– Átnézted a zsebeidet, mielőtt a tisztítóba viszem a kabátodat? – kiáltottam a fürdőszoba felé.
A zuhany zaja elnyelte a hangomat. Pasa mindig teljes erőből engedte a vizet. Már megszoktam.
Levettem a fogasról az őszi kabátját. Nehéz, sötét szövetből készült darab volt, amit még tavaly vettem neki.
Először a belső zsebet ellenőriztem.
Üres.
Aztán benyúltam az oldalzsebbe.
Az ujjaim valami kemény, összegyűrt papírba ütköztek.
– Már megint elfelejtettél valamit… – motyogtam.
Pasa soha nem dobta ki a nyugtákat. Mindenről bizonylatot gyűjtött. „A könyvelés miatt” – mondogatta.
Kisimítottam a papírt a vasalódeszkán.
A hőpapír kissé megfakult, de minden szó jól olvasható volt.
Gyermekáruház.
Gyermek elektromos roller – 28 500 rubel.
**Fizetve.**
Szállítási cím: Park utca 14., 82. lakás.
Háromszor olvastam el.
A számok nem változtak.
A cím sem.
Mi a Park utca 12-ben laktunk. A 75-ös lakásban.
Gyerekünk pedig nem volt.
Nyolc éve voltunk házasok.
Két sikertelen lombikprogram után már nem beszéltünk arról, hogy talán egyszer még sikerülhet. A gyerekszobából Pasa dolgozószobája lett. Az egyik falnál íróasztal, a másiknál könyvespolc. A sarokban még mindig ott állt egy üres kiságy, amit soha nem volt erőm kidobni.
Lassan az ablakhoz léptem.
A szemközti, tizennégyes számú házra néztem.
Harmadik emelet.
Egy lakásban égett a villany.
Az erkélyen apró, sárga harisnyák száradtak.
Gyerekholmi.
A fürdőszobából elhallgatott a víz.
Az ajtó kinyílt.
– Annyus, csinálj egy teát! Citrommal! – kiáltotta Pasa, miközben mezítláb végigcsattogott a laminált padlón. – Kész vagyok. Három órát ültem a tárgyaláson.
A nyugtát összehajtottam.
A zsebembe csúsztattam.
– Persze – feleltem.
A kezem közben annyira remegett, hogy a teáscsésze kiesett az ujjaim közül.
A porcelán szétrobbant a konyhakövön.
Pasa lenézett a zoknijára fröccsent darabokra.
– A fenébe már, Anya!
Nem válaszoltam.
Kedd volt.
Este hét óra.
Délben még azt írta, hogy leltározás van a raktárban, és későn ér haza.
Azt is írta, hogy vacsorázzunk nélküle.
Én akkor még elhittem.
Este fél nyolckor felvettem a kabátomat.
– Hová mész, Aňa? – kérdezte az anyja a nappaliból. – Ideje lenne megmérni a vérnyomásomat.
– A gyógyszertárba.
– A teát is megiszom, ha visszajössz.
– Jó.
Kimentem.
Nem tudtam pontosan, mit akarok.
Talán csak megnyugtató választ.
Talán azt, hogy a nyugta valami félreértés.
Talán azt, hogy Pasa tényleg egy munkatársnak vett ajándékot.
A tizennégyes ház mögött, a szemetesek mellett álltam meg.
Innen tökéletesen rá lehetett látni a bejáratra.
Háromnegyed nyolckor megérkezett Pasa fekete terepjárója.
Felállt a járdára, kiszállt, majd kivett két nagy bevásárlószatyrot a csomagtartóból.
A bejárati ajtó már nyílt is.
Valaki várta.
Egy fiatal nő állt a küszöbön.
Sportos nadrág volt rajta, a haja hanyagul összefogva.
Mellette egy kisfiú ugrált.
A kezében az a bizonyos elektromos roller világított.
A fiú meglátta Pasát.
– Apa!
Pasa arca egy pillanat alatt megváltozott.
A férfi, akit nyolc éve ismertem, felragyogott.
Letette a csomagokat.
Felemelte a gyereket.
Megcsókolta a haját.
A nő odabújt hozzá.
Pasa pedig átkarolta a derekát.
Olyan természetességgel.
Olyan gyakorlott mozdulattal.
Mintha nem először csinálná.
Mintha nem titkolózna.
Mintha ez lenne az élete.
És akkor megértettem.
Nem egy viszonyról volt szó.
Nem egy hibáról.
Nem egy részeg éjszakáról.
Ez egy másik család volt.
Az ő családja.
Én pedig csak az a nő voltam, aki otthon tartotta neki a frontot.
Tíz méterre álltam tőlük.
A cipőm alatt megroppantak a nedves levelek.
Pasa felnézett.
Meglátta, hogy ott állok.
És furcsa módon nem ijedt meg.
Nem ejtette le a gyereket.
Nem kezdett magyarázkodni.
Csak letette a kisfiút.
– Menjetek be, Kirill. Te is, Rita.
A nő értetlenül nézett rám.
– Ki ez?
– Egy munkatársam.
Majd rám nézett.
– Anya, ezt ne itt.
Majd az autóra mutatott.
– Üljünk be.
– Miért a tizennégyes ház? – kérdeztem.
– Anya…
– Miért pont velem szemben?
Pasa elővette a cigarettáját.
Meggyújtotta.
– Praktikus.
Csak ennyit mondott.
– Praktikus?
– Három perc séta. Nincs dugó. Nem kell órákat utaznom. Így mindkét helyre odaérek.
Rám nézett.
– Hozzád is. A fiamhoz is.
A világ körülöttem mintha elnémult volna.
– A fiad?
Pasa vállat vont.
– Kirill ötéves.
Öt.
Én pedig nyolc éve voltam a felesége.
– Rita teherbe esett egy céges rendezvény után. Nem terveztem. De megszületett. Nem akartam elválni tőled.
A hangja ugyanolyan nyugodt volt, mintha egy üzleti tervet ismertetne.
– Te jó feleség vagy. Vezeted a háztartást. Gondozod anyámat. Nekem erre szükségem van.
– És ő?
– Ő megszülte a gyerekemet.
A cigarettából lehullott a hamu.
– Nekem kellett egy örökös, Anya.
Nem tudtam megszólalni.
– Kettőnknek nem sikerült. Én pedig megoldottam.
Megoldottam.
Ez a szó később sokáig visszhangzott bennem.
Mintha én valami elromlott alkatrész lettem volna, ő pedig egyszerűen kicserélte volna.
Hazamentem.
Másnap reggel Pasa úgy ült a konyhában, mintha semmi sem történt volna.
– A kék inget vasald ki. Egykor találkozóm van az adóhivatallal.
Ránéztem.
A férfira, akinek nyolc évig mostam az ingeit.
Majd bementem a dolgozószobába.
Kinyitottam a laptopot.
Könyvelő voltam.
Ismertem a számokat.
És ismertem az embereket is.
Megnyitottam az elmúlt öt év bankszámlakivonatait.
Tizennégyes számú ház.
82-es lakás.
Pasa nevén.
Havi 86 ezer rubel jelzáloghitel.
Majd jöttek a rendszeres átutalások.
Egy bizonyos Margarita V. részére.
Havonta 120 ezer.
Közlemény: „ügyfélnek történő átutalás”.
Negyvenötezer a magánóvodának.
Kártyás vásárlások gyermekruhaüzletekben.
Játékboltok.
Orvosi vizsgálatok.
Öt év alatt több millió.
Mi pedig két éve nem mentünk nyaralni.
Azt mondta, rosszul megy a vállalkozás.
Azt mondta, takarékoskodnunk kell.
Azt mondta, még a fogorvost is halasszam el.
Mert anyja pelenkája drága.
Lecsuktam a laptopot.
A másik szobából kopogás hallatszott.
– Anya!
Az anyja hangja volt.
– Gyere már! Meg kell mérni a vérnyomásomat!
Bementem hozzá.
Antonina Igorevna a tolószékében ült.
Négy éve élt velünk a stroke után.
A jobb oldala lebénult.
Négy éve én fordítottam meg éjszakánként.
Én mostam.
Én etettem.
Én cseréltem a pelenkáját.
Én főztem neki a pépesített ételt.
Pasa közben „rengeteget dolgozott”.
Megfogtam a kenőcsös dobozt.
– Anya megcsal engem.
Az öregasszony rám nézett.
– Tudom.
Megállt a kezem.
– Tessék?
– Tudtam.
– Mióta?
– Öt éve.
Öt év.
Pontosan öt év.
– És maga hallgatott?
– Mit kellett volna mondanom? – kérdezte ingerülten. – Egy férfinak szüksége van gyerekre. Te nem tudtál neki adni.
A kenőcsös tégely majdnem kiesett a kezemből.
– Tudta, hogy gyereke van?
– Persze. Pavlik mutatott képeket.
– És én?
– Te jó feleség vagy. Neked kell az otthon. Ráadásul én is rád szorulok.
Elmosolyodott.
– Mindenkinek megvan a maga feladata.
Néztem őt.
Aztán hirtelen minden világossá vált.
Nem csak Pasa csalt meg.
Mindketten használtak.
Pasa férfiként, feleségként, házvezetőként, ápolónőként.
Az anyja pedig ápolónőként.
És egyikük sem gondolta, hogy egyszer majd elfáradok.
Felálltam.
Elővettem az egyik nagy sporttáskát.
Az anyja értetlenül figyelt.
Én pedig elkezdtem pakolni.
Éjszakai ruhák.
Köpenyek.
Pelenkák.
Gyógyszerek.
Vérnyomásmérő.
Kenőcsök.
– Mit csinálsz? – kérdezte.
– Költözünk.
– Hová?
Ránéztem.
– A családodhoz.
– Pavliknak telefonálok!
– Telefonálj.
Elvettem tőle a mobilját.
A táskámba tettem.
Aztán kioldottam a tolószék fékjét.
– Anya, te megőrültél!
– Nem.
Kinyitottam az ajtót.
– Csak végre megtanultam számolni.
Kivittük a tolószéket a folyosóra.
A lakást bezártam.
A kulcsot bedobtam a postaládába.
Lementünk.
Odakint esett.
A tolószék kerekei minden kátyúban megakadtak.
Az öregasszony sírt.
Én pedig toltam.
Kétszáz méter.
Csak kétszáz méter.
Pasa szerint három perc.
Nekem egy örökkévalóság volt.
A tizennégyes háznál megálltam.
Becsöngettem.
– Futár – mondtam a kaputelefonba.
A kapu kinyílt.
Felmentünk a harmadik emeletre.
A 82-es lakás előtt tíz másodpercig nyomtam a csengőt.
Rita nyitott ajtót.
Selyemköpeny volt rajta.
Az arcán arcpakolás.
– Mit akar?
– Anya vagyok. Pasa felesége.
A nő arca elsápadt.
Aztán meglátta a tolószéket.
– Mi ez?
Betoltam a lakásba.
A sporttáskát utána dobtam.
– Ő Antonina Igorevna. Pasa anyja. A te gyereked nagyanyja.
– Vigye el innen!
– Négyóránként pelenkázni kell.
– Tessék?
– A gyógyszerek a táskában vannak. A vérnyomását naponta többször mérni kell. A hátát kenni kell. Az ételét pépesíteni kell.
Rita hátrált.
– Maga normális?
– Tökéletesen.
Az anyósom sírni kezdett.
– Anya, kérlek…
Ránéztem.
Életemben először nem éreztem sajnálatot.
Csak ürességet.
Rita már a telefonját szorongatta.
– Rendőrt hívok!
– Hívj.
Megigazítottam a kabátomat.
– Csak előtte hívd fel Pasát.
Rita döbbenten nézett.
– Ő azt mondta, nem akar elválni tőlem. Azt mondta, én vagyok az otthona. Te pedig vagy az élete többi része.
A nő arca megkeményedett.
– Ez nem igaz.
– Akkor majd megtudod.
Hátraléptem.
– A férjedet akartad. Megkaptad.
Az ajtóhoz léptem.
– Most már az egészet megkapod.
Rita utánam kiabált.
– Nem fogom gondozni!
Megfordultam.
– Az már nem az én családi ügyem.
Bezártam magam mögött az ajtót.
Lementem a lépcsőn.
Odakint már nem esett.
A levegő hideg volt.
De nyolc év után először könnyűnek éreztem.
Este a vonaton ültem.
A telefonom percenként rezgett.
Pasa hívott.
Aztán újra.
És újra.
Nem vettem fel.
A laptopomon közben megnyitottam a bankszámlát.
A közös vállalkozásból hárommillió rubel került át az én számlámra.
Nem loptam.
Elszámoltam.
Nyolc év munkáját.
Nyolc év háztartását.
Négy év ápolást.
És mindazt, amit egy férfi „ingyenes logisztikának” nevezett.
A vonat lassan távolodott a várostól.
Az ablakban eltűntek a házak.
Aztán eltűnt a tizennégyes számú is.
És akkor először nem arra gondoltam, hogy mit veszítettem el, hanem arra, hogy végre visszakaptam saját magamat.
