— Miért jöttél? — Lena ott állt a lakás ajtajában, karba tett kézzel, arcán a harag és csalódottság nyomai.
Alig bírta elrejteni a lelkében dúló viharokat. Előtte Artem állt, a tekintetét a földre szegezve, láthatóan nem tudva, hogyan kezdjen hozzá.
Végül felemelte a fejét, és óvatosan a szemébe nézett. — Én… beszélni akartam veled, — motyogta, hangja halk és tétova volt. — Beszélnünk kell Sascháról.
Lena mély levegőt vett, mintha szándékosan visszatartaná a lélegzetét. Artem volt az utolsó ember, akit újra látni akart.
A házasságuk egy drámai, fájdalmas veszekedéssel ért véget, és a válás után hosszú évekig tartott, mire sikerült valahogy összeszednie az életét.
De Sascha, a közös fiuk, aki már nyolc éves volt, még mindig összekötötte őket.
Teljesen elkerülni nem tudta. — Sascha anyámnál van, — válaszolta hidegen, a hangja éles volt, mint a penge. — Beszélhetünk, de nem tudom, mit akarsz még mondani.
Artem óvatosan belépett, és szinte érezte a köztük lévő láthatatlan falat — egy falat, amit ő maga emelt.
Elhagyta őt életének legnehezebb pillanatában, amikor egyedül, a kisfiukkal állt.
Most, évek múltán, felismerte döntése következményeit, de a visszafordítható már nem volt.
— Szeretnék többet részt venni Sascha életében, — mondta végül, hangja szinte elnyomott volt, mintha szégyellte volna a kérését.
— Tudom, hogy sok időt elveszítettem, és sajnálom. De szeretném ezt megváltoztatni.
Lena leült a kanapéra, karjait keresztbe fonta, és egy olyan tekintettel nézett rá, ami olyan hideg volt, mint a téli szél. A lelkében viharos érzések kavargtak, elnyomott düh és csalódottság.
Éveken át egyedül gondoskodott Sascháról, soha nem számíthatott rá.
Most, hogy végre úgy tűnt, kezd rendbe jönni az élete, ő hirtelen megjelent, mintha az időt vissza lehetne pörgetni, mintha mindent, amit elveszített, visszakaphatna.
— Tényleg azt hiszed, hogy ez ilyen egyszerű? — kérdezte keserű mosollyal, a szemeiben acélkemény villanás. — Azt hiszed, hogy csak megjelensz, bocsánatot kérsz, és minden olyan lesz, mint régen?
— Nem, — válaszolta Artem, és a hangjában érződött, hogy mélyen megérintette a kérdése. — Tudom, hogy ez nem így működik.
Csak… egy esélyt kérek. Tudom, hogy nem kell megbocsátanod nekem. De Sascha az én fiam, és szeretnék része lenni az életének.
Lena ránézett, és a tekintetük egy pillanatra összefonódott, mintha próbálná feltérképezni a másik szándékait.
Az egyszerű szavak, bár látszólag nem bonyolultak, mintha áttörték volna egy pillanatra a dühből és fájdalomból épített falát.
Látta, hogy komolyan gondolja, hogy megbánta, amit tett.
De a sok év, amit egyedül kellett végigcsinálnia, és a sok pillanat, amikor Artem nem volt ott, túl friss volt ahhoz, hogy könnyedén megbocsásson.
— Nem tudom rávenni Saschát, hogy megbocsásson neked, — mondta végül, nyugodtan, de a szavaiban ott volt egy döntés súlya, ami mélyen benne élt.
— Meg kell értened, hogy egyetlen beszélgetés nem fog mindent rendbe hozni. Időre van szüksége.
