– Hárommillió-négyszáznyolcvankétezer rubellel tartozol nekem, Ljudmila! Az utolsó kopejkáig! Itt a számítás, itt vannak a harminc év alatt összegyűjtött számlák, ez pedig a bírósági idézés huszonötödikére!
Gennagyij Petrovics úgy vágta rá a fényesre lakkozott konyhaasztalra a régi szovjet vasaló dobozát, mintha legalábbis egy bankrablás bizonyítékait terítené szét a nyomozók előtt. A doboz alja tompán megnyikordult. Benne sárgult papírok százai sorakoztak, gyógyszertári gumikkal összefogva: blokkok, nyugták, anyagköltség-számítások, megsárgult számlák, sőt még olyan kézzel írt elismervények is, amelyeket egykori vízvezeték-szerelők firkantottak le valamikor a kilencvenes években.
Ljudmila Szergejevna nyugodtan letette az asztalra a frissen főzött kávéval teli török kávékiöntőt. Megigazította otthoni kardigánja gallérját, majd enyhén összehúzott szemmel a volt férjére nézett.
Három hónap telt el a válásuk óta. A kétszobás lakást, amelyet Ljudmila még a házasságuk előtt örökölt a szüleitől, Gennagyij hiába próbálta megszerezni a válóperben. A törvény egyértelműen a nő oldalán állt.
Amikor Gennagyij egy bőrönddel elköltözött a fiatal kolléganőjéhez, aki egy bérelt garzonban lakott, még az ajtóból visszasziszegte:
– Ezt még meg fogod bánni! Az utolsó szál ruhádat is leperlem rólad!
Most pedig itt állt, olcsó nyakkendőben, győzelmi mámorral az arcán, és úgy nézett a volt feleségére, mintha máris az övé lenne a lakás, a nyaraló, sőt talán még Ljudmila reggeli kávéfőzője is.
– Gena, te teljesen elvesztetted az eszed? – kérdezte a nő halkan, miközben belekortyolt a kávéjába. – Miféle tartozásról beszélsz?
– Miféle tartozásról?! – Gennagyij felháborodottan felhorkant. – A saját pénzemről! Harminc éven át egyetlen fillért sem sajnáltam erre a lakásra! A vakolatot 1995-ben én fizettem! A fürdőszobai csempét 2000-ben! A csöveket, az ablakokat, a laminált padlót, a festéket, a ragasztót, a csavarokat! Mindenről van papírom!
Egy megsárgult számlát diadalmasan a levegőbe emelt.
– Nézd csak! Tíz zsák ragasztós glettanyag, 1996! Még ezt is megőriztem! Tudod, miért? Mert én nem vagyok olyan felelőtlen, mint te!
Ljudmila pillantása végigsiklott a papíron. A számla sarkán még látszott a régi barkácsbolt lila bélyegzője.
– És mit szeretnél most ezekkel a számlákkal?
– Mit?! Vissza akarom kapni, ami jár nekem! Az ügyvédem elkészítette a keresetet jogalap nélküli gazdagodás miatt. Azt állítjuk, hogy az én pénzemből végzett felújítások jelentősen megnövelték a te különvagyonod értékét. Mindent újraszámoltunk az inflációval és a törvényes kamatokkal együtt. Hárommillió-négyszáznyolcvankétezer rubel!
Gennagyij kihúzta magát, és olyan elégedetten mosolygott, mint aki már a bírósági folyosón a kezében tartja a végrehajtási végzést.
– Két lehetőséged van, Ljudocska. Vagy önként kifizeted, és akkor nagyvonalúan elengedek belőle kétszázezer rubelt, vagy találkozunk a bíróságon. Utána elárvereztetem a nyaralódat, zároltatom a számláidat, és a végrehajtók majd beszedik, ami nekem jár.
Ljudmila letette a csészét.
– Tehát hárommillió-négyszáznyolcvankétezer?
– Az utolsó kopejkáig!
– Értem. Hagyd itt a kereset másolatát, és menj haza. Szeretném alaposan áttanulmányozni az iratokat.
Gennagyij felnevetett.
– Csak olvasgasd, Ljudocska! Most majd megtanulod, mit jelent más pénzével gazdálkodni! Huszonötödikén találkozunk!
Felkapta a táskáját, és úgy csapta be maga mögött az ajtót, hogy megremegett a konyhaszekrény üvege.
Ljudmila nem sírt. Nem vette elő a nyugtatóját, és még csak a kezét sem tördelte. Harminc év házasság megtanította valamire: Gennagyij kicsinyességének nem voltak határai.
Számontartotta, hány dekagramm vaj fogyott egy héten, szemrehányást tett egy új harisnya miatt, és még azt is feljegyezte egy füzetbe, mennyit adott a fiuknak az iskolai ebédre. Ha Ljudmila vett magának egy új ruhát, Gennagyij előbb a címkét kereste, aztán kiszámolta, hány kilogramm burgonyát lehetett volna venni ugyanabból a pénzből.
De ez a mostani húzása még tőle is sok volt.
Ljudmila odahúzta magához a dobozt, kivett belőle néhány számlát, majd felhívta a menyét, Polinát.
– Szervusz, drágám! Ne haragudj, hogy zavarlak. Szeretnék tőled valamit megkérdezni. Szerinted mennyibe kerül manapság egy bejárónő, egy szakácsnő és egy mosónő munkája?
Polina egy nagy mosó- és takarítócégnél dolgozott vezetőként, így pontosan ismerte a háztartási szolgáltatások árait.
– Attól függ, mekkora a munka – felelte. – Ha valakinek mindennap takarítani kell, mosni, vasalni, bevásárolni és háromszor meleg ételt készíteni egy felnőtt férfinak, akkor megbízható ügynökségen keresztül havi nyolcvanezer-százhúszezer rubel is lehet. Miért kérdezi, Ljudmila Szergejevna? Segítséget szeretne fogadni?
A vonal másik végén néhány másodpercig csend volt.
– Nem, Polinácska. Én inkább számlát szeretnék kiállítani.
A következő három napban Ljudmila úgy dolgozott, mintha egy nagyvállalat pénzügyi igazgatója készülne egy komoly adóellenőrzésre.
Elővette a régi háztartási naplóit, amelyekben évtizedeken át feljegyezte a kiadásokat, a bevásárlásokat, a családi eseményeket és a nagyobb munkákat. Átnézte a megőrzött orvosi papírokat, a régi naptárakat, és összegyűjtötte a tanúk nevét is.
Polina segített neki hozzáférhető árjegyzékeket keresni a háztartási szolgáltatások különböző időszakokból származó díjairól. Ljudmila pedig szakértő könyvelőt bízott meg azzal, hogy készítsen egy részletes pénzügyi számítást.
Nem azért, mert azt hitte, hogy harminc év házasság minden egyes elmosott tányérját majd pénzre válthatja. Tudta, hogy a bíróság nem egyszerűen egy piaci árjegyzék alapján dönti el, mi számít megtérítendő követelésnek.
De azt is tudta, hogy Gennagyij egyetlen dolgot sem gondolt végig: ha ő a közös életüket régi blokkokra és számlákra akarja szétszedni, akkor előbb-utóbb azzal is szembe kell néznie, hogy az a harminc év nem csupán építőanyagokból állt.
Huszonötödikén a kerületi bíróság tárgyalóterme fülledt volt, a levegőben régi papír és bútorfényező szaga keveredett.
Gennagyij egy fényes öltönyös fiatal ügyvéd mellett ült. Arca magabiztosságot sugárzott, időnként pedig úgy pillantott Ljudmilára, mintha már a tárgyalás előtt megkapta volna a pénzt.
A nő sötétkék kosztümben, egy vastag iratgyűjtővel az ölében foglalt helyet. Nem nézett a volt férjére. Nyugodtan figyelte, ahogy a bíró belép, leül, majd kinyitja az aktát.
– A bíróság tárgyalja Vornov Gennagyij Petrovics felperes keresetét Vornova Ljudmila Szergejevna alperes ellen jogalap nélküli gazdagodás címén. Felperes, fenntartja a keresetét?
Az ügyvéd azonnal felállt.
– Teljes egészében, tisztelt bíróság! Ügyfelem harminc éven keresztül saját pénzéből finanszírozta az alperes különvagyonát képező ingatlan felújítását. A benyújtott számlák, bizonylatok és költségkimutatások bizonyítják a beruházások mértékét. Ezek nélkül az ingatlan jelenlegi értéke lényegesen alacsonyabb lenne. Kérjük hárommillió-négyszáznyolcvankétezer rubel és a perköltség megfizetését!
A bíró Ljudmila felé fordult.
– Alperes, mit kíván előadni?
Ljudmila lassan felállt.
– Tisztelt bíróság, a keresetet teljes egészében vitatom. Először is, a felperes által bemutatott építőanyagok jelentős részét a házasság fennállása alatt, közös családi jövedelemből vásároltuk. Másodszor pedig szeretném előterjeszteni az ellenkérelmemet, amelyben kérem a felperes által a házasság alatt igénybe vett háztartási szolgáltatások értékének figyelembevételét, valamint a bizonyítható költségeim megtérítését.
Gennagyij úgy kapta fel a fejét, mintha valaki váratlanul hideg vizet öntött volna a nyakába.
– Miféle szolgáltatások?!
A bíró felemelte a kezét.
– Felperes, ne szakítsa félbe az alperest. Folytassa!
Ljudmila kinyitotta az iratgyűjtőt, és elővett egy vaskos dossziét.
– A felperes azt állítja, hogy harminc éven át javította és szépítette az ingatlanomat. Ugyanakkor figyelmen kívül hagyja, hogy ugyanezen idő alatt nap mint nap igénybe vette a háztartásban végzett munkámat. Ennek alátámasztására összegyűjtöttem a rendelkezésre álló dokumentumokat,
a piaci szolgáltatási díjak kimutatásait és a munkámat ismerő tanúk nyilatkozatait. A pénzügyi számítás elkészült, de természetesen tisztában vagyok vele, hogy annak jogi értékelése a bíróság feladata.
A bíró átvette az iratokat, és lapozni kezdett.
Ljudmila folytatta:
– Első tétel: ételkészítés. A felperes minden nap reggelit, ebédet és vacsorát kapott. Az ebéd rendszerint három fogásból állt. A bevásárlás, az előkészítés, a főzés és a konyha rendbetétele átlagosan napi három órát vett igénybe. A szakértő által összeállított, az egyes időszakok díjaihoz igazodó számítás szerint ez összesen négymillió-háromszázezer rubelnek felel meg.
Gennagyij arca lassan elvörösödött.
– Második tétel: takarítás és mosás. Egy hetven négyzetméteres lakás rendszeres takarítása, az ágyneműk cseréje, a ruhák mosása és vasalása, az ablakok tisztítása. A számítás szerint kétmillió-százezer rubel.
– Ez nevetséges! – mordult fel Gennagyij.
– Felperes, figyelmeztetem! – szólt rá a bíró.
Ljudmila egy pillanatra sem emelte fel a hangját.
– Harmadik tétel: személyes gondozás. 2008-ban a felperes mindkét lábát eltörte, és fél évig gipszben feküdt. Ez idő alatt segítettem a tisztálkodásban, az öltözködésben, a kötözésben, a gyógyszerek bevételében és a mindennapi ellátásban. Nem vettünk igénybe fizetett ápolót. Az akkori szolgáltatási díjak alapján a számított összeg hatszázötvenezer rubel.
Gennagyij felpattant.
– Te megőrültél, asszony?! A feleségem voltál! Az volt a dolgod, hogy főzz rám! Miféle szakácsnő, miféle mosónő?! Ez család, nem étterem!
– Üljön le! – csattant fel a bíró. – Ha még egyszer engedély nélkül közbeszól, kivezettetem a tárgyalóteremből!
Gennagyij kelletlenül visszaroskadt a székére.
Ljudmila most először fordult egyenesen a volt férje felé.
– Gena, harminc éven át te minden apróságot feljegyeztél. Ha vettem egy új fazekat, megkérdezted, miért nem jó a régi. Ha a fiunknak adtam pénzt, azt is számon tartottad. Most pedig elvárod, hogy a bíróság a régi ragasztószámláid alapján kiszámolja, mennyivel gazdagodtam meg a te pénzeden.
Kis szünetet tartott, majd az asztalra tette a kezét.
– Én is kiszámoltam valamit. Megszámoltam az ételeket, amelyeket eléd tettem. A ruhákat, amelyeket kimostam. Az éjszakákat, amikor betegen ápoltalak. A napokat, amikor hazajöttél a munkából, leültél a tévé elé, és egyetlen tányért sem vittél ki a konyhába. Azt hittem, ezt azért tesszük, mert család vagyunk. Te viszont most azt mondod, hogy minden közös kiadás egy későbbi követelés alapja.
Az ügyvéd idegesen hajolt Gennagyijhoz, és valamit a fülébe súgott. A férfi azonban eltolta magától.
– Tisztelt bíróság! – szólalt meg az ügyvéd. – A családjogi szabályok alapján a háztartás vezetése a házastársak közös életének része. Ebből önmagában nem következik, hogy az alperesnek díjazás járna az elvégzett feladatokért.
– Ezzel egyetértek – felelte Ljudmila. – Nem is állítom, hogy egy házasságban minden elmosott tányér után számlát kell kiállítani. De ha a felperes a harminc évvel ezelőtti közös életünket utólag kereskedelmi tranzakciókra akarja bontani, akkor a bíróságnak azt is meg kell vizsgálnia, hogy az általa követelt összegek egyáltalán jogszerűen követelhetők-e. A felújítások a közös otthonunkat szolgálták. A lakást ő is használta, a fürdőszobát ő is használta, a padlón ő is járt. A legtöbb kiadásunk a mindennapi életünkhöz tartozott.
A bíró becsukta a dossziét, majd az ügyvédre nézett.
– A felperes által benyújtott bizonylatok önmagukban nem bizonyítják, hogy a feltüntetett összegeket saját, különvagyoni forrásból fizette, és azt sem, hogy az alperes jelenleg jogalap nélkül gazdagodott volna. A feleknek a dokumentumok eredetét, a kifizetések forrását és a követelések jogalapját is igazolniuk kell.
Gennagyij mosolya végleg eltűnt.
Ljudmila ekkor elővette az utolsó lapot.
– A háztartási szolgáltatásokra vonatkozó kimutatásban szereplő teljes összeg hétmillió-ötvenezer rubel. Hangsúlyozom, hogy ez egy számított piaci érték, nem pedig automatikusan megítélhető követelés. Az összeg jogi érvényesíthetőségéről a bíróság dönthet. A felperes követelésének levonása után a számítás szerint hárommillió-ötszázhatvannyolcezer rubel marad.
A tárgyalóteremben olyan csend lett, hogy hallani lehetett a falióra másodpercmutatójának halk kattanásait.
Gennagyij úgy nézett Ljudmilára, mintha életében először látná.
– Te… te ezt komolyan gondolod?
– Te komolyan gondoltad a saját keresetedet – felelte a nő. – Én pedig komolyan vettem a felkészülést.
A bíró ismét átnézte az iratokat, majd felállt.
– A bíróság szünetet rendel el. A benyújtott dokumentumok és az ellenkérelem értékeléséhez további idő szükséges.
Amint becsukódott mögötte az ajtó, Gennagyij ügyvédje dühösen a férfihoz fordult.
– Maga teljesen megőrült?! Miért nem mondta, hogy a volt felesége ilyen dokumentációt készített? A felújítási számlák önmagukban nem elegendők. Most szakértői vizsgálatot kérhetnek, és ha a bíróság részben elutasítja a keresetét, a perköltségek egy részét is magára terhelhetik!
– De hát én fizettem a csöveket! – dadogta Gennagyij.
– És ezt mivel bizonyítja? Minden egyes tételnél? Miből fizette? Közös fizetésből? Saját megtakarításból? Van banki bizonylata? És a munkadíj? Ki szerelte be azokat a csöveket? Maga? Egy szakember? Maga most egy olyan házasságot akar utólag elszámolni, amelyben harminc évig együtt éltek!
Gennagyij felpattant, és odalépett Ljudmilához.
– Ljudocska, ezt nem gondolhatod komolyan! Miért csinálod ezt velem? Honnan vegyek három és fél milliót? Az új feleségem megöl, ha megtudja! Vond vissza ezt az egészet!
Ljudmila nyugodtan becsukta a bőrmappáját.
– És én honnan vegyek három és fél milliót a harminc évvel ezelőtti, rozsdás csöveidre, Gena? Miért kellene nekem kifizetnem mindent, amit a közös otthonunkban használtál?
– De én csak azt akartam, hogy igazságos legyen!
– Nem, Gena. Te azt akartad, hogy neked legyen igazad, és én fizessek.
A férfi lesütötte a szemét. A nyakkendőjét rángatta, mintha hirtelen túl szorosra húzták volna.
– Figyelj… kössünk egyezséget. Én visszavonom a keresetemet, te is visszavonod a sajátodat. Mindenki megy a maga útjára, nulláról indulunk. Mint két civilizált ember.
Ljudmila sokáig nézte őt.
– Nulláról?
– Igen. Nulláról.
– Érdekes, Gena. Amikor harminc évig együtt éltünk, soha nem beszéltél nulláról. Mindig pontosan tudtad, mennyibe kerül a vaj, a kenyér, a mosópor és a gyerek cipője. Most pedig hirtelen azt szeretnéd, hogy felejtsünk el mindent.
A nő elővett egy külön lapot a mappájából.
– Van egy javaslatom. Ha valóban békésen akarsz távozni, akkor a megfelelő jogi formában rendezzük a vitát. Visszavonod a keresetedet, és vállalod a bizonyítható, indokolt szakértői költségeim megtérítését. Ez a számla száznyolcvanezer rubelről szól. Emellett visszaadod a garázsom kulcsait, és elszállítod onnan az alkatrészeidet, amelyeket engedély nélkül tárolsz nálam.
Gennagyij tátott szájjal bámult rá.
– Száznyolcvanezer?! A garázsért meg még külön is?!
– A garázs az enyém. A kulcsai pedig nálad vannak.
– És ha nem egyezem bele?
Ljudmila vállat vont.
– Akkor folytatjuk a jogvitát, és a bíróság dönt. A saját követeléseidet is bizonyítanod kell, ahogyan nekem is a saját költségeimet és az esetleges igényeimet.
Gennagyij az ügyvédjére nézett. Az ügyvéd sokáig hallgatott, majd halkan megszólalt:
– Azt tanácsolom, fogadja el a tárgyaláson kívüli rendezést, ha a feltételek jogilag megfelelően rögzíthetők. A jelenlegi bizonyítékai nem garantálják a pernyertességet.
A férfi arca megfeszült. Harminc évig ő volt az, aki a konyhaasztalnál megmondta, mennyit lehet költeni, mikor kell spórolni, és miért nincs szükség új kabátra. Most pedig egy olyan nő állt előtte, akit egész életében túlságosan engedelmesnek tartott ahhoz, hogy valaha is veszélyt jelenthessen rá.
– Jó – préselte ki magából. – Visszavonom a keresetet.
– Ezt az ügyvédeddel intézd el, a megfelelő eljárási szabályok szerint – felelte Ljudmila. – A költségek megtérítéséről pedig írjatok alá külön, jogilag érvényes megállapodást.
A férfi reszkető kézzel nyúlt a papírokért.
Fél órával később Ljudmila kilépett a bíróság épületéből. A napfény megcsillant a járda apró tócsáin, a levegőben pedig már ott volt a közelgő tavasz illata.
A táskájában ott lapultak a jogvita lezárásához szükséges iratok, a garázs kulcsai és a szakértői költségek megtérítéséről szóló aláírt megállapodás.
Nem nyert meg egy képzeletbeli pert a férje ellen, és nem kapott automatikusan hétmillió rubelt a harminc évnyi házimunkáért. Ennél sokkal fontosabbat ért el: Gennagyij többé nem fenyegethette azzal, hogy a régi számláival elveszi tőle az otthonát.
A bejárat melletti szemeteshez lépett, és habozás nélkül beledobta a régi vasaló dobozát, benne a megsárgult számlákkal, nyugtákkal és a múlt összes apró, keserű emlékével.
Aztán megigazította a kabátját, mély levegőt vett, és elindult a buszmegálló felé, mert életében először nem kellett többé elszámolnia senkinek azzal, mennyit ér a szabadsága.
