Hermann az asztalnál ült, előtte szétszórva a kinyomtatott lapok. A legfelsőn egy ház fényképe volt: faragott oszlopos veranda, a tető alatt megbújó fürdőház, öreg almafák és kékre festett kerítés. Hermann úgy emelte fel a fejét, mint aki megnyerte a lottót, és nagyvonalúan elhatározta, hogy a nyeremény felét megosztja valakivel.
– Végre. Két órája várlak.
– Mondtam, hogy késni fogok. Egy hét múlva bemutatónk van, és a hercegnő vállízülete megint meglazult.
– A hercegnő ráér. Ülj le, hírem van.
Polina leült. Felemelte a legfelső lapot, megnézte az alján szereplő összeget, majd ugyanolyan óvatosan visszatette.
– Ez meg mi?
– A jövőnk – mondta Hermann, és legyezőszerűen szétnyitotta előtte a lapokat. – Tizennyolc kilométerre a várostól. Kétszáz négyzetméter, tizenkét ár. Kút, gáz, fürdőház. Már beszéltem a tulajdonossal, alkuképes.
– Tizennyolc kilométer honnan? A műhelyemtől? Timofej iskolájától?
– Polina, előbb hallgass végig, aztán fintorogj.
– Nem fintorgok. Kérdezek.
Hermann összekulcsolta a kezét az asztalon. Úgy nézett ki, mint aki ezt a beszélgetést előre begyakorolta, és most semmi sem térítheti el a forgatókönyvtől. Polina ismerte ezt az arcát. Ugyanezzel a magabiztossággal beszélt a főnökeinek a sínek repedéseiről: számokkal, tényekkel, ellenvetésnek helyet sem hagyva.
– Egyszerű a képlet – kezdte. – Eladjuk a lakásodat. Eladjuk anya kis házát a faluban. Nem ér sokat, de az is pénz. Hozzátesszük, amit félretettünk, és megvesszük ezt. Hitel nélkül. Érted? Egyáltalán nem kell bank.
– És ki fog ott lakni?
– Mi. Meg anya.
Polina lassan beszívta a levegőt. A lakás mélyéről Timofej mocorgása hallatszott. Napközben ritkán aludt, csak akkor, amikor már teljesen kimerült.
– Mit jelent az, hogy eladjuk a lakást, és veszünk egy közös házat? – kérdezte. Még mindig nem értette, milyen játékot játszik a férje. – Hol fog akkor lakni az anyád?
– Mondtam. Velünk.
– Ezt úgy mondod, mintha már eldőlt volna.
– El is dőlt – csapott Hermann a ház fényképére. – Anyával mindent megbeszéltünk. Egyedül nehéz neki. Begyújtani a kemencébe, vizet hordani, kertet művelni. Hetvenegy éves.
– Te megbeszélted anyáddal az én lakásom eladását.
– A mi lakásunkét.
– Az enyémet – mondta Polina nyugodtan. – Azt, amit az anyám hagyott rám. Ahol felnőttem. Te akkor láttad először, amikor két táskával és egy szerszámos zsákkal beköltöztél.
Hermann hátradőlt. Az arca sértett lett, mintha éppen őt fosztották volna meg élete felétől.
– Már megint kezded. Megint számolgatunk?
– Ez nem számolgatás. Ez tény.
– Tények – gúnyolódott. – Egyáltalán felfogod, mit mondasz? Hagyjuk egyedül az idős asszonyt egy házban, ahol télen átfagynak a falak?
– Én semmit sem mondtam. Három perce tudtam meg az egészet ezekből a papírokból.
– Mert meglepetést akartam!
– Meglepetés az, amikor színházjegyet veszel. Ez valami más.
Hermann felállt, végigment a szobán, majd visszajött. Már forrt benne az a fajta düh, amit általában a munkahelyén engedett ki, amikor a diszpécserekkel veszekedett.
– Akkor mondd ki! Nem akarsz segíteni anyámnak.
– Nem akarom eladni a saját lakásomat. Ez két külön mondat, és te pontosan érted a különbséget.
– Ugyanaz!
– Nem. Segíteni hajlandó vagyok. Gyógyszer, gondozónő, tűzifa, javítás – mondd meg, mire van szükség, és részt veszek benne. De nem költözöm be egy olyan házba, ahol Tamara Andrejevna lesz a háziasszony.
– Te leszel a háziasszony!
Polina röviden, keserűen felnevetett.
– Hermann. Anyád a konyhámban átrendezi a befőttesüvegeket, mert szerinte úgy kényelmesebb. Áthúzza Timofej ágyát, mert szerinted rosszul csinálom. Azt mondja, elrontom a gyereket a szakkörökkel és a színházzal, és hogy fegyelemre van szüksége. És te azt akarod, hogy mindannyian egy fedél alatt éljünk.
– Idős ember. Neki lehet.
– Nekem meg semmi sem lehet?
Hermann összeszedte a lapokat, gondosan egyenesre ütögette őket az asztal szélén, majd a lámpa alá tolta, mintha elrejthetné őket a felesége elől.
– Timofejnek levegő kell. Saját udvar. Kutya. Láttad, milyen sápadt?
– Azért sápadt, mert tél van. Meg azért, mert három estén át ordítottál vele a füzet miatt.
– Nem ordítottam!
– Magyaráztál – mondta Polina. – Nagyon hangosan.
Hermann összeszorította az ajkát. Ha dühös volt, tudott némán és súlyosan haragudni. Ilyenkor nagyobbnak tűnt, mint amekkora valójában volt.
– Akkor így lesz – mondta végül. – Anya már beszélt vevőkkel a házára. Haladnak a dolgok. Ne makacskodj.
– Nem makacskodom. Azt mondom, nem.
– Te a családnak mondasz nemet.
– Én egy olyan tervre mondok nemet, amit nélkülem találtatok ki, és rólam szól.
A folyosóról álmos csoszogás hallatszott. Timofej jelent meg, kócosan, zokniban, arcán a párna nyomával. Az apjára nézett, aztán az anyjára.
– Veszekedtek?
– Beszélgetünk – vágta rá Hermann.
– Veszekedünk – javította ki Polina. – De nem miattad. Menj, mosakodj meg. Mindjárt megmelegítem a vacsorát.
A fiú bólintott és visszament.
Hermann a tekintetével követte, majd halkabban, de még dühösebben fordult a feleségéhez.
– A gyerek előtt erről egy szót se többet. Értetted?
– Akkor te se mutogass neki házakat. Láttam a kereséseidet a táblagépen. Már neki is mutogattad a képeket.
Hermann nem válaszolt.
Ez maga volt a beismerés.
—
Tamara Andrejevna szombaton érkezett, egy üveg lekvárral és azzal az arckifejezéssel, amely egy ellenőrzésre érkező ember sajátja. Lassan levette a cipőjét, az orrával pontosan a fal felé igazította őket, majd végignézett az előszobán. Úgy tűnt, hibát keres. Talált is: port a szegélylécen.
– Szervusz, Polinocska. Még mindig dolgozol?
– Jó napot.
– Ezek a babácskáid… – Tamara Andrejevna beljebb ment, leült a fotelbe, és eligazította a szoknyáját. – Szép dolog, persze, léleknek jó. Csak pénz nincs benne.
– Elég.
– Elég az, amikor a fiúnak saját szobája van, nem egy sarok a szekrény mögött.
Polina összeszorította a fogát. Timofejnek saját szobája volt. Kicsi, de saját. És mindössze egyetlen szekrény állt benne.
Hermann kihozott egy zsámolyt, leült az anyja mellé, mint egy ügyvéd az ügyfele oldalára.
Timofej a folyosón egy robot zsinórjával bajlódott, és közben hallgatózott.
– Nos, gyerekek – kezdte Tamara Andrejevna. – Beszéljünk normálisan. Nem vagyok idegen. Nem kérek ajándékot. Én beleteszem a házamat. Ti beleteszitek a lakást. A ház Hermann nevére kerül, és együtt élünk.
– Hermann nevére – ismételte Polina.
– Hát ki máséra? Ő a férfi. Ő a családfő.
– A lakás az enyém. Nem fogom úgy eladni, hogy a pénzét más vagyonába forgassuk.
Tamara Andrejevna összeszorította a száját, és a fiára nézett azzal a tekintettel, amelyben benne volt: látod, milyen feleséget választottál.
– Polina, értsd meg – mondta mézes-mázos hangon. – Akár végrendeletet is írhatnék. A ház úgyis a tiétek lesz később. Jó, a tiétek és Zsannáé fele-fele. Bár most már bizonytalan vagyok. Talán csak Zsannára hagyom. Ő legalább nem vitatkozik velem.
– Írja arra, akire akarja – felelte Polina. – Ez az ön tulajdona. Szabadon rendelkezhet vele. Én nem akarom.
– Ahá. Szóval így beszélsz?
– Pontosan így. És ugyanezt kérem cserébe.
Hermann köhintett.
– Anya, ne kezdjük a végrendelettel.
– Hát mivel kezdjük? – emelte fel a hangját Tamara Andrejevna. – Azzal, hogy hét évig én vigyáztam a fiadra, amíg ez itt a műhelyében fadarabokat faragott? Ki hozta el az óvodából? Ki virrasztott mellette lázasan? Most pedig azt mondják nekem: élj, Tamara Andrejevna, a viskódban, és hordd a vizet vödörben!
– Senki nem mondta ezt.
– Ezt mondja a te „nem”-ed!
– Az én „nem”-em a lakás eladására vonatkozik – mondta Polina tagoltan. – Javaslok mást. Gondozónő heti háromszor. A költség felét én állom. Hermann megcsinálja a rendes fürdőszobát. Kicseréljük a kályhát kazánra. Ez megoldható. Gyorsan is. És senkinek nem kell eladnia a lakását.
– Nekem nem kellenek idegen nők a házamba!
– Akkor költözzön Zsannához. Neki kétszobás lakása van.
Tamara Andrejevna úgy fellángolt, hogy még Hermann is hátrébb húzódott.
– Zsannának kutyái vannak!
– Zsannának kutyái vannak, nekem pedig gyerekem – mondta Polina. – És valamiért nekem mégis lehet.
Tamara Andrejevna felállt. A lekváros üveget az asztalon hagyta, mint egy trófeát, amelyet sértettségből nem hajlandó visszavenni.
– Hermann – mondta –, te látod, kit hoztál a házba?
– Anya…
– Hallgass! – fordult Polinához. – A vérnyomásom kétszáz fölött van miattatok. Ha belehalok, majd emlékeztek. Csak akkor már késő lesz.
És elment anélkül, hogy hagyta volna kikísérni.
Timofej kidugta a fejét a folyosóról. A robot egyik lábát tartotta.
– A nagyi velünk fog lakni?
– Most még nem – mondta Polina.
– És később?
– Később majd eldöntjük. Együtt.
– Én nem akarom – mondta halkan a fiú, és az apjára nézett. – Nézi, hogyan eszem. Meg számolja a falatokat.
Hermann arca megrándult. Kiment az erkélyre.
A fiával erről nem tudott beszélni.
—
Zsanna csütörtökön érkezett, közvetlenül a műszakja után, ahol juhászkutyákat képzett. Már a bejáratnál érezni lehetett rajta a hideg levegőt és az utcai szelet. Leült a szék szélére, és rögtön a tárgyra tért, ahogy egy olyan ember teszi, aki nem engedheti meg magának a fölösleges köröket.
– Egyenesen fogok beszélni. Mellébeszélés nélkül.
– Beszélj.
– Tönkreteszed a családot.
Polina letette a vésőt, amellyel egy bábu csuklójának zsanérját finomította, és leült vele szemben.
– Folytasd.
– Nálunk ez nem így szokás. A sajátjainkat nem hagyjuk cserben. Anyának nehéz. A bátyám vállalja, hogy magára veszi. Te pedig kapaszkodsz néhány négyzetméterbe.
– Az együttélés nem azt jelenti, hogy valaki más napirendje szerint kell élnem, és hallgatnom, hogy még levegőt venni is rosszul veszek.
– Senki nem kényszerít rá, hogy levegőt vegyél.
– Dehogynem. Minden alkalommal, amikor anyád bejön és átrendezi a dolgaimat.
– Akkor ne tedd oda a befőtteket.
– Rendben – bólintott Polina. – Akkor csináljuk másképp. Add el a lakásodat. Tedd hozzá anya pénzét. Vegyétek meg azt a házat a verandával és a fürdőházzal. Az ötlet remek. Te magad mondod.
Zsanna lassan kiegyenesedett. Úgy nézett Polinára, mintha valaki éppen elé tett volna egy számlát egy idegen vacsoráról.
– Te megőrültél?
– Nem.
– Ez nem az én ötletem! Hermann találta ki. Ő beszélte tele anya fejét. Akkor költözzenek össze ők ketten. Én ebből kimaradok.
– Értem – mondta Polina. – Kívülről nézed. De tanácsokat azért osztasz.
– Nekem kutyáim vannak, munkarendem, és majdnem kifizettem a jelzálogomat!
– Nekem meg anyám lakása és egy fiam van, aki számolja a falatokat, amikor más nézi.
– Haragtartó vagy.
– Emlékező vagyok. Nem ugyanaz.
Zsanna felállt, és éles mozdulattal felhúzta a kabátját.
– Hermann ezt nem fogja neked megbocsátani.
– Akkor nem fogja.
– Anyám sem felejti el.
– Ő amúgy sem felejt el semmit – mondta Polina. – Még azt sem, ami meg sem történt.
Zsanna becsapta maga mögött az ajtót.
Aznap este Polina felhívta Ksenyát. A barátnője éppen aukciót vezetett, és csak egy óra múlva tudott visszahívni. A hangja olyan volt, mint aki három órája folyamatosan kiabál számokat.
– Mesélj.
Polina mindent elmondott.
Ksenya végighallgatta, majd csak egyetlen dolgot kérdezett:
– Hol vannak a lakás papírjai?
– A fiókban.
– Vedd ki őket, és tedd olyan helyre, ahol senki nem találja meg őket.
– Túlzás.
– Nem azért mondom, mert a férjed tolvaj. Hanem mert az emberek ilyen állapotban hülyeségeket csinálnak, aztán szeretetnek nevezik őket.
– Te mindig a legrosszabbat feltételezed.
– Én emberekkel és pénzzel dolgozom – felelte szárazon Ksenya. – A pénz nem rontja el az embereket. Megmutatja, milyenek. És, Polina, jegyezd meg: jogod van nemet mondani magyarázat nélkül. A magyarázat udvariasság. Nem kötelesség.
Másnap a műhelyben Dinara is hozzátette a magáét anélkül, hogy felnézett volna a repülő madár szerkezetéről.
– Ha eladod a lakást, vendég leszel a saját életedben.
– Szépen mondtad.
– Nem szépen. Pontosan – kattintott a csipesszel. – Egy barátnőm ugyanezt csinálta. Egy év múlva egyetlen szobája maradt, az is átjáró. Mindenki csodálkozott, miért lett ilyen keserű.
—
A robbanás hétfőn történt.
Hermann hazajött a műszakból, ledobta a táskáját az ajtónál, és máris, kabátban, minden bevezetés nélkül közölte:
– Anya eladta a házat a vevőknek. Előleget is kapott.
Polina letette az ecsetet.
– Az az ő dolga.
– Ez a mi dolgunk! – Hermann közelebb lépett, és két kézzel az asztalra támaszkodott. – Azért csinálta, mert hitt benne, hogy normálisan fogunk viselkedni. Már pakol!
– Nem adtam beleegyezést. Sem szóban, sem írásban, még csak bólintással sem.
– Kötelességed!
– Kinek?
– Nekem! – Hermann kiegyenesedett. – A férjed vagyok. A nagy dolgokban én döntök. Az anyám a család idősebb tagja. Hallgatnod kell ránk, nem pedig jeleneteket rendezni.
– „Kell” – ismételte Polina.
Lassan ejtette ki a szót, mintha egy apró faalkatrészt mérlegelne.
– Az államnak adóval tartozom. A fiamnak vacsorával. Minden más megegyezés kérdése. És a mi megegyezésünket te szegted meg először.
– Én csak gondoskodom!
– Nem. Rendelkezel.
– Rendben – mondta Hermann, és többször bólintott, mint aki végleg elvesztette a türelmét. – Akkor elmegyek anyához. Ott alszom. Átgondolom, mi legyen.
– Menj.
– Meg sem próbálsz megállítani?
– Nem. Felnőtt vagy. A felnőttek felelősek a saját döntéseikért.
A hálószobába ment, összepakolta a táskáját. A cipzárak csattogtak, a fiókokat szándékosan hangosan húzta ki.
Polina az ajtóban állt és nézte.
Nem sírt. Nem szólt.
Az ajtóban Hermann még egyszer visszafordult.
– Tudod, hogy ez a vége?
– Azt tudom, hogy ez a te döntésed.
– Az enyém?!
– Te pakolod a táskád. Nem én.
Az ajtó becsukódott.
A gyerekszoba felől azonnal megjelent Timofej.
– Apa elment?
– Néhány napra. A nagyihoz.
– A ház miatt?
– A ház miatt.
A fiú leült a földre, hátát a félfának támasztotta, és átölelte a térdét.
– A nagyi akkor is velünk fog lakni?
– Nem tudom, Tim.
– Én nem akarom – mondta komolyan, már-már felnőttes hangon. – Azt mondja, rosszul fogom a tollat. És hogy a fiúk nem sírnak. Meg számolja, mennyit eszem.
– Hallak.
– Apa nem hall engem.
Polina leült mellé.
– Megígérem, hogy kitaláljuk, hogyan segítsünk a nagyinak. Igazi segítséget. Nem színjátékot. De ezért nem adjuk oda az életünket. Sem az enyémet, sem a tiédet.
– Tényleg?
– Tényleg.
A következő hét nehéz és sűrű volt.
Tamara Andrejevna naponta kétszer telefonált. Hol a szívére panaszkodott, hol szemrehányást tett. Zsanna hosszú üzenetet küldött a lelkiismeretről. Hermann hallgatott.
A hatodik napon üzenetet írt:
„Bemehetek?”
Polina csak ennyit válaszolt:
„Gyere.”
—
Belépett, levette a cipőjét, leült az előszobai zsámolyra, és sokáig hallgatott.
– Hibáztam.
– Miben? – kérdezte Polina. – Részletek kellenek. Különben ez csak egy hang.
– Abban, hogy helyetted döntöttem. Abban, hogy behoztam a papírokat, és úgy közöltem mindent, mintha munkaparancs lenne. Négyen szorítottunk sarokba. Én, anya, Zsanna, még Timofejt is felhasználtam a friss levegővel. Nem hagytunk levegőt neked.
– Tovább.
– Sajnálom.
Polina leült vele szemben.
– Elfogadom. Most jönnek a feltételek.
– Úgy beszélsz, mint egy tárgyaláson.
– Mert ez tárgyalás. Első: a lakás nem eladó. Soha. Akkor sem, ha nagyon kell. Akkor sem, ha mindenki belehal a felháborodásba.
– Rendben.
– Második: anyádról gondoskodunk. Pénzzel, munkával, orvossal. De a mi döntésünk alapján, nem az ő ultimátumai szerint.
– Egyetértek.
– Harmadik: többé semmilyen megállapodás a hátam mögött. Se anyáddal, se a húgoddal. Ha idegenektől hallok egy új tervről, a beszélgetésnek vége.
Hermann bólintott.
– És ha anya mégis eladja a házát?
– Az az ő joga. És az ő következményei.
– Azt fogja mondani, hogy cserbenhagytuk.
– Ezt akkor is mondani fogja – vont vállat Polina. – Ez a kedvenc mondata. Csak többé nem fizetünk azért, hogy ne mondja ki.
Hermann felsóhajtott.
– Timofej hol van?
– A szobájában. Menj hozzá te.
Hermann bement a gyerekszobába.
Először csend volt.
Aztán két hang hallatszott: egy mély és egy vékony.
Majd egy rövid nevetés.
Este Hermann leszerelte a január óta ferdén álló polcot. Új tipliket vert a falba, visszatette, majd vízmértékkel ellenőrizte.
Timofej a leckéjét írta, és valami dallamot dúdolt, amit lehetetlen volt felismerni.
Polina meglocsolta az ablakpárkányon álló virágokat. Az anyjától örökölt ibolyák tizenhét éve éltek ebben a lakásban, és ugyanolyan makacsok voltak, mint minden, ami igazán hozzá tartozott.
Letette a locsolókannát.
És arra gondolt, hogy egy hónap után először beszél ebben a lakásban a saját hangján, és valaki valóban meghallja.
Ez tizenkilenc napig tartott.
—
Este tízkor megszólalt a telefon.
Hermann vette fel. Hallgatott néhány másodpercig, és az arca furcsán mozdulatlanná vált.
– Anya… mit csináltál?
Polina letette az új marionett vázlatát.
A telefonból diadalittas, csengő hang hallatszott.
– Mondd még egyszer – kérte Hermann. – Lassan.
Végighallgatta.
Aztán letette a telefont és leült.
– Eladta a falusi házat.
– Az az ő dolga.
– Az egész összeget befizette önerőként. És hitelt vett fel arra a házra. Arra a verandásra.
– Hetvenegy évesen?
– Jóváhagyták. A ház a fedezet. Tizenöt év. Zsanna kezességével.
Hermann nyelt egyet.
– Tegnap aláírta.
– Mennyi a havi részlet?
– Ötvenkétezer.
Polina lassan becsukta a vázlatfüzetet.
– A nyugdíja?
– Huszonegyezer.
– És mit mond?
– Azt, hogy most már nem menekülhetünk. Hogy a ház megvan, az ügy lezárva, és nekünk „be kell szállnunk”. Azt mondja, ő már megtette a maga részét, mert ha mi nem akartuk, majd ő meglök minket.
– Meglökött – ismételte Polina. – Csak éppen minket használt lökhárítónak.
A telefon újra csörgött.
Zsanna volt.
Hermann kihangosította.
A szobába szinte berobbant a nő ziháló, dühös hangja.
– Te tudtad?! Tudtad, hogy ezt fogja csinálni?!
– Nem.
– Ki beszélt neki fél évig a levegőről meg a verandáról? Ki mutogatta neki a képeket? Te!
– Én nem beszéltem hitelről!
– Te adtad az ötletet!
Zsanna hangja már szinte sikoltássá vált.
– És most én vagyok a kezes! Elém tolta a papírokat, azt mondta, csak formalitás, nélkülem nem tudja elintézni! Én meg aláírtam, mert hülye vagyok, ő meg az anyám!
– Nyugodj meg.
– Nem nyugszom meg! Az első részlet huszonnyolcadikán esedékes. Ha nem fizet, a bank hozzám jön! Nekem is van hitelem, kutyáim, tizenkét órás műszakjaim!
– Kitalálunk valamit.
Zsanna felnevetett. Röviden és keserűen.
– „Mi”? Most azt mondod, hogy „mi”? Hol voltál, amikor bankba ment? A feleséged mellett polcot szereltél!
A vonal megszakadt.
Hermann letette a telefont és Polinára nézett.
– Mondj valamit.
– Mit akarsz hallani?
– Bármit, csak azt ne, hogy „én megmondtam”.
– Nem fogom mondani.
Polina felállt, végigsétált az asztal mellett, majd megállt.
– Inkább mást mondok. Sajnálom. Tényleg. És tudom, mire gondoltál az előbb, még mielőtt kimondtad volna.
Hermann hallgatott.
– A lakásomra gondoltál.
– Polina…
– Arra gondoltál, hogy ha eladjuk, kifizetjük a hitelt, és minden megoldódik.
Hermann lesütötte a szemét.
– Átfutott rajtam.
– Köszönöm, hogy őszinte voltál.
Polina leült vele szemben.
– A válasz ugyanaz: nem.
– Megfullad. Nincs se lakása, se pénze. Fél év múlva elveszik a házat, és az utcára kerül. Az anyám kerül az utcára!
– Nem fog az utcára kerülni.
– Hová kerül akkor?
– Hozzád. Vagy Zsannához.
– Ez kegyetlen.
– Nehéz lesz. Csúnya lesz. És sokáig fog tartani. De az ő döntésének a következménye lesz, nem az enyém.
Hermann a fejét a kezébe temette.
– Akkor most mit csináljunk?
– Dolgozunk.
– Hogyan?
– Eladni a házat, amilyen gyorsan csak lehet, még veszteséggel is. Tárgyalni a bankkal átstrukturálásról. Ügyvédet keresni. Felhívom Ksenyát, biztosan ismer valakit. Ha az orvosok igazolni tudják, hogy a döntés idején olyan állapotban volt, amely befolyásolta a belátási képességét, meg kell nézni, van-e jogi lehetőség a szerződés megtámadására. Minden utat végig kell járni.
– Nem fog beleegyezni az eladásba.
– Akkor fizetni fog.
– Nem tehetem ezt vele.
Polina ránézett.
– Velem megteheted?
Hermann felemelte a fejét.
– Ez övön aluli.
– Kérdés. Válaszolj.
Hosszú csend következett.
– Nem – mondta végül rekedten. – Veled sem tehetem.
– Akkor együtt csináljuk végig. De az én feltételeimmel.
Hermann bólintott.
– A lakás nem vita tárgya. Pénzzel segítünk annyit, amennyit ténylegesen elbírunk. Egy rubellel sem többet. És te személyesen mondod meg anyádnak, hogy a „meglöklek benneteket” módszernek vége.
– Soha nem fogja megbocsátani.
– Akkor választanod kell – mondta Polina. – Ebben a történetben már mindenki választott. Csak te nem.
A folyosóról léptek hallatszottak.
Timofej állt az ajtóban pizsamában, hóna alatt a régi robottal.
– Apa, tényleg vett a nagyi házat?
– Tényleg – mondta Hermann.
– És odaköltözünk?
– Nem – felelte Polina. – Mi nem költözünk sehova. Menj aludni.
A fiú bólintott, és visszament a szobájába.
Hermann még sokáig nézte a becsukódó ajtót.
Az asztalon ott feküdt a ház fényképe: a faragott veranda, a fürdőház, az almafák és a kékre festett kerítés.
Most először egyikük sem látta benne a jövőt.
Csak egy nagyon drága következményt.
