— Utald át a pénzt a megtakarítási számládról! Este hétig tartják a foglalást!
Roman akkorát huppant az ablak alatti sámlira, hogy a fa lábak tompán koppantak a padlón.
Elena még csak össze sem rezzent. Letette a gondosan kihegyezett ceruzát az asztal szélére, és felnézett a milliméterpapírról. Előtte egy sarokkonyha precízen kidolgozott terve feküdt, kihúzható fiókokkal, mosogató alatti tárolókkal, minden apró részlet a helyén. Egész nap a bútorgyárban dolgozott, este pedig még órákon át rajzolt a kisebb műhelyeknek. A szeme égett a fáradtságtól, a rengeteg apró szám már összefolyt előtte.
— Hová utaljak?
Roman diadalmas mosollyal egy fehér lapot csapott az asztalra.
— A macestai szanatórium honlapján keresztül. Hová máshová?
Elena rápillantott a papírra. A foglalási adatok mellett vastag betűkkel virított az azonosító szám.
— Sikerült kifognom egy kétágyas szobát! — folytatta Roman lelkesen, előrehajolva. — Déli fekvésű ablakok, erkély, kilátás a parkra. Teljes kezelési csomag: kénes fürdők, gyógyiszap, skótzuhany, derékmasszázs. Anyám egész télen azt hajtogatta, hogy alig bír kiegyenesedni.
Elena lassan végighúzta a tenyerét az arcán, majd két ujjal megdörzsölte az orrnyergét.
— És ezt miért nekem kellene kifizetnem?
Roman szája elégedetlen fintorba rándult, mintha a felesége valami elképesztő ostobaságot kérdezett volna.
— Hogyhogy miért neked? Szép kis összeg ül a megtakarítási számládon. Tegnap a saját szememmel láttam!
Elena tekintete megkeményedett.
— Hol láttad?
— A tableted feldobott egy banki értesítést, amikor megnéztem a munkahelyi leveleimet. — Roman vállat vont, mintha a világ legtermészetesebb dolgáról beszélne. — Ott porosodik a pénzed, nevetséges kamattal. Közben egy hozzánk közel álló ember szenved!
— Nem porosodik ott, Roman.
— Ugyan már, ne csűrd-csavard! — legyintett a férfi ingerülten. — Anyám hatvannyolc éves. Egész életében a buszgarázsban dolgozott, huzatos helyiségekben ült diszpécserként, robotolt a hidegben és a nyirkosságban. Most végre megérdemelne egy kis pihenést. Tényleg ennyire sajnálod tőle a pénzt?
Elena némán nézte a férjét.
Persze, hogy könnyű volt gondoskodó, figyelmes fiúnak lenni, amikor a nagyvonalúság számláját valaki más fizette ki.
Tizenöt éve éltek együtt. Tizenöt év nem kevés: az ember ennyi idő alatt akár három különböző életet is leélhetne. Az ő házasságuk azonban Elena tágas, magas mennyezetű, stukkós lakásában kezdődött, amelyet még a házasságkötésük előtt örökölt a szüleitől.
Roman egyetlen sporttáskával költözött hozzá. Két váltás ruha, egy kifakult farmer és az a rendíthetetlen férfiúi meggyőződés lapult benne, hogy a rendezett otthon, a tiszta ingek és a gőzölgő vacsora valahogy maguktól teremnek elő, mintha a természet rendjéhez tartoznának.
Roman építési brigádvezetőként dolgozott, főként vidéki családi házak belső befejező munkálatain. Akadtak jól fizető megbízásai, néha egészen szép összegek ütötték a markát. A pénz azonban soha nem maradt sokáig nála. Szinte észrevétlenül elfolyt horgászfelszerelésekre, japán műcsalikra, titán előkékre, valamint hétvégi kiruccanásokra a barátaival valamelyik távoli tóhoz.
Másfél évvel korábban Elena bal alsó állkapcsában két őrlőfoga is megrepedt, majd lassan darabokra tört. Először csak egy apró darab pattant le, később a repedés egészen a gyökérig húzódott. Az ínye állandóan sajgott, ezért kizárólag a jobb oldalán tudott rágni. Estére az arca jobb felét tompa, kimerítő fájdalom feszítette, amely néha a halántékáig sugárzott.
Amikor először megmutatta Romannak a magánklinika kezelési költségeit, a férfi még csak a papírt sem volt hajlandó a kezébe venni. Félretolta a tányérját, és bosszúsan elhúzta a száját.
— Megőrültél? Ezek a klinikák a plafonról szedik le az árakat a gazdag balekoknak! Menj el a körzeti rendelőbe, ott majd kapsz valami koronát a biztosításodra, aztán kész. Nem vagy te grófnő! Válság van mindenütt, te meg úgy döntöttél, hogy egy vagyont szórsz el a fogaidra!
Elena akkor hallgatott. Nem akart veszekedni. Már így is alig maradt ereje.
Kevesebb mint egy hónappal később viszont egy hatalmas, vastag kartondoboz jelent meg az előszobában, tele rikító japán feliratokkal. Roman titokban részletfizetésre vásárolt magának egy csúcskategóriás halradart, színes kijelzővel és oldalsó fenékszkennelő érzékelővel.
Attól az estétől Elena többé nem számított a közös pénzre.
Nyitott egy külön megtakarítási számlát, és éjszakánként dolgozni kezdett. Nappal letöltötte a műszakját a bútorgyárban, este kilenctől hajnali kettőig pedig szabásrajzokat készített kisebb műhelyeknek, bonyolult bútorvasalatok méreteit számolta ki, és konyhabútorok látványterveit állította össze.
Könnyezett a szeme, zsibbadtak az ujjai az egér szorításától, a háta pedig úgy fájt, mintha egész nap zsákokat cipelt volna. De minden félretett összeg közelebb vitte a céljához.
Most pedig Roman azt várta tőle, hogy mindezt egyetlen mozdulattal odaadja az anyja nyaralására.
— Roman — szólalt meg halkan Elena, és félretolta a rajzot. — Kedden reggel műtétem lesz.
A férfi értetlenül meredt rá.
— Miféle műtét?
— Arcüregemelés és két titánimplantátum beültetése. Egy hónapja kaptam időpontot. Az anyagköltség előlegét már befizettem a klinikán.
Roman olyan hirtelen pattant fel a sámliról, hogy az majdnem felborult.
— Micsoda?! Műtét? Azonnal mondd le!
— Nem fogom lemondani.
— A fogaid várhatnak! — ordította Roman, és a nyakán kidagadtak a vörös erek. — Kibírsz pár hónapot kásán, nem halsz bele! Anyámnak meg kiugrik a vérnyomása, a dereka majd’ leszakad! Teljesen elvesztetted az eszedet ezekkel a rohadt rajzaiddal? Ha a te szüleid még élnének, te lennél az első, aki rohanna megvenni nekik a beutalót!
— A szüleim tíz éve meghaltak — felelte Elena olyan nyugodtan, mintha egy deszkát gyalulna simára. — És amikor apám a sztrókja után mozdulatlanul feküdt, te nem voltál hajlandó elmenni az ügyeletes gyógyszertárba pelenkáért. Azt mondtad, a garázsban várnak a haverjaid, mert olajat cseréltek a hajtóműben. Emlékszel?
Roman megrándította a vállát. Egy pillanatra elbizonytalanodott, de hamar összeszedte magát, és ismét támadásba lendült.
— Mindjárt az óvodáskori sérelmeidet is előveszed! Én a családért dolgozom! Anyám ősszel hoz nekünk egy egész vödör válogatott almát, befőzi a ribizlit, lekvárt készít! És te még ennyit sem vagy hajlandó megtenni egy idős asszonyért?
A férfi telefonja megrezdült az asztal szélén. A kijelzőn nagy betűkkel jelent meg a név: „Anya”.
Roman szemrehányó pillantást vetett a feleségére, majd sietve kihangosította a hívást.
— Szia, anya! Hallgatlak!
A készülékből Valentyina Szergejevna élénk, parancsoláshoz szokott hangja áradt. Semmi nem utalt arra, hogy a nő bármiféle idős kori gyengeségtől szenvedne.
— Na, Romocska, mi újság? Elment már az utalás? Zinaida a második emeletről már mindenkinek eldicsekedett az udvaron, hogy a veje Kiszlovodszkba küldi üdülni! Én már fel is próbáltam a széles karimájú szalmakalapomat. Elképzeltem, ahogy elegánsan sétálgatok a parton, és szívom magamba a tengeri levegőt!
Roman oldalra sandított Elenára, majd lehalkította a hangját.
— Mindjárt, anya… Lena éppen megnyitja a honlapot.
Elena kissé közelebb hajolt a telefonhoz.
— Jó estét, Valentyina Szergejevna. Én ugyan semmilyen honlapot nem nyitok meg.
A vonal túlsó végén egy pillanatra csend lett. Az anyós emésztgette a hallottakat, aztán a hangjából nyomtalanul eltűnt a mézes kedvesség.
— Ezt meg hogy értsem, Lena? — csattant fel. — Talán fel akarod verni az áraidat? Roman világosan elmondta, hogy szép összeg van a számládon a különmunkáidból! Egy normális családban tisztelik az idősebbeket! Én megdolgoztam ezért a Macestáért, negyven évet húztam le a gyárban! Csak nem képzeled, hogy valami lepukkant kerületi iszapfürdőbe fogok járni, ahol még a személyzet is goromba?
— A pénzt én kerestem, Valentyina Szergejevna — válaszolta Elena higgadtan. — Másfél éve éjszakánként alig aludtam, miközben a fia hétvégenként csukára vadászott a víztározónál.
— Roman brigádvezető! — rikácsolta az anyós. — Ő férfi, neki szüksége van a kikapcsolódásra! Neked pedig kötelességed gondoskodni a férjed édesanyjának egészségéről!
— Talán kötelességem lenne, ha valaha is kaptam volna maguktól egyetlen kedves szót — vágta rá Elena. — A macestai út ára pontosan annyi, amennyit két hónap alatt keresek a folyamatos éjszakai munkával. Ha üdülni szeretne, a fia vegye elő a pénztárcáját, és fizesse ki.
— Roman! — visított a telefon. — Hallod, hogyan beszél velem a feleséged?! Úgy kezel, mintha valami koldus lennék az utcán! Te vagy a férfi ebben a házban, vagy csak egy senki?!
Roman dühösen rábökött a kijelzőre, és megszakította a hívást.
— Teljesen elment az eszed?! — ordította, és fenyegetően közelebb lépett a feleségéhez. — Még a végén szívrohamot kap miattad! Az egész világ előtt lejáratsz!
— Saját magadat járatod le — felelte Elena, miközben gondosan a fából készült ceruzatartóba rendezte a ceruzáit. — Ötcsillagos üdülést ígértél az anyádnak más pénzéből. Azt hitted, majd szó nélkül odaadom a bankkártyámat, és még a PIN-kódot is elárulom?
— Tizenöt éve vagyunk házasok! — Roman két öklét az asztalra támasztotta, és fölé tornyosult. — Mindenünk közös! A törvény szerint a pénzed fele engem illet!
Elena enyhén felvonta a szemöldökét, és végigmérte a kipirult arcát.
— Tényleg? Most hirtelen eszedbe jutott a törvény? És amikor a múlt hónapban megkaptad a pénzt három vidéki ház befejező munkálataiért, hová lett az a sok rubel?
Roman úgy nyelt félre, mintha megakadt volna a torkán valami, és önkéntelenül hátrált egy fél lépést.
— Hová lett, Roman? — folytatta Elena. — A doboz még mindig ott áll az előszobában. A japán halradarod. Titokban vetted, részletfizetésre, a saját nevedre. Azt hitted, nem találom meg a postai értesítőt? Egyetlen hónapban is beszálltál a rezsibe? Vettél valaha a saját pénzedből mosóport vagy húst a piacon?
— Az munkafelszerelés! — mordult fel Roman, félrenézve. — Nekem szükségem van rá! A vízen pihenek, az idegeimnek kell!
— Nekem pedig fogakra van szükségem. Hogy rendesen tudjak enni, és ne egészben nyeljem le az ételt, miközben reggelente fájdalomcsillapítókkal tömöm magam.
Elena felállt, odalépett a szobaközi ajtó mellett álló magas komódhoz, kihúzta a felső fiókot, és elővett egy vastag, szürke klinikai borítékot.
— Nézd meg ezt!
A borítékot Roman elé tette.
— Itt van a teljes állkapcsom panorámaröntgenje. Itt a főorvos által aláírt kezelési terv. Csontpótlás, implantátumok, fémkerámia koronák. A szerződésben szereplő teljes összeg pontosan annyi, amennyi a megtakarítási számlámon van. Ha most elköltöm ezt a pénzt az anyád szeszélyeire, még két évig féloldalasan rágok, és gyulladásokkal küszködöm.
Roman undorodva pillantott az orvosi papírokra, de még csak hozzájuk sem ért.
— Kitaláltál magadnak valami betegséget, mert unatkozol. Az ország fele fogak nélkül jár, fillérekért csináltatnak protézist, aztán senki sem panaszkodik! Legalább a család kedvéért engedhetnél egyszer!
— Nem engedek. A beszélgetésnek vége. Két lehetőséged van.
Roman összehúzta a szemét, és nehéz, ellenséges pillantással méregette.
— Na, halljuk!
— Az első: most azonnal felhívod az anyádat, és elmondod neki az igazat. Nem lesz Macesta. Ha annyira szeretnéd elküldeni a fekete-tengeri gyógyiszaphoz, akkor eladod az új halradarodat egy hirdetési oldalon, és abból veszel neki utazást. Vagy bemész a bankba, és felveszel egy fogyasztási hitelt a saját nevedre.
— Az új halradart?! — Roman hangja egy oktávval feljebb csúszott. — Még egyszer sem vittem ki a nagy vízre!
— Akkor marad a hitel. A második lehetőség még egyszerűbb. Összeszeded a horgászbotjaidat, orsóidat, gumicsizmáidat, és átköltözöl anyádhoz abba a szűk panellakásba. Majd együtt aszaljátok télire az almát, és gyűjtögettek a macestai útra a te keresetedből.
Roman megdermedt a szoba közepén.
A házasságuk tizenöt éve alatt Elena soha nem beszélt vele ilyen hangon. Mindig igyekezett elsimítani a konfliktusokat. Eltűrte a végtelen horgászatokat, csendben vezette a háztartást, és a vállán cipelte az egész mindennapi életüket. Egyszerűbb volt legyinteni, mint újra végighallgatni a férje sértődött panaszait és az anyósa szemrehányásait.
Most azonban egy másik nő állt előtte.
Egy felnőtt, józanul gondolkodó nő, akinek a szemében nem volt sem könny, sem harag. Csak egy áthatolhatatlan fal, amelyen minden könyörgés és manipuláció darabokra tört.
— Tényleg a fogaid miatt akarod tönkretenni a családot? — préselte ki magából Roman.
— Nem. A családot az teszi tönkre, hogy te más pénzéből akarsz nagylelkű úrnak látszani — felelte Elena. — Az időd fogy, Roman. Válassz!
A férfi nehézkesen fújtatott. Odalépett a mosogatóhoz, durván elfordította a rézcsapot, hideg vizet engedett a tenyerébe, majd végighúzta nedves ujjait a homlokán és a nyakán.
— Én biztosan nem veszek fel hitelt — morogta maga elé, a mosogatóba bámulva. — Azok a kamatok egyszerűen rablásnak számítanak. A bankok teljesen megőrültek.
— Ahogy gondolod. De az én pénzemhez nem nyúlsz.
Roman még toporgott egy darabig, a kopott linóleumot bámulva, aztán felvette a telefonját az asztalról, és görnyedt háttal elindult a sötét előszoba felé.
Egy perc múlva már csak az ajtó mögül átszűrődő, tompa motyogását lehetett hallani.
— Anya… Hát, meghiúsult az egész, ezzel a rohadt foglalással… A honlap teljesen lefagyott, elvitték a szobát… Ne kiabálj már, mondom, a bank blokkolta az utalást… Nem, ezen a héten biztosan nem megy…
Elena nem hallgatta tovább a szánalmas kifogásokat. Odalépett az ablakhoz, és kitárta a felső szárnyat.
A langyos szobába betódult a tavaszi este friss, párás levegője. Az udvaron valahol kutya ugatott, az öreg juharfák lombja halkan zúgott, a ritkán elhaladó autók kerekei pedig surrogtak a friss aszfalton.
Elena nem érzett bűntudatot. Nem bánta meg a döntését, és nem szorongott a következményektől. Belül egyetlen gondolat csengett tisztán és határozottan: a határt végre meghúzta, és többé senkinek sem engedi, hogy átlépje.
Két hónap telt el.
Június elejére Elena végre félelem és szégyenkezés nélkül tudott szélesen mosolyogni a tükörképére. A bonyolult műtét sikerült. A csontpótlás minden komplikáció nélkül beépült, az ínye szépen begyógyult, az ideiglenes koronák pedig úgy illeszkedtek, mintha mindig is a saját fogai lettek volna.
Végre újra tudott rendesen rágni. Elfelejtette az éjszakákon át kínzó, tompa fájdalmat, és nem kellett többé reggelente marokszámra nyúlnia a fájdalomcsillapítókért.
A klinika minden számláját az utolsó fillérig rendezte.
Roman viszont nem költözött el.
Összepakolni a horgászfelszerelést, és átköltözni az anyjához egy szűk, külvárosi egyszobás lakásba túlságosan fárasztónak bizonyult. A tágas, kényelmes otthont nem akarta felcserélni Valentyina Szergejevna állandó ellenőrzésére, zsörtölődésére és a végtelen prédikációkra.
De Roman természetesen egy jottányit sem változott.
Az első három hétben úgy járt-kelt a lakásban, mint egy felhőszakadás előtt álló égbolt. Látványosan nem szólt Elenához, a nappaliban aludt a régi kanapén, olcsó virslit főzött magának egy alumíniumlábasban, majd a tűzhely fölött állva ette meg, olyan arckifejezéssel, mintha valami súlyos igazságtalanság mártírja lenne.
Az anyja üdültetésének kérdését azonban végül neki kellett megoldania.
Macestába, az erkélyes szobába és a tengeri szellőbe Valentyina Szergejevna természetesen nem jutott el. Romannak el kellett adnia egy felvásárlónak a régi, rozsdásodó hajóutánfutóját, amely már régóta a garázs előtt állt. A kapott pénzből éppen csak kitelt tizennégy nap egy vidéki üdülőben, amely egy kötöttárugyár mellett működött, negyven kilométerre a várostól.
Az intézménybe egy ütött-kopott elővárosi busszal lehetett eljutni. A négyszemélyes kórteremben fémrugós ágyak sorakoztak, a kezelések között pedig mindössze egyszerű fürdő, meghatározott időpontban adagolt ásványvíz és olaj nélküli, vízben főtt zabkása szerepelt.
Az anyós minden áldott nap felhívta a fiát, és hosszasan szidalmazta a huzatos folyosókat, a besüppedt ágyhálókat és a goromba nővéreket. A félresikerült nyaralásért továbbra is Elenát tartotta felelősnek.
Vasárnap délután véget ért a kéthetes kúra. Roman kiment a buszpályaudvarra, hogy hazahozza az anyját.
Elena eközben a szobában ült az asztalnál, és egy új magánmegrendelő bútorgyártási szabásrajzait rendezgette.
A bejárati ajtó megnyikordult. A sötét előszobából forró aszfalt, kipufogógáz és az utcán rekedt nyári hőség szaga áradt be.
Roman megjelent a szoba ajtajában. Megviseltnek, fáradtnak és valahogy bűnbánónak látszott. A kezében egy hatalmas, vászonból készült sporttáskát szorongatott, amelyet háromliteres üvegekbe töltött tavalyi meggybefőtt nehezített. Az anyja a peronon pakolta meg vele ilyen bőkezűen.
— Megjöttünk — morogta Roman, és leverte a port a nadrágjáról.
— Hogy sikerült Valentyina Szergejevna pihenése? — kérdezte Elena nyugodtan, anélkül, hogy felnézett volna a milliméterpapírról. — Az ásványvíztől helyreálltak az ízületei?
Roman dühösen megrázta a fejét, majd egy üveget nagy csattanással letett a küszöb mellé.
— Egész jól — felelte kelletlenül. — Azt mondta, jövőre majd ő maga választ szanatóriumot, nem szorul a mi alamizsnánkra. A szalmakalapot meg kiviszi a telekre. Majd abban gyomlálja a paradicsomot, legalább nem süti szét a nap a fejét.
— Remek ötlet — bólintott Elena, és gondosan, vonalzó mentén meghúzta a következő tintavonalat. — A széles karimájú kalap a veteményesben valóban nagyon hasznos holmi.
Aztán visszatért a munkájához.
Az élet ment tovább a maga útján, és végre azok a szabályok szerint, amelyeket az határoz meg, aki a saját munkájából teremti elő a pénzt az egészségére, és többé nem engedi, hogy bárki más a saját önbecsülésének árát fizesse meg vele.
