– Nincs pénzem semmiféle Kazanyra. Táborra sincs. Le van zárva a téma.
Szergej olyan hirtelen tolta félre a hajdinakását, hogy a villa lecsúszott az olajterítőre.
Vika megdermedt a kezében tartott papírral. Az osztályfőnök gondos kézírással írta rá a májusi kirándulás részleteit: busz, szálloda, városnézés, a kazanyi Kreml, harmincnégyezer rubel, befizetési határidő április tizenötödike.
A tízéves Danya azonnal megértette, hogy a futballtábor szóba sem kerülhet. Lehajtotta a fejét, és elkezdte kipiszkálni a hagymadarabokat a kásából.
– Szergej, várj egy kicsit – tettem a kezem a papírra. – Ne így döntsünk. Számoljunk. Azt mondtad, márciusban lesz negyedéves prémiumod.
– Nem adták. Mindenkitől megvágták. – Felállt, kinyitotta a hűtőt, belenézett, majd üres kézzel becsukta. – Autóhitelünk van, nyári gumi kell, ott a rezsi. Mit csináljak? Rajzoljak harmincnégyezer rubelt?
– Van huszonegyezer a kártyámon – mondtam. – Félretettem.
– Az a pénz a te ollódra van.
Fél éve gyűjtöttem arra az ollóra. Japán ritkítóolló volt, amilyenre a szalonban minden fodrász vágyakozva nézett. A régi már nem vágta, hanem tépte a hajat, és minden vékony szálú vendég kész szenvedés volt vele.
– Az olló várhat. Én adok huszonegyet, te hozzáteszel tizenháromezret, Vika pedig elmegy. A tábort pedig majd megoldjuk májusban.
– Okszana, már mondtam. – Szergej nem emelte fel a hangját. Talán éppen ezért fájt jobban. – Nincs pénz. Vika majd jövőre megy. Nem történik vele semmi.
Vika lassan négyrét hajtotta a papírt, belegyömöszölte a melegítőnadrágja zsebébe, és kiment a konyhából.
Nem csapta be az ajtót. Nem sírt.
Csak elment.
– Te látod, mit csináltál? – kérdeztem.
– Azt látom, hogy van egy családom, amelyik pénznyomdának néz. – Felkapta a kabátját a székről. – Elmegyek, arrébb állok a kocsival. Megint útban van a szomszéd utánfutója.
A konyhában maradtam Danyával és a kihűlő kásával.
A fiam rám nézett a tányér fölött.
– Anya, akkor a tábor is jövőre lesz?
– A táborról még beszélek apával – feleltem.
Még én is hallottam, mennyire bizonytalanul cseng a hangom.
Este bekopogtam Vikához.
Keresztben feküdt az ágyon, a telefonját görgette, a fülében fehér vezeték nélküli fülhallgató. Tavaly karácsonykor kapta, és úgy vigyázott rá, mintha az lett volna az első igazán felnőttes tárgya.
– Bejöhetek?
– Ühüm. – Kivette az egyik fülhallgatót. – Anya, csak ne kezdd el, hogy apa fáradt.
– Nem fogom. Fel akarom hívni Anna Viktorovnát, és megkérdezni, lehet-e részletekben fizetni. Felét most, a másik felét az ünnepek után.
– Nem lehet. Háromszor is mondta a szülőin, hogy mindent előre kell lefoglalni.
Aztán elhallgatott.
– Anya, kérdezhetek valamit? És nem fogsz mérges lenni?
– Kérdezz.
– Apa csütörtökön bevitt az iskolába. A kesztyűtartóból akartam kivenni egy papírzsebkendőt, és megláttam egy dobozt. Sötétvörös bársony volt, arany betűkkel. Valami ékszerüzlet neve volt rajta. Ez a nagymamának lesz, ugye?
Nem válaszoltam azonnal.
Április negyedikén töltötte be Nina Pavlovna a hetvenet. Szűk családi körben ünnepeltünk volna nála: mi, Ljuba néni Kolcsuginóból, meg Rajsza, a földszinti szomszéd.
Én már megígértem az anyósomnak, hogy reggel átmegyek hozzá, és megcsinálom a haját.
– Gondolom, a nagymamának – mondtam végül. – Talán valami egyszerűbb. Lánc. Vagy bross.
– Olyan dobozban nincs bross.
Vika rám nézett. Ugyanolyan makacsul, ahogy az apja szokott.
– Anya, nem vagyok irigy. Tényleg nem. Hetvenéves lett, jár neki az ajándék. Csak… akkor miért mondja apa, hogy egyáltalán nincs pénz?
Megigazítottam rajta a takarót, pedig egyáltalán nem volt félrecsúszva.
– Megkérdezem.
– Ne! – kapta fel a fejét. – Rájön, hogy én mondtam.
Aznap éjjel mégis megkérdeztem.
Szergej már lefeküdt. Nem kapcsolta fel a lámpát.
– Mi van a kesztyűtartóban?
Sokáig hallgatott.
Aztán a fal felé fordult.
– Anyámnak. A születésnapjára. Okszana, kérlek, ezt ne csináljuk végig veszekedéssel.
– Mennyibe került?
– Aludj.
Hajnali kettőig nem tudtam elaludni.
A plafont néztem, és olyan dolgokat próbáltam összeszámolni, amikről fogalmam sem volt. Nem tudtam az árat, nem tudtam, honnan lett rá pénze, csak azt tudtam, hogy néhány órával korábban ugyanaz az ember azt mondta: nincs egyetlen rubelünk sem.
Április negyedikén reggel az anyósom konyhájában álltam hajszárítóval és körkefével.
Nina Pavlovna egy széken ült, egy régi lepedővel letakarva, és folyamatosan irányított.
– Hátul magasabbra! Olyan legyen, mint Ljuszkáé az unokája esküvőjén. És több lakkot! Egész nap így kell ülnöm.
Hetvenéves korára is dús haja volt. Hamvasra festette, és mindig gondosan rendben tartotta.
A tincseket egyenként csavartam, miközben arra gondoltam, hogy az elmúlt években egyszer sem fogadtam el tőle pénzt a hajáért.
Nem azért, mert szent voltam.
Egyszerűen fel sem merült bennem.
Délután kettőre mindenki megérkezett.
Ljuba néni hozott egy üveg savanyított gombát és egy blúzt. Rajsza a „Prága” tortát, majd rögtön közölte, hogy bolti, nehogy valaki később elkérje a receptet.
Az asztalt kihúztuk a konyha közepére.
Szergej megvárta, amíg mindenki kap az italból.
Aztán felállt.
Elővette a zakója belső zsebéből azt a bizonyos sötétvörös dobozt.
– Anya. Emlékszel 1997-re?
Nina Pavlovna kinyitotta.
A kezét azonnal a szája elé kapta.
A dobozban arany fülbevaló feküdt. Nehéz, sötétvörös gránátkövekkel.
Olyan volt, mint amilyeneket régi fényképeken látni, ahol a család ünneplőben áll egy művelődési ház előtt.
– Szerjózsa…
Az anyósom sírni kezdett.
– Ezek olyanok, mint anyámé.
Aztán elmesélte.
1997-ben Szergej tizenhat éves volt. Nem sikerült a matematika felvételije, és kellett volna neki egy magántanár, hogy bejusson a technikumba.
Pénzük nem volt.
Az apja már tíz éve nem élt velük.
Nina Pavlovna pedig eladta a zálogházban az egyetlen igazán értékes dolgot, ami megmaradt neki: az anyjától örökölt gránátköves fülbevalót.
– Százhatvanezer volt – mondta könnyes szemmel. – Amikor Szerjózsa elmondta, majdnem leestem a székről.
Mindenki meghatódott.
Mindenki, kivéve Vikát.
Ő a hűtő mellett ült, és lassan forgatta az ujjai között a villáját.
Nina Pavlovna észrevette.
– Vika, ne duzzogj már – mondta szeretettel. – Apa mondta, hogy a kazanyi út miatt haragszol. Kazanyra majd elmentek máskor. A nagymama meg csak egyszer lesz hetvenéves.
Nevettek.
Vika letette a villát.
Felállt.
Kiment.
Egy pillanattal később becsapódott a bejárati ajtó.
A lépcsőházban találtam rá.
A harmadik és negyedik emelet között ült az ablakpárkányon, zokniban. A cipőjét a kezében tartotta, mintha még nem döntötte volna el, hogy hazamegy-e.
– Anya, nem a fülbevalók miatt – mondta anélkül, hogy rám nézett volna. – Tényleg nem érdekelnek.
– Tudom.
– Apa elmondta nekik a kazanyi dolgot. Érted? Mindenki előtt. Most ott ültek és arról beszéltek, hogy én megsértődtem.
A felső emeleten kinyílt egy ajtó.
Szergej lejött pár lépcsőfokot.
Vika felugrott, felhúzta a cipőjét, de a fűzőjét nem kötötte meg.
– Én hazamegyek. Gyalog. Húsz perc.
Aztán lesietett.
Ketten maradtunk.
– Azt mondtad a gyerekeknek, hogy nincs pénz – mondtam.
– Okszana…
– Azt mondtad, nincs pénz. Ma pedig a mamád fülében százhatvanezer rubel van.
Szergej a lépcsőház ablakán át nézte a garázsok tetejét.
– Te nem tudod, milyen volt.
A hangja elhalkult.
– Hazajöttem az iskolából. Anyámnak üres volt a füle. Látszottak a lyukak. Azt mondta, elvesztette. Másnap megtaláltam a zálogházi bizonylatot. Tizenhat éves voltam. És akkor megfogadtam magamnak…
Elhallgatott.
– Majdnem harminc éve, Okszana. Hány lehetőségem lesz még?
Megszorult a torkom.
Hirtelen láttam magam előtt azt a tizenhat éves fiút, kezében a zálogházi papírral.
És láttam a férfit is, aki húsz éve visz az anyjának krumplit, szerel csapot, intézi a dolgait.
– Vikának is csak egyszer tizenöt éves – mondtam. – És nem is a kazanyi útról van szó. Hanem arról, hogy hazudtál neki.
– Nem hazudtam. Tényleg nincs pénzünk Kazanyra.
– Akkor legyen így. A kirándulás felét én fizetem, a másik felét te az áprilisi fizetésből. Danya táborát májusban felezzük. És innentől minden nagyobb kiadást együtt beszélünk meg. Mindet. A te anyukádét is.
Úgy nézett rám, mintha számlát nyújtottam volna át neki.
– Majd meglátjuk.
Szergejnél tizenhét év házasság alatt a „majd meglátjuk” soha nem jelentette azt, hogy igen.
Elment mellettem.
Egy héttel később megtudtam, mit jelentett valójában.
Nem tőle.
Vasárnap reggel Szergej hatkor ment műszakba a pékségbe. Az autó otthon maradt, ezért én vittem Danyát edzésre.
Másfél órán keresztül ültem az autóban, lehúzott ablakkal, és egy almát rágcsáltam.
A pályán egy tucat fiú rohangált narancssárga mezben.
Danya futott a legrosszabbul.
És ő örült a legjobban.
A szünetben odaszaladt az autóhoz.
– Anya! Oleg Jurjevics kérdezte, megyünk-e a táborba. Tízezer az előleg, huszadikáig kell befizetni. Mondtam, hogy apa dönt.
– Majd én döntök – mondtam. – Menj vissza.
A telefonom lemerülőben volt, ezért benyúltam a kesztyűtartóba a töltőkábelért.
A kábel egy papírzsebkendős csomag alatt volt.
Alatta pedig egy négyrét hajtott papír.
Nem vettem volna ki, ha a papír szélén nem látom meg a bank logóját.
Fizetési ütemezés volt.
Szergej nevére.
Százhatvanezer rubeles hitel.
Másfél évre.
Havonta kilencezer-száz rubel.
A szerződés kelte: március huszonnegyedike.
Három nappal azelőtt, hogy a konyhában félretolta a hajdinát, és közölte Vikával, hogy nincs pénz.
A papírt addig tartottam a kezemben, amíg Danya be nem kopogott az ablakon.
Hazafelé folyamatosan beszélt valami új cselsorozatról a fociban.
Én bólogattam.
Egyetlen szavát sem hallottam.
Este megvártam, amíg a gyerekek lefekszenek.
– Láttam a hitel papírját a kocsiban.
Nem próbált tagadni.
Leült velem szemben.
– Láttad.
– Kilencezer-száz havonta. Másfél évig. Miből fogod fizetni?
– Közösből. Egy család vagyunk, mindenünk közös.
– Közös?
Keserűen felnevettem.
– Akkor Kazanyra miért nem lehetett közösből?
– Ne forgass ki mindent. Kazany szórakozás. Ez pedig egy tartozás. Az én tartozásom előtte. Érted?
Felállt, töltött magának egy pohár vizet, és állva megitta.
– Ha veszekedni akarsz, veszekedj. De nem bánom.
A poharat fejjel lefelé tette a mosogatóba, ahogy mindig.
Én pedig csak néztem.
Tizenhét éve ismertem minden mozdulatát.
Tudtam, hogyan rakja le a poharat. Hogyan alszik. Milyen teát vesz.
Csak azt nem tudtam, hol tartja az igazságot.
Aznap éjjel egyedül ültem a konyhában.
Nem kapcsoltam fel a lámpát. Csak a tűzhely fölötti kis égő világított.
És először jutott eszembe:
Lehet, hogy neki van igaza.
Nina Pavlovna valóban eladta az egyetlen értékes holmiját a fiáért.
Tényleg egyedül nevelte.
Amikor megszületett Danya, három hétig hozzánk járt a város másik végéből, főzött, mosott, segített, amíg én lábadoztam.
Talán egy tizenöt éves lány kibír egy elmaradt kirándulást.
Talán én csinálok nagy ügyet az egészből, csak mert fáj, hogy az ollómra félretett pénzemet költöm.
Megnyitottam az üzeneteket, és elkezdtem írni az osztályfőnöknek:
„Anna Viktorovna, Vika nem tud menni…”
A küldés gomb fölött megállt az ujjam.
Ekkor Danya mezítláb becsoszogott a konyhába.
– Anya, tudod, hogy Vika eladja a fülhallgatóját?
Megfordultam.
– Mit mondtál?
– Meg a régi tabletjét. Megmutatta a hirdetést. Azt mondta, ha eladja, legalább a kirándulás felére elég lesz.
Egy perc alatt megtaláltam a hirdetést.
Fehér vezeték nélküli fülhallgató.
„Alig használt, dobozzal, alkuképes.”
A fényképen Vika íróasztala látszott, mellette az algebrai könyve.
És a kép szélén ott volt a keze.
Kitöröltem az üzenetet az osztályfőnöknek.
Lefektettem Danyát.
Aztán megtettem azt, amire korábban nem voltam képes.
Elutaltam harmincnégyezer rubelt.
Huszonegyet a megtakarításomból, amit az ollóra tettem félre, tizenhármat pedig a fizetésemből.
Aznap este írtam az edzőnek is, hogy a tábor előlegét huszadikáig befizetem.
Vika ajtajára pedig egyetlen cetlit ragasztottam:
„Töröld a hirdetést. Mész.”
Ezután elővettem Danya füzetéből egy kockás lapot, és felírtam a következő hónap kiadásait.
Rezsi – fele-fele.
Élelmiszer – fele-fele.
Autó és autóhitel – ahogy eddig, Szergej fizetéséből.
A gyerekek minden rendkívüli kiadása – én.
A fülbevalók hitele – ő.
Már csak egy dolog maradt.
A banki alkalmazásomban ott volt egy régi sablon:
„Nina Pavlovna rezsije.”
Hatezer-valamennyi havonta.
Két éve én fizettem az anyósom lakását.
Egyszer Szergej elfelejtette befizetni, késedelmi díj lett belőle, és azóta automatikusan én intéztem.
Hosszabban néztem azt a sort, mint a hitelszerződést.
Aztán megnyomtam a törlést.
A telefon udvariasan megkérdezte:
„Biztosan törölni szeretné?”
Igen.
Április huszonnyolcadikán, kedden, reggel én vittem Nina Pavlovnát gyógytornára.
A szalon tízkor nyitott, a kezelés nyolckor kezdődött, időben beértem volna.
Az anyósom beült mellém, és máris nyújtotta a kezében lévő összehajtott számlát.
– Okszocska, ezt tegnap hozták. Te úgyis mindent telefonról intézel.
Nem vettem el.
Beindítottam a motort.
– Tegye el a táskájába, Nina Pavlovna. Adja oda Szerjózsának.
– Szerjózsának? – nevetett. – Ő elveszíti. Ismered. Megint büntetést számolnak fel.
– Nem fogja elveszíteni.
Ránéztem.
– Ettől a hónaptól ő fizeti a lakását.
A mosolya eltűnt.
– Miért?
– Nekem nincs rá pénzem.
– De hát dolgozol.
– Igen. És most minden pénzem Vikára és Danyára megy. Vikának kifizettem Kazanyt az ollóra félretett pénzből. Danyának befizettem a tábort.
Megálltunk a lámpánál.
– Nincs pénzem, Nina Pavlovna. Ez előfordul. Szergej is ezt mondta a gyerekeknek március végén.
Hosszú csend.
– Te most engem büntetsz azért, amit ő csinált.
– Nem büntetem. Egyszerűen nem fizetem tovább. Két évig fizettem. Szó nélkül.
Aztán hozzátettem:
– Szergej hitelt vett fel a fülbevalókra. Kilencezer-száz rubel havonta, másfél évig. Meg fogja oldani a lakását is.
Nina Pavlovna elsápadt.
A kezével megérintette az egyik fülbevalót.
– Milyen hitelt?
– Ezt ő majd elmondja.
– Azt mondta, prémiumot kapott.
Nem válaszoltam.
Hirtelen szégyelltem magam.
Mintha én hazudtam volna neki.
Pedig nem én hazudtam.
A rendelőig egyikünk sem szólalt meg.
Segítettem neki kiszállni, elkísértem a ruhatárig, aztán visszamentem az autóhoz.
Amikor kijött, hazavittem.
A számlát ott hagyta az ülésen.
A visszapillantó tükörben láttam, ahogy a bejárati ajtó előtt megáll, kiveszi a füléből a gránátos fülbevalókat, és beteszi őket a világos kabátja zsebébe.
Aznap este Szergej a szokásosnál korábban jött haza.
Egyenesen a konyhába ment, még a cipőjét sem vette le.
– Miért mondtad el anyának a hitelt?
– Mert igaz.
– Sírt. Hetvenéves, Okszana. Te engem büntetsz rajta keresztül.
Elé tettem a számlát.
Mellé a kockás papírt.
Az alján ott állt:
„Nina Pavlovna rezsije – ő.”
Szergej sokáig nézte.
– Akkor most már könyvelünk is? – kérdezte végül. – Nem család vagyunk, hanem egy könyvelőiroda?
– Család voltunk, Szerjózsa. Addig, amíg te egyedül nem döntöttél arról, mire költjük a közös pénzt.
Sokáig állt előttem.
Aztán halkan megszólalt:
– Én csak azt akartam, hogy életében legalább egyszer legyen valami igazán szép dolga. Legalább egyszer.
Azzal elment összepakolni.
Azt mondta, az anyjánál fog aludni, amíg én „észhez nem térek”.
A folyosón sokáig kereste a másik cipőjét.
Pedig ott volt előtte.
Azt hiszem, azt várta, hogy megállítom.
Nem tettem.
Tizenkét nap telt el azóta.
Ma május tizedike van.
Vika hazajött Kazanyból.
Lebarnult, hozott egy hűtőmágnest és egy doboz csák-csákot, amit a saját zsebpénzéből vett a nagymamájának.
A doboz napok óta az előszobai komódon áll.
Vika nem tudja, odaadja-e.
Tegnap este megkérdezte:
– Anya, lehet, hogy a nagymama tényleg nem tehet semmiről?
– Dehogy tehet.
– Nem tudott a hitelről.
– Tudom.
Danya minden este megkérdezi, mikor jön haza apa.
Egyszer a falon keresztül hallottam, ahogy a párnájába sír.
Szergej a gyerekeket felhívja.
Engem nem.
A lakását befizette, erről Rajsza mesélt.
Ljuba néni pedig a családi csoportban azt írta, hogy vannak menyek, akik még a saját unokájuk nagymamájának is számlát küldenek.
A fél rokonság szívecskét tett az üzenet alá.
A japán ollót azóta sem vettem meg.
A régivel dolgozom tovább.
Még mindig tépi a vékony hajat, és minden egyes ilyen vendégnél eszembe jutnak a gránátköves fülbevalók Nina Pavlovna világos kabátjának zsebében.
És talán most először értem igazán, hogy nem az volt a kérdés, kinek van igaza, hanem az, hogy egy családban lehet-e úgy szeretni valakit, hogy közben ne kelljen közben saját magunkat és a gyerekeinket mindig az utolsó helyre állítanunk.
