A gyűrű nem akart felmenni.
Lídia Andrejevna ujja már hideg és merev volt. A körmével próbálta feljebb tolni az aranykarikát, de az megakadt az ízületén, és nem ment tovább. A regisztrátornő türelmesen várakozott azzal a szolgálatkész mosollyal az arcán, amely mögött valószínűleg negyven esküvőnyi türelem lapult.
– Izgul – mondta.
Nem kérdezte. Kijelentette.
Lídia Andrejevna röviden felnevetett. Túl hangosan, túl furcsán, és nem akkor, amikor kellett volna. Még ő maga is megijedt a saját nevetésétől.
Aztán Leonyid Viktorovics megfogta a kezét.
Nyugodtan, természetesen. Megfordította kissé a gyűrűt, és egyetlen mozdulattal felhúzta az ujjára, olyan óvatosan, ahogy az ember egy kisgyerek kezére igazítja a kesztyűt, hogy a hüvelykujj a helyére kerüljön.
Lídiának összeszorult a torka.
Hatvankét éves volt, és abban a pillanatban egyetlen egyszerű, szégyellnivaló gondolat járt a fejében:
Mégis megértem.
Odakint november volt. Száraz, világos november. A Mjasznyickaja utca fölött a vezetékeken felborzolt tollú galambok ültek.
Leonyid Viktorovics elővette a telefonját, rápillantott, aztán megszólalt:
– Líd… Val… Líd. Menjünk. Egykor a közjegyzőnél kell lennünk. Nem akarom áttenni, mert utána egy hétig lehet várni.
– Milyen kötelességtudó vagy – mondta az asszony.
És maga is elhitte, hogy ez jó.
A férfi kinyitotta előtte a kocsi ajtaját.
Az utastérben vegytisztítás és mentolos rágógumi szaga érződött. Alig hajtottak ki a körútra, a kihangosítóban megszólalt egy fiatal férfihang:
– Na, apa? Aláírtátok?
Leonyid Viktorovics egy pillanatra megmozdította a kormányt.
– Mindent – mondta. – Kezdhetjük.
Lídia Andrejevna az ablakon át a galambokat nézte, és nem értette, miért fázik megint a keze.
A kocsiban meleg volt. A fűtés forró levegőt fújt a lábukra, az ő kezei mégis úgy feküdtek a táskáján, mintha nem is hozzá tartoznának.
—
A lakás ugyanaz volt.
Fiatal korában gyakran járt ide, a Csisztije Prudi környékére, az Írókörbe a Tanítók Házában. Valahányszor elhaladt a kiugró ablakok és a régi stukkók előtt, mindig felnézett.
Ki lakhat odabent?
Milyen lehet azok mögött a magas ablakok mögött?
Most ő lakott ott.
A kulcs kétszer fordult el a zárban. Az ajtó nehezen nyílt ki, ünnepélyesen, mintha maga is tudná, hogy valami fontos kezdődik.
A saját dobozait egyedül pakolta ki, miközben a férje a szobában telefonált.
Az anyja régi étkészlete. Hat csésze, rajtuk kék nefelejcsek.
A hetedik még 1988-ban tört össze költözés közben, és azóta is mindig hat maradt.
Lídia a vitrinbe rendezte őket. A keze egyszer csak megállt.
A polc közepén már állt egy másik csésze.
Idegen volt. Aranyszegélyes. Körben ez állt rajta:
„Szeretett nagymamának.”
Nem volt eldugva. Nem volt a sarokba téve.
Pont középen állt, szem előtt.
– Valjusa, a felső polchoz ne nyúlj! – kiáltott ki a férfi a szobából. – Ott vannak az iratok.
– Jó – felelte.
Lídia a saját hat csészéjét a másik mellé tette.
Aztán mégis átrendezte őket úgy, hogy a „Szeretett nagymamának” feliratú csésze hátra kerüljön.
Halkan becsukta az üvegajtót.
Nem kérdezett semmit.
Nem lett volna mit kérdezni.
Vagy legalábbis ezt mondta magának.
A harmadik reggelen a férje megmelegítette neki a papucsát a mikrohullámú sütőben.
Lídia kilépett a fürdőszobából, ő pedig már a földre tette a papucsot, a lábfejével felé fordítva.
– Harminc másodperc – mondta komolyan. – Többet nem szabad. Megolvad a talpa.
Lídia belebújt.
Aztán elnevette magát.
Nevetett, amíg könnybe nem lábadt a szeme.
– Leonyid, ezt honnan vetted egyáltalán?
– Az első feleségem szerette – mondta a férfi, miközben tovább kavargatta a török kávét. – Reggelente fázott a lába.
A nevetés egyszerűen elhalt.
Leonyid Viktorovics nem vette észre.
Kitöltötte a kávét, odatolta a cukortartót.
Lídia a meleg papucsban ült, és a fekete kávét nézte.
Először azóta, hogy hozzáment a férfihoz, világosan felmerült benne a kérdés:
Mit is tudok én valójában erről az emberről?
Tudta, hogy özvegy.
Tudta, hogy mérnök volt, most nyugdíjas, de „besegít a fiának”.
Tudta, hogy minden nap mandarint hoz egy egész zacskóval, pedig nincs, aki megegye.
Ennyi.
—
A többfunkciós ügyfélszolgálatra kézen fogva vezette.
Tömeg volt. Jegyet húztak, és a tizennégyes ablak előtt vártak.
– Neked jár a felújítási támogatás – mondta a férfi halkan. – Nyugdíjasként. Nem nagy pénz, persze. De ha jár, miért hagynánk ott nekik?
Az ablak mögött fiatal lány ült. Fáradt volt, a körmén már felpattogzott a lakk.
Átfutotta a papírokat, majd Lídia felé fordította őket.
Egyenesen a szemébe nézett.
– Érti, hogy mit ír alá?
Leonyid Viktorovics közelebb hajolt.
Meleg, barátságos mosoly ült az arcán.
– Érti, érti, kisasszony. Nyugdíjasok vagyunk, mindent értünk. Mögöttünk meg ott áll a fél sor.
A lány egy másodpercig még Lídia szemét nézte.
Aztán lehajtotta a tekintetét.
Lídia aláírt.
Egyszer.
Másodszor.
Harmadszor.
Nem olvasta el.
Kellemetlen lett volna mindenki előtt olvasgatni. A férje ott állt mellette, fogta a táskáját. A lány pedig úgy kérdezte, mintha már előre tudná a választ.
Kint Leonyid Viktorovics vett neki egy eklerfánkot.
Lídia beleharapott. A krém a szája sarkára került.
A férfi letörölte a hüvelykujjával.
Nyugodtan. Magától értetődően.
Lídia elpirult, mint kilencedikben.
És valahol a bordái alatt valami finoman, röviden megreccsent.
Azonnal megtiltotta magának, hogy gondoljon rá.
Finom volt az ekler.
A férje ott állt mellette, letörölte a szájáról a krémet.
Mi más kellhet még?
—
Szombaton megérkezett Leonyid fia a feleségével.
Gleb nagy darab, rövidre nyírt hajú férfi volt. Drága dzsekijét le sem vette, csak ledobta az előszobai székre.
A felesége, egy harmincöt év körüli, feltűnően szép nő, belépett, körülnézett a stukkók, az erkély és a magas mennyezet között.
Lídián keresztülnézett.
Mintha üvegből lenne.
Még a kezét sem nyújtotta, csak biccentett.
Vacsoránál Gleb gyorsan és sokat evett. Az apjával halkan beszélt, de Lídia mindent hallott.
– Apa, még háromszáz kell péntekig. A beszállítók leállnak, ha nem fizetek. Van egy szerződésem.
– Beszélj előtte is – mondta Leonyid Viktorovics, és villájával Lídiára mutatott. – Saját ember.
Gleb felnézett.
– Lídia Andrejevna – mondta mosolyogva –, a személyi okmányait azért ne adja oda senkinek. Ki tudja, manapság.
Nevetett a saját viccén.
A felesége nem nevetett.
Csak a tányérját nézte.
Lídia felállt, összeszedte a tányérokat, és kivitte őket a konyhába.
A keze annyira remegett, hogy a porcelán vékonyan összekoccant.
Leült a székre.
Egy percig csak lélegzett.
A csapot nézte, amelyből lassan, egyenletesen csöpögött a víz.
Aztán megmosta az arcát hideg vízzel, megtörölte, megigazította a gallérját, és visszament.
Az arca már nyugodt volt.
– Ki kér teát? – kérdezte.
—
Este, miután a vendégek elmentek, Lídia lánya telefonált.
– Anya, na? Milyen a nászút a Csisztije Prudin?
– Dása, ezt nem fogod elhinni – mosolygott Lídia, és az ablak felé fordult. – Megmelegíti nekem a papucsomat. A mikróban. Harminc másodperc.
A lány hangja elcsuklott.
– Anya…
– Mi az?
– Anya, én annyira örülök neked. Tudod, még sírtam is. Nyolc éve egyedül vagy. Én mindent látok.
Lídia torkát elszorította valami.
Gyorsan válaszolt, hogy a hangján ne lehessen hallani:
– Te buta. Miért sírsz? Örülni kell.
Letette a telefont.
Leonyid kijött a zuhanyból. Rózsaszín volt az arca, fürdőköpenyt viselt, és Lídia szappanának illata lengte körül.
– Miért nem fekszel le? – kérdezte.
– Mindjárt megyek.
És ment.
—
A borscsot Lídia sokáig főzte.
Alaposan, türelmesen, úgy, ahogy egykor az első férjének.
Leonyid Viktorovics este tíz körül ért haza. Csendben evett, bólintással megköszönte, aztán lefeküdt.
A hűtőn egy mágnes tartott egy papírt.
Meleg Antalya. Pálma, tenger.
A mágnes kissé félrecsúszott.
Lídia odanyúlt, hogy megigazítsa.
Alatta egy négyrét hajtott, vastag papírlap volt.
Gondolkodás nélkül levette, hogy kidobja.
Aztán szétnyitotta.
„Fizetési ütemezés a … számú szerződéshez.
Adós: Szokolov L. V.
Adóstárs: Morozova L. A.
Havi törlesztés: 58 400 rubel.
Futamidő: 60 hónap.”
Öt év.
Havi ötvennyolcezer-négyszáz.
Az ő neve.
Az ő monogramja.
Lídia a nedves kezében tartotta a papírt.
A tányér kicsúszott az ujjai közül, és a járólapra zuhant.
Rövid, hétköznapi csattanás.
Nem mozdult.
A szobából hallotta, hogy a férje megfordul álmában, és motyog valamit.
Lídia lehajolt, és puszta kézzel kezdte összeszedni a szilánkokat.
Az egyik éles darab belefúródott az ujjbegyébe.
Vér jelent meg a fehér járólapon.
Élénkvörös.
Mégis tovább szedte az üvegeket.
A vér csöpögött.
Az ujja valahol nagyon messze fájt.
„Hát ennyi” – gondolta.
Nem kiáltott.
Nem tört össze.
Éppen ez volt benne a legijesztőbb.
—
Aznap éjjel nem aludt.
A saját térfelén feküdt, egészen az ágy szélén, és hallgatta a férje lélegzését.
Egyenletes volt.
Mély.
Nyugodt.
Egy olyan ember lélegzése, akinek rendben van az élete.
És ettől lett Lídiának igazán rossz.
Nem a pénztől.
A pénz még valahol távol volt.
Hanem attól, hogy mellette aludt egy ember, aki a szemébe nézett, megmelegítette a papucsát, és közben egy mágnes mögé rejtette a papírt, amely az egész hátralévő életére adósságot rakott rá.
Hajnali négykor felkelt.
Kiment a konyhába.
Teát főzött.
Leült az ablak mellé.
Odakint egy narancssárga mellényes utcaseprő járkált a nedves levelek között. Ide-oda húzta a seprűt a lámpa alatt.
Egyszer sírni kezdett.
Hangtalanul.
A törölközőt az arcára szorította, hogy ne ébressze fel a férjét.
Aztán letörölte a könnyeit, a kihűlt csészét a mosogatóba tette, és halkan kimondta:
– Elég.
—
Reggel Leonyid elment.
„Dolgom van” – mondta.
Ebédre ígérte magát.
Alig csukódott be mögötte az ajtó, csengettek.
Futár volt.
Tértivevényes küldemény.
– Itt és itt írja alá.
Lídia aláírta.
Abban a pillanatban megszólalt a telefonja.
– Lídia Andrejevna? A rendelőből telefonálunk. Megérkeztek a laboreredményei. A cukra tizenegy. Ez nagyon magas. Menjen be még ma az endokrinológushoz. Nem kell időpont.
– Rendben – mondta.
A kezében még ott volt a boríték.
Kinyitotta.
Elolvasta.
Aztán leült az előszobában a földre, hátát az ajtónak támasztotta, lábait maga elé nyújtva.
Meleg papucs volt rajta.
Elővette a telefont.
Felhívta a bankot a szerződésen szereplő számon.
– Jó napot kívánok. Szeretném ellenőrizni. Adóstárs vagyok a szerződésben. Ez valóban így van?
A kezelő elkérte a jelszót.
Lídia megadta.
A válasz igen volt.
Havi törlesztés.
Öt év.
Egyetemleges felelősség.
Megköszönte.
Udvariasan, ahogy egész életében tette.
Letette.
Aztán a férje szekrényéhez ment.
Ahhoz, amelyhez nem volt szabad nyúlnia.
A kis bútorzárat egy konyhai késsel feszegette.
Egy perc.
Kettő.
A zár végül kattant.
Odabent egy irattartó mappa feküdt.
Benne az ő útlevelének fénymásolatai.
Minden oldala.
A társadalombiztosítási igazolványa.
A nyugdíjáról szóló igazolás.
Pont az, amit ő maga kért ki a „felújítási támogatáshoz”.
És egy meghatalmazás.
Az ő aláírásával.
Felismerte a saját kézírását.
A kis hurkot az aláírás végén.
A dátumot is látta.
Szeptember.
Még az esküvő előtt.
Másfél hónappal korábban.
Lídia sokáig csak nézte a papírt.
A férfi már akkor készült.
Már akkor, amikor reggelente harminc másodpercre betette a papucsát a mikrohullámú sütőbe.
—
Leült a férfi foteljába az ablak mellett.
És ekkor valami elcsendesedett benne.
Minden világos lett.
Pont úgy, mint annak idején az iskolapadban, amikor az ember megkapta a dolgozatot, meglátta a feladatokat, és rájött, hogy már nincs mitől félni.
Csak azt kell tudni, mit kell tenni.
A férje este hétkor ért haza.
Kinyitotta az ajtót a saját kulcsával, majd megállt.
Lídia ott állt előtte.
Szoknyában, blúzban, szépen megfésülve.
A kabátja a szék támláján lógott.
A fal mellett ott állt a bőrönd.
Az asztalon pedig a mappa, a felbontott boríték és az útlevele.
Leonyid lassan levette a kabátját.
Ránézett a bőröndre.
Aztán az asszonyra.
– Líd… na…
Felkötötte a kabátját a fogasra, majd valamiért még eligazította rajta a gallért.
– Mi van?
– Ülj le.
Leonyid leült az előszobai székre.
A cipőjét nem vette le.
Lídia állva maradt.
– Tudtad, hogy mit íratnak velem alá?
– Líd…
– Tudtad?
Hosszú csend lett.
A férfi a padlót nézte.
Aztán a bőröndöt.
– Tudtam.
– Miért?
Leonyid vállat vont.
– Jó ember vagy.
Azt mondta, fáradtan, harag nélkül, mintha egy teljesen magától értetődő dolgot magyarázna.
– Az ilyenek mindig aláírják. Nem olvassák el. Mert hisznek annak, aki mellettük áll.
Lídia bólintott.
– Hétfőn elmegyek a bankba. Aztán közjegyzőhöz és ügyvédhez. Ha kell, a rendőrségre is. Elmondok mindent. Az ügyfélszolgálaton történteket is. A szekrényt is. A meghatalmazás dátumát is.
Leonyid felnézett.
– Líd…
– Hatvankét éves vagyok. Nekem már nincs mit elvenned. Se időt, se hírnevet. Minden, ami mögöttem van, mögöttem van.
Egy pillanatig csak nézték egymást.
– Neked hatvannyolc van – tette hozzá.
Most látta először a férfi arcát mindenféle meleg, otthonos álarc nélkül.
Szürke volt.
Megereszkedett.
Öreg.
Egy fáradt ember arca.
– Líd… Ne tedd tönkre az életemet.
A hangja elvékonyodott.
– Glebnek gyereke születik decemberben. Az első. Nekem ki kellett segítenem. A beszállítók szorítják. Nem magamnak csináltam.
Lídia nézte.
És ekkor egyetlen könnycsepp gördült végig a jobb arcán.
Nem törölte le.
Nem azért sírt, mert sajnálta.
Hanem azért, mert még most is a fiáról beszélt.
A decemberben születő gyerekről.
Egy olyan gyermekről, aki még meg sem született.
– Nekem is van unokám – mondta csendesen. – Ötéves.
A férfi hallgatott.
– Márciusban láttam utoljára. Mert mindig arra vártam, hogy végre elkezdődjön az életem.
Megfogta a bőröndöt.
Az ajtóhoz ment.
Leonyid nem állt fel.
—
A lift foglalt volt.
A negyedik emeletre kanapét vittek. Két költöztető vitatkozott, az ajtót pedig kitámasztották.
Lídia nem várt.
Megfogta a bőröndöt, és elindult lefelé a lépcsőn.
Bumm.
Bumm.
Bumm.
A kerekek minden fokon nekicsapódtak a lépcsőnek.
A harmadik és második emelet között megállt.
Homlokát a falnak támasztotta.
Olajfestékkel volt befestve, tompa zöld színűre.
Pont olyan zöld volt, mint annak idején az iskolában, 1974-ben, az öltöző előtti folyosón.
És ekkor egyszerre elengedte magát.
Nem halkan sírt.
Nem a tenyerébe.
Hanem hangosan.
Úgy zokogott, ahogy az a gyerek sír, akit senki nem hall, és senki nem jön érte.
Öt percig állt a hideg falnak dőlve.
Senki nem jött ki.
Csak odafentről hallatszott, ahogy a kanapé tompán nekiütődik az ajtófélfának.
Aztán Lídia elővette a kabátzsebéből a papírzsebkendőt.
Mindig tartott magánál.
Könyvtáros volt harminc éven át.
Harminc év könyvek, harminc év tiszta kezek.
Kifújta az orrát.
Megigazította a bőrönd fogantyúját.
És továbbment.
Odakint ősz volt.
Levelek borították a járdát.
A sarkon egy gesztenyesütő bódé felől meleg, édeskés illat szállt.
Lídia leült a ház előtt egy padra.
A bőröndöt maga mellé tette.
Elővette a telefonját.
Felhívta a lányát.
– Dása.
– Anya? Mi történt? Miért ilyen a hangod?
– Dása… még megvan az a régi összecsukható ágy a balkonon?
Csend lett.
A lány lélegzése hallatszott.
– Anya. Hol vagy?
– A Csisztije Prudin. A ház előtt.
– Indulok. Most. Beülök a kocsiba…
– Ne gyere kocsival. Metróval hamarabb ideérsz. Csak… tedd fel a teavizet, jó? Mire odaérek.
Letette.
Elhaladt előtte egy fiatal nő babakocsival.
Lassan tolta, egyik kezével a fogantyút, a másikkal a takarót igazította.
Lídia belenézett a babakocsiba.
Egy kisbaba aludt benne.
Apró szája álmában mozgott, mintha még akkor is szopizna.
Lídia elmosolyodott.
Felállt.
Megfogta a bőröndöt.
Elindult a metró felé.
A beléptetőkapunál a bőrönd egyik kereke beleakadt a gumiszegélybe.
Megszorult.
Mögötte már gyülekeztek.
A szolgálati fülkéből megszólalt a hangosbemondó:
– Asszonyom! Menjen már, ne tartsa fel a sort!
Lídia megrántotta a bőröndöt.
A kerék leszakadt.
Ott maradt a padlón.
Kicsi volt, fekete és nevetséges.
Lídia lehajolt, felvette, és a kabátja zsebébe tette.
Elővette a Trojka-kártyát.
A kapu sípolt.
A szárnyak szétnyíltak.
Lídia belépett.
Azután felszállt a mozgólépcsőre.
A zsebéből elővette a letört kereket, megforgatta az ujjai között, és halkan, csak magának azt mondta:
– Nem baj. Otthon megjavítom.
Aztán lement a mélybe, és először életében nem azt kereste, kihez tartozhat, hanem azt az utat, amely végre hozzá vezetett.
