– A te első házasságodból született gyerekeid nem fognak az én lakásomban lakni – jelentette ki Igor, miközben komótosan elrágta a sertéskarajt.
Olyan nyugodtan mondta, mintha csak azt közölné, hogy holnap esni fog.
Anna kezében megállt a serpenyő. A mosogatógép ajtaját már félig kinyitotta, de most lassan visszacsukta. A konyhai elszívó egyhangúan zúgott, az ablakon át pedig beszűrődött az esti forgalom tompa moraja.
– Mit mondtál?
Igor letette a villát, hátradőlt a széken, és elégedetten összekulcsolta a kezét a hasa előtt.
– Azt, hogy a gyerekek nem költöznek ide. Ennyi. Ne csináljunk belőle drámát.
Anna nézte a férfit. Talán várt egy félmosolyt. Egy „csak vicceltem”-et. Egy apró jelet, ami azt mutatja, hogy nem gondolta komolyan.
Semmi.
Igor arca nyugodt volt.
– Anna, gondolkodtam ezen – folytatta. – Én egész nap dolgozom. Értékesítésben vagyok, folyamatos a stressz, célokat kell teljesítenem. Amikor hazaérek, nyugalomra van szükségem. Nem két kamaszra, akik csapkodják az ajtót, széthagyják a cipőjüket, és egész nap zajonganak.
Kis szünetet tartott, majd hozzátette:
– Ez az én otthonom. Jogom van eldönteni, hogyan akarok élni benne.
Anna gyomra összeszorult.
Nyolc hónapja voltak házasok.
Neki pedig két tizenhárom éves ikergyereke volt, Max és Polina.
A házasság után Igor felajánlotta, hogy költözzenek az ő örökölt, kétszobás lakásába. Anna albérletben lakott a gyerekekkel, így természetesen örült, hogy végre saját otthonuk lehet.
– Felújítjuk, kicsinosítjuk, és igazi családi fészek lesz belőle – mondogatta Igor.
Anna elhitte.
A gyerekeket a tanév és a felújítás idejére Anna édesanyjához küldték vidékre.
Aztán Anna nekilátott.
A régi lakásból hamarosan eltűntek a megsárgult mennyezetek, a kopott linóleum és a hetvenes éveket idéző fürdőszoba. Anna brigádokat keresett, burkolókkal alkudozott, konyhát tervezett, lámpákat válogatott, bútorokat rendelt.
Igor eközben leginkább annyit tett, hogy időnként végignézett a munkán, és közölte:
– Neked jobb az ízlésed, drágám. Döntsd el te.
Anna pedig döntött.
A saját megtakarításaiból.
A saját fizetéséből.
A saját prémiumából.
Még a drága beépített konyha is az ő nevére kötött részletfizetésből készült.
Nyolc hónap alatt a dohos, lelakott lakásból világos, modern otthon lett.
És most, amikor már csak egy hét volt hátra a gyerekek hazatéréséig, Igor előállt az új szabályokkal.
– De hát megbeszéltük, hogy a gyerekek ide költöznek – mondta Anna halkan.
– Akkor most megbeszéljük újra.
– Anyámékhoz nem mehetnek vissza. Egy egyszobás lakásban lakik. A gyerekeknek saját hely kell. Iskolába kell járniuk.
– Ugyan már. Valahogy megoldják.
– Két órát utaznának naponta!
– És? Az élet nem szálloda.
Igor felvette a fogpiszkálót, és közömbösen a fogai között forgatta.
– Nem akarom, hogy tönkretegyék a lakást. Friss a parketta. Új a fürdő. A lányod meg biztosan órákig foglalná a fürdőszobát.
Anna lassan végignézett a konyhán.
A hűtőn.
A beépített sütőn.
A mosogatógépen.
A méregdrága függönyökön.
A széken, amit két héttel korábban egyedül szerelt össze, miközben Igor „túl fáradt volt hozzá”, mert éppen futballt nézett.
– Tehát ez a te lakásod – mondta Anna.
– Igen.
– És a te szabályaid?
– Pontosan.
Igor elégedetten elmosolyodott.
– Végre megértetted.
Aztán felállt, és megpróbálta átkarolni a feleségét.
Anna azonban elhúzódott.
– Ne veszekedjünk ezen – mondta Igor. – Nem arról van szó, hogy nem szeretem őket. Jöhetnek vasárnaponként. Két órára. Eszünk egy süteményt, beszélgetünk, aztán mennek vissza anyádhoz.
Anna csak bólintott.
– Rendben.
Igor megkönnyebbült.
– Tudtam, hogy okos nő vagy.
Aztán mintha eszébe jutott volna valami, hozzátette:
– Ja, egyébként holnap elmegyek Szergejjel horgászni. Már régóta tervezzük. Vasárnap este jövök vissza. Addig csinálhatnál egy adag húsgombócot krumplipürével. Tudod, azt a fajtát, amit szeretek.
Anna ránézett.
– Természetesen.
Igor mosolyogva elindult aludni.
Nem vette észre, hogy a felesége arcáról eltűnt minden érzelem.
—
Szombat reggel, amikor Igor becsukta maga mögött az ajtót, Anna elővette a szekrényből a vastag irattartót.
Nyolc hónapnyi számla.
Szerződések.
Banki bizonylatok.
Részletfizetések.
Átutalások.
Minden egyes fillérnek megvolt a helye.
Anna elővette a telefonját, és felhívott egy költöztetőcéget.
– Jó napot. Sürgős munkára lenne szükségem.
– Mikorra?
– Ma.
– Ma már elég nehéz…
– Kétszeres munkadíjat fizetek.
Csend.
– Hány óra?
– Egy óra múlva.
– Ott leszünk.
Anna ezután a bútorszerelőket is felhívta.
A következő harminchat órában a lakás úgy nézett ki, mintha egy láthatatlan vihar söpört volna végig rajta.
A kanapé eltűnt.
Az ágy eltűnt.
A matrac eltűnt.
A tévé eltűnt.
A mosógép, a hűtő, a szekrények, a lámpák, a függönyök – minden, amit Anna vásárolt, eltűnt.
A beépített konyhát a szerelők óvatosan szétszedték.
– A csillárt is? – kérdezte az egyik munkás.
Anna végignézett a nappalin.
– Azt is.
– És a falikarokat?
– Mindet.
– A rolókat?
– Azokat is.
Vasárnap estére a lakás újra olyan lett, mint mielőtt Anna belépett volna az életükbe.
A drága bútorok helyén üresség tátongott.
A konyhában csak a régi gáztűzhely maradt.
A sarokban ott állt az öreg, rozsdás hűtő, amit Igor még a házasság előtt használt.
A nappaliban visszakerült a régi, besüppedt kanapé.
A plafonról pedig egyetlen csupasz izzó lógott.
Anna az ajtóból még egyszer visszanézett.
Nem érzett elégtételt.
Nem érzett bosszút.
Csak megkönnyebbülést.
A holmijait egy bérelt raktárba vitette.
A gyerekeknek pedig már kibérelt egy tágas, világos lakást az iskolájuk közelében.
A fizetéséből simán ki tudta gazdálkodni.
Mostantól legalább tudta, mire költi a pénzét.
A saját családjára.
Anna becsukta az ajtót.
Aztán kétszer elfordította a kulcsot.
—
Este nyolckor megszólalt a telefon.
Anna éppen teát ivott az új lakás konyhájában.
A másik szobából Max és Polina hangja hallatszott.
– Én akarom a felső polcot!
– Miért te?!
Anna elmosolyodott.
Már rég nem hallott ilyen zajt ennyire jó érzéssel.
A telefon újra csörgött.
Aztán harmadszor.
Negyedszer.
Ötödször.
Végül felvette.
– Anna! Te megőrültél?! Mi történt a lakással?!
Igor üvöltött.
– Kiraboltak minket! Üres az egész! Hívom a rendőrséget!
Anna nyugodtan kortyolt egyet a teából.
– Ne hívd őket.
– Miért?!
– Mert én vittem el mindent.
Csend.
Hosszú, súlyos csend.
– Te… mit csináltál?
– Elvittem a saját dolgaimat.
– Hol a konyha?!
– A raktárban.
– Hol az ágyam?!
Anna elmosolyodott.
– Ugyanott, ahol mindig is volt. Az a régi kanapé még ott van.
– Te nem vagy normális! Ez közös vagyon!
– A számlák mást mondanak.
– Bíróságra viszlek!
– Nyugodtan.
Igor hangja hirtelen megváltozott.
– Anna…
A harag eltűnt.
Maradt a félelem.
– Ne csináld ezt. Beszéljük meg.
Anna nem válaszolt.
– Én… rosszul fogalmaztam. A gyerekek természetesen jöhetnek. Mindketten. Persze. Hiszen család vagyunk.
Anna az ablakhoz sétált.
Odakint már kigyúltak az utcai lámpák.
– Nem, Igor.
– Anna, kérlek.
– Te mondtad, hogy a lakás a tiéd.
– De én csak…
– Te mondtad, hogy a gyerekeimnek nincs helyük benne.
– Hibáztam.
– Nem.
Anna hangja nyugodt maradt.
– Csak végre kimondtad, amit valójában gondolsz.
A vonal másik végén Igor hallgatott.
– Akkor… most mit csináljak? – kérdezte végül.
Anna kinézett az ablakon.
A nappaliban Max és Polina még mindig azon vitatkoztak, ki kapja a nagyobb szekrényrészt.
Anna elmosolyodott.
– Élvezd a csendet, Igor. Pont ezt akartad.
És bontotta a vonalat.
Aznap este először nem kellett senkinek megfelelnie, nem kellett magyarázkodnia, és nem kellett azon gondolkodnia, hogyan férjen bele egy olyan házasságba, amelyben az ő gyerekei mindig csak „felesleges zaj” voltak.
Anna végre megértette: nem egy férfit veszített el, hanem egy terhet tett le a válláról, és amikor becsukta maga mögött az ajtót, tudta, hogy mostantól már nem valaki más szabályai szerint fog élni, hanem a saját életét fogja építeni.
