— Hiszen te ajándékoztad az autót az öcsédnek. Akkor most tőle kérd számon. Nekem meg mi közöm hozzá?
Aglaja olyan erővel kaparta a falat a keskeny fémlapáttal, mintha nem a régi tapétát, hanem az elmúlt éveket akarná letépni magáról.
A víztől átázott, megsárgult papír makacsul kapaszkodott a vakolatba. Apró darabokban engedett, az egyik a kezére tapadt, a másik a fóliával letakart padlóra hullott. Aglaja bosszúsan félresöpörte őket.
A lakás romokban hevert, de legalább az övé volt.
Egyetlen szoba, kopott fürdőszoba, régi vezetékek és olyan falak, amelyekből valószínűleg még a szomszéd életének minden titka is áthallatszott. Mégis boldog volt itt. Hosszú hónapokig kuporgatott, minden fillért félretett, míg végre meg tudta venni ezt a lakást a válása után.
A nagy építőipari trösztnél költségvetés-készítőként dolgozott. Mások millióival számolt egész nap, miközben a saját otthonára apránként rakta össze a pénzt.
Éppen egy különösen makacs tapétadarabbal küzdött, amikor az előszobából ismerős hang csattant fel:
— German itt volt?
Aglaja keze egy pillanatra megállt.
Nem kellett megfordulnia, hogy tudja, ki az.
Már csak az hiányzott, hogy Marat megjelenjen.
A férfi úgy rontott be, mintha még mindig joga lenne ehhez a lakáshoz. Sárga sáros cipője nyomot hagyott a frissen lerakott fólián.
— Nem láttam — felelte Aglaja anélkül, hogy ránézett volna.
— Ne játszd az eszed!
Marat közelebb lépett, majd majdnem belerúgott a vízzel teli műanyag lavórba.
— Reggel óta hívom. Nem veszi fel. Otthon sincs. Elmentem hozzájuk, a szomszéd meg azt mondta, hogy tegnap este Inesszával együtt eltűntek. Még a holmijukat sem vitték el rendesen.
Aglaja lassan kiegyenesedett.
— És?
— Hogyhogy és?!
— Marat, fél éve elváltunk. Te a saját rokonaidat keresed, nem engem. Menj máshová.
— Itt van az autóm!
Aglaja elmosolyodott.
— Melyik autód?
Marat arca megfeszült.
— Ne kezdd.
— Csak kérdeztem.
Aglaja letette a lapátot.
— Papíron nem a tiéd. Emlékszel? Te magad mondtad, milyen zseniálisan oldottad meg.
Marat tekintete idegesen megvillant.
A válásuk csúnya volt. Nem egyszerűen fájdalmas, hanem megalázóan kicsinyes.
A férfi minden tárgyhoz ragaszkodott. Számlákat hozott, blokkokat gyűjtött, még azt is kiszámolta, mennyit költött Aglaja kozmetikumokra. A bíróságon úgy viselkedett, mintha egy évtizedes házasság nem közös élet lett volna, hanem könyvelési hiba, amelyet most tételesen fel kell számolni.
Közben valahogy megfeledkezett arról, hogy az ő fizetése alig fedezte a saját kiadásait, miközben az asszony évekig a közös hitel jelentős részét fizette.
De egy dologhoz különösen ragaszkodott: a drága terepjárójához.
Az autó nem egyszerű közlekedési eszköz volt számára. A státusza volt. A büszkesége. A bizonyíték arra, hogy ő „vitte valamire”.
Csakhogy Aglaja is tudott számolni.
Amikor Marat rájött, hogy a válás során az autó értékének felét is elveszítheti, gyorsan talált egy „zseniális” megoldást.
Ajándékozási szerződéssel átruházta a terepjárót az unokatestvérére, Germanra.
— Csak papíron — magyarázta akkor önelégülten. — German majd visszaadja, amikor az egész cirkusz véget ér.
Aglaja akkor már tudta, hogy ebből baj lesz.
German ugyanis híres volt arról, hogy más pénzével sokkal bátrabban gazdálkodott, mint a sajátjával. Folyamatosan tartozott valakinek. Egyik vállalkozásból a másikba ugrott, kölcsönt vett fel, újabb kölcsönből fizette a régit, és időnként még piramisjátékokba is belekeveredett.
Marat azonban csak azt látta, hogy German „megbízható rokon”.
Most pedig ott állt Aglaja előtt, és úgy nézett rá, mintha az asszony tehetne az egészről.
— A kocsi German téglagarázsában van — sziszegte. — Ma akartam elvinni műszaki ellenőrzésre. Találtam rá vevőt. Erre a kapun ott egy pecsétes papír. Le van zárva az egész.
Aglaja felvonta a szemöldökét.
— Mert?
— Nem tudom!
— Akkor miért engem kérdezel?
Marat idegesen végighúzta a kezét a haján.
— German eladta. Biztos vagyok benne.
Aglaja elnevette magát.
— Talán inkább elgondolkodhatnál azon, hogy ő is eljutott odáig, ahová te juttattad magad.
— Mit akarsz ezzel mondani?
— Semmit.
Aglaja felvette a telefonját.
— Csak azt, hogy German öt éve folyamatosan adósságokat halmoz. Emlékszel, amikor tőlünk kért pénzt a kávézójára? Aztán kiderült, hogy az egészet egy „sikeres embereknek” szóló tanfolyamra költötte.
Marat arca megfeszült.
— Az régen volt.
— Persze.
— Azóta megváltozott.
— Biztosan.
Marat egy pillanatig hallgatott.
Aztán hirtelen rávágta:
— Hívd fel Inesszát!
— Miért én?
— Mert veled beszél. Nekem nem veszi fel.
Aglaja néhány másodpercig nézte.
Nem érdekelte Marat problémája.
Egyáltalán nem.
De volt valami különös elégtétel abban, ahogy az egykori férje, aki fél éve még a bíróság folyosóján büszkén magyarázta, hogy „a saját pénzét” senki nem veheti el tőle, most úgy állt előtte, mint aki hirtelen elveszítette a talajt a lába alól.
— Jó — mondta végül.
Megkereste Inessza számát, majd felhívta.
A kihangosítást bekapcsolta.
A vonal másik végén sokáig csak a motorzaj hallatszott.
Aztán:
— Igen?
— Inessza, szia. Aglaja vagyok.
Hosszú csend.
— Szia. Mi történt?
— Marat itt van. German miatt aggódik. Azt mondja, eltűntetek.
Inessza keserűen felnevetett.
— Mondd meg annak a nagy stratégának, hogy felejtse el Germant. És felejtse el a garázst is.
Marat azonnal közelebb lépett.
— Mit mond?
Aglaja felemelte a kezét, jelezve, hogy maradjon csendben.
— Mi történt? — kérdezte nyugodtan.
A vonal másik végén Inessza hangja remegni kezdett.
— German teljesen tönkretett minket.
— Hogyan?
— Hiteleket vett fel a nevemben. Mikrohiteleket. Rengeteget. Azt mondta, majd visszafizeti. Aztán elkezdtek hívogatni a behajtók.
Aglaja látta, ahogy Marat arca megváltozik.
— Engem hívtak a munkahelyemen — folytatta Inessza. — Az anyámat is. Mindenkit. Egy hónapja alig alszom.
— És German?
— Két hónapja csődöt jelentett.
Marat megdermedt.
— Mit csinált? — kérdezte halkan.
Inessza meghallotta.
— Igen, jól hallottad. Csődöt jelentett. Azt hitte, majd mindent eltörölnek. Fizetett valami internetes ügyvédnek, aztán beadta a papírokat.
Marat elsápadt.
— De neki nincs semmije.
— Nem volt.
Inessza hangja hirtelen hideggé vált.
— Amíg te nem adtál neki egy autót és egy garázst.
A szobában néma csend lett.
Marat hátrált egy lépést.
A lába hozzáért a létrához.
— Az autó…
— Igen. Az autó.
Inessza keserűen felnevetett.
— A pénzügyi gondnok már itt járt. Azt mondta, hogy az adós minden vagyona bekerül a felszámolásba. A garázst lezárták. Az autót lefoglalták. El fogják árverezni.
— De az az én autóm! — szakadt ki Maratból.
— Papíron nem.
Ez a két szó úgy csapódott közéjük, mint egy pofon.
— Azt mondtad, csak formalitás! — kiáltotta Marat.
— Én nem mondtam semmit — felelte Inessza. — Te ajándékoztad oda.
— Germannek vissza kellett volna adnia!
— Akkor talán előbb kellett volna megbíznod benne.
Csend.
Aztán Inessza hangja még egyszer megszólalt:
— Én beadom a válókeresetet. Elegem van ebből az egészből. Ne keressetek többet.
A vonal megszakadt.
Aglaja lassan letette a telefont.
Marat mozdulatlanul állt.
A fólián apró vízcseppek csillogtak, a padlón pedig ott hevertek az ázott tapétadarabok.
— Ez törvénytelen — mondta végül.
Aglaja ránézett.
— Mi?
— Hogy elárverezik az autót.
— Nem.
— Rendőrségre megyek.
— Menj.
— Bebizonyítom, hogy a szerződés csak látszólagos volt.
Aglaja szája sarkában halvány mosoly jelent meg.
— És mit mondasz majd?
Marat nem válaszolt.
— Azt, hogy „Jó napot kívánok, azért írtam át az autót a rokonomra, hogy a váláskor ne kelljen megosztanom a közös vagyont, de most, hogy a rokonom eladósodott, kérem, adják vissza”?
Marat arca eltorzult.
— Az én pénzem volt!
— A mi pénzünk.
— Én dolgoztam érte!
— Én is.
Aglaja hangja most már teljesen nyugodt volt.
— Csak te akkoriban megfeledkeztél erről.
Marat ökölbe szorította a kezét.
— Három évig dolgoztam érte!
— És most három perc alatt elvesztetted.
A férfi úgy nézett rá, mintha meg akarná ütni.
Aztán valami megváltozott a tekintetében.
Nem harag volt.
Pánik.
— Megkeresem Germant.
— Keresd.
— Szétszedem.
— Ha megtalálod.
Marat az ajtó felé indult.
Már nem kiabált.
Nem fenyegetőzött.
Csak motyogott valamit ügyvédekről, bíróságról és arról, hogy „ezt nem hagyja annyiban”.
Aztán kilépett.
Az ajtó becsapódott.
Aglaja néhány másodpercig még nézte.
Majd lehajolt, felvette a spatulyát, és visszatért a falhoz.
Az élet valahogy különös módon tudott rendet rakni.
Neki már nem kellett.
—
Egy hónappal később Aglaja késő este indult haza a munkából.
Aznap adtak át egy különösen nehéz építési projektet, amelyen hetek óta dolgozott. Fáradt volt, de jóleső fáradtság volt.
Kint szakadt az eső.
A buszmegálló mellett lassított a jármű, az ajtók kinyíltak, és az emberek esernyőkkel, táskákkal, kabátjukat a fejük fölé húzva próbáltak bepréselődni a zsúfolt utastérbe.
Aglaja véletlenül kinézett az ablakon.
És meglátta.
Maratot.
A férfi egy átázott, vékony dzsekiben állt a megállóban. Megpróbált feljutni a buszra, közben valamin összeveszett a kalauzzal. Egyik kezében összegyűrt esernyő, a másikban egy kopott táska.
Már nem volt terepjáró.
Nem volt büszke járása.
Nem volt hangos nevetése.
Nem volt fölényes tekintete.
Csak egy férfi állt ott a zuhogó esőben, aki egyszer úgy gondolta, hogy a világ mindenáron neki tartozik.
Aglaja néhány másodpercig nézte.
Aztán elfordult az ablaktól.
Elővette a bérletét, és kényelmesen hátradőlt.
A busz ajtaja becsukódott, a jármű lassan továbbindult.
Aglaja pedig először érezte úgy, hogy nem egyszerűen elvált ettől az embertől, hanem végleg kiszállt abból az életből, amelyben mindig mások hibáit kellett megfizetnie.
És miközben a busz eltűnt az esőfüggöny mögött, Aglaja rájött: néha a legigazságosabb büntetés az, amikor az ember végre egyedül marad a saját döntéseinek következményeivel.
