A fekete bőrmappa olyan nesztelenül ereszkedett az asztal szélére, mintha a pincér attól tartana, hogy egyetlen rossz mozdulattal összetöri a levegőt. Mereven bámultam, és éreztem, ahogy a selyemruhám alatt végigcsorog a hátamon egy hideg verejtékcsepp.
A teremben sült kacsa, drága bor és nehéz parfümök illata keveredett. A kristálypoharak vidáman csilingeltek, valaki túl hangosan nevetett, a hosszú asztal túlsó végén pedig az anyósom éppen egy újabb mulatságos történet végére ért. Arról mesélt, hogy előző nap a gyógyszertárban a saját lánya helyett az idősebb nővérének nézték. A vendégek ott nevettek, ahol kellett, és ott sóhajtottak fel, ahol illett.
Tamara Igorevna pontosan tudta, hogyan kell bánni a közönséggel. Úgy tartotta a szüneteket, mint egy színésznő, akinek már rég nem osztanak főszerepet, de a régi trükköket még mindig hibátlanul ismeri.
A pincér felém fordult. Az este kezdete óta egyetlen pillanatra sem tévesztette el, kihez kell majd vinnie a számlát.
Az ölemben összekulcsoltam a kezemet, és olyan erősen szorítottam a szalvétát, hogy az anyag a tenyerembe gyűrődött. A szívem vadul kalapált. Úgy éreztem, az egész étterem hallja.
Tamara Igorevna elkapta a tekintetemet, és rám mosolygott. Régebben egy ilyen mosolyért napokig hálás voltam. Ha egyszer-egyszer kedvesen szólt hozzám, még egy hét múlva is abból merítettem erőt.
Most azonban a mosolya úgy siklott végig rajtam, mint egy kirakat üvegén a kíváncsi vásárló pillantása.
A fekete mappát néztem, és arra gondoltam, hogyan kezdődött minden.
Pontosabban arra, hogy néhány perc múlva végre véget érhet.
A vállalkozásom egyetlen bőrönddel indult. Milánóból és Isztambulból hoztam ruhákat, kabátokat, kötött holmikat, először csak az ismerőseimnek adtam tovább őket. Később létrehoztam egy oldalt az interneten, majd kibéreltem egy apró üzlethelyiséget a belvárosban. A kis üzletből idővel elegáns bemutatóterem lett, alkalmazottakkal, raktárral, saját ügyintézővel.
Én mégis továbbra is személyesen jártam az áruért. Szerettem megérinteni az anyagokat, végigsimítani a kabátok bélését, ellenőrizni a varrásokat. Gyakran aludtam repülőgépen, katalógussal a térdemen, és előfordult, hogy egy egész napos beszerzőkörút után már csak arra maradt erőm, hogy lerúgjam a cipőmet, és ruhástul dőljek az ágyra.
A pénz nem egyik napról a másikra érkezett. Minden egyes forintért megdolgoztam. Éppen ezért pontosan tudtam, mennyit ér.
Igorral akkor találkoztam, amikor már nem kerestem kétségbeesetten a szerelmet. Mérnök volt, nyugodt, csendes férfi, meleg kezű és figyelmes. Nem tett nagy ígéreteket, de ha azt mondta, eljön értem, valóban ott volt.
Amikor először vitt el az édesanyjához, egész éjjel tortát sütöttem. Azt akartam, hogy minden tökéletes legyen. A szüleimet már régen elveszítettem, és titokban arra vágytam, hogy egyszer nekem is legyen egy anyám. Valaki, akihez oda lehet bújni, akinek el lehet mesélni a napomat, akinek a konyhájában mindig akad egy csésze meleg tea.
Nem kívántam sokat. Lehetett volna szigorú, akaratos, akár nehéz természetű is. Csak igazságos legyen.
Tamara Igorevna ajtót nyitott, végigmért, aztán kissé félrefordította a fejét.
– Na, gyere be. A tortát vidd a konyhába. Én nem eszem édességet, de a vendégeknek jó lesz.
A hangja nem volt kifejezetten durva. Talán éppen ezért kerestem benne sokáig a kedvességet. Azt hittem, zavarban van. Talán ő is izgul, hiszen most találkozik először a fia választottjával.
Milyen sokáig tudtam mentegetni valakit, aki soha nem próbált megérteni engem!
Minden a télikabáttal kezdődött.
November volt. Teát ittunk Tamara Igorevna konyhájában, amikor az anyósom az ablakhoz sétált, kinézett a szürke utcára, majd olyan mélyet sóhajtott, mintha az egész tél személyesen ellene esküdött volna össze.
– Mindjárt itt a hideg. Nekem meg még mindig az a régi kabátom van, tudod, abból az időből, amikor az emberek még tudtak rendesen öltözködni. De ne érts félre, Vikácska, nem kérek én semmit. Csak úgy mondom.
Egy hét múlva már vittem is neki egy ismert márka könnyű, prémgalléros télikabátját.
Igor meglátta a számlát, és füttyentett egyet.
– Viktorija, ez azért nem volt olcsó!
Én csak vállat vontam. Akkor még úgy gondoltam, az ember a családjára nem sajnálja a pénzt.
Tamara Igorevna felpróbálta a kabátot, többször megfordult a tükör előtt, megigazította a gallérját, majd végül ennyit mondott:
– A színe lehetne vidámabb. De hát jó lesz, majd hordom.
A „jó lesz, majd hordom” mondatot egy egész hónapig úgy őriztem magamban, mintha valami különleges dicséretet kaptam volna.
Aztán következett a mosógép.
A régi állítólag éjszakánként úgy visított, mint egy megsebzett állat. A szomszédok verték a falat, az anyósom pedig már a gondolattól is sírni tudott, hogy még egy telet végig kell élnie ezzel a szörnyűséggel.
Vettem neki egy modern, gőzfunkciós, szárítós gépet. A szerelők egy óra alatt beüzemelték.
Másnap már csörgött is a telefonom.
– Vika, ez a gép összemegyeti a gyapjúruháimat! Miféle vacakot vettél nekem? Nézz utána, mert így nem lehet mosni!
Utánanéztem. A gép az egyik legjobb modell volt a kategóriájában. Később kiderült, hogy az anyósom a gyapjúkardigánját a legmagasabb hőfokon, pamutprogramon mosta ki.
Ezt azonban soha nem ismerte el.
Utána jött a táska.
Párizsban találtam rá egy csendes utcácska elegáns butikjában. Tejfehér, puha bőrből készült, apró, finom csattal. Úgy vigyáztam rá a repülőn, mintha egy újszülöttet hoznék haza. Még a kézipoggyászomat is úgy rendeztem át, hogy véletlenül se nyomódjon össze a doboza.
Tamara Igorevna átvette, kinyitotta, végigsimította a bőrt, aztán összehúzta a szemét.
– Az én koromban már nem kellene ennyire hajszolni a divatot. Az embernek vannak fontosabb dolgai is.
Két nappal később átmentem hozzá, és már a folyosóról meghallottam, hogy valakivel beszélget.
– Ezt a gyerekektől kaptam – mondta az anyósom egy barátnőjének. – Hát persze, hogy megveszik nekem. Hiszen az anyjuk vagyok. Mi másért dolgoznának?
A „gyerekektől” szó megmelengette a szívemet.
Úgy éreztem, engem is beleértett. Hogy végre befogadott a családjába. Hogy talán mégis sikerült valamit elérnem.
Milyen naiv voltam!
Amikor megpróbáltam beszélni erről Igorral, mindig csak a homlokát ráncolta.
– Vika, hát ismered anyát. Nem rosszindulatú. Egyszerűen ilyen a természete.
Én pedig újra és újra elhittem neki.
Azt mondogattam magamnak, hogy nem kell mindenkitől ugyanazt várni. Hogy Tamara Igorevna másképpen mutatja ki az érzéseit. Hogy talán idővel megszokik, megkedvel, egyszer majd ő is felhív csak azért, hogy megkérdezze, jól vagyok-e.
Ajándékokat vettem, mintha jegyeket váltanék egy előadásra, amelynek végén egyszer majd nekem is tapsolnak.
Csakhogy a jegyek egyre drágábbak lettek, a nézőtér pedig mindvégig üres maradt.
Aztán eljött az a vasárnap, amelyre ma is minden apró részletében emlékszem.
Szatyrok lógtak a kezemben. Élelmiszert vittem az anyósomnak, a gyógyszereit, amelyeket külön kért, és egy üveg mézet is, mert tudtam, mennyire szereti.
Volt kulcsom a lakásához. Még ő adta oda néhány hónappal korábban, mondván, hogy bármikor beugorhatok, hiszen már családtag vagyok.
Halkan nyitottam ki az ajtót. A konyha felől beszélgetés hallatszott. Tamara Igorevna telefonált, az ajtó pedig résnyire nyitva maradt. Nyilván azt hitte, hogy csak később érkezem.
– Galocskám, hát persze, hogy gyere! Szombaton, a születésnapomon. Abban az étteremben, a folyóparton, emlékszel? Amelyiket annyira dicsértem. Hogy mennyibe kerül? Ugyan már, milyen pénzről beszélsz! Vika fizet!
Megállt bennem a levegő.
– Rendelj, amit csak akarsz, drágám. Homárt, rákot, a legdrágább bort. Ne szégyenlősködj! Én már lefoglaltam az asztalt, mindenkit meghívtam, aki igazán fontos nekem.
A kezemben megmozdult az egyik szatyor, és az alja tompán a padlóhoz ütődött.
Odabent az anyósom felnevetett.
– Jaj, Galja, hát ez a lány boldog, ha fizethet nekem! El sem tudod képzelni, mennyire igyekszik a kedvemben járni. Mondok neki valamit, és már rohan is. Egy kényelmes kis teremtés. Két lábon járó pénztárca!
Úgy éreztem, mintha valaki ököllel gyomron vágott volna.
– Nem, szeretni nem szeretem. Miért is szeretném? Attól, hogy a fiam felesége lett, még nem lett a lányom. De amíg ilyen készséges, addig hadd igyekezzen. Nekem aztán nem kerül semmibe.
Nem tudom, mennyi ideig álltam ott.
Nem emlékszem, hogyan tettem le a szatyrokat az előszobai szekrényre, és arra sem, hogyan csuktam be magam mögött az ajtót.
A lépcsőházra emlékszem. A nyirkos falak szagára. A kulcsra, amelyet olyan erősen szorítottam a tenyerembe, hogy vörös nyomot hagyott rajta.
Lementem az udvarra, beültem az autóba, és a homlokomat a kormányra hajtottam.
Sokáig sírtam.
A halott szüleimért. Az anyai ölelésért, amelyre már nem volt kitől várnom. Az éjszakába nyúlóan sütött tortáért. A drága kabátért, a mosógépért, a párizsi táskáért. Minden egyes alkalomért, amikor mosolyogtam, miközben legszívesebben megkérdeztem volna, hogy miért nem vagyok elég jó.
Aztán egyszer csak elfogytak a könnyeim.
Felemeltem a fejemet, és belenéztem a visszapillantó tükörbe. Vörös szemű, feldagadt arcú nő nézett vissza rám.
És abban a pillanatban valami megváltozott bennem.
Nem történt semmi látványos. Nem született bennem bosszúvágy, nem kezdtem el terveket szőni, hogyan alázzam meg az anyósomat.
Egyszerűen csak megértettem, hogy többé nem fogok utána futni.
Nem fogom kiérdemelni a szeretetét. Nem fogok újabb és újabb ajándékokkal próbálkozni, hátha egyszer végre elégedetten rám néz.
Ha nem akar szeretni, hát ne szeressen.
De én többé nem fogom pénzzel megvásárolni azt a jogot, hogy a család részének érezhessem magam.
Igornak nem mondtam el, mi történt. Este megkérdezte, miért vagyok olyan csendes, én pedig csak annyit feleltem, hogy elfáradtam.
Ez volt az igazság.
Évek óta gyűlt bennem a fáradtság, és azon az estén valami kemény, szilárd dologgá állt össze, mint amikor az ember végre lerakja egy ház alapját.
A következő héten minden úgy ment tovább, mintha semmi sem történt volna. Felvettem a telefont, ha az anyósom hívott. Nyugodtan válaszoltam, udvarias voltam, és nem vitatkoztam vele.
Tamara Igorevna pedig semmit sem vett észre.
Vagy talán észrevette, de úgy gondolta, a hallgatásom annak a jele, hogy továbbra is minden az ő akarata szerint történik.
A születésnapja előtti napon felhívott.
– Vika, a bankkártyádat el ne felejtsd! Tudod, hogy a vendégeim nem kis étkű emberek. Meg aztán az ajándékról se feledkezz meg. Remélem, nem akarod megsérteni az ünnepeltet.
– Természetesen, Tamara Igorevna – feleltem nyugodtan. – Minden úgy lesz, ahogy szeretné.
Elégedetten hümmögött.
Szinte hallottam, ahogy a hangjában megcsörren a pénz.
Vettem egy csokor fehér krizantémot és egy szép képeslapot. Semmi mást. Nem vettem ékszert, nem készítettem borítékot, nem rejtettem el semmiféle meglepetést a táskám mélyén.
Sokáig álltam a tükör előtt, mire kiválasztottam a ruhámat. Végül egy sötétzöld, egyszerű szabású darab mellett döntöttem. Elegáns volt, visszafogott, és valamiért úgy éreztem benne, mintha páncélt viselnék.
Igorral valamivel a vendégek előtt érkeztünk meg az étterembe.
A terem csillogott. A kristálycsillárok fénye megült a poharak szélén, az asztalokon gyertyák égtek, a folyó felőli ablakok mögött pedig már sötétedett az ég. A mi asztalunk hosszú volt, legalább egy tucat ember számára terítettek.
Tamara Igorevna lobogó sállal érkezett, és már az ajtóból úgy mérte végig a terítéket, mintha egy hadsereg felsorakozását ellenőrizné.
Amikor átadtam neki a virágokat, két ujjal fogta meg a csokrot.
– Krizantémok? – kérdezte. – Milyen szerény. És az ajándék hol van?
A szemébe néztem, és elmosolyodtam.
– Az ajándékot a vacsora végén kapja meg. Különleges meglepetés.
Az arca azonnal kisimult.
Pontosan tudtam, mire gondol. Bizonyára valamilyen ékszerdobozt képzelt a táskámba, vagy egy vastag borítékot. Talán már azt is eldöntötte, mire fogja költeni a pénzt.
Nem javítottam ki.
A vendégek sorra érkeztek. Galina, a magas, festett loknis nő, akinek a tekintete mindig úgy pásztázta végig az embereket, mintha valamilyen titkot keresne rajtuk, két puszival üdvözölte az ünnepeltet. Amikor rám nézett, a pillantása egy másodpercre megakadt rajtam, majd sietve elfordult.
Megérkezett Nina Pavlovna, a szomszédasszony, Tamara Igorevna unokatestvére a férjével, két régi munkatársnője és egy élénk tekintetű, idős úr is, akit mindenki professzornak szólított.
Sokáig tartott, mire mindenki elhelyezkedett. Rendeltek italokat, koccintottak, egymás szavába vágtak.
Tamara Igorevna uralta az asztalt.
Az étlapot úgy lapozgatta, mintha csak egy újságot nézne át reggeli kávé mellett.
– Tengeri herkentyűket mindenkinek. Utána rákot nekem és Galocskának. Kacsát természetesen. A borból pedig azt kérem, kedvesem, amelyiknek olyan apró betűkkel írják az árát, hogy az embernek ne kelljen zavarba jönnie tőle.
A pincér jegyzetelt, és igyekezett megőrizni az arckifejezését.
Én citromos vizet ittam, és megettem a salátámat.
Igor közelebb hajolt hozzám.
– Miért vagy ilyen csendes? Rosszul érzed magad?
– Éppen ellenkezőleg – feleltem. – Élvezem az estét.
Hosszan nézett rám, mintha megpróbálna valamit kiolvasni az arcomból, de abban a pillanatban Tamara Igorevna késsel koccintott a poharához.
Felállt. Az arca kipirult a bortól, a szeme csillogott, a hangja betöltötte a termet.
– Drága barátaim! Szeretnék koccintani a menyemre, Viktorijára, aki olyan sokat tesz a családért! Mindig segít, mindig rohan, mindig lehet rá számítani. Igazi szorgalmas lány!
Szünetet tartott, majd végigmért.
– Bár az ízlése néha hagy kívánnivalót maga után. Például ez a mai ruha. Az ember azt hinné, hogy aki ruhákkal kereskedik, az legalább öltözködni tud. De Vika úgy néz ki benne, mint egy nyugdíjas tanárnő. Sebaj! A lényeg, hogy jó szíve van, és a pénztárcája sem szűkös!
Az asztal körül felcsattant a nevetés.
Néhányan csak udvariasságból mosolyogtak, mások lesütötték a szemüket. Galina nevetett a leghangosabban, de amikor találkozott a tekintetünk, hirtelen félrenyelte a bort, és a szalvétája után kapott.
– Csak igyekezz, drágám – tette hozzá az anyósom, és rám kacsintott. – Az anyád majd megtanít mindenre!
Felemeltem a poharamat.
A kezemben egyetlen izom sem remegett.
– Önre, Tamara Igorevna – mondtam szelíd hangon. – Remélem, ez az este sokáig emlékezetes marad.
Elégedetten bólintott.
A vendégek újra beszélgetni kezdtek, a poharak összecsendültek, a pincérek pedig sorra hordták ki az ételeket.
Igor az asztal alatt megszorította a kezemet.
Azt hiszem, akkor kezdett rájönni, hogy valami megváltozott.
Az este a maga megszokott medrében folyt tovább. Előételként osztrigát szolgáltak fel, aztán megérkezett a főfogás, végül a desszert, amelyet vékony cukordíszekkel és apró csokoládéforgácsokkal tettek látványossá.
Tamara Igorevna mesélt a fiatalságáról, a férfiakról, akik valaha udvaroltak neki, és arról, milyen csodálatos fiút nevelt.
Valahányszor szóba kerültem, mindig odaszúrt valami apróságot. Úgy szórta a megjegyzéseit, mint a gyöngyöket a padlóra, aztán figyelte, ahogy lehajolok értük.
Csakhogy ezúttal nem hajoltam le.
A professzor, aki időközben alaposan felöntött a garatra, egyszer csak felém fordult.
– És hogy megy az üzlet, Viktorija? Hallottam, hogy szépen fejlődik.
– Szerencsére jól – feleltem. – Sok munkám van, de nem panaszkodom.
Az anyósom arcán elégedett mosoly suhant át.
– Vika nálunk mindenre képes! Olaszországba utazik, Törökországba utazik, közben hozzám is rendszeresen benéz. Aranyat érő lány. Mondhatni, én neveltem ilyenné.
Nina Pavlovna elismerően bólogatott.
– Hát igen, Tamara, igazán szerencsés vagy!
Én a gyertya lángját figyeltem, és arra gondoltam, milyen könnyen elhiszik az emberek a szép történeteket, ha valaki kellő magabiztossággal adja elő őket.
Végül az utolsó tányérokat is elvitték.
Tamara Igorevna hátradőlt, megtörölte a szája sarkát, és elégedetten végignézett a vendégeken. Néhányan már a táskájukért nyúltak, mások az órájukat nézték.
Ekkor megjelent mellettünk a pincér.
A kezében ott volt a fekete bőrmappa.
Ugyanaz a mappa, amelyet most is magam előtt láttam.
– Ki szeretné rendezni a számlát? – kérdezte udvariasan, és felém fordult.
Tamara Igorevna elmosolyodott.
A mosolya meleg volt és fölényes. Annak az embernek a mosolya, aki biztos benne, hogy néhány másodperc múlva minden pontosan úgy történik majd, ahogyan eltervezte.
Kinyitottam a mappát.
A végösszeg láttán egy pillanatra elakadt a lélegzetem. Ennyi pénzből elutazhattam volna valahová, ahol évek óta szerettem volna pihenni. Vagy vehettem volna új árut a bemutatóterembe. Esetleg félretehettem volna egy olyan hónapra, amikor a vállalkozásnak váratlan kiadásai támadnak.
Lassan becsuktam a mappát.
Aztán felálltam, és visszanyújtottam a pincérnek.
– Kérem, a vacsora számláját az ünnepeltnek adja át.
A tenyeremmel Tamara Igorevna felé mutattam.
A nevetés azonnal elhalt.
Olyan csend lett, hogy a terem túlsó végéből is meghallottam a konyhában összekoccanó edények hangját.
A pincér megdermedt. Egyik kezében a mappát tartotta, a másikat tanácstalanul a teste mellett lógatta.
Az anyósom mosolya lassan eltűnt az arcáról.
– Tessék? – kérdezte végül.
– Azt mondtam, hogy az ünnepelt fizesse ki a vacsorát – ismételtem meg nyugodtan. – Hiszen az ő születésnapját ünnepeljük. Ő hívta meg a vendégeket, ő választotta ki az ételeket, ő rendelte a bort. Úgy gondolom, természetes, hogy ő állja a költségeket.
– Megőrültél?! – Tamara Igorevna fél térddel felállt, és az asztal szélébe kapaszkodott. – Hiszen mi ezt megbeszéltük!
– Nem, Tamara Igorevna. Maga közölte velem, hogy én fogok fizetni. A kettő nem ugyanaz.
Igor megmozdult mellettem, mintha mondani akarna valamit, de finoman megérintettem a könyökét.
Most nekem kellett beszélnem.
A vendégek úgy forgatták a fejüket közöttünk, mint akik egy teniszmeccs közepébe csöppentek.
– Vika! – sziszegte az anyósom. A hangja hirtelen kemény lett, a szeme összeszűkült. – Meg akarsz szégyeníteni mindenki előtt? Azonnal vedd vissza azt a számlát, és ne rendezz itt jelenetet!
Mély levegőt vettem.
– Nem én szégyenítem meg magát.
A hangom most már erősebben csengett.
– Az előző vasárnap mentem el magához. Vittem az élelmiszert, a gyógyszereit és a mézet, amit annyira szeret. A konyhaajtó nyitva volt. Maga éppen Galinával beszélt telefonon.
Galina hirtelen olyan nagy érdeklődéssel kezdte tanulmányozni az abrosz mintáját, mintha valami rendkívüli felfedezésre készülne.
– Azt mondta neki, hogy én fogom kifizetni a vacsorát. Hogy rendeljen bármit, akár az egész étlapot. Aztán azt is mondta, hogy boldoggá teszi, ha kihasználhat engem. Hogy kényelmes kis teremtés vagyok, két lábon járó pénztárca. És hogy nem szeret engem, de amíg ajándékokat kap, addig nyugodtan hagy igyekezni.
Az asztal túlsó végén valaki felszisszent.
Nina Pavlovna a szája elé kapta a kezét.
Tamara Igorevna először elsápadt, aztán olyan vörös lett az arca, mintha lángra kapott volna.
– Te hallgatóztál?! – kiáltotta. – Micsoda aljasság! Hogy merészelsz ilyet tenni velem?
– Csak eljöttem ahhoz az emberhez, akiről azt hittem, hogy a családom része – feleltem. – Nem az én hibám, hogy nyitva maradt az ajtó.
– Igor!
Az anyósom a fiához fordult. A szeme megtelt könnyel, olyan gyorsan, olyan pontosan, mintha csak egy láthatatlan kapcsolót nyomott volna meg.
– Hallod, mit művel a feleséged? Megaláz az összes barátom előtt! Hát ezt érdemlem én tőle?
Igor lassan felállt.
Az arca sápadt volt, és láttam rajta, hogy évek óta először kényszerül arra, hogy ne bújjon el a két nő közé, hanem valóban állást foglaljon.
– Anya – mondta halkan –, hallom, amit Vika mond. És egyelőre semmi okom azt hinni, hogy hazudik.
Tamara Igorevna visszahuppant a székére.
Erre nem számított.
Egész életében hozzászoktatta a fiát, hogy az ő hangja az utolsó szó. Igor pedig sokáig hagyta, hogy ez így legyen.
Most azonban először nem állt automatikusan mellé.
Végignéztem az asztal körül ülőkön. Tudtam, hogy be kell fejeznem, amit elkezdtem. Ha most elhallgatok, holnap mindenki úgy tesz majd, mintha semmi különös nem történt volna. Az anyósom pedig néhány nap múlva újra felhív, és elvárja, hogy minden folytatódjon a régi rend szerint.
– Hosszú ideig próbáltam megfelelni magának, Tamara Igorevna – mondtam. – Kabátot vettem, mosógépet, táskát. Nem azért, mert maga mindig kérte, hanem mert reméltem, hogy egyszer majd kedvesen néz rám. Hogy egyszer nem úgy tekint rám, mint egy idegenre, akinek hasznát lehet venni, hanem mint egy emberre, aki szereti a fiát, és aki őt is szerette volna a családjának tudni.
Az anyósom kinyitotta a száját, de nem hagytam, hogy közbevágjon.
– Mindig azt hittem, hogy ha egy kicsit többet teszek, ha egy kicsit kedvesebb vagyok, ha még egy ajándékot viszek, akkor majd megváltozik. De maga nem akart megváltozni. Miért is akart volna? Amíg én a szeretetéért futottam, maga ajándékokat kapott. Magának ez kényelmes volt.
– Hogy merészelsz így beszélni velem?! – préselte ki magából.
– Úgy, hogy végre megtanultam tisztelni önmagamat.
A mondat után rövid csend támadt.
Nem kiabáltam. Nem sírtam. Nem remegett a hangom.
– Többé nem fogom eltűrni, hogy kihasználjon. Ha nem kedvel engem, az az ön joga. Nem kell szeretnie, Tamara Igorevna. De én sem vagyok köteles fizetni azért, hogy megtűrjön maga mellett. A szeretet nem megvásárolható, és én végre megértettem ezt.
Ezután a vendégek felé fordultam.
– Sajnálom, hogy ilyen helyzetbe kerültek. Köszönöm, hogy eljöttek, és remélem, ízlett a vacsora. A saját salátámat, a vizemet és a férjem adagját természetesen kifizetem. A többi az ünnepelt számlája marad.
Egy pillanatra elhallgattam, majd halványan elmosolyodtam.
– Tekintsék ezt az én ajándékomnak. Úgy hívják: őszinteség. Ennél többet ma nem tudok adni.
A professzor váratlanul megköszörülte a torkát.
– Bátor asszony – jegyezte meg halkan.
Galina felpattant, és zavartan magyarázni kezdte, hogy neki sürgősen haza kell mennie, mert talán bekapcsolva hagyta a vasalót.
Tamara Igorevna unokatestvére a tányérjába temetkezett. A férje a mennyezetet tanulmányozta. Nina Pavlovna pedig úgy nézett az anyósomra, mintha most látná először igazán.
Tamara Igorevna mozdulatlanul ült. Az ujjai között gyűrődött a szalvéta.
Az arca hirtelen fáradtnak és öregnek tűnt. Mintha valaki egyetlen mozdulattal lekapcsolta volna róla a fényeket.
Egy rövid pillanatra azt hittem, meglátok benne valami valódit. Zavart, félelmet, talán magányt. Valamit, ami a sértettség és a düh mögött rejtőzött.
De aztán kihúzta magát, és összeszorított ajkakkal megszólalt:
– Ezt még meg fogod bánni. Egyszer majd a térdeden csúszva könyörögsz, hogy megbocsássak neked!
Ránéztem, és különös nyugalom töltött el.
– Nem, Tamara Igorevna. Nem fogok a térdén csúszni maga előtt. De ha egyszer úgy dönt, hogy emberi hangon szeretne beszélni velem, számítás és követelőzés nélkül, akkor meghallgatom. Nem zárom be maga előtt az ajtót. Egyszerűen csak többé nem nyitom ki azoknak, akik pénztárcát látnak bennem ember helyett.
Kivettem néhány bankjegyet a táskámból, és az asztal szélére tettem. Elég volt a saját vacsorámra és Igoréra.
Aztán felvettem a kabátomat.
Igor már mellettem állt. A kezében tartotta az én sálamat és a sajátját is. Láttam, hogy kissé remeg a keze.
Elindultunk az asztalok között, a kijárat felé.
Éreztem a tekinteteket a hátamon, de most először nem szégyelltem magam. Nem akartam magyarázkodni, nem vágytam arra, hogy valaki utánam szóljon, és megnyugtasson, hogy minden rendben van.
Csak könnyűnek éreztem magam.
Mintha hosszú éveken át egy nehéz hátizsákot cipeltem volna, amelynek a súlyát annyira megszoktam, hogy már észre sem vettem, mennyire görnyedek alatta.
Most végre letettem.
Mögöttünk Nina Pavlovna hangja hallatszott.
– Tamara, hát mit ülsz még? Fizess, mert várnak az emberek!
Az anyósom tompa, elfojtott hangon válaszolt:
– Mindjárt. Mindjárt megkeresem a kártyámat.
Odakint nedves falevelek és a közelben égő kandallók füstjének illata terjengett. Az őszi szél a hajamba kapott, a lámpák fénye megcsillant a járda nedves kövén. A folyóparton párok sétáltak, egymás kezét fogva.
Igor megállt mellettem.
Sokáig hallgatott, aztán felém fordult.
– Sajnálom – mondta végül. – Sokáig úgy tettem, mintha nem vennék észre semmit. Nekem kényelmes volt. Anya megszokta, hogy mindent megkap, te pedig megszoktad, hogy mindent elviselsz. Én meg elbújtam kettőtök között. Ez gyávaság volt.
Ránéztem.
– Nem bújtál el egészen – feleltem. – Ma mellém álltál.
Megfogta a kezemet, és az arcához szorította. A tenyere meleg volt, éppen olyan, mint azon a napon, amikor először találkoztunk.
Ahogy az autó felé indultunk, egyszer csak nevetni kezdtem.
Nem tudtam abbahagyni. A nevetés a mellkasomból tört elő, hangosan, felszabadultan, szinte hitetlenkedve. Mintha hosszú évek óta először engedtem volna meg magamnak, hogy ne mások elvárásai szerint érezzek.
Igor először meglepetten nézett rám, aztán ő is elmosolyodott.
A következő napokban az anyósom nem hívott.
A telefonom néma maradt, és én hosszú idő után először nem rezzentem össze minden csengésnél. Nem tervezgettem, mivel lephetném meg, nem próbáltam kitalálni, mitől lenne elégedettebb, és nem éreztem kötelességemnek, hogy minden sértő megjegyzését megmagyarázzam magamnak.
Reggelente kávét ittam az ablak mellett, és néztem, ahogy a felhők lassan végigúsznak az égen.
A bemutatóteremben könnyebben ment a munka. A ruhák varrása szebbnek tűnt, az anyagok puhábbnak, a vásárlók mosolya őszintébbnek.
Rájöttem, hogy mennyi energiámat emésztette fel az a hiábavaló igyekezet, hogy elnyerjem valaki szeretetét, aki soha nem akarta nekem adni.
Hogy mi történt ezután, azt ma sem tudom.
Talán Tamara Igorevna egyszer majd megjelenik az ajtóm előtt üres kézzel, és nehezen találja meg a szavakat. Talán soha nem kér bocsánatot. Talán élete végéig úgy meséli majd ezt a történetet, hogy ő volt az áldozat, én pedig a hálátlan meny.
Régebben ez a gondolat kétségbe ejtett volna.
Most már nem.
Mert az ő véleménye többé nem határozza meg, hogy mennyit érek.
Nem kell ajándékokkal bizonyítanom, hogy szerethető vagyok. Nem kell pénzzel megvásárolnom a helyemet egy családban. Nem kell eltűrnöm a megaláztatást csak azért, hogy valaki egyszer talán kedvesen nézzen rám.
Aznap este nem egyszerűen egy vacsora számláját utasítottam vissza.
Visszautasítottam azt az életet, amelyben folyton mások szeretetéért fizettem, miközben a saját boldogságomat apránként elzálogosítottam.
És amikor másnap reggel a kávémmal az ablakhoz álltam, végre megértettem, hogy nem nekem kell többé senki ajtaja előtt várakoznom, mert hosszú évek után először végre hazataláltam önmagamhoz.
