„Tamara, már megint elfelejtetted bevinni anyának a cseppeket?” – A férj nem sejtette, hogy az anyja születésnapján minden kiderül
– Tamara, már megint elfelejtetted bevinni anyának a cseppeket?
Anufrij úgy mondta ezt, mintha személyesen őt érte volna valami súlyos sérelem.
A konyha közepén állt melegítőnadrágban, amelynek térde már régen feladta a harcot, egyik kezében a tévé távirányítóját, a másikban egy kolbászos szendvicset szorongatott.
A családi hátország hadvezére.
Tamara letette a csomagokat a földre. Négy szatyor a boltból, egy munkás hátizsák, egy külön csomag a gyógyszerekkel, és egy doboz pillecukor. Ráadásul pontosan az a fajta, amit az anyósa, Raisza Pavlovna szeretett: fehér, „Sharmel”, sárga csomagolásban.
– Nem felejtettem el. Csak még nem volt időm.
– Anya ebéd óta vár! Magas a vérnyomása!
– Anufrij, nekem is magas a vérnyomásom. Már tőled.
A férfi úgy tett, mintha nem hallotta volna.
Anufrijnak különleges hallása volt. A futballt három falon keresztül is meghallotta, de ha valaki megkérte, hogy vigye ki a szemetet, a hang valahogy mindig elveszett útközben.
Ezt a történetet Natalja mesélte nekem, Tamara kolléganője.
Tizenegy éve ültek egymás mellett a könyvelésen, így Natalja többet tudott Tamara családjáról, mint a saját férje, Szergej a saját családjáról.
Szergejt ez egyébként egyáltalán nem zavarta.
– Tudod, mit csinál Tamara? – kérdezte egyszer Natalja, miközben egy műanyag pálcikával kevergette az instant kávéját az iroda harmadik emeleti konyhájában. – Jegyzetfüzetet vezet.
– Miféle jegyzetfüzetet?
– Minden alkalommal felírja, amikor segít az anyósának.
– Miért?
– Ő sem tudja. Azt mondja, megszokás. Szereti, ha minden dokumentálva van.
A füzet teljesen hétköznapi volt, kockás lapokkal. A borítójára Tamara szép, rendezett betűkkel ezt írta:
„Segítség R. P.-nek”
A házasságuk első évében kezdte vezetni. Nem bosszúból. Egyszerűen csak szerette a rendet.
Három év alatt pedig összegyűlt benne száznegyven bejegyzés.
Száznegyven alkalom az orvosnál.
Száznegyvenszer:
„Vigyél be cseppeket.”
„Vásárolj élelmiszert.”
„Hívj szerelőt.”
„Várakozás a rendelőben.”
„Vedd át a leleteket.”
„Vidd ki a nyaralóba.”
„Hozd vissza a nyaralóból.”
„Moss ablakot.”
„Pakold rendbe a felső szekrényt.”
Minden bejegyzés mellett dátum, időpont és egy apró pipa állt.
Anufrij neve viszont sehol.
Egyszer sem.
És akkor még nem tudta, hogy ez a kis füzet egyszer a születésnapi ünnepségen kerül majd az asztal közepére.
Anufrij légkondicionálókat értékesített egy „BreezeLux” nevű cégnél. A munkahelyén komoly embernek tartotta magát.
Telefonált az ügyfeleknek, ajánlatokat készített, kávét ivott egy „A főnök pihen” feliratú bögréből, és időnként fontos arccal bólogatott.
Otthon viszont valóban pihent.
Az édesanyja, Raisza Pavlovna két háztömbnyire lakott.
Hetvenöt éves volt, fájtak a térdei, a vérnyomása kiszámíthatatlanul ugrált, a természete pedig az évek során nem lett szelídebb.
Épp ellenkezőleg.
– Segítségre van szükségem itthon – mondta egyszer a fiának telefonon.
– Persze, anya. Szólok Tamarának.
– Neked mondom, fiam. Ne Tamarának.
– Ugyan már, anya. Egy család vagyunk.
Ez volt Anufrij kedvenc mondata.
„Egy család vagyunk.”
Olyan meggyőződéssel mondta, hogy aki kívülről hallotta, még meg is hatódhatott.
Csakhogy Anufrij nyelvéről magyarra lefordítva ez valójában azt jelentette:
„Tamara majd megcsinálja.”
És Tamara meg is csinálta.
Minden kedden munka után elment Raisza Pavlovnához.
Minden szombaton elkísérte az orvoshoz.
Kéthetente pedig kivitte a piacra, mert az anyósa szerint a bolti paradicsom műanyagból van, az igazi paradicsomot pedig csak Arsen árulja a harmadik sorban.
Arsen valóban ismerte Raisza Pavlovnát.
Tamarával ellentétben.
Az idős asszony minden alkalommal úgy alkudozott vele, mintha nem egy kiló paradicsomot venne, hanem egy lakást Moszkva közepén.
Natalja egy idő után már nem bírta szó nélkül.
– Tamara, de Anufrij soha nem segít az anyjának?
– Dehogynem. Felhívja.
– Milyen gyakran?
– Újévkor. Március nyolcadikán.
– Ennyi?
– A születésnapján is. Bár néha azt is elfelejti, olyankor emlékeztetem.
– És ő erre mit mond?
Tamara vállat vont.
– Azt, hogy náluk ez hagyomány. A nő dolga gondoskodni az idősekről.
Natalja majdnem beletörte a kávékeverő pálcikát a pohárba.
– Miféle hagyomány?
– Anufrij szerint családi hagyomány.
– És a férfiak mit csinálnak?
– Dolgoznak.
– És még?
– Őrzik a hagyományt.
Natalja erre csak nézett.
A hagyományőrzés valóban kényelmes feladat volt.
Nagyjából olyan, mint amikor valaki befőttet őriz a kamrában: nem csinál vele semmit, csak büszkén közli, hogy „ez családi örökség”.
Áprilisban Raisza Pavlovna hetvenöt éves lett.
– Az én koromban minden születésnap jubileum – jelentette ki. – Nem biztos, hogy megérem a következőt.
Ezzel lehetetlen volt vitatkozni.
Az ünnepséget a „Kamilla” kávézóban rendezték meg.
Tizenhárom vendég.
Orosz saláta háromféleképpen.
Sült hús.
Torta.
Virág.
Ültetési rend.
Mindent Tamara intézett.
Anufrij feladata mindössze egyetlen dolog volt:
asztalt foglalni.
Egyetlen telefon.
Három perc.
Megfeledkezett róla.
Tamara egy héttel az ünnepség előtt hívta fel a kávézót.
– A Larionov család foglalását szeretném ellenőrizni – mondta.
– Larionov? – kérdezte a recepciós. – Nálunk nincs ilyen foglalás.
Tamara lehunyta a szemét.
– A férjem intézte.
– Lehet, hogy máshová telefonált.
Tamara letette a telefont.
Ezután Anufrijra nézett, aki a kanapén ülve futballt nézett.
– Anufrij.
– Hmm?
– Lefoglaltad az asztalt anyukád születésnapjára?
– Persze.
– Persze, mint „igen”, vagy persze, mint „most találom ki”?
– Tamara, emlékszem, hogy meg akartam csinálni.
Ez volt Anufrij másik kedvenc szava:
**„Meg akartam.”**
Meg akarta javítani a csapot.
Meg akarta szerelni a polcot.
Meg akarta hívni az anyját.
Meg akarta vinni a gyógyszereket.
Az akarás és a cselekvés között azonban nála akkora szakadék tátongott, hogy még egy hídépítő mérnök is feladta volna.
Tamara nem vitatkozott.
Felhívta a kávézót, lefoglalta az asztalt, egyeztette a menüt, a tortát és az ülésrendet.
Harminc perc alatt végzett.
Anufrij ezalatt megnézte a futballmeccs első félidejét.
A születésnap estéjén mindenki megérkezett.
Raisza Pavlovna sötétkék ruhát viselt, a mellén egy margarétát formázó brossal.
Büszke volt rá.
Anufrij is elegánsan nézett ki.
Azt a inget viselte, amit Tamara reggel kivasalt.
A cipője pedig frissen volt megjavítva.
Szintén Tamara intézte.
Az első köszöntőt Szergej mondta.
– Raisza Pavlovna egészségére! Egy olyan nőre, aki felnevelte a fiát, és… – itt Szergej Anufrijra nézett – …aki egy nagyszerű menyet is kapott.
Anufrij elégedetten bólintott.
Természetesen ezt is saját érdemének tekintette.
Hiszen ő vette feleségül Tamarát.
A második köszöntő az anyukának szólt.
A harmadik a családnak.
A negyedik után Raisza Pavlovna már jókedvűen mesélni kezdett arról, hogyan utazott 1971-ben Gagriba.
Ekkor állt fel Mása.
Raisza Pavlovna unokahúga volt, ingatlanosként dolgozott, és különleges tehetsége volt ahhoz, hogy mindig a lehető legkellemetlenebb pillanatban mondja ki az igazat.
– Rájocska – kezdte –, szeretnék mondani valamit. Mindannyian tudjuk, ki gondoskodik rólad.
Anufrij kihúzta magát.
Mása azonban Tamarát nézte.
– Tamara, állj fel egy pillanatra!
Tamara elpirult, de felállt.
– Ő visz orvoshoz. Ő vásárol neked. Ő hívja a szerelőket. Tudom, mert te minden héten felhívsz, és mindig ugyanazt mondod: „Tamara eljött.” „Tamara hozott.” „Tamara elintézte.”
Raisza Pavlovna bólintott.
Mása ezután Anufrij felé fordult.
– Én pedig mindig megkérdezem: „És Andrej?” És olyankor néma csend van.
A helyiség elcsendesedett.
Anufrij mosolya lassan megmerevedett.
– Mása, ne kezdjük már…
– Én dolgozom – vágott közbe. – Én tartom el a családot.
– Tamara is dolgozik – jegyezte meg Natalja.
– Az más.
Persze.
**„Az más.”**
Ez volt Anufrij harmadik nagy érve.
„Egy család vagyunk.”
„Meg akartam.”
„Az más.”
Mindhárom ugyanarra volt jó:
hogy ne kelljen semmit tennie.
Raisza Pavlovna eddig csendben hallgatott.
Most azonban letette a szalvétát.
– Fiam.
– Anya, ne…
– Mikor jöttél el hozzám utoljára egyedül?
Anufrij kinyitotta a száját.
– Hát… mi Tamaraval…
– Nem Tamarával. Te. Egyedül.
Csend.
Tíz másodperc.
A recepciós közben ugyanazt a poharat törölgette, amelyet az előző öt percben már legalább négyszer megtisztított.
Anufrij végül megszólalt:
– Jártam nálad.
– Mikor?
– Hát…
– Mikor?
Nem tudott válaszolni.
És ekkor Tamara olyat tett, amit maga sem tervezett.
Benézett a táskájába.
Megérintette a barna bőrborítású kis füzetet.
Aztán kivette.
Letette az asztalra.
Az olivieres tál mellé.
– Mi ez? – kérdezte Anufrij.
– A könyvelés – felelte Tamara.
Mása azonnal felkapta.
Kinyitotta.
– Január tizennegyedike. „Raisza Pavlovnát elvittem az orvoshoz. Két órát vártam.”
Lapozott.
– Január huszonegyedike. „Bevásárlás: tej, kenyér, kefir, cékla, köles, napraforgóolaj.”
Újabb lap.
– Február harmadika. „Szerelőt hívtam. Három órát vártam. Fürdőszobai csap.”
A bejegyzés mellett egy megjegyzés állt.
Mása felolvasta:
– „Anufrij megígérte, hogy felhívja a közös képviselőt. Nem hívta fel.”
Anufrij arca előbb elsápadt, aztán elvörösödött.
– Tamara, te bizonyítékokat gyűjtöttél ellenem?
– Nem.
– Akkor mi ez?
– Nyilvántartás.
– Ugyanaz!
Tamara ránézett.
– Nem ugyanaz. Ez könyvelés. A tartozik oldalon száznegyven bejegyzés van.
Mása lapozott.
– A követel oldalon semmi.
Még egy oldal.
A sarokban egy kis matrica:
„Anufrij három év alatt: 0.”
Alatta egy szomorú smiley.
– Én nem rajzoltam – mondta Tamara.
Raisza Pavlovna megszólalt:
– Én rajzoltam.
Mindenki ránézett.
– Megtaláltam a füzetet, amikor Tamara a fürdőszobában volt. Elolvastam. Utána összevetettem a saját naptárammal. Minden igaz.
Rövid szünetet tartott.
– A smiley-t pedig én rajzoltam.
– Miért?
Az idős asszony a fiára nézett.
– Mert elszomorított.
Anufrij most először nem tudott mit mondani.
Raisza Pavlovna lassan hátradőlt.
– Te azt mondod, ez nálunk hagyomány?
– Anya…
– Akkor elmondom, mi volt a hagyomány az apád idejében.
Mindenki elhallgatott.
– Apád minden vasárnap elment a nagyanyámhoz Podolszkba. Minden egyes vasárnap. Nem kellett emlékeztetni. Nem kellett kérni. Felült reggel hétkor a vonatra, egy órát utazott, megjavította, amit kellett, ebédelt vele, aztán hazajött.
Anufrij lesütötte a szemét.
– Huszonhárom éven át – folytatta az anyja. – Na, az hagyomány volt.
– Apa más generáció volt…
Raisza Pavlovna ránézett.
– Apád férfi volt.
Egy pillanatnyi csend.
– Te meg egyelőre csak légkondicionálókat árulsz.
A pult mögött a recepciós kezéből kiesett egy pohár.
Senki sem nevetett.
Anufrij felállt.
Tizenhárom ember nézte.
Öt másodpercig állt ott, aztán lassan visszaült.
Raisza Pavlovna megszólalt:
– Ülj le. Most hallgass rám.
Anufrij engedelmeskedett.
– Hetvenöt éves vagyok. Nem tudom, mennyi időm van még. Lehet tíz év. Lehet kettő. Lehet, hogy holnap történik valami.
A hangja megremegett.
– De azt szeretném, hogy a fiam jöjjön hozzám. Nem a menyem helyett. A fiam.
Anufrij lehajtotta a fejét.
– Érted a különbséget?
– Igen, anya.
– Tamara aranyat ér. És ezt én tudom a legjobban, mert többet látom őt, mint téged. Tudja, mikor kell bevennem a gyógyszereimet. Tudja, melyik orvoshoz kell mennem. Tudja, mit szeretek enni.
Elmosolyodott.
– Te pedig azt sem tudtad, hogy van gyógyszeres napirendem.
Anufrij hosszú ideig hallgatott.
Aztán megszólalt:
– Vasárnap eljövök.
Raisza Pavlovna ránézett.
– Egyedül?
– Egyedül.
– Tamara nélkül?
– Tamara nélkül.
– Emlékeztető nélkül?
Anufrij bólintott.
– Emlékeztető nélkül.
Az anyja csak ennyit mondott:
– Majd meglátjuk.
Eljött a vasárnap.
Tíz órakor csengettek.
Raisza Pavlovna ajtót nyitott.
Anufrij állt ott.
Egyedül.
A kezében tej, kenyér, kefir és cékla.
– A céklát nem felejtetted el? – kérdezte az anyja.
– Most már nem.
Megjavította a hálószobában a február óta lötyögő függönykarnist.
Igaz, ferdén.
De megjavította.
Aztán leült az anyjával a konyhában.
Egy órán keresztül hallgatta ugyanazt a történetet Gagriról, amit már legalább húszszor hallott.
Most azonban nem nézett a telefonjára.
Nem nézte az órát.
Csak hallgatta.
Este Raisza Pavlovna felhívta Tamarát.
– Tamara?
– Igen?
– Eljött a fiam.
Tamara elmosolyodott.
– Tudom.
– Megjavította a karnist.
– Tényleg?
– Kicsit ferdén.
Tamara felnevetett.
– De megjavította?
– Meg.
Tamara letette a telefont.
Elővette a füzetet.
Kinyitotta egy üres oldalon.
És ezt írta:
„Anufrij. Első alkalom. Karnis. Kicsit ferde.”
A sor végére pedig rajzolt egy smiley-t.
Ezúttal nem szomorút.
Másnap Natalja a munkahelyen megkérdezte:
– Na?
– Na mi?
– Elment?
Tamara bólintott.
– El.
– Egyedül?
– Egyedül.
– Karnis?
– Ferde.
– De megcsinálta?
– Meg.
Natalja megkeverte a kávéját, kinézett az ablakon, majd elmosolyodott.
– Akkor ez a száznegyvenegyedik.
Tamara megrázta a fejét.
– Nem.
– Nem?
– Az első.
Natalja elgondolkodott, aztán bólintott.
– Igaz.
Egy férfinak lehet, hogy ez csak az első alkalom volt.
De néha **egy első alkalom többet ér, mint száznegyven üres ígéret.**
