benne beszerzéseket, szállításokat, határidőket.
Kinyitotta egy üres oldalnál, és ezt írta:
„Június 12. Beszéltem Szergejjel. Klór. A válasz elől kitért.”
Ő maga sem tudta, miért írta le.
Talán mert az ember néha érzi, amikor valami fontos kezd összeállni.
Az igazságot végül maga Kata mondta ki.
Egy héttel később, vacsora közben, olyan természetességgel, mintha azt közölné, hogy elfogyott a tej.
— Anya, szombaton mehetek korábban? Már reggel?
— Miért?
— Mert hat és kilenc között Babi Valja egyedül van, amíg apa alszik. Nehéz neki.
Irina letette a bögrét.
— Micsoda?
— Babi Valja. Fekszik. Nem tud felkelni.
— Miért nem tud felkelni?
Kata csodálkozva nézett rá.
— Stroke-ja volt márciusban. Nem tudtad?
— Nem.
— Ja. Hát… stroke. Nem tud járni. Beszélni is nehezen beszél, de már szinte mindent értek, amit mond.
Irina lassan felállt.
— Kata. Mit csinálsz te azon a hétvégén?
— Vigyázok Babi Valjára.
Olyan egyszerűen mondta, mintha azt mondaná: leckét írok.
— Hogyan vigyázol rá?
Kata gondolkodás nélkül sorolni kezdte.
— Reggel átöltöztetem, megmosdatom, megetetem. Kását kanállal, mert a kezével nem tud enni. Aztán a gyógyszerei. Hatféle van. Szétválogattam őket dobozokba, hogy ne keverjem össze. Reggel, délben, este.
Irina nem szólt.
— Kétóránként meg kell fordítani, különben felfekszik. Éjszaka is. Beállítom az ébresztőt.
— Éjszaka is?
— Persze.
— Hányszor?
— Kettőkor és ötkor. Néha máskor is, ha hallom, hogy sír.
— És apád?
— Dolgozik. Néha szombaton is elmegy. Meg fáj a háta.
Irina becsukta a szemét.
— És ápolónő?
Kata értetlenül nézett rá.
— Milyen ápolónő?
— Aki vigyáz rá.
— Az pénzbe kerül.
— Mennyibe?
— Apa szerint hatvanötezer havonta.
A konyhában csend lett.
— És neked fizetnek ezért?
Kata felhúzta a szemöldökét.
— Anya, te megőrültél? Ő a nagymamám.
Irina elfordult.
Kinyitotta a csapot.
Aztán elzárta.
Aznap este nem veszekedtek.
Irina teát főzött, süteményt tett az asztalra, majd megkérte Katát, mutassa meg, hogyan rendezi a gyógyszereket.
Kata büszkén elővett egy kockás lapot.
Rózsaszín doboz — reggel.
Kék — délben.
Zöld — este.
A gyógyszerek nevét nyomtatott betűkkel írta fel.
Irina lefotózta a lapot.
Éjszaka, amikor Kata elaludt, leült a konyhaasztalhoz.
És azt csinálta, amihez tizenöt év beszerzés után a legjobban értett.
Bizonyítékot gyűjtött.
Elővette a Szergejjel folytatott üzeneteket.
„Pénteken elviszem.”
„Vasárnap hozom.”
„Dachához megyünk.”
„Folyóhoz megyünk.”
„Pihenünk.”
Egyetlen üzenet sem szólt arról, hogy az anyja március óta fekvőbeteg.
Tizenkét hétvége.
Negyvenegy nap.
Éjszakák.
Aztán megtalálta Kata és az apja üzeneteit.
„Apa, Babi Valja megint nem eszik.”
„Etesd meg.”
„Elfordítja a fejét.”
„Kata, ne kezdd. Este megyek.”
„Tegnap is ezt mondtad.”
Másnap:
„Apa, hétfőn dolgozatot írok.”
„Majd felkészülsz. A nagymamád szeret téged.”
Irina sokáig nézte a képernyőt.
A keze nem remegett.
A szíve viszont úgy vert, mintha menekülnie kellene.
Pénteken mégis elengedte Katát.
Szándékosan.
Szombat este felhívta.
Három percig beszéltek az időjárásról, a szúnyogokról, arról, hogy minden vizes.
Aztán Kata valószínűleg a kötényzsebébe tette a telefont.
Nem tette le.
Irina először csak zörgést hallott.
Aztán egy idős nő hangját.
— Katácska… egy kis vizet…
— Mindjárt, Babi Valja. Szívószállal, jó?
— Ne menj el.
— Nem megyek.
— Tegnap elmentél… a folyóhoz…
— Negyven percre. Dásával.
— Én meg hívtalak…
— Sajnálom. Többet nem megyek.
— Ne menj. Szükségem van rád.
A nő sírni kezdett.
— Ki másnak kellek én…
Aztán Kata hangja.
Nyugodt.
Türelmes.
Fáradt.
— Ne sírjon. Jó? Inkább felolvasok.
Irina a konyha közepén állt.
Tizenöt percig hallgatta, ahogy a tizennégy éves lánya egy idős, lebénult asszonynak Jules Verne-t olvas.
Aztán elővette a telefonját.
Elindította a felvételt.
Nyolc percet sikerült rögzítenie.
Aznap este felhívta Natasa barátnőjét, aki húsz éve gyermekvédelmi területen dolgozott.
— Natas, tanács kell.
— Persze.
— Nem baráti tanács.
— Hanem?
— Hivatalos.
A következő hétfőn találkozott Szergejjel.
Egy kávézóban, a munkahelye mellett.
Szergej elegáns ingben érkezett, de szürke volt az arca.
— Na? — kérdezte.
Irina elővette a jegyzetfüzetét.
— Mindent tudok.
— Mit?
— Anyádról. A stroke-ról. A gyógyszerekről. Arról, hogy Kata éjszaka pelenkát cserél.
Szergej arca megfeszült.
— És?
— Keresel ápolót.
— Az anyámról van szó.
— Pontosan.
— A pénz honnan jöjjön?
— Abból a pénzből, amit nem fizetsz ki.
— Micsoda?
— Hivatalosan harminckétezer a fizetésed. Abból nyolcezret fizetsz gyerektartásként. A többi százhúsz körül van, mert ezt te magad mondtad nekem tavaly.
— Autóhitelem van.
— Neked anyád van.
Szergej elhallgatott.
Irina előrehajolt.
— Döntsd el, ki ápolja. Te vagy a tizennégy éves lányod.
— Tudod, mit mondott Kata? Hogy szereti csinálni. Hogy szükség van rá.
— És szerinted ettől ez rendben van?
— Téged nem zavar, hogy én dolgozom, te meg nyolckor érsz haza?
— Azért érek haza nyolckor, mert megkeresem a pénzt a gyerekünk különóráira.
— Akkor én vagyok a rossz apa?
— Nem.
Irina ránézett.
— Te csak megtaláltad a legolcsóbb ápolót, és elnevezted családi értéknek.
Két hét határidőt adott neki.
— Ápolót keresel. Akár csak hétvégére. Kata pedig visszamegy hozzátok úgy, mint az unokád, nem úgy, mint a személyzet tagja.
— Ő maga sem akar majd menni.
— Dehogynem.
— Próbáld meg.
Nem talált ápolót.
Két hét múlva csak egy üzenet érkezett:
„Ir, még keresünk. Minden rendben. Kata elvan.”
Irina kivett egy szabadnapot.
Beült a régi Ladájába.
És csütörtök délután, előzetes bejelentés nélkül, elindult Ljapinóba.
A kapu tárva-nyitva.
Az udvaron egy vödör áztatott ágynemű.
A kötélen hat lepedő száradt.
Júliusi hőség.
Legyek.
Mosószappan.
És valami más szag, amit Irina már túl jól ismert.
A tornácra Kata lépett ki.
Gumikesztyűben.
— Anya?
— Pakolj.
— Hova?
— Haza.
Kata levette az egyik kesztyűt.
Letörölte a homlokát.
— Nem mehetek.
— Miért?
— Babi Valja egyedül van.
— Hol van apád?
— Dolgozik. Hatkor jön.
— Te pedig reggel nyolc óta itt vagy.
— Valakinek meg kell csinálnia.
Olyan nyugodtan mondta.
Olyan fáradtan.
Mint egy negyvenöt éves nő.
Irina bement a házba.
A szobában állott levegő volt. Olyan szag, amelyet csak ott ismer meg az ember, ahol egy fekvő beteget már nem tudnak megfelelően ellátni.
A komódon három gyógyszeres doboz.
Rózsaszín.
Kék.
Zöld.
Egy hajlított nyelű kanál.
Egy szívószálas pohár.
Az ágyon egy apró, összeaszott asszony feküdt.
Irina még emlékezett rá másképp.
Hangosnak.
Erősnek.
Életvidámnak.
Olyannak, aki képes volt fél órán keresztül veszekedni a szomszéddal a kerítés miatt.
— Valentina Petrovna.
Az idős nő elfordította a fejét.
— Ir…ina?
— Én.
A nő becsukta a szemét.
Könny gördült végig az arcán.
— Ne vidd el…
Irina lenyelte a gombócot a torkában.
— Találok magának ápolót.
— Kata kell.
— Kata gyerek.
— Ne vidd el.
— Nem fogom magára hagyni.
Aztán Irina összepakolta a lánya holmiját.
Töltő.
Könyv.
Pulóver.
Fogkefe.
Kata az ajtóban állt.
Sírt.
Csendben.
— Anya, nem érted. Ha én elmegyek, ő meghal.
— Nem.
Irina ránézett.
— Te nem fogsz meghalni attól, hogy hazajössz.
— Utállak.
— Jó.
Irina felvette a táskát.
— Gyere.
Negyven kilométeren keresztül egyikük sem szólt.
A város szélén Kata egyszer megszólalt.
— Te gonosz vagy.
Irina a kormányt nézte.
Nem válaszolt.
Másnap pszichológushoz mentek.
A nő egy órát beszélt Katával, majd kijött hozzá a folyosóra.
— Súlyos kimerültség. Alvászavar. És kialakult benne a bűntudat azzal kapcsolatban, ha pihen.
Irina csak bólintott.
— Bűntudata van attól, ha fagyit eszik?
— Igen.
Irina vett egy nagy levegőt.
— Akkor járni fogunk.
A pszichológus kiállított egy hivatalos szakvéleményt.
Irina pedig három nappal később beadta a keresetet.
Nem bosszúból.
Nem azért, hogy megbüntesse Szergejt.
Hanem azért, mert valakinek végre felnőttként kellett viselkednie.
A bíróságon Szergej ügyvéddel érkezett.
Szépen beszélt.
A családi értékekről.
A szeretetről.
A vérségi kötelékről.
Arról, hogy Irina ellene hangolja a gyereket.
A bíró türelmesen végighallgatta.
Aztán levette a szemüvegét.
— Szergej Pavlovics, hány gyógyszert szed az édesanyja?
Csend.
— Vérnyomáscsökkentőt… meg valamit a szívére.
— A nevüket?
Szergej az ügyvédjére nézett.
— Nem tudom pontosan.
— Az adagolásukat?
— Nem.
— Hányszor kell megfordítani a beteget a felfekvések megelőzése érdekében?
— Néhányszor.
— Hány óránként?
Csend.
— Nem tudom.
A bíró ránézett.
— A tizennégy éves lánya mind a hat gyógyszer nevét, adagját és beadási idejét tudta.
A teremben senki nem szólt.
— Ugyanez a gyermek tudja, mikor kell pelenkát cserélni, mikor kell megfordítani a beteget, és mikor kell beadni a gyógyszereket.
Szergej lehajtotta a fejét.
A bíróság végül meghatározta a kapcsolattartást: havonta két alkalom, négy-négy óra, a beteg otthonán kívül.
Irina ezután még egy ügyet indított.
A gondozás költségének megtérítését.
Negyvenegy nap.
Napi minimumdíjjal számolva kilencvenezer-kétszáz rubelnek megfelelő összeg.
Szergej először dühösen nevetett.
— Te pénzt kérsz a saját gyereked után?
— Nem.
Irina ránézett.
— Azt kérem, hogy annak a munkának legyen ára, amit egy gyerek végzett el felnőttek helyett.
Végül megegyeztek.
Hatvanezer a korábbi gondozásért.
Egy év pszichológiai kezelés.
És Kata rajziskolájának kifizetése.
Irina ragaszkodott hozzá, hogy a pénz közvetlenül a szolgáltatóknak menjen.
Nem akarta hallgatni később, hogy „az egész pénzt magára költötte”.
Egy héttel később Szergej felvett egy ápolónőt.
A nőt Ljubának hívták.
Negyvennyolc éves volt.
Tizenöt nap munka, tizenöt nap szabad.
Tehát a pénz valahogy mégis előkerült.
Októberben már csend volt náluk.
Az első hetekben Kata minden éjjel egy körül felriadt.
Felült az ágyban.
Hallgatta a sötétet.
Mintha várta volna, hogy valaki segítségért szóljon.
Később már csak az ébresztőjét állította be.
Aztán egy nap azt sem.
Irina benézett a szobájába.
Kata összegömbölyödve feküdt.
A telefon a párnán.
— Nem alszom — mondta csukott szemmel.
— Látom.
— Ljuba azt mondta, Babi Valja minden nap kérdezi, hol vagyok.
— Elmehetünk hozzá.
Kata kinyitotta a szemét.
— Veled?
— Velem.
— Négy órára?
— Négy órára.
Kata elfordult.
— Te elvetted tőlem őt.
Irina leült az ágy szélére.
— Nem.
Kata hallgatott.
— Én téged vettem ki onnan.
— Ugyanaz.
— Nem ugyanaz.
Kata sokáig nézte a falat.
— Ott rossz volt.
— Tudom.
— De szükség volt rám.
Irina nem válaszolt.
Mert tudta, hogy ez volt az egész történet legnehezebb része.
Nem azt kellett megtanítani a lányának, hogy nincs szükség rá.
Hanem azt, hogy attól még értékes, hogy éppen nincs rá szükség.
— Szombaton elmegyünk — mondta végül. — Tízkor.
Kata megfordult.
— Süssünk neki valamit?
— Persze.
— Puha legyen.
— Puha lesz.
— Most már csak pépeset ehet.
Irina elmosolyodott.
— Akkor pépeset.
Kata becsukta a szemét.
— Jó éjt.
— Jó éjt.
Irina becsukta maga mögött az ajtót.
A folyosón ott állt a dosszié.
Keresetek.
Határozatok.
Nyugták.
Szakvélemények.
Kinyitotta a szekrényt, és feltette a legfelső polcra, az ingatlanpapírok mellé.
Szombaton elindultak.
A negyven kilométer alatt Kata nem beszélt.
Irina sem.
A házhoz érve ő a kocsiban maradt, ahogy a bírósági határozat előírta.
Az ablakból látta, ahogy Kata belép.
Látta, ahogy lehajol a nagymamához.
Látta, ahogy kanalat vesz a kezébe.
Látta, ahogy Ljuba ott áll mellette, és most már nem Kata tartotta össze az egész házat.
Négy óra múlva a lány visszaült az autóba.
Az út hazafelé ugyanolyan csendes volt.
De ez már nem az a csend volt.
Ez a csend nem a fáradtságról szólt.
Hanem arról, hogy egy gyerek lassan visszakapta azt az életet, amelyet valaki más egyszerűen túl olcsón akart megoldani.
