— Miért nem mondtad el nekem korábban? — Anton dühösen csörgette a kulcsait, szemei villámokat szórtak.
— Ez a mi házunk volt, Nastja! A mi döntéseink!
Nastja vele szemben állt, karjait a mellén összefonva, arca kifejezéstelen volt.
Valahol érezte, hogy eljön ez a pillanat, de tudta, hogy elkerülhetetlen. Minden azzal kezdődött, hogy titokban eladta a régi hétvégi házat, anélkül, hogy bármit is megkérdezett volna a férjétől.
A ház évek óta a család birtokában volt, de Nastja számára sosem volt olyan érzelmi jelentőséggel bír, mint Anton számára.
Ő neki az egész gyerekkora, a legszebb emlékei kötődtek oda.
— Már nem bírtam nézni ezt az elhagyatott házat, — próbálta magyarázni, próbálva visszafogni a haragját.
— Hiszen sosem jártunk oda. Mi értelme van egy régi, lepusztult épületnek?
A száját harapdálva próbálta elnyomni érzéseit.
Tudta, mennyire fontos volt Anton számára a ház, de azt is tudta, hogy mióta a szülei meghaltak, ő maga is elkerülte a helyet, mintha nem akarta volna szembesülni a kontrollálhatatlan emlékekkel.
— Anton, hallgass, — hangja most már halkabb volt, de még mindig határozott.
— Soha nem tértünk volna vissza oda. Ez volt a legjobb döntés. Eladni a házat és a pénzt olyan dolgokra fordítani, amik valóban fontosak nekünk.
— Legjobb döntés kinek? Nekünk? Vagy csak neked? — Anton a asztalra dobta a kulcsokat, és a zaj, mintha még jobban feszítette volna a levegőt. — Meg sem kérdeztél.
— Csak úgy döntöttél helyettünk!
Nastja mély levegőt vett, de tudta, hogy hibázott, hogy nem vette figyelembe őt, hogy egyedül döntött.
De a saját szemében ez szükséges lépés volt, hogy megszabaduljanak a múlt terheitől.
Az öreg ház, amit folyamatosan javítani kellett, már csak egy teher volt – a pénz, az idő és az idegek számára.
— Nem érted, mennyire fontos volt ez nekem, — Anton hangja most halkabbá vált, szomorúan. — Ez nem csak egy ház volt. Ez volt a szüleim emléke. A mi nyaraik ott, a gyerekkorom…
Elhallgatott, a tekintete a semmibe révedt. A fejében felidéződtek a régi idők képei, amikor minden egyszerűbb volt.
Emlékezett, ahogy apjával együtt javították a tetőt, vagy ahogy anyja lekvárt főzött a kis konyhában.
Nastja odalépett hozzá, finoman megfogta a kezét. A szíve tele volt ellentmondásokkal – bűntudattal és a saját magának adott magyarázattal.
Nem volt közömbös számára, amit Anton érzett, de úgy gondolta, hogy ez a legjobb döntés a közös jövőjük érdekében.
— Anton, — mondta lágyan, — tudom, hogy fáj neked. Hibáztam. Beszélnem kellett volna veled, de azt hittem, már sosem megyünk vissza oda.
— Igen, már nem megyünk vissza, — mondta keserűen. — Mert most már semmi sem maradt.
Hetek teltek el, és Anton egyre inkább bezárkózott. A beszélgetéseik egyre rövidebbek és ritkábbak lettek.
Délután hazajött a munkából, csendben leült az asztalhoz, néha tévét nézett, vagy korábban lefeküdt aludni.
Nastja érezte, hogy a kapcsolatuk szétesik, és hogy az ő döntése még inkább súlyosbította a helyzetet.
Egy este megpróbálta újra felvenni a beszélgetést.
— Még mindig mérges vagy a ház miatt? — kérdezte óvatosan, miközben vacsoráztak.
Anton felemelte a tekintetét a tányérjáról, és a pillantása nehéz volt.
— Nem tudom, — mondta egy hosszú szünet után. — Csak azt érzem, hogy más értékeket vallunk, Nastja. Te másképp látod a dolgokat, és ez engem félelmetesebbé tesz.
Nastja érezte, hogy egyre inkább zaklatott lesz.
— Miért ne próbálhatnánk meg valami mást találni? — javasolta. — Egy új otthont, valami teljesen újat, ami csak a miénk.
Anton megrázta a fejét.
— Nem egy új házról van szó, Nastja. Az egész arról szól, hogy hogyan hoztad meg ezt a döntést. Nem beszéltél velem. Csak úgy döntöttél mindent egyedül.
És ez nem először történt így.
Ezek a szavak úgy csapódtak bele, mint egy ütés. Nastja rájött, hogy a konfliktus már rég nem a házról szólt.
Már sokkal korábban kezdődött – ő gyakran hozott döntéseket, anélkül hogy kérdezte volna a férjét, mert úgy gondolta, tudja, mi lenne a legjobb számukra.
De Anton már nem érezte, hogy a kapcsolatukban számít a véleménye.
— Soha nem bízol bennem, — suttogta. — És ez tönkreteszi mindent, ami valaha volt köztünk.
Nastja válaszolni akart, de a szavak nem jöttek ki a torkán. Rájött, hogy az utóbbi években túl önállóvá vált, és már nem látta Antonban azt a társát, akire lehet építeni.
És most talán már túl késő volt bármit is változtatni.
Másnap Nastja úgy döntött, komolyan beszélget a férjével. Nem engedhette, hogy a házasságuk ezen a konfliktuson menjen tönkre.
— Anton, — mondta, mikor belépett a szobába, ahol ő egy könyvet olvasott. — Beszélnünk kell. Tudom, hogy hibáztam, és szeretném ezt kijavítani.
Anton félretéve a könyvet, fáradt tekintettel nézett rá.
— Mit akarsz mondani?
— Vissza akarom nyerni a bizalmadat, — mondta Nastja határozottan.
— Ígérem, hogy soha többé nem hozok döntéseket anélkül, hogy mindkettőnket megkérdeznélek. Azt akarom, hogy mindent közösen építsünk fel. A házunkat, a jövőnket.
Anton hosszú ideig hallgatott, elgondolkodva. Tudta, hogy időre volt szüksége, hogy ráébredjen a hibáira, de a haragja még mindig nem múlt el teljesen.
— Nem tudom, Nastja, — mondta végül. — Időre van szükségem, hogy ezt feldolgozzam.
Nastja csendben bólintott. Tudta, hogy a házasságuk a szakadék szélén áll, és hogy csak az idő fogja megmutatni, sikerül-e mindent helyrehozni.
— Nem értetted meg, — hangja egy keserű nevetésbe fulladt.
— Ez volt minden, ami a szüleimtől maradt, Nastja! Ez a ház része volt az életemnek. Érted ezt? Vagy teljesen közömbös neked?
