– Már megint ezt vetted? – Rimma Arkagyevna két ujjal emelte ki a gyógyszeres dobozt a szatyorból, és úgy tartotta a levegőben, mintha egy döglött egeret talált volna a konyhájában.
– Ezt. Pontosan az van a listán, amit felírtál.
– Én normálisat írtam fel! Te meg mindig azt veszed, amelyik olcsóbb!
Levettem a cipőmet az előszobában, aztán kabátban mentem tovább a konyhába. Szerda volt, este fél hét. Odakint már teljesen besötétedett, én pedig reggel kilenctől szinte megszakítás nélkül álltam az optikában. Tizenkét éve csiszolok lencséket, választok kereteket, igazítok szemüvegeket. Ennyi idő alatt megtanultam úgy mosolyogni, hogy közben egyetlen izmom se ránduljon meg az arcomon.
De az anyósom nem vásárló volt.
Az anyósom a szerda volt.
Nyolc éve minden szerdán elmentem hozzá a Kirov utcai lakásába, két gyógyszertári szatyorral a kezemben. Az egész akkor kezdődött, amikor meghalt Pjotr Matvejevics, és Rimma Arkagyevna egyedül maradt a kétszobás lakásában.
Eleinte még azt mondta:
– Verocska, segíts már ki, ma valahogy nem bírják a lábaim.
Aztán lassan eltűnt a kérésből minden szó. Nem kellett többé megkérdeznie, jövök-e. A szerda bekerült a naptáramba, mint a munkaidőm vagy a fizetésnap.
– Na, itt van nyolcszáznegyven rubel – mondta, és már nyújtotta is felém a papírt, amelynek hátuljára kék tollal írta fel a kiadásait. – Múltkor csak hatszázkilencven volt.
– Gyártót váltottak. A régit már nem hozzák.
– Persze. Minden drágul, csak a nyugdíj marad ugyanannyi.
Sorban kipakoltam a dobozokat az olajterítőre. A reggeli gyógyszerek balra kerültek, az estiek jobbra. Cseppek, tapasz, kétféle vérnyomáscsökkentő, meg azok a vitaminok, amelyeket saját szakállára rendelt meg, miután egy televíziós műsorban valaki azt mondta, hetven fölött mindenkinek szüksége van rájuk.
A blokkot zsebre tettem.
Otthon majd bekerül a grúz teásdobozba, amelyet a kamraszekrény tetején őriztem. Azt sem tudtam volna megmondani, miért gyűjtöm őket. Talán mert az ember egy idő után már nem is döntéseket hoz, csak folytatja azt, amit tegnap is csinált.
– A múlt havival még tartozik – jegyeztem meg.
– Jaj, Verocska, hát persze! Huszadikán jön a nyugdíj, rögtön odaadom!
A huszadika előző hónapban is eljött. Meg azelőtt is.
Huszonnyolcezer-négyszáz rubel. Ezt az összeget fejből tudtam, mert Rimma Arkagyevna minden alkalommal úgy ejtette ki, mintha nem nyugdíjat kapna, hanem egyenesen a túléléséért járó alamizsnát.
Átlagosan havi négyezer-háromszáz rubelt tettem hozzá a saját pénzemből. Soha nem vezettem erről külön kimutatást. Egyszerűen nyolc év alatt az ember megtanulja megjegyezni azokat a számokat, amelyeket újra meg újra ugyanannak a gyógyszertárnak ugyanazzal a bankkártyával fizet ki.
A blokkra rá sem nézett. Soha nem nézett rá. Őt csak a gyógyszeres dobozok érdekelték.
– A hatodikból Tamara mondta, hogy a menye egyáltalán nem visz neki semmit – közölte, miközben leült a konyhai sámlira. – Mondtam is neki, hogy az övé városi lány, a mi Veránk meg egyszerűbb fajta.
Úgy mondta, mintha dicsérne.
Csak éppen a dicséretbe belecsomagolta azt is, hogy én pontosan ott vagyok a családi rangsorban, ahol szerinte lennem kell.
Az ablakpárkányról levettem a gyógyszeradagolót. Műanyag volt, huszonnyolc kis rekesszel, hét napra, minden napra négy: reggel, délben, este, éjszaka. Én vettem, én írtam rá a feliratokat vékony filccel, és nyolc éven keresztül minden szerdán magam rendeztem el benne a következő heti gyógyszereket.
Tudtam, melyik rekesz fedele szorul, melyiket lehet egyetlen ujjal felpattintani, és melyiknél kell egy kicsit oldalra nyomni a műanyagot.
Most a kezemben tartottam az adagolót, és éreztem, ahogy lüktet a csuklóm. Kilenc óra állás után, egész napos munka után, egyetlen mondat után:
„A mi Veránk meg egyszerűbb fajta.”
Valami száraz és kemény megakadt a torkomban.
Visszatettem az adagolót az ablakpárkányra.
Üresen.
– Rimma Arkagyevna, ezentúl ossza el maga a gyógyszereit.
Felnézett rám, mintha hirtelen idegen nyelven szólaltam volna meg.
– Micsoda?
– A rekeszek fel vannak címkézve. Reggel, délben, este, éjszaka. A dobozokat is sorba raktam. Balról jobbra.
– De hát én összekeverem!
– Nem keveri össze. Egyszerűen nem akarja egyedül megcsinálni.
Mindezt olyan nyugodtan mondtam, mint amikor az optikában elmagyarázom egy idős vásárlónak, miért kell néhány nap, amíg megszokja az új szemüvegét.
Aztán kimentem az előszobába, felhúztam a cipőmet, és becsuktam magam mögött az ajtót.
A lépcsőházban, a két emelet közötti fordulóban megálltam az ablaknál. Lent valaki kutyát sétáltatott, a szél pedig ide-oda lengette az utcai lámpát.
A vállam magától ereszkedett le.
Csak akkor vettem észre, milyen magasan tartottam egész este.
Nem történt semmi különös. Nem veszekedtem. Nem csaptam be az ajtót. Nem mondtam semmi olyat, amit később vissza kellett volna szívnom.
Mindössze annyi történt, hogy nyolc év után először nem nyúltam hozzá az anyósom gyógyszereihez.
Otthon Gena éppen négy tojásból sütött magának rántottát. Hosszú fuvarból jött haza, és ilyenkor mindig négy tojást evett.
Elmeséltem neki, mi történt. Röviden, miközben levettem a kabátomat.
– Ugyan már, Vera – mondta tele szájjal. – Hát mégiscsak idős az anyám.
Emlékeztettem rá, hogy hetvenéves, és előző vasárnap saját maga utazott át a városon, hogy piacozzon.
– Vera, ne kezdd már. Nem kell ebből jelenetet csinálni.
Gena nem volt hallgatag ember. Éppen ellenkezőleg. Tizennyolc év házasság alatt legalább ezer különböző magyarázatot hallottam tőle arra, miért nem neki kell valamit megoldania.
Mindegyiket részletesen előadta, példákkal és megfelelő hangsúlyokkal.
Aznap éjjel üzenet érkezett az anyósomtól.
„Vasárnap kettőre gyertek. Zsanna is itt lesz.”
Zsanna, a sógornőm évente háromszor látogatta meg az anyját: húsvétkor, Rimma Arkagyevna születésnapján, és decemberben, amikor állítólag egyszerűen csak hiányzott neki.
Pedig húsz percnyire lakott.
A családi Telegram-csoportban viszont, amelyet ő hozott létre „A mieink” néven, mindig jelen volt. Ott ő volt az egészség, a lelkiismeret és a családi kötelességek főfelügyelője. Különösen azt szerette számon tartani, hogy ki mennyit tesz az anyjukért.
Vasárnap, amikor megérkeztünk, már az asztalfőn ült.
– Szia, Verocska! Jaj, de sápadt vagy! Szeded a D-vitamint?
Mondtam, hogy igen, aztán letettem az asztalra a salátát, amelynek az elkészítésével az egész délelőttöm elment.
Az asztal úgy nézett ki, mintha legalább egy kisebb esküvőt ünnepelnénk. Kocsonya, hering, sült csirke, háromféle saláta, amelyek közül kettőt én készítettem.
Tamara Gurjevna, a hatodik lakásból, piroggal érkezett, majd azonnal leült a radiátor mellé, mert fájt a háta.
Az első fél órában minden teljesen normálisan zajlott.
Aztán Rimma Arkagyevna töltött magának egy ujjnyi házi likőrt, és a szomszédasszony felé fordult.
– Tamara, emlékszel, amikor Vera anyja eljött az esküvőjükre? Busszal jött ám! Kilencven kilométert zötykölődött, két tálca pitével, meg a sok szatyorral, mintha a piacra menne.
Tamara udvariasan felsóhajtott.
– Jaj, Rimma Arkagyevna, hát miért mondja ezt?
– Nem rosszból mondom! Csak hát az ember egyszerű családból jön, aztán hozza magával a szokásait.
Lenéztem a tányéromra, és a villát forgattam az ujjaim között.
Tizennyolc évvel korábban anyám valóban busszal érkezett az esküvőnkre. Nem volt autója, most sincs. Két tepsi káposztás pitét hozott, mert nálunk vidéken így köszöntik az ifjú párt.
– Hatvannyolc éves, és még mindig a helyi iskola konyháján dolgozik – mondtam.
– Hát éppen ezt mondom! Dolgos asszony. – Az anyósom letette a poharát. – De azért, Verocska, ne haragudj meg: a te rokonságod nekem nem rokonság. Nekem megvannak a saját gyerekeim.
Valaki halkan felnevetett.
Gena éppen a kenyérért nyúlt. Feltűnően nagy figyelemmel.
Én nem válaszoltam. Csak azt éreztem, hogy az asztal alatt ökölbe szorul a kezem.
Ezután természetesen következett a nyugdíj.
Hogy huszonnyolcezer-négyszáz rubelből ma már nem lehet megélni. Hogy minden milyen drága. Hogy ő mennyi mindenről lemond.
Aztán büszkén hozzátette:
– De azért félmilliót félretettem. Ahhoz senki sem nyúlhat. Az a fekete napokra van, meg a síremlékemre. Lekötött betétben tartom. Ha idő előtt kiveszem, oda a kamat.
Zsanna megpróbálta csitítani.
– Mama, ezt talán nem kellene mindenki előtt…
De Rimma Arkagyevna legyintett.
– Miért ne mondhatnám? Megdolgoztam érte!
Tamara helyeslően bólogatott a pirog fölött. Gena pedig a kikapcsolt hangú hokimeccset nézte a televízióban.
És akkor elővettem a telefonomat.
Nem tudom, pontosan mikor döntöttem el, hogy megteszem. Egyszerűen csak előhúztam a zsebemből, megnyitottam a banki alkalmazást, és az asztalra tettem, a sótartó mellé.
– Rimma Arkagyevna, legyen szíves, utalja át a szerdai gyógyszerek árát. Kilencezer-négyszáz rubelt.
Az asztal fölött egyszerre megállt a levegő.
A villák félúton megdermedtek a tányérok fölött.
– Mit mondtál? – kérdezte az anyósom.
– Kilencezer-négyszáz. Szerdán a szokásos gyógyszerek mellett cseppeket és egyhavi vérnyomáscsökkentőt is vettünk. A telefonszámom ott van a banknál, bármelyik alkalmazásból át tudja utalni. Vagy Gena megmutatja.
– Ezt most, mindenki előtt?!
– És én mikor vittem ide a pénzt? – kérdeztem. – Minden szerdán, nyolc éven át. Tamara Gurjevna meg is erősítheti. Ő gyakrabban találkozik velem a lépcsőházban, mint a saját fia.
Tamara hirtelen nagyon elfoglalt lett a teájával.
Zsanna letette a villáját, és többé nem nyúlt hozzá.
Az anyósom két ujjal megfogta a telefonomat, ugyanúgy, ahogy néhány nappal korábban a gyógyszeres dobozt. Aztán odaszólt Genának.
Gena percekig magyarázta neki, hogyan kell átutalni a pénzt. Sóhajtozott, nyomkodta a saját telefonját, és úgy viselkedett, mintha legalább egy űrhajót kellene elindítania.
Három perc múlva a telefonom értesítést jelzett.
Kilencezer-négyszáz rubel.
Először nyolc év alatt ugyanazon a napon kaptam vissza a gyógyszerek árát, amikor elkértem.
– Köszönöm – mondtam.
– Fojtson meg a pénzed – morogta Rimma Arkagyevna, de nem rám nézett, hanem a heringes tálra.
Hazafelé csendben ültünk az autóban.
És furcsa módon ez a csend majdnem jólesett.
A nedves aszfaltot néztem az ablakon át, és arra gondoltam, hogy ezt már 2019-ben is megtehettem volna. Vagy 2021-ben. Vagy bármelyik azon a majdnem négyszáz szerdán, amikor szó nélkül kipótoltam a hiányzó összeget.
Este fél tizenkettőkor megcsörrent a telefonom.
Anyám hívott.
A hangja gyanúsan vidám volt. Anyám mindig akkor beszél ilyen élénken, amikor valami komoly baj van.
– Verocska, csak ne ijedj meg, jó? A járási kórházban vagyok. Bent tartanak.
Szerdától szabadságot vettem ki, és egyedül indultam el hozzá. Gena ismét vidéki fuvaron volt. A kis teherautójával tizennyolc éve ugyanazt az útvonalat járta, és ez az útvonal még soha nem változott meg azért, mert nekem szükségem lett volna rá.
Kilencven kilométer volt az út. Ha nem ragadtam be a kamionok mögé, egy óra húsz perc alatt odaértem.
Anyám egy négyágyas kórteremben feküdt, az ablak mellett. Rajta volt az a hálóing, amelyet két téllel korábban vittem neki.
Az elmúlt napokban nagyon lefogyott.
Az orvos a folyosón beszélt velem. Nyugodt hangon, mindenféle ijesztő kifejezés nélkül mondta el, hogy az állapota stabil, de egy speciális gyógyszeres kezelésre van szüksége. A kórházban a készítmény nem állt rendelkezésre, nekünk kellett beszereznünk.
Negyvenhatezer rubel.
Az ablak mellett álltam, és gyorsan számolni kezdtem. Tizenhatezer volt a számlámon. A fizetésemet huszadikán kaptam, tizenkét nap múlva.
A fennmaradó összegre nem volt megoldásom.
Délután tizenkét óra húsz perckor megrezdült a telefonom.
– Verocska, hol vagy? – kérdezte az anyósom. Köszönni telefonon soha nem szokott. – Elfogytak a reggeli gyógyszereim. Ma hozd el őket.
– A járásban vagyok. Anyám kórházban fekszik.
Rövid csend következett.
– És ez most hogy jön ide? Nekem százhetven a vérnyomásom!
– Gena este hét körül hazaér. Meg tudja venni.
– Szegény fiam egész nap vezet! Fáradt lesz, nem akarom még ezzel is terhelni.
Engem persze lehetett.
Nem válaszoltam. Csak néztem, ahogy a folyosón a takarítónő nyolcasokat rajzol a felmosóval a linóleumra.
– Rendben – mondtam végül. – Utalja át a pénzt, és hazafelé bemegyek a gyógyszertárba. Háromezer-hétszázötven rubel.
– Jaj, de drága!
Anyám mellett maradtam a látogatási idő végéig, aztán hatkor elindultam haza.
A banki értesítés a járási út kijáratánál érkezett. Félreálltam az út szélére, még a kereszteződés előtt.
Kétezer-háromszáz rubel.
Sokáig néztem a kijelzőt.
Nem háromezer-hétszázötven.
Kétezer-háromszáz.
Se magyarázat, se bocsánatkérés, se ígéret, hogy a maradékot később elküldi. Ennyi pénzt küldött, és nekem kellett eldöntenem, hogyan oldjam meg a többit.
Nyolc éven át automatikusan hozzátettem a hiányzó összeget.
Aznap valami végre a helyére került bennem. Nyugodtan és véglegesen, mint amikor a lencse pontosan beleilleszkedik a szemüvegkeretbe.
Este fél nyolckor beléptem a Lenin utcai gyógyszertárba. A pénztáros lány már névről ismert. Nyolc éve voltam a törzsvásárlójuk.
– Gyűjtjük a pontokat? – kérdezte.
Bólintottam.
Elővettem Rimma Arkagyevna listáját, és kiválasztottam azokat a gyógyszereket, amelyek belefértek a kétezer-háromszáz rubelbe.
A vérnyomáscsökkentőt. A reggeli gyógyszereket. A tapaszt.
A cseppeket nem vettem meg.
Azok ezer-négyszázötven rubelbe kerültek.
– Ennyi lesz? – kérdezte meglepetten a pénztáros. – Hiszen a cseppeket is mindig szokta venni.
– Ma nem.
Este nyolc óra után értem fel a Kirov utcai lakásba. Rimma Arkagyevna pongyolában nyitott ajtót. A konyhából hajdina illata áradt.
– Hol vannak a cseppek?
– Nincsenek.
– Hogyhogy nincsenek? Hiszen felírtam őket a listára!
– A listán valóban rajta vannak. Az átutalásban viszont nincsenek benne. Kétezer-háromszáz rubelt küldött, annyiért vásároltam. – Letettem a szatyrot az előszobai szekrényre, de nem vettem le a cipőmet. – A cseppeket akkor hozom el, ha elküldi a teljes összeget.
– Te most számlát állítasz ki nekem?! – A hangja megremegett. Ismertem ezt a remegést. Mindig akkor jelent meg, amikor azt akarta, hogy a másik fél bűntudatot érezzen. – Hiszen én nem vagyok neked idegen!
– Nem is mondtam, hogy az.
– Akkor mégis mit képzelsz?!
– Nyolc éve járok ide minden szerdán. De többé nem fizetem ki a saját pénzemből azt, amit maga nem hajlandó kifizetni.
– Miféle saját pénzedből?! Ezek az én gyógyszereim!
– A gyógyszerek a magáéi. A pénz az enyém.
Az ajtóban állt, a pongyoláját rossz gomboknál kapcsolta össze. Észrevettem, de már nem éreztem késztetést arra, hogy odalépjek, és megigazítsam.
Nyolc évvel korábban biztosan megtettem volna.
Aznap éjjel, amikor Gena elaludt a televízió előtt, elővettem a szekrény tetejéről a grúz teásdobozt.
A fedele már nem záródott rendesen. A nyolc év alatt összegyűlt blokkok úgy préselődtek benne, hogy a papír szinte tömör masszává állt össze.
Kiöntöttem az egészet a konyhaasztalra.
Évszámok szerint kezdtem szétválogatni őket.
A felső papírokon még érződött a gyógyszertár jellegzetes illata. Az alsók már szürkére fakultak, a tintát pedig néhol teljesen kikezdte az idő.
De azokból, amelyeken még ki lehetett venni a számokat, bőven elég volt.
Évente ötvenegyezer-hatszáz rubel.
Nyolc év alatt négyszáztizenkétezer.
Hajnali kettőkor ültem a konyhában, előttem a papírhalommal, és arra gondoltam, hogy hiszen senki nem kényszerített erre.
Én magam tettem.
Minden egyes szerdán.
Másnap eszembe jutott, hogy szombaton lesz Rimma Arkagyevna születésnapja. Hetvenegy éves lesz.
Úgy döntöttem, megpróbálok tőle kölcsönkérni harmincezer rubelt.
Anyámnak negyvenhatezerre volt szüksége a kezeléshez. Nekem tizenhatezer állt rendelkezésemre. A fizetésig tizenkét nap volt hátra.
Harmincezer rubel.
Tizenkét napra.
Mégiscsak a családja voltam.
Szombat reggel a teásdobozt betettem a táskámba, bár magam sem tudtam, miért.
A születésnapi tortát a szemközti cukrászdában vettem, egy mézes tortát kilencszáznegyven rubelért.
Mire megérkeztünk, a vendégek már ott ültek. Zsanna a férjével, Tamara Gurjevna, az anyósom unokatestvére Szaratovból, és a felső szomszéd, akit életemben talán másodszor láttam.
Rimma Arkagyevna bordó pulóvert viselt, a mellén egy nagy brossal. Kiváló hangulatban volt. Szerette a születésnapokat, mert ilyenkor mindenki kötelességének érezte, hogy hangosan megdicsérje.
Megvártam, amíg felszolgálják a meleg ételt, aztán félrehívtam a konyhába.
– Szeretnék valamit kérni magától.
A csap alá tartotta a teáskannát, és még csak rám sem nézett.
– Anyámat kezelni kell. A teljes gyógyszeres kúra negyvenhatezer rubel. Nekem van tizenhatezrem. Harmincezret szeretnék kölcsönkérni magától huszadikáig. Aznap visszaadom, amint megkapom a fizetésemet.
A víz zúgott a csapban.
Aztán elzárta, és megfordult.
– Harmincezret?
– Tizenkét napra.
Elnevette magát.
Nem gonoszul. Inkább úgy, ahogy az ember akkor nevet, amikor valaki teljesen képtelen kéréssel áll elő.
– Verocska, hát ezt te sem gondolhatod komolyan. A pénzem lekötött betétben van. Őszig nem nyúlhatok hozzá. Ha feltöröm, minden kamatnak annyi!
– Tudom, hogy lekötött betétben van. Tizenkét napról beszélünk.
– De hát mi közöm nekem ehhez?! – emelte fel a hangját. És abban a pillanatban már tudtam, hogy nem nekem beszél, hanem a szobában ülőknek. – Segítsenek a saját gyerekei! Miért pont neked kell mindent megoldanod? Nincs neki más rokona? A te rokonságod nekem nem rokonság! Ezt már százszor elmondtam!
A szobában elhallgattak.
Még a kanalak csörgése is megszűnt.
A konyhaasztal mellett álltam, az ujjaim a viaszosvászon terítő szélét érintették. Éreztem minden apró bordáját az ujjbegyem alatt.
Nem volt bennem düh.
Nem volt bennem sértettség sem.
Csak valami különös, hideg tisztaság.
Nyolc év.
Majdnem négyszáz szerda.
Félmillió rubel a bankban.
Harmincezer rubel tizenkét napra.
Kimentem a konyhából, felvettem az ablakpárkányról a huszonnyolc rekeszes gyógyszeradagolót, majd visszatértem a szobába.
Nem ültem le.
A táskám a bejárati ajtó melletti széken lógott. Kivettem belőle a teásdobozt, odaléptem az asztalhoz, és egyetlen mozdulattal kiborítottam a tartalmát a terítőre.
A blokkok szétrepültek a salátástál és a torta között. Néhány a padlóra hullott.
– Ez meg mi? – kérdezte Zsanna.
– Ez nyolc év – mondtam.
Senki nem szólt.
Tamara Gurjevna megmozdult a székén, mintha fel akarna állni, aztán mégis visszaült.
– 2018 óta minden szerdán elhoztam Rimma Arkagyevnának a gyógyszereit. Majdnem négyszáz alkalommal. A pénz legjobb esetben is csak részben jött vissza, és az sem azonnal. Havonta több mint négyezer rubelt tettem hozzá a sajátomból. Évente ötvenegyezer-hatszázat. Nyolc év alatt négyszáztizenkétezret. Ezek itt a blokkok. Meg lehet számolni őket, egyetlen rubellel sem kerekítettem felfelé.
– Vera – szólalt meg Gena, és felállt. – Vera, kérlek, ne csináld ezt!
– De igen, megcsinálom.
Még csak rá sem néztem.
– Ma kölcsönkértem tőle harmincezer rubelt tizenkét napra, mert anyámnak negyvenhatezer rubelbe kerül a kezelés. Mindannyian hallottátok a választ. Azt, hogy a betétjéhez nem nyúlhat, és hogy az én családom nem az ő családja.
Rimma Arkagyevna a konyhaajtóban állt, kezében a teáskannával. Az arca vörös foltokban égett.
– Én beteg, idős asszony vagyok! – kiáltotta. – Hetvenegy éves!
– Igen. És gyógyszerekre van szüksége.
Odamentem Genához, és elé tettem az adagolót. Pontosan azt, amelyet nyolc éven át én töltöttem meg minden szerdán.
Ráhelyeztem a blokkokra az anyósa kézzel írt listáját is.
– Gena, mostantól ez a te dolgod. A gyógyszertár a Lenin utcában van. A lista itt van. Reggel, délben, este, éjszaka. A rekeszeket én feliratoztam, meg fogod tudni csinálni.
– De én szerdánként fuvarban vagyok!
– Akkor menj kedden. Vagy kérd meg Zsannát. Húsz percre lakik innen.
Zsanna kinyitotta a száját, de egyetlen hang sem jött ki rajta.
– Ettől a héttől kezdve nem a meny veszi meg a gyógyszereket – mondtam. – Hanem a lánya vagy a fia. Ahogy az egy rendes családban szokás.
Rimma Arkagyevna úgy tette le a teáskannát, hogy az nagyot koppant az asztalon.
– Hogy merészeled ezt tenni velem a születésnapomon?!
Ránéztem.
– És mikor kellett volna megtennem? Nyolc éve keresem a megfelelő napot.
Felvettem a kabátomat és a táskámat, majd egyszerűen kisétáltam.
A mézes torta felvágatlanul maradt az asztalon, nyitott kartondobozban.
Odakint hideg volt és szokatlanul csendes. Elsétáltam a ház sarkáig, megálltam a transzformátorház mellett, és egy percig csak álltam.
A kezem nem remegett.
Direkt megnéztem, mert a filmekben ilyenkor mindig remeg az ember keze.
Az enyém ugyanolyan nyugodt volt, mint amikor egy új lencsét illesztek a keretbe, és pontosan kell dolgoznom.
Taxit hívtam, és hazamentem.
Útközben írtam anyámnak:
„Mindent megoldunk, ne aggódj.”
Ő egy mosolygós emojival válaszolt. Mindig akkor használ ilyeneket, amikor a legkevésbé illenek a helyzethez.
Otthon megfőztem magamnak egy adag pelmenyit, a lábasból ettem, aztán tizenegykor lefeküdtem.
Gena hajnali kettő körül érkezett haza. A nappaliban aludt a kanapén, és egyetlen szót sem szólt hozzám.
Hallottam, ahogy forgolódik.
Én viszont aludtam.
Nyolc év után először nem érdekelt, milyen nap lesz holnap.
Két hónap telt el.
A szerda ismét csak szerda lett. Olyan nap, amikor hatig dolgozom, aztán hazamegyek.
Gena maga jár az anyjához. Kétszer már rossz gyógyszert vett, mert más készítményt adott helyette a patikus, és az anyja mindkétszer fél órán át telefonált neki, hogy mekkora alkalmatlan ember.
Egyszer a cseppekről is megfeledkezett. Az anyja két héten keresztül emlegette neki.
Gena ezekkel már nem jön hozzám. Egyszer megkérdezte, nincs-e kedvem „csak egyszer elmenni, hogy anyu megnyugodjon”.
Azt mondtam, nincs.
Megértette, és többé nem kérdezte.
Rimma Arkagyevna egyetlen egyszer sem hívott fel az elmúlt két hónapban. Még március nyolcadikán sem, pedig korábban mindig ő telefonált először, hogy aztán elsőként kaphassa meg a köszöntést.
A lépcsőházban persze mindenki tudott az ügyről.
Tamara Gurjevna, ha összefutottunk, lesütötte a szemét. Gena vonakodva mesélte el, milyen történet járja a lakók között: a meny magára hagyta a beteg öregasszonyt, botrányt rendezett a születésnapján, és a szemére vetette a pénzt.
Zsanna három egymást követő hangüzenetet küldött a családi csoportba. Tizenegy percig magyarázta, hogy nincs lelkiismeretem, és semmi jogom nem volt idegenek előtt megszégyeníteni az anyját.
Végighallgatni sem volt kedvem.
Egyetlen üzenetet írtam vissza:
„A szerda szabad. A lista Genánál van.”
Ezután a csoportban többé senki nem írt rólam.
Anyám február végén hazamehetett a kórházból. Már újra dolgozik az iskolai konyhán, és a kezelését is sikerült kifizetnünk.
A gyógyszertári hűségpontjaimból hatezer-kétszáz rubelt tudtam levonni. Ezek a pontok éppen azokon a vásárlásokon gyűltek össze, amelyeket éveken át másnak fizettem ki, mégis kizárólag az én nevemhez tartoztak.
Gena elmondta az anyjának, hogy a pontokat anyám kezelésére használtam fel.
Nem kértem rá.
Rimma Arkagyevna csak annyit üzent vissza, hogy én „már mindent pénzben mérek”.
Nem hívtam fel.
És azóta is néha elgondolkodom rajta, vajon helyesen tettem-e, hogy mindezt a születésnapján, a vendégek előtt mondtam el. Talán csendben kellett volna beszélnem vele a konyhában. Talán nem kellett volna a blokkokat az ünnepi asztalra borítanom.
Aztán eszembe jut az a négyszáz szerda, a saját pénzemből kifizetett gyógyszerek, a meg nem köszönt segítség, és az a harmincezer rubel, amelyet egyetlen alkalommal kértem tőle tizenkét napra.
És ilyenkor mindig ugyanarra jutok: nem azon a születésnapon romlott el a családunk, hanem nyolc évvel korábban, amikor mindenki természetesnek vette, hogy az én szeretetemnek nincs ára, az én időmnek nincs határa, és az én fáradtságomról senkinek sem kell tudnia.
Most már tudom, hogy a család nem attól család, hogy hány szerdán állsz mások ajtaja előtt gyógyszerekkel a kezedben, hanem attól, hogy egyszer te is kérhetsz segítséget anélkül, hogy közben meg kellene szégyenülnöd azért, mert neked is van anyád, életed és határaid.
