– Gleb, mi lesz, ha egyszer benéz a szülői csoportba? Ott egyetlen szó sincs arról, hogy drágult az óvoda.
A folyosón álltam fél pár csizmában. A másikat még a kezemben tartottam, a száránál fogva.
– Nem fog benézni – mondta a férjem olyan lusta, hétvégi hangon, mintha az egész csak egy jelentéktelen apróság lenne. – Soha nem néz oda. Te vagy benne helyettünk is. Elsejétől minden úgy lesz, ahogy megbeszéltük: amennyi kell, megy az óvodára, nyolcezer pedig neked külön.
– Nekem aztán mindegy. Ahogy mondod.
Aznap délelőtt teljesen véletlenül értem haza tizenegykor. A pékségben elromlott a nagy sütő termosztátja, a tulajdonos pedig ebédig hazaküldte a cukrászokat. Örültem neki. Végre főzhetek egy rendes levest, talán még le is dőlök egy órára.
A saját kulcsommal nyitottam ki az ajtót, csendben, ahogy mindig. Azt hittem, Gleb a műszak után alszik.
Az anyósaim közül valójában csak egy volt: Nyina Arkagyevna, a férjem anyja. Valószínűleg ő vitte el Timát az óvodába, aztán hozzánk ugrott néhány üveg lecsóval. Mindig így jött. Kopogás nélkül, a saját kulcsával.
A konyhaajtó résén át láttam az asztal szélét.
Nyina Arkagyevna kivett egy bankkártyát, és betolta a cukortartó alá.
Nem a táskájába.
A mi cukortartónk alá.
A mi konyhánkban.
A kártyát ezer közül is felismertem volna. Gleb tavaly nyitotta kifejezetten az óvoda miatt. Tima akkoriban egy vörös macskás matricát ragasztott a sarkára, és nem engedte leszedni. A macska azóta megkopott, az egyik füle is félig lekopott róla, de Tima még mindig minden hónap elején ellenőrizte, hogy megvan-e.
Én utaltam rá minden elsején a pénzt.
Nyina Arkagyevna pedig reggelente ezzel fizetett az óvoda terminálján.
A „Ladushki” magánóvoda ott volt az ő panelháza mellett. Önkormányzati helyet nem kaptunk, a várólistánk még mindig ott lógott az állami oldalon.
Nálunk minden fel volt osztva.
Gleb fizette a hitelt és a rezsit.
Én az óvodát és az élelmiszert.
Szeptemberben az óvoda állítólag harmincnégyezer rubelbe került.
Legalábbis ezt mondta Gleb, és mutatott valami üzenetváltást a telefonján.
Én nem olvastam el rendesen.
Siettem a buszhoz.
Milyen ostoba voltam.
Levettem a másik csizmát, és zokniban besétáltam a konyhába.
– Milyen nyolcezer?
Gleb felnézett a bögréje mellől.
Az anyja háttal ült nekem, és nem sietett megfordulni.
– Mióta állsz itt?
– Elég régóta. Várok, Gleb.
– Lida, ne kezdd. Drágult az óvoda. Megmutattam.
Nem vitatkoztam.
Elővettem a telefonomat, megkerestem a „Ladushki” számát, és kihangosítottam.
Oleszja, az adminisztrátor vette fel. Talán huszonhárom éves lehetett, és mindig olyan hangon szólt bele, mintha pontosan az én hívásomat várta volna.
– Oleszja, jó napot. Tima édesanyja vagyok. Meg tudná mondani, mennyi most a havi díj?
– Huszonhatezer. Pontosan annyi, mint tavaly. Idén nem emeltünk. Történt valami?
– Nem. Köszönöm.
Letettem a telefont.
Gleb a lecsós üveget nézte.
Nyina Arkagyevna felállt, levette a kabátját a székről, és elkezdte begombolni. Az egyik gombot azonban újra és újra rossz lyukba próbálta betenni.
– Intézzétek el egymás között – mondta végül a gombnak.
– A kártyát kérem.
Kivette a cukortartó alól.
Egy pillanatig a kezében tartotta.
Aztán nem nekem adta.
A fiának.
Gleb eltette a mellzsebébe, oda, ahol általában a belépőkártyáját tartotta.
Lent becsapódott a bejárati ajtó.
Mi pedig ketten maradtunk a konyhában, közöttünk a lecsós üvegekkel.
– Anyának kellett – mondta végül Gleb. – A fogaira. Híd kell neki, a nyugdíja huszonegyezer. Minden reggel ő viszi Timát, esőben, hóban, bármilyen időben. Te egyszer is megköszönted neki?
– Megköszöntem. Elvittem nyáron szanatóriumba.
– Szanatórium… – felnevetett keserűen. – Ha én egyszer odajöttem volna hozzád, hogy segítsünk anyának, mit mondtál volna?
– Nem jöttél.
Elővettem az ablakpárkányról egy tollat, és a villanyszámla hátuljára írni kezdtem.
Nagy betűkkel.
Hogy biztosan lássa.
– Én tudok számolni. Ez a különbség. Ez itt a havi eltérés. Szeptember már elment. Október pénze pedig most a zsebedben van. Tehát októbert kifizeted az óvodának, pontosan annyit, amennyi jár, a maradékot pedig visszaadod.
Felpillantottam.
– Novembertől én közvetlenül az óvodának fizetek a saját kártyámról. Erre a kártyára többé egyetlen rubelt sem utalok.
– Vagyis szerinted anyám lop?
– Én ilyet nem mondtam.
– De ezt írtad.
Az ujjával a papírra bökött.
– Rendben. Kifizetem. A héten. Így jó?
Nem volt jó.
Kiment az erkélyre. Az üvegen át láttam, ahogy a régi, letakart horgászbotok mellett áll, és egy bontatlan cigarettásdobozt forgat a kezében.
A csónakmotor már júliusban eltűnt.
Azt mondta, megunta, hogy a víztározón fagyoskodik pár sügér miatt.
Én akkor még örültem neki.
Kevesebb kosz lesz az erkélyen.
Aznap este sokáig mostam Nyina Arkagyevna csészéjét. A peremén korallszínű rúzsnyom maradt.
Sokáig nem jött le.
Másnap hajnalban, amikor még sötét volt, a telefonom rezegni kezdett.
Üzenet érkezett Nyina Arkagyevnától:
„Timát ma nem viszem. Keressetek bébiszittert a saját pénzetekből.”
Aznap sötétben felöltöztettem az álmos, meleg kisfiamat, és elvittem a „Ladushkiba”.
Gleb dolgozott. Ő bútorokat szállított, és a sofőröknek korábban kezdődött a műszakjuk, mint nekem.
Én hatkor kezdtem a pékségben.
A cukrászok jöttek elsőként, hogy nyitásra már ott legyenek az ekler, a kosárkák, a sütemények.
Negyvenegy éves vagyok, de valahogy már elfelejtettem, milyen érzés hajnalban egy álmos gyereket húzni magad után a sötét utcán, miközben közben üzenetet írsz a főnöködnek, hogy késni fogsz.
Kilenc után értem be.
Tonya, a vezető pék, ötvennyolc éves, már az én asztalomnál állt, és helyettem töltötte a krémet a habzsákba.
A tulajdonos nem szerette az ilyesmit.
Másnap Gleb volt szabadnapos, ő vitte Timát.
Aztán megint az ő műszakja.
Aztán megint az enyém.
Egy egész műszakot kihagytam, amikor Tima náthás lett, és nem engedték óvodába.
A következő alkalommal megint hiányoztam.
A főnök majdnem hétezerrel kevesebbet fizetett.
Nem szólt semmit.
Csak két ceruzavonalat húzott a nevem mellé a beosztásban.
Pontosan, vonalzó mellett.
Tonya a raktárban kapott el.
– Hallgass rám, öregem. Nektek nem volt önkormányzati óvodára beadott kérelmetek?
– De.
– Ősszel sokszor felszabadul hely. A menyeméknek is így lett. Karácsony előtt. Nézd meg.
A liszteszsákok között elővettem a telefonomat.
A rendszerben ez állt:
„A kérelem elbírálás alatt.”
– Hagyd bent – mondta Tonya. – Csak ne töröld.
Szerdán megkérdeztem Glebet:
– Kifizetted az októbert?
– Ki.
Nem nézett fel a telefonjából.
Este leültem számolni.
Nyina Arkagyevna nélkül minden második műszakomat elveszítem.
Bébiszittert pedig másfél órára reggelente a környéken szinte lehetetlen találni.
Kijött a végösszeg.
Nélküle nem megy.
És ő ezt tudta.
Aznap éjjel mézes süteményt sütöttem.
Az ő kedvencét.
Tejfölös krémmel.
Vasárnap elmentem hozzá.
Gleb Timával maradt otthon.
– Csak ne legyen botrány – mondta utánam.
Nyina Arkagyevna hatvankilenc éves volt, de úgy tartotta rendben a lakását, hogy az ember félt egy poharat is rossz helyre tenni.
A hűtőn egy két évvel korábbi, kiscicás naptár lógott, májusnál nyitva.
Soha nem kérdeztem meg, miért.
Teát tett fel, kinyitotta a mézes dobozát, ránézett, majd visszacsukta.
– Nyina Arkagyevna, beszéljünk őszintén. Maga minden reggel Timával van. Értem, hogy ez munka. Hajlandó vagyok havonta tízezret fizetni érte. Én, a saját kártyámról. Átutalással. A közleménybe beleírom, hogy „Timáért”.
– Te most fizetést akarsz nekem adni?
– Megállapodni szeretnék.
– Én a nagyanyja vagyok, nem bébiszitter.
Levette a vízforralót a tűzről, pedig még fel sem forrt.
– A fiam segít az anyjának. Ez az ő dolga. Te meg idejössz, és megpróbálsz megvenni. Egy süteménnyel.
– A pénz az enyém volt. Az óvodára adtam.
– Beszélj a férjeddel.
– Miről?
– Az időjárásról.
A dobozt két ujjal felém tolta.
Nem vettem el.
A mézest az előszobában hagytam, a csizmái mellett.
És elmentem.
Otthon Gleb az erkélyen állt.
Negyvenöt éves volt, de hátulról, a régi kabátjában hirtelen egészen fiatalnak és elveszettnek tűnt.
Pont olyannak, mint azon az első télen, amikor még friss házasok voltunk.
– Nem vette el? – kérdezte anélkül, hogy megfordult volna.
– Nem.
– Gondoltam.
Csend lett.
– Emlékszel, amikor itt tartottuk a mandarint? – kérdezte. – Kicsi volt a hűtő, te meg mindig mérges voltál, mert megfagytak.
– Emlékszem.
– Lida… szerinted nekem jó volt így, a hátad mögött?
Elcsuklott a hangja.
– A munkahelyemen most… mindegy.
Legyintett.
– Tavasszal te mondtad Guszjevék miatt.
– Mit mondtam?
Nem válaszolt.
Én pedig tényleg nem emlékeztem.
Guszjev volt a szomszédunk. Egyidős Glebel.
Aztán rezgett a telefonom.
A családi csoportban Nyina Arkagyevna hosszú üzenetet írt:
„Timát többé nem viszem. A menyem úgy döntött, hogy a nagymama munkája semmit sem ér. Még süteményt is hozott, hogy megvegyen.”
Alatta már ott volt Valja néni válasza:
„Lányok, hát ez meg hogy lehet? Lida, te megőrültél?”
Nem szépítettem.
Azt írtam:
„Havi tízezer rubelt ajánlottam Nyina Arkagyevnának, hivatalosan, a saját számlámról. Ő nem fogadta el.”
Elküldtem.
Gleb egy perccel később elolvasta.
– Miért írtad ezt?
– Mert már úgy ítélkeznek felettem, hogy még meg sem hallgattak.
A csoport elhallgatott.
Egy hét múlva Nyina Arkagyevna maga hívta fel Glebet.
Azt mondta, hétfőtől újra viszi Timát.
„A fiú miatt, nem miattatok.”
Tizenötödikén pedig felhívtak az óvodából.
Éppen egy születésnapi tortára nyomtam a krémrózsákat, amikor megszólalt a telefonom.
– Lida Szergejevna, Oleszja vagyok a „Ladushkiból”. Az októberi díj nincs befizetve. Húszadikától szerződés szerint nem tudjuk fogadni Timát. Talán elfelejtette?
– Hogyhogy nincs? A férjem azt mondta, kifizette.
– Nem érkezett be semmi. Szeptemberben még a nagymama kártyájáról fizettek. Arról a macskásról. Október üres.
A krémrózsa félrement.
Tonya kivette a kezemből a habzsákot.
– Menj. Megcsinálom.
A műszak után nem haza mentem.
Nyina Arkagyevnához.
A buszon velem szemben egy férfi ült egy hatalmas fikusszal. A növény magasabb volt nála, és minden kanyarban meghajolt az egész utastér előtt.
Eszembe jutott, hogy diákkoromban egy étkezdében dolgoztam, ahol a szakácsnő ugyanígy teával öntözte a fikuszt.
De ez most nem számított.
Nyina Arkagyevna kötényben nyitott ajtót.
A lakásban sült hagyma illata terjengett.
– Az októberi óvodadíj nincs befizetve.
Félreállt.
– Gleb elvitte a kártyát. Azt mondta, majd ő fizet. Neki is elég baja van április óta, te meg még az óvodával jössz.
Megálltam.
– Mióta?
– Mióta mi?
– Mióta van baja?
Elfordult, és lekapcsolta a gázt egy üres lábos alatt.
– Április óta.
– Mióta április?
– A rendes április óta.
Aztán letörölte az asztalt.
Az asztal tiszta volt.
– Nyina Arkagyevna. Mióta április?
– Levették a prémiumát. Áprilistól csak az alapbért kapja. A felét.
A rongy megállt a kezében.
– Én odaadtam neki mind a százhúszezer rubelt, amit félretettem. Hogy ne veszítsétek el a lakást. Szeptember óta pedig lassan visszaadta. A kártyáról.
– Az én pénzemből?
– Közösből.
Megint törölni kezdte ugyanazt a sarkot.
– A fiam. Az ő dolga, hogy segítsen.
– És a fogai?
Rám nézett.
– Milyen fogaim?
– A híd. Azt mondta, azért kellett a pénz.
– Milyen híd? Májusban megcsináltattam. Kedvezménnyel.
A kezemben elernyedt a táska.
Gleb este ért haza.
Tima már a kádban ült a kis hajójával.
Gleb megállt a konyhaajtóban. Az egyik karja még a kabátban volt, a másikból már kibújt.
– Az október nincs kifizetve.
– Kifizetem.
– Miből?
Nem válaszolt.
Leült velem szemben, kabátban.
– Anyád elmondta az áprilist. A pénzt. A fogait. Most te is elmondod. Saját szavaiddal.
Nagyot nyelt.
– Áprilisban levették a prémiumot. Maradt az alapbér. A hitelt nyárig hitelkártyáról fizettem. Aztán anya adott pénzt. Júliusban eladtam a motort. Szeptembertől pedig a kártyáról vettem el a különbözetet, hogy vissza tudjam adni neki.
Elhallgatott.
– Októberben a hitelkártya fizetést kért. Én meg elvettem az egészet.
– A harmincnégyezret?
Bólintott.
– Azt hittem, novemberre kölcsönkérek a fiúktól, és visszateszem. Nem veszed észre.
Elővettem a villanyszámlát.
A régi számítás alá új sort írtam.
– Én tudok számolni, Gleb.
– Lida…
– Negyvenkétezer az én pénzemből másfél hónap alatt. Plusz azok a műszakok, amiket elvesztettem. Plusz az októberi huszonhatezer, amit most másodszor kell kifizetnem. Majdnem hetvenötezer.
Felpillantottam.
– És fél évnyi vacsora, amikor te csendben ültél velem szemben.
– Visszaadtam volna.
– Miből?
– Te mondtad tavasszal. Guszjevről.
És akkor eszembe jutott.
Március volt. Guszjevék elvesztették a lakásukat. A felesége a lépcsőházban sírt.
Én pedig kenyeret szeleteltem, és azt mondtam, nevetve:
„Aki nem bírja fizetni a hitelt, menjen taxizni, ne a felesége nyakán éljen.”
Gleb akkor velem nevetett.
Aznap éjjel nem aludtam.
A fürdőszoba szélén ültem sötétben.
Azt kérdeztem magamtól:
Én tanítottam meg neki hallgatni?
Ha áprilisban odajön hozzám, és azt mondja: „Lida, levették a prémiumomat”, mit válaszoltam volna?
Menj taxizni?
Talán tényleg ezt mondtam volna.
Talán egy rendes feleség már a motor eladásából rájött volna.
Hajnalban megírtam neki:
„Felejtsük el. Kifizetem az októbert. Anyádnak együtt adjuk vissza. Minden rendben lesz.”
Sokáig néztem az üzenetet.
Aztán egyesével kitöröltem a betűket.
Reggel a buszmegállóban rezgett a telefonom.
Állami értesítés.
„Gyermeke számára óvodai férőhelyet biztosítottunk.”
Az új óvoda azon az utcán volt, ahol a pékségem.
A kerítését napraforgók díszítették.
Senkit nem avattam be.
Amíg a hivatalos papír nem volt a kezemben, nem akartam beszélni róla.
Aztán már nem kellett.
A „Ladushkiból” fél hónapos felmondási idővel lehetett kilépni.
Ebédszünetben elkértem magam.
Elvittem Oleszjának a felmondást.
Kifizettem az októbert.
A pénzt a saját kártyámról.
Oleszja kiállította a bizonylatot.
– Minden rendben? – kérdezte.
– Minden.
Másnap az új óvoda vezetőjénél ültem az irataimmal.
A „Ladushkiban” az utolsó nap péntekre esett.
Nyina Arkagyevnával nem közöltem.
Glebnek sem.
Előző este csak annyit írtam az anyósomnak:
„Holnap én viszem Timát. Szabadnapos vagyok.”
„Rendben.”
Pénteken ő mindig kivette Tima váltóruháit a szekrényből, és hazavitte kimosni.
Így volt az első naptól.
Tima beszaladt a csoportba.
Még csak hátra sem nézett.
Süni figurákat gyurmáztak.
Én pedig ott maradtam az öltözőben.
A békás szekrény előtt.
Az alsó polcon harisnyák.
Pólók.
Váltónadrág.
Egy ablak nélküli ház rajza, amit Tima soha nem akart hazavinni.
Egyenként pakoltam mindent a táskába.
Az üveg mögött Oleszja gépelt.
Az akváriumban egy kövér aranyhal úszkált.
Batonnak hívták.
Tima szerint.
Aztán kinyílt az ajtó.
Nyina Arkagyevna lépett be.
Üres ruhászsák volt nála.
Megállt.
– Mit csinálsz?
– Elpakolom Tima holmiját.
– Add ide a szandálját. Kimostam volna, büdös a talpbetét.
A szandált hamarabb vettem fel.
Beletettem a táskába.
– Tima ma van itt utoljára.
– Mi?
– Hétfőtől az önkormányzati óvodába jár. A pékségem mellett van. Megkaptuk a helyet. Felmondtam a szerződést. Októbert is én fizettem ki. Itt már nincs semmilyen tartozásunk.
Csak nézett.
Rám.
A táskára.
A békára a szekrényen.
– És Gleb?
– Ő ma fogja megtudni.
– Nem mondtad neki?
– Nem.
Leült a gyerekpadra.
A térde majdnem az álláig ért.
A ruhászsákot az ölébe tette.
– Ezzel büntetsz engem?
– Nem.
– Azért, mert megmentettem a lakásotokat?
– Nem büntetem.
Felpillantottam rá.
– Egyszerűen nem akarom többé, hogy a gyerekemmel minden reggel olyan ember legyen, aki többet tud a családunk pénzügyeiről és titkairól, mint én.
Elővette a telefonját.
Felhívta Glebet.
Nem elsőre találta meg a számát.
Kihangosította.
– Anya, rakodón vagyok. Mi történt?
A háttérben fémtárgyak csörömpöltek.
– Ő elviszi Timát az óvodából. Végleg. Itt ülünk az öltözőben.
Csend.
– Lida ott van?
– Itt.
– Mit csinálsz?
Most már én válaszoltam.
– Amit neked is meg kellett volna tenned hónapokkal ezelőtt.
– Legalább szólhattál volna.
– Ahogy te is.
– Lida, ne kezdd…
– Nem kezdem, Gleb.
Egy pillanatra lehunytam a szemem.
– Befejeztem.
A vonal túlsó végén nem szólt senki.
– Novembertől a saját részemet közvetlenül én fizetem a banknak. A sajátodat te. A macskás kártyát pedig bezárathatod. Arra többé egyetlen rubel sem érkezik tőlem.
A vonal megszakadt.
Nyina Arkagyevna a gyerekpadon ült.
Két kézzel fogta a ruhászsákot, úgy, ahogy az ember egy hosszú várakozás után a buszmegállóban a táskáját szorítja.
Felvettem Tima sapkáját.
Elindultam kifelé.
Ő nem adta oda rögtön.
Aztán mégis.
Oleszja az üveg mögött úgy tett, mintha semmit sem hallott volna.
November végére Tima már nem sírt az új óvoda ajtajában.
Az első héten még mindkét kezével a kabátomba kapaszkodott, és az óvónő ujjról ujjra fejtette le rólam.
A pékség tulajdonosa áthelyezett kilenctől kezdődő műszakba.
A reggeli eklerokat már az új lány készíti.
Én pedig elvesztettem a korai műszakok pótlékát.
Gleb hétvégén rakodást vállal egy nagykereskedelmi raktárban.
A saját hitelrészét pontosan fizeti.
Mi ketten főleg Timáról és a számlákról beszélünk.
Másról egyelőre nem.
Nyina Arkagyevna nem hív.
A neve továbbra is rajta van azok listáján, akik elvihetik Timát az óvodából.
De még egyszer sem jött.
Vasárnaponként Gleb viszi hozzá a fiút.
Én nem megyek.
Néha Tima megkérdezi:
– Miért nem jön már értem reggel a Bába Nyina?
Azt felelem:
– Mert messze van az új óvoda.
Ez igaz.
Csak nem az egész igazság.
A rakétás pizsama még mindig nála van.
Nem kérem vissza.
Ő nem adja.
A piacon, a halas pultoknál egyszer szembejött velem.
Nem köszönt.
Csak ennyit mondott:
– Elvetted tőlem az unokámat azért, mert a saját lakásotokat segítettem megmenteni.
Nem válaszoltam.
Gleb a régi, lekopott vörös macskás kártyát lezárta, aztán odaadta Timának.
Most a fiam a játékboltjában műanyag süteményeket vásárol vele, és a tenyeremhez érinti, mintha terminál lennék.
Én pedig minden alkalommal hagyom, hogy kifizesse.
Mert vannak dolgok, amiket egy család még ki tud fizetni pénzzel, de vannak titkok, amelyeknek az ára sokkal magasabb.
