– Te becsaptál! – Nyikolaj hangja végigvágott a nappali csendjén.
Antonina összerezzent.
– Micsoda?
– Tudtad! Tudtad, hogy nem lehet gyereked, és mégis hozzám jöttél!
A férfi arca eltorzult a dühtől. Antonina néhány másodpercig csak nézte, mintha nem is értené a szavakat. Pedig minden egyes mondatát hallotta. Talán túlságosan is jól.
Eszébe jutott az esküvőjük napja.
Az anyja éppen a fátylát igazgatta a tükör előtt.
– Gyönyörű menyasszony leszel – mondta könnyes mosollyal.
Antonina akkor valóban gyönyörűnek látta magát. A hófehér ruha, a csipkeujjak, a kezében remegő csokor… mellette Nyikolaj elegáns öltönyben állt, és úgy nézett rá, mintha ő lenne a világ legfontosabb embere.
Minden úgy történt, ahogy Antonina kamaszkorában elképzelte.
Szerelem. Esküvő. Közös otthon. Gyerekek.
Sok gyerek.
Nyikolaj fiút szeretett volna, ő kislányról álmodott. Végül nevetve megegyeztek abban, hogy három gyermekük lesz.
– Egyik a fiú, másik a lány, a harmadik pedig majd meglepetés – mondta akkor Nyikolaj.
Antonina nevetett.
– És ki fog ennyi gyereket felnevelni?
– Te.
– Én?
– Te leszel a világ legjobb anyukája.
Antonina hitt neki.
Hitt minden szavának.
Az első hónapok tényleg mesébe illőek voltak. Nyikolaj munka után hazajött, ő vacsorával várta. Este összebújva aludtak el. Reggelente Antonina szinte félve nézett rá a naptárra.
Talán most.
Talán most sikerült.
De nem sikerült.
Egy hónap eltelt.
Aztán még egy.
Majd még egy.
Nyárból ősz lett, őszből tél.
Eleinte Nyikolaj még reménykedve kérdezte:
– Na?
Antonina ilyenkor csak a fejét rázta.
Később már nem kérdezett.
Csak nézett rá.
És abban a tekintetben egyre kevesebb volt a szeretet.
Februárban Antonina végül kimondta:
– Talán el kellene mennünk orvoshoz.
Nyikolaj a telefonját nézte.
– Talán.
A klinikán fertőtlenítőszer szaga terjengett. A folyosón nők ültek egymás mellett, egyikük a papírjait szorongatta, másikuk lehajtott fejjel bámulta a padlót.
Antonina egy magazint lapozgatott a terhességről, miközben azt ismételgette magában:
Ez csak egy kis probléma.
Megoldjuk.
Minden rendben lesz.
A vizsgálatok azonban újabb vizsgálatokat követtek.
Vérvételek.
Ultrahang.
Hormonvizsgálatok.
Újabb eredmények.
Újabb várakozás.
Végül az orvos csendesen letette elé az eredményeket.
– A természetes fogamzás esélye körülbelül öt százalék.
Antonina egy pillanatig nem szólt.
– Öt?
– Igen.
– De… akkor van esély?
Az orvos bólintott.
– Van.
És Antonina abba az egyetlen szóba kapaszkodott.
Van esély.
Elkezdődött a kezelés.
A gyógyszerek, injekciók és hormonok azonban lassan megváltoztatták a testét és a lelkét is.
Egyik este Nyikolaj az ajtóban állva találta.
Antonina sírt.
– Már megint? – kérdezte ingerülten.
– Nem tudom abbahagyni…
– Ez már hónapok óta tart.
– A hormonok miatt van.
– Elegem van a hormonokból!
Antonina felnézett rá.
– Nekem is elegem van belőle, Kоля.
De Nyikolaj már becsapta maga mögött az ajtót.
Ősszel elérkezett az első lombikprogram.
Antonina minden mozdulatától félt. Szinte lélegzetet sem mert venni, nehogy valamit elrontson.
Két héttel később megszólalt a telefon.
– Sajnáljuk, az eredmény negatív.
Antonina letette a telefont.
Nem sírt.
Csak leült a folyosó padlójára.
Ott maradt estig.
Amikor Nyikolaj hazaért, ránézett.
– Mennyi pénzt költöttünk már?
Antonina felnézett.
– Nem tudom.
– Én tudom. Közel egymillió.
– Kоля…
– És mit kaptunk érte?
Antonina lehajtotta a fejét.
A választ ő maga sem tudta.
A második próbálkozás előtt Nyikolaj egyre később járt haza.
– Sok a munka – mondta.
Antonina nem kérdezett semmit.
Érezte rajta az idegen parfüm illatát, de inkább elfordította a fejét.
A második próbálkozás is sikertelen lett.
– Talán elég lesz – mondta Nyikolaj egy este.
– Az orvos szerint a harmadik alkalomnak még lehet értelme.
– Az orvos azt mondja, amitől tovább fizetsz.
– Én csak gyereket szeretnék.
– Én is!
A férfi hangja megremegett.
– De nem így.
A harmadik próbálkozást Antonina szinte teljesen egyedül csinálta végig.
Nyikolaj mindig „dolgozott”.
Amikor megszületett az eredmény, már nem volt benne félelem.
Csak üresség.
– Sajnáljuk…
Ennyi.
A három szó után valami végleg eltört benne.
Aznap este Nyikolaj mégis hazajött.
És akkor robbant ki minden.
– Te becsaptál! – ordította.
– Nem csaptalak be.
– Tudtad, hogy meddő vagy!
– Nem tudtam! A diagnózist az esküvő után kaptam!
– Hazudsz!
– Te is ott voltál az orvosnál!
Nyikolaj közelebb lépett.
– Nekem normális család kell!
– Nekünk lehet családunk.
– Nekem saját gyerek kell!
Antonina szeme megtelt könnyel.
– Örökbe is fogadhatunk.
– Nekem nem kell más gyereke.
– Kоля, kérlek…
A férfi felkapott egy vázát, és a falhoz vágta.
A porcelán darabokra tört.
Antonina összerezzent.
Nyikolaj pedig olyan tekintettel nézett rá, amit korábban soha nem látott.
– Válunk.
– Ne…
– Nem szeretlek.
Ez a két szó sokkal jobban fájt, mint az összes korábbi kiabálás.
Este Nyikolaj összepakolt.
Antonina az ajtó mellett állt.
– Maradj – suttogta. – Megpróbálhatjuk újra.
Nyikolaj fel sem nézett.
– Te csak egy meddő nő vagy.
Azzal becsapta maga mögött az ajtót.
Antonina pedig először érezte úgy, hogy a lakás túl nagy egyetlen ember számára.
A válás után hetekig alig élt.
Nem akart enni.
Nem akart beszélni.
Nem akarta látni a tükörben azt az arcot, amelyről úgy érezte, hogy mindent elveszített.
A barátnői próbáltak segíteni.
Az anyja minden este felhívta.
De egy napon Antonina reggel felkelt, belenézett a tükörbe, és azt mondta:
– Elég.
Nem Nyikolaj miatt.
Nem azért, hogy bárkinek bizonyítson.
Hanem önmagáért.
Először csak lezuhanyozott.
Aztán rendet rakott.
Később elment futni.
A munkahelyén elvállalt egy nehéz projektet.
Elkezdett utazni.
Új helyeket látott, új emberekkel találkozott, és lassan megtanulta, hogy az élete nem ért véget attól, hogy valaki elhagyta.
Két évvel később egy könyvesboltban találkozott Dmitrijjel.
Mindketten ugyanazért a könyvért nyúltak.
– Tessék – mondta a férfi mosolyogva.
– Ha átengedem, meghív egy kávéra?
Dmitrij felnevetett.
– Ez volt életem legdrágább könyve.
A kávézóból három órával később távoztak.
Dmitrij mesélt a lányáról, Dásáról.
– Egyedül nevelem.
Antonina elmosolyodott.
– Jó apa lehetsz.
– Próbálok az lenni.
A harmadik találkozón Antonina végül elmondta az igazat.
– Nem lehet gyerekem.
Dmitrij sokáig hallgatott.
Antonina már felkészült arra, hogy ő is eltűnik majd.
De a férfi csak annyit kérdezett:
– Te szeretnél még gyereket?
– Igen.
– Akkor majd meglátjuk, mit hoz az élet.
– És ha soha nem sikerül?
Dmitrij megfogta a kezét.
– Akkor is téged választalak.
Dása először óvatosan közeledett hozzá.
Aztán egyre gyakrabban kérte, hogy Antonina olvasson neki mesét.
Egy este pedig egyszerűen odabújt hozzá a kanapén.
– Holnap is jössz?
Antonina torkában gombóc nőtt.
– Ha szeretnéd.
– Szeretném.
Két év telt el.
Antonina már nem félt attól, hogy elhagyják.
Dmitrij mellett nem kellett bizonyítania semmit.
Nem a gyerek miatt szerették.
Nem azért volt értékes, mert anya lehetett volna.
Hanem egyszerűen azért, mert ő volt.
Szilveszter éjjelén Antonina az ablak előtt állva nézte a hóesést.
– Mit kívántál? – kérdezte Dmitrij.
– Egy gyereket.
– Akkor én is ezt kívánom.
Egy hónappal később Antonina furcsán érezte magát.
Késés.
Csak néhány nap.
Mégis remegő kézzel vett egy tesztet.
Két csík.
Nem hitt a szemének.
Vett még egyet.
Két csík.
A harmadiknál már sírva nevetett.
– Dmitrij…
A férfi beszaladt a szobába.
Antonina csak felé nyújtotta a tesztet.
Dmitrij először nem értette.
Aztán elsápadt.
– Ez…?
Antonina bólintott.
– Igen.
A férfi felkapta, és úgy ölelte magához, mintha félne, hogy az egész csak álom.
Az orvosok is hitetlenkedtek.
– Az ön korábbi eredményei alapján ez rendkívül ritka.
Antonina könnyes szemmel kérdezte:
– De a baba rendben van?
Az orvos elmosolyodott.
– Igen. Úgy tűnik, minden rendben.
Kilenc hónappal később megszületett a kisfiú.
Nyáron.
Pont úgy, ahogy Antonina valaha elképzelte.
Dása óvatosan közelebb lépett a kiságyhoz.
– Megfoghatom?
– Persze. Csak óvatosan.
A kislány a karjába vette az öccsét.
Néhány másodpercig komolyan nézte.
– Anya?
– Igen?
– Ő mindig ilyen piros lesz?
Antonina felnevetett.
Aztán sírni kezdett.
Dmitrij átölelte őt, Dása pedig nevetve nézte a kisbabát.
Antonina ekkor már nem gondolt Nyikolajra.
Nem érzett haragot.
Nem érzett gyűlöletet.
Még fájdalmat sem.
Csak hálát.
Mert végre megértette, hogy néha nem az élet veszi el tőlünk azt, amire vágyunk, hanem eltávolít valakit, aki mellett soha nem kaphattuk volna meg azt a szeretetet, amit megérdemeltünk.
És miközben a karjában tartotta a fiát, Antonina tudta, hogy nem az számít, hányszor mondta ki valaki, hogy lehetetlen, hanem az, hogy egyszer végre legyen melletted valaki, aki nem azt kérdezi, mit tudsz neki adni, hanem azt mondja: „Én akkor is téged választalak.”
