Éjjel kettőkor Jenő telefonja olyan élesen rezgett fel az éjjeliszekrényen, hogy Alice ébredt fel előbb, nem a férje. Egyetlen mozdulattal felült az ágyban. A készülék a csempemintákat bemutató katalógus tetején feküdt, amelyet már harmadik hete lapozgattak esténként, és kékes fénnyel világította meg a mennyezetet. Jenő megfordult, vakon tapogatózott a takaró alatt, aztán könyökével meglökte a vizespoharat. A pohár legurult az éjjeliszekrényről, végiggurult a padlón, és nekikoccant az ágy lábának.
Mire Jenő megtalálta a telefonját, Alice már áthajolt fölötte, és kivette a kezéből.
A hívás abban a pillanatban megszakadt, amikor a képernyőre nézett. Ismeretlen szám. Név nem tartozott hozzá, csak tizenegy számjegy, amelyek közül egyik sem mondott neki semmit.
Alig telt el néhány másodperc, új üzenet érkezett.
„Jenő, kérlek, hívj vissza, sürgős.”
Alice kétszer is elolvasta, pedig alig néhány szó volt az egész. Mégis a „kérlek” szó akadt meg benne a legjobban. Furcsán személyesnek tűnt. Túlságosan is annak egy hajnali kettőkor érkező üzenetben.
Néhány órával korábban Jenő még a katalógus negyvenkettedik oldalára bökött, ahol egy betonszürke csempe szerepelt.
– Tavasszal megcsináljuk a konyhát – mondta akkor elégedetten. – Addigra a megtakarításunk is eléri a szükséges összeget.
A katalógus most is nyitva feküdt ugyanazon az oldalon. A sarka a telefon alá gyűrődött.
Jenő végre megtalálta a villanykapcsolót, felkattintotta az éjjeli lámpát, majd hunyorogva a tenyerével takarta el a szemét.
– Ki volt az? Anya?
– Anyád „Anya” néven szerepel a telefonodban, és három felkiáltójelet szokott írni – felelte Alice. – Ez viszont egy ismeretlen szám. Kinek kell visszahívást ígérned hajnali kettőkor?
Jenő olyan hirtelen ült fel, hogy a takaró lecsúszott a válláról, és az ölébe gyűrődött.
A haja nevetségesen felmeredt a feje búbján, az arcán ott vöröslött a párna nyoma. Máskor Alice biztosan elnevette volna magát ezen.
Most azonban csak nézte őt.
Jenő néhány másodpercig hallgatott. Előbb a feleségére, aztán a kezében tartott telefonra pillantott, majd ismét Alice-ra. Végül kinyújtotta a kezét, tenyérrel felfelé, ahogy az ember az autókulcsért nyúl, amikor indulnia kell.
– Add ide, Alice. Majd én elintézem.
Alice ritkán hallotta a teljes nevét a férjétől. Leginkább az anyósa születésnapi vacsoráin, amikor illett komoly, összeszokott házaspárnak látszaniuk, vagy az autóban, ha Alice index nélkül váltott sávot.
A hátralévő tíz évben szinte mindig csak Jenőnek szólította a férjét, és a barátaik gyakran viccelődtek azzal, hogy ebben a családban bárkit hívnak Jenőnek, mindketten odafordulnak.
Alice most a mellkasához szorította a telefont, és hátrébb húzódott az ágy fal felőli oldalára.
– Azt sem kérdezted meg, mit írtak.
– Megkérdeztem, hogy anya volt-e.
– És amikor kiderült, hogy nem, rögtön el akartad venni tőlem. Egy normális ember ilyenkor megkérdezi, történt-e valami, beteg-e valaki. Te meg azt mondod, majd elintézed, mintha pontosan tudnád, miről van szó.
Jenő megdörzsölte az orrnyergét.
– Alice, ne csinálj már ekkora ügyet ebből! Most ébredtem fel. Azt sem tudom, milyen nap van.
– De azt tudod, hogy a telefont azonnal vissza kell szerezned.
Alice felé fordította a kijelzőt, de nem engedte el a készüléket.
– Tessék. Olvasd el innen.
Jenő előrehajolt, és elolvasta az üzenetet.
Alice nem a képernyőt figyelte, hanem a férje arcát. Látta, ahogy megnyalja a szája szélét, majd lassan visszaengedi a kezét a takaróra. Ujjaival a paplan egyik gyűrődését kezdte simítgatni. Aztán a másikat. Minél tovább csinálta, annál több ránc keletkezett az anyagon.
– Valéria – mondta végül, és megköszörülte a torkát. – Együtt dolgozunk.
– Soha nem beszéltél nekem semmilyen Valériáról.
– A munkámról amúgy sem szoktam sokat mesélni. Téged nem érdekel.
– A számlák és a szállítólevelek tényleg nem érdekelnek. De az a nő, aki éjszaka könyörög neked, hogy hívd vissza, annál inkább. Hány éves?
– Miért fontos ez?
– Mert kérdeztem.
Jenő vállat vont.
– Negyvenöt körül lehet. Nem kértem el a személyijét. Van egy fia, egyetemre jár, ha ettől jobban érzed magad.
– Ettől semmit sem érzek jobban. Miért hallok róla most először?
– Mert nem volt miről beszélni. Nemrég került hozzánk, most sok a munka. Reggel mindent elmagyarázok, rendesen, ígérem.
Alice hangja elcsendesedett, de minden szót külön hangsúlyozott.
– Mi olyan sürgős hajnali kettőkor, amit nem lehet reggelig elhalasztani?
– Kérlek, ne most kezdjük! Hétkor kelnem kell. Ne csináljunk ebből kihallgatást. Reggel mindent elmondok.
Alice a férjét nézte. A karját, amelyet a szeme elé emelt, a takaró alatt megránduló szemhéját, a túlságosan szabályos légzését.
Legszívesebben lerántotta volna róla a kezét, és addig kényszerítette volna, hogy a szemébe nézzen, amíg végre őszintén válaszol.
Ehelyett előrehajolt, a telefont áttette a saját éjjeliszekrényére, és a kijelzővel felfelé letette a kézkrémes tégelye mellé.
– Nem lesz kihallgatás – mondta. – A telefon itt marad nálam. Reggel beszélünk, és addig nem mész sehova, amíg nem tisztáztuk ezt. Akkor sem, ha hétkor kelned kell.
Jenő nem felelt. Néhány percig feküdt még, aztán a fal felé fordult, és az álláig húzta a takarót. Egy perc múlva hátranyúlt, és lekapcsolta a lámpát, noha Alice még mindig az ágyban ült.
A sötétben hallotta a férje légzését. Túlságosan hangos volt ahhoz, hogy valóban aludjon.
Ő sem feküdt le rendesen. A kezét az éjjeliszekrény szélére tette, mintha attól tartana, hogy a telefon magától eltűnik.
A földön maradt pohárból a víz lassan beszivárgott a szőnyegbe. Amikor Alice leengedte a lábát az ágyról, a nedves folt hidegen érintette a talpát.
Néhány perccel később a telefon újra megrezdült.
A készülék száraz, kellemetlen hangot adott, és lassan a lakkozott felület széle felé csúszott. A képernyő felvillant, kék fénnyel töltötte meg a szobát, és Alice már el is olvasta az üzenetet, mire eszébe jutott, hogy talán nem kellene.
Ezúttal hosszabb volt.
„Ha ma nem döntesz semmiről, holnap én magam mondok el mindent Alice-nak.”
Alice lassan, hangosan olvasta fel, minden vesszőnél megállva. Amikor a saját nevéhez ért, elcsuklott a hangja.
Jenő úgy ugrott fel, hogy a takaró a földre csúszott. Majdnem belelépett a szőnyeg nedves foltjába. Áthajolt a felesége fölött, a térdével rányomott Alice lábára, és olyan erővel kapta ki a kezéből a telefont, hogy az asszony felszisszent.
Szó nélkül kisietett a hálószobából, mezítláb, alsónadrágban. Mielőtt kilépett volna, még az ajtót is behúzta maga mögött.
Pedig néhány perccel korábban még ő bizonygatta, hogy minden ráér reggelig.
– Jenő! – kiáltott utána Alice. – Azt mondtad, reggelig várhat!
Az ajtó becsukódott. A folyosón kattant a kilincs.
Alice a sötétben ült, és a fájó térdét fogta. Nem ment utána.
Tíz év alatt több százszor követte a férjét a lakásban. Számlákkal, kérdésekkel, egy új blúzzal, amelyről véleményt akart, vagy az anyósával kapcsolatos panaszokkal. És szinte mindig azt a választ kapta, amelyik Jenőnek a legkényelmesebb volt.
Két évvel korábban a férje megkarcolta az autó oldalát egy hipermarket parkolójában. Alice csak három héttel később tudta meg a szervizben. Jenő akkor is azzal védekezett, hogy nem akarta idő előtt felzaklatni.
Most Alice felállt, odalépett az ajtóhoz, és résnyire kinyitotta. Aztán visszament, leült az ágy szélére, és a folyosó felé fordult.
A konyhából halk, gyors, ingerült suttogás hallatszott. Jenő úgy beszélt, ahogy általában a közös képviselővel szokott.
Alice néhány szót elkapott.
– Lera, ne éjszaka már…
Aztán:
– Mondtam, hogy megoldom…
Majd valami péntekről.
Ezután megnyílt a csap. A víz teljes erővel zúdult a mosogatóba, és elnyelte Jenő hangját.
Alice felvette a földről a férje pólóját, összegyűrte, és megpróbálta felitatni vele a szőnyegből a vizet, noha addigra már alig maradt mit feltörölni.
Amikor megnézte az órát, két óra tizenöt perc volt.
A csap két óra huszonhárom percig folyt. Utána elhallgatott, majd ismét megnyílt.
Alice észrevette, hogy közben hangtalanul számolja a perceket. Abbahagyta, és a pólót a székre dobta.
Jenő pontosan tíz perc múlva tért vissza.
Két óra huszonöt volt.
Nem kapcsolt villanyt. A folyosóról beszűrődő fényben Alice látta, hogy a férfi az ágy szélére ül, méghozzá az ő oldalán, nem a sajátján. Ügyetlenül, féloldalasan ereszkedett le, ahogy az ember a kórházi váróban ül le egy székre, amikor már túl fáradt ahhoz, hogy egyenesen tartsa magát.
A telefon a kezében volt. Újra és újra megnyomta az oldalsó gombot. A kijelző felvillant, megmutatta a tavaly nyári közös fényképüket, aztán ismét elsötétült.
Jenő nem bűntudatosnak látszott. Inkább olyan kétségbeesettnek, mint azon a napon az országúton Tver közelében, amikor defektet kaptak, és kiderült, hogy a pótkerék otthon maradt.
– Miért nyitottad ki az ajtót? – kérdezte.
– Ugyanazért, amiért te megnyitottad a csapot.
– Nem szándékosan csináltam.
– Persze. A csap magától nyílt meg, miután azt mondtad neki: „Lera, ne éjszaka már.”
Jenő hallgatott. A telefon kijelzője ismét felvillant a kezében, majd kialudt.
– Mosogattam – mondta végül.
Alice röviden felnevetett. A nevetés csúnya volt, köhögésszerű.
– Hajnali fél háromkor? Jenő, van mosogatógépünk. Te választottad ki, és fél órán keresztül magyaráztad, mennyi vizet spórolunk vele.
Jenő a mezítelen lábára nézett, aztán a székre dobott pólóra, végül a telefonra.
Amikor ismét felpillantott, Alice látta, milyen sápadt. Az orrán lévő apró szeplők is kirajzolódtak, amelyek egyébként csak nyáron látszottak ennyire.
– Alice, valamit el kell mondanom neked – szólalt meg. – De ígérd meg, hogy nem fogsz rögtön következtetéseket levonni. Hallgass végig, jó? Aztán csinálsz, amit akarsz.
– Semmit nem ígérek.
Alice a takaró alá húzta a lábát.
– Fél órája egy idegen nő azt írja neked, hogy ha nem döntesz, holnap mindent elmond nekem. Te pedig a konyhába menekülsz a telefonoddal, és megnyitod a csapot. Nem a fantáziám miatt jutottam következtetésekre, Jenő. Hanem azért, mert hallgatsz. Úgyhogy beszélj, amíg még hajlandó vagyok meghallgatni.
– Nem úgy van, ahogy gondolod.
– Még nem is gondolok semmit. Egyetlen értelmes mondatot sem mondtál azon kívül, hogy hétkor kelned kell. Ki ez a Valéria? Lefekszel vele?
Jenő olyan őszinte rémülettel nézett rá, hogy Alice egy pillanatra zavarba jött a kérdéstől. Ettől aztán még dühösebb lett.
– Megőrültél? Nem! Persze, hogy nem! Istenem, Alice, hogy jut ilyesmi az eszedbe?
– Akkor miért akar nekem elmondani valamit?
Jenő letette a telefont Alice éjjeliszekrényére, képernyővel lefelé, a hajgumi mellé. Sokáig igazgatta, míg pontosan párhuzamos nem lett a bútor szélével.
– Rendben – mondta. – De kérlek, ne szakíts félbe.
***
Sokáig beszélt. Belevágott egy mondatba, aztán félbehagyta, másra tért át, majd visszatért az előző gondolathoz. Közben végig a szőnyeget nézte, azt a helyet, ahol a vízfolt már megszáradt.
Két hónappal korábban felmondott a munkahelyén.
Saját elhatározásából ment el. Augusztus utolsó napján beadta a felmondását, ledolgozta a két hetet, aztán minden reggel ugyanúgy felkelt hétkor, megborotválkozott, állva megitta a kávéját, és elindult otthonról.
Csakhogy többé nem a Szkladskaja utcai irodába ment.
A vasúti síneken túl, egy ipari övezetben bérelt műhelybe járt. Ott Valériával közösen asztallapokat készítettek megrendelésre, kőből és fából. Kibéreltek egy műhelycsarnokot, vásároltak egy gépet, és belevágtak a vállalkozásba.
– Asztallapokat? – kérdezte Alice.
– Igen. Most nagyon keresik, el sem tudod képzelni, mekkora rá a kereslet. Valéria volt férje is ezzel foglalkozott, ő ismeri a beszállítókat. Nekem meg megvan a szakértelmem, a kezem, a fejem, és…
– És a pénz – fejezte be Alice.
Jenő bólintott.
– A mi pénzünk?
Alice hangja annyira nyugodt volt, hogy még ő maga is meglepődött rajta.
– A betétünk? Az, aminek tavaszra kellett volna elérnie a szükséges összeget?
– Vissza akartam tenni. Kiszámoltam, márciusra megtérült volna a befektetés, ha annyi megrendelést kapunk, amennyit terveztünk.
Alice félredobta a takarót, felállt, és felkapcsolta a mennyezeti lámpát.
Jenő összerezzent, és úgy hunyta le a szemét, mintha pofon érte volna.
Alice hálóingben, mezítláb állt a szoba közepén, szétbomlott hajjal. Egyáltalán nem érdekelte, hogyan néz ki.
– Miért nem mondtad el nekem?
– Mert tudtam, hogy megijedsz, és nemet mondasz – felelte Jenő. Olyan hétköznapi, fáradt hangon beszélt, mintha azt magyarázná, miért felejtett el kenyeret venni. – Te mindig nemet mondasz. Egész nap a kockázatról beszélnél, meg arról, hogy negyvenkét évesen már nem kellene mindent elölről kezdeni, és milyen szerencsénk, hogy legalább hitelünk nincs.
Alice fülét forróság öntötte el.
– Attól féltél, hogy nemet mondok, vagy egyszerűen nem tartottál olyan embernek, akivel egyáltalán tanácskoznod kellene? Mondd meg, Jenő, ki vagyok én neked! A feleséged, vagy egy könyvelő, akinek nyugodtan hazudhatsz a megtakarításainkról?
Jenő nem válaszolt.
Leengedte a kezét a térdei közé, és a másik hüvelykujjával a körmét dörzsölte, mintha valami makacs szennyeződést akarna eltávolítani róla.
Alice várt néhány másodpercig, aztán a szekrényhez lépett, és olyan erővel rántotta le a fogasról a köntösét, hogy a vállfa kicsúszott, és a szekrény aljának csapódott.
– Miért ír neked éjszaka? Csődbe mentetek?
– Nem mentünk csődbe. Csak nehezebb lett, mint gondoltuk. Októbertől emelték a bérleti díjat. Az egyik megrendelő nem fizetett, a másik visszaküldte az asztallapot, mert szerinte lepattant a széle. Valéria már egy hónapja kéri vissza a pénzét. Az anyja lakását adja ki, és egy egész évnyi bérleti díjat beletett a vállalkozásba. Megígértem neki, hogy péntekre rendezem a dolgot, de azt mondta, már három pénteket végigvárt, és reggel idejön.
– Ide – ismételte Alice. – Hozzánk?
– Kértem, hogy ne jöjjön.
– De el fog jönni, és igaza van. Mennyi pénzünk maradt?
Jenő megmondta az összeget.
Alice visszakérdezett, mire a férfi még egyszer elismételte, ezúttal halkabban.
A négy év alatt összegyűjtött egymillió-háromszázezer rubelből mindössze négyszáztízezer maradt a számlán. A többit elvitte a műhely bérleti díja, a gép, valamint az első kőlapok, amelyek még mindig becsomagolva álltak az ipari telepen.
Alice leült a szekrény előtti kis puffra, és sokáig a mezítelen lábfejét nézte.
Olyan mondatok tolongtak a nyelve hegyén, amelyekkel egy hétre el tudta volna venni a férje kedvét attól, hogy a szemébe nézzen. Pontos, kegyetlen mondatok voltak. Már csak ki kellett volna mondania őket.
Összeszorította az ajkát, és húszig számolt. Aztán még egyszer húszig.
– Én 2022 júliusa óta gyűjtöttem ezt a pénzt – szólalt meg végül. – Lemondtam a kazanyi utazásról a lányokkal, mert takarékoskodtunk. A téli csizmámat már második szezonja ragasztgatom.
– Alice, majd megkeresem a pénzt.
– Persze. A pénzt megkeresed. Nem erről beszélek.
Felállt, és közelebb lépett hozzá.
– Két hónapig úgy éltem egy emberrel, hogy közben ő már mindent eldöntött helyettünk. Én meg kaptam a csempés katalógust, nehogy véletlenül megzavarjam a nagy terveit. Tegnap este együtt választottuk ki a konyhacsempét, Jenő! Te mutattad meg, melyik tetszik jobban, miközben pontosan tudtad, hogy nincs pénzünk a konyhára!
Jenő felnézett. A szeme könnyes volt.
Alice ettől nem megsajnálta, hanem még dühösebb lett.
Felállt, felvette a férje autókulcsát az éjjeliszekrényről, és a köntöse zsebébe csúsztatta.
– Minek az? – kérdezte Jenő.
– Hogy reggel ne indulhass el a nem létező munkahelyedre.
Azzal kilépett a hálószobából.
Reggelig a nappali kanapéján feküdt egy takaró alatt, amely még mindig a nővére kutyájának szagát őrizte. Egyetlen percet sem aludt.
Jenő kétszer is odament a nappali ajtajához. Mindkétszer megállt, mintha mondani akarna valamit, aztán visszafordult. Alice hallotta, ahogy a hálószobában megnyikordul alatta az ágy.
Valéria reggel kilenckor szólalt meg a kaputelefonban.
Alice addigra megmosakodott, összefogta a haját, és farmert meg pulóvert vett fel. Esze ágában sem volt köntösben fogadni ezt a nőt.
Még Jenő előtt ajtót nyitott, és úgy állt meg a bejáratban, hogy a látogató ne tudjon rögtön belépni.
A folyosón egy alacsony, telt alkatú nő állt, kapucnis kabátban. Szeme alatt sötét karikák húzódtak, a keze vörös volt a hidegtől. A hóna alatt vastag, műanyag irattartót szorongatott, a cipőjét pedig fehéres kőpor borította.
Alice bárkit el tudott volna képzelni: egy feltűnően szőke nőt, drága bundában, tökéletes manikűrrel, aki fölényesen mosolyogva közli, hogy a férje már nem szereti.
De nem ilyen nő állt előtte.
Valéria egy fáradt, hétköznapi asszony volt, aki valószínűleg szintén nem aludt az éjjel.
– Jó napot – mondta. – Ön Alice, ugye? Felismertem a fényképről. Jenő telefonján van.
– Jöjjön be. De a cipőjét vegye le, kérem. Nálunk felújítás lett volna tervben.
Valéria figyelmesen végigmérte, elhúzta a száját, aztán a falba kapaszkodva kibújt a cipőjéből.
Jenő ekkor lépett ki a folyosóra. Az inge rossz gombolású volt, és amikor meglátta Valériát, mosoly nélkül biccentett felé.
A konyhában Valéria az ablak melletti székre ült, levette a kabátját, és az irattartót pontosan az asztal közepére tette, a kenyértartó és az almás tál közé.
Alice odatett elé egy pohár vizet. Másra nem volt hajlandó megkínálni.
Valéria egyetlen hajtásra kiitta.
– Nem veszekedni jöttem – mondta. – Nem akarok jelenetet. Egyszerűen többé nem akarok vele közös vállalkozásban lenni. Tudnom kell, hogyan kapom vissza a pénzemet, és szeretném, ha ezt végre mindenki értené, nem csak ő.
Jenőre nézett, aki a hűtőszekrénynek támaszkodott.
– Már szeptemberben megmondtam neked, hogy ezt nem lehet a végtelenségig folytatni.
Aztán ismét Alice-ra pillantott. Most először látszott rajta némi zavar.
– Elnézést kérek, hogy éjszaka írtam. Az utolsó pillanatig azt hittem, ön mindent tud. Jenő folyton azt mondta, hogy teljes mértékben támogatja őt, hogy mindent közösen döntöttek el, és hogy ön is beleegyezett a befektetésbe. Azt állította, a pénzük közös, és ön maga javasolta, hogy vágjanak bele.
Valéria egy pillanatra elhallgatott.
– Most találkozom önnel először, de olyan érzésem volt, mintha már ismerném. Jenő sokat mesélt magáról. Azt mondta, mennyire örült, amikor előállt az ötlettel.
Alice lassan a férjéhez fordult.
Jenő továbbra is a hűtőnek támaszkodott. A vállával meglökött egy anapái nyaralásról származó mágnest, amely lassan lecsúszott az ajtón.
– Még neki is azt hazudtad, hogy mindent tudok?
– Csak azt akartam, hogy előbb sikerüljön, és utána mondjam el – felelte Jenő halkan, lesütött szemmel.
– Hogy én mennyire örültem – ismételte Alice.
Aztán felnevetett. Rövid, keserű nevetés volt.
– Ezt is kitaláltad. Vajon mit mondtam, amikor örültem?
– Hogy már éppen ideje – segítette ki Valéria, majd rögtön el is fintorodott, mintha megbánta volna, hogy megszólalt.
Alice lehajolt, felvette a földről az anapái mágnest, megforgatta az ujjai között, majd olyan erővel nyomta vissza a hűtő ajtajára, hogy a fémlemez megcsörrent.
– Mutassa a papírokat.
És odahúzta a székét az asztalhoz.
Délután háromig ültek a konyhában.
Valéria egymás után rakta ki az iratokat: a műhely bérleti szerződését, a gép számláit, a kőlapok szállítóleveleit, a kölcsönös elszámolásról szóló papírokat és a banki kivonatokat.
Alice minden egyes lapot elolvasott. Még a szemüvegét is feltette, amelyet általában szégyellt idegenek előtt viselni.
Jenő előbb csak állt az asztal mellett, aztán leült, majd ismét felállt, és behozta a számológépet a szobából.
Alice kivette a kezéből.
– Én számolok.
– Ez a kétszáznegyvenezer micsoda? – bökött a tollával az egyik sorra.
– Fólia és ragasztó – felelte Jenő.
– Kétszáznegyvenezerért?
– Huszonnégyezer. Ott van a tizedesvessző.
– Itt nincs semmiféle tizedesvessző, Jenő. Kétszáznegyvenezer van odaírva.
Valéria odahajolt a papír fölé, ellenőrizte, majd bólintott.
– Alice-nak van igaza. A beszállító hibásan állította ki a számlát. Ezen is megkárosítottak minket.
Aztán Jenőre nézett.
– Te pedig aláírtad anélkül, hogy elolvastad volna.
Alice nem válaszolt. Kétszer aláhúzta a sort.
Délre három, a saját kézírásával teleírt lap feküdt előtte.
Valéria beleegyezett, hogy a gépet és két szerszámkészletet átvegye a saját részesedése fejében. Ismert valakit Podolszkban, aki hasonló műhelyt működtetett, és szüksége volt a felszerelésre.
A kőlapokat vissza lehetett adni a beszállítónak, igaz, harmincszázalékos veszteséggel. A műhelyt a hónap végéig ki kellett üríteni, különben újabb bérleti díjat kellett fizetni.
Ami ezek után is hiányzott, azt Jenőnek kellett előteremtenie.
Alice beírta a végösszeget a lap aljára, majd vastag vonallal bekarikázta.
– Eladod az autót.
Jenő felkapta a fejét.
– Alice, akkor hogyan…
– Metróval. Ahogy mások. Két hónapig azzal jártál a műhelyedbe. Most már nem kell oda járnod.
Jenő Valériára nézett, mintha azt remélné, hogy a nő majd közbelép és megvédi.
Valéria azonban már a papírokat rendezte vissza az irattartóba. Rá sem nézett.
Jenő megdörzsölte a tarkóját.
– Eladom – mondta végül. – Holnap elviszem egy autókereskedésbe, felbecsültetem az árát.
Alice elővette a kulcsokat a farmerzsebéből, ahová reggel átrakatta őket a köntöséből, és letette eléjük az asztalra.
Jenő nem nyúlt értük rögtön. Csak nézte őket.
Valéria négy óra körül indult el. Az előszobában sokáig bajlódott a cipőjével, majd felegyenesedett, és Alice-ra nézett.
– Kérem, ne haragudjon rám. Tényleg azt hittem, hogy tud róla.
– Nem haragszom magára – felelte Alice. – Maga legalább éjszaka írt. Ő márciusig hallgatott volna.
Amikor az ajtó becsukódott Valéria mögött, Jenő hátulról át akarta ölelni a feleségét, ahogy néha szokta, amikor Alice mosogatott.
Alice félrelépett.
A férfi karjai a levegőben maradtak.
– Nem ígérem meg, hogy minden olyan lesz, mint régen – mondta Alice. – Semmit nem ígérek. Ezt jobb, ha megérted.
Egy héttel később Jenő este fél hétkor ért haza a munkából.
Visszavették a régi munkahelyére, a Szkladskaja utcai irodába, bár alacsonyabb fizetéssel. Levette a cipőjét, kabátban ment be a konyhába, és két kartonmappát tett Alice elé. Egy kéket és egy zöldet. A metró melletti papírboltban vásárolhatta őket, a címkék még rajtuk voltak.
A kék mappában a gép eladásának dokumentumai, az autó adásvételi szerződése és a vevő által aláírt átvételi elismervény feküdt.
A zöldben egy táblázat volt, amelyet Jenő a munkahelyén nyomtatott ki. Felírta a saját fizetését, Alice fizetését, a rezsit, az élelmiszert, a tavasz óta fizetett mosogatógép részleteit. A benzinköltséget áthúzta, fölé pedig kézzel odaírta: „bérlet”.
Legalul külön sor szerepelt:
„Visszafizetés a megtakarítási számlára.”
Mellette az összeg, amelyet minden hónapban félre akart tenni.
Nevetségesen kicsi összeg volt ahhoz képest, amit elveszítettek.
Alice szó nélkül lapozta végig a táblázatot.
Jenő tíz év alatt egyszer sem készített ilyen kimutatást. Mindig Alice foglalkozott a számlákkal, ő pedig legfeljebb annyit kérdezett, hogy mindenre futja-e.
– Mostantól mindent megmutatok neked, mielőtt döntök – mondta Jenő. Még mindig kabátban állt, és a szék támláját fogta. – Mindent, Alice. Még a téli gumit is.
Alice becsukta a zöld mappát, és a kékre fektette.
– Mostantól előbb megmutatod, és csak utána döntesz. Az önállóságod túl sokba került nekünk.
Aztán a férjére nézett.
– És vedd le a kabátodat. Tíz perce állsz benne.
Jenő levette a kabátját, és a szék támlájára akasztotta, noha Alice már százszor kérte, hogy az előszobai fogasra tegye.
A telefon a következő hetekben még többször megszólalt késő este.
Hívták a kőlapok miatt érdeklődő vásárlók, telefonált a korábbi bérbeadó a kaució ügyében, és egyszer este tizenegy körül Valéria is felhívta őket, hogy közölje: a podolszki ismerőse végre elvitte a gépet.
Jenő minden alkalommal a konyhában maradt. Nem vonult félre, nem zárkózott be a fürdőszobába, és nem engedte a csapra a vizet.
Bekapcsolta a kihangosítást, és letette a telefont az asztalra, kettőjük közé.
– Mondja csak, Lera, a feleségem is itt van – szólt bele.
– Jó estét, Alice – hallatszott Valéria hangja. Néha még azt is lehetett hallani, ahogy rág valamit.
Alice bólintott, noha Valéria ezt nem láthatta, és feljegyezte az összegeket a zöld mappába.
Február közepén a megtakarításuk ismét valamivel félmillió rubel fölé emelkedett.
Alice két nehéz szatyorral lépett ki a sarki élelmiszerboltból, amikor a bevásárlókocsik mellett váratlanul összefutott Valériával.
A nő ugyanazt a kapucnis kabátot viselte, és egy bevásárlókocsit tolt maga előtt. A kocsiban macskaeledel és ásványvíz volt.
– Nahát – mondta Valéria, amikor felismerte. – Jó napot!
– Jó napot. Maga is itt lakik?
– Nem, anyámhoz járok. Két házzal arrébb lakik.
Valéria elhallgatott, majd a szatyrokra pillantott. Az egyikből kilógott egy vekni kenyér.
– Na és? Megtanult már tanácsot kérni?
Alice eszébe jutott az előző este. Jenő negyven percig ült a telefonja fölött, és két továbbképzés között vacillált. Végül odatolta neki a kijelzőt, és megkérdezte, melyiket válassza.
Alice a drágábbikat nem ajánlotta.
Jenő pedig valamiért úgy örült a válasznak, mintha egy nehéz vizsgán ment volna át.
Alice elmosolyodott.
– Még tanulja – mondta. – De legalább most már hangosan csinálja.
Valéria felhorkant, bólintott, és a parkoló felé tolta a kocsiját.
Alice kényelmesebben megfogta a szatyrokat, elővette a telefonját, és felhívta a férjét.
– Jenő, vettem kenyeret meg tejet – mondta, amikor a férfi felvette. – Sajtot ne vegyél, van még otthon. És ma te pakold be a mosogatógépet, húsz perc múlva hazaérek.
