– Hadd csak hallgassa, Glebuska. Még a végén tanul valamit belőle. Talán azt is megtanulja, hogyan kell rendes vacsorát tenni a férje elé, nem pedig a munkahelyéről hazahordott süteményekkel etetni.
Az anyósom hangja betöltötte az egész konyhát. Gleb éppen a serpenyőt mosta, és vizes ujjal megérintette a telefon kijelzőjét, bekapcsolva a kihangosítót. A hűtő fölötti óra pontosan tízet mutatott.
Az ajtóban álltam pizsamában, kezemben a régi, zöld, mechanikus ébresztőórával, amelyet még a nagymamámtól örököltem. A tetején két apró csengő ült, és ha megszólalt, olyan hangosan csilingelt, mintha az egész világot figyelmeztetni akarná, hogy ideje felébredni.
Éppen az imént húztam fel. Hajnali négy óra negyvenre.
– Jó estét, Rimma Arkagyevna – mondtam a telefon felé fordulva. – Ma is volt vacsora, töltött káposztát ettünk. A süteményt pedig azért hozom haza, mert a munkahelyemen különben kidobnák.
– Én nem veled beszélgetek.
– Tudom. Csakhogy az én konyhámban beszélgetnek, nekem pedig húsz perc híján ötkor kelnem kell. Nem lehetne, hogy legalább kilenc előtt telefonáljon Glebnek?
A vonal túlsó végén hangos sóhaj hallatszott.
– Nyolckor a sorozatomat nézem, kilenckor pedig összekészítem Sztasz holmiját a műszakra. Termosz, szendvics, gyógyszerek. Szerinted mikor telefonáljak? A fiamat hívom, ahhoz jogom van.
– Persze, hogy joga van. Csak ne este tízkor.
– Gleb, hallod, hogyan beszél velem?
A férjem elzárta a vizet, levette a telefont a hangszóróról, majd kisétált vele a folyosóra, és becsukta maga mögött az ajtót.
Mintha bármit is számított volna az a vékony ajtó a mi kétszobás panellakásunkban. Annak idején együtt választottuk ki az építőanyag-áruházban. A legolcsóbbat vettük meg, olyat, amelyik szinte kartonpapírból készült. A hangok úgy jártak át rajta, mintha a falak sem léteznének.
Lefeküdtem, és az államig húztam a takarót.
A fal túloldaláról hallottam Gleb hangját.
– Igen, anya. Nem, anya. Persze, hogy ettem. Jaj, ne kezdd már megint…
Aztán hosszú csendek következtek. Ezekben a csendekben az anyja bizonyára a harmadik emeleti szomszédról beszélt, a gyógyszertári árakról, arról, hogy Sztasz megint otthon felejtette a sálját, és arról is, milyen nehéz manapság mindent egyedül elintézni.
Gleb türelmesen, szinte suttogva válaszolt neki, de egy panelházban a suttogás is majdnem olyan, mintha az ember a másik fülébe kiabálna.
Este tíz óra negyvenkor jött vissza.
– Lehetnél vele egy kicsit kedvesebb – mondta, miközben befeküdt mellém. – Egyedül van. Fél esténként. Apám hajnalig a parkolóban dolgozik.
– Te pedig mondhatnád neki azt a két szót, hogy „anya, késő van”.
– Mondom majd.
Ezt a „mondom majd”-ot már három hete hallgattam.
Azóta, hogy az apósom, Sztanyiszlav Iljics szeptember elején nyugdíjba ment a gyárból, majd munkát vállalt éjszakai őrként a Volga fölötti híd közelében lévő parkolóban, minden esténk ugyanúgy végződött.
Tízkor megcsörrent a telefon.
Utána negyven perc anyósom hangjából a fal túloldalán.
Aztán még egy óra, amelyet az ágyban fekve töltöttem, és a másnapi rendeléseket próbáltam fejben sorba rendezni.
Éjfél körül aludtam el.
A hajnali ébresztésig kevesebb mint öt órám maradt.
Másnap reggel odaégettem egy egész tepsi képviselőfánkot.
Nem gyulladt ki semmi, nem kellett tűzoltókat hívni. Egyszerűen elfelejtettem beállítani az időzítőt, elmerültem a krém készítésében, és csak akkor kaptam észbe, amikor a sütőből már égett szag áradt.
Huszonnégy darab ment a szemétbe.
A munkatársam, Majja, szó nélkül kinyitotta az ablakot, és teljes erővel bekapcsolta az elszívót.
– Mi van veled? – kérdezte reggel hétkor, amikor kimentünk a pékség hátsó teraszára az első szünetünkre. – A héten már harmadszor rontasz el valamit.
– Az anyósom – feleltem.
Magam is meglepődtem, milyen természetesen csúszott ki a számon ez a két szó. Mintha valami betegség nevét mondtam volna ki.
– Odajár hozzátok?
– Nem. Telefonál. A férjemnek. Minden este tízkor, kihangosítva, az egész lakásban.
– De hát őt hívja, nem téged.
– Majja, nekem hajnali négy negyvenkor kell felkelnem.
Majja hümmögött, és belekortyolt a műanyag poharában gőzölgő teába.
Többet nem mondhatott, mert a műhely ajtajában megjelent a vezetőnk, Alevtyina Boriszovna. Ránk nézett, és mindketten úgy siettünk vissza dolgozni, mintha valami súlyos vétségen kaptak volna rajta bennünket.
A képviselőfánkok miatt megvágták a prémiumomat.
Nem sokkal, talán háromszáz rubellel, valamivel többel vagy kevesebbel. De nem is a pénz fájt igazán.
Tizenkét éve dolgoztam ebben a pékségben. Tizenkét év alatt egyszer sem kaptam figyelmeztetést. Most pedig egyetlen hét alatt odaégettem a süteményt, és elrontottam a krémet is, mert a fáradtságtól rossz tejszínt vettem le a polcról.
A legrosszabb mégsem ez volt.
Hanem az, hogy hiába próbáltam haragudni Rimma Arkagyevnárára, valahogy soha nem sikerült teljesen.
Hétköznaponként ő ment Timoskáért az iskolába, másodikos kisfiunkért, akit ebédre magához vitt, és náluk tartott délután fél négyig, amíg én hazaértem a munkából.
Ingyen.
Megbízhatóan.
Egyetlenegyszer sem késett.
Timosa jobban szerette a nagymamája szirnyikijét, mint az enyémet, és ezt eszébe sem jutott eltitkolni.
Nem tudtam elfelejteni, mennyit segített nekünk. Azt sem, hogy nélküle minden sokkal nehezebb lett volna.
De attól még én is ember voltam.
Egy fáradt, kialvatlan asszony, akinek a szeme előtt néha összefolytak a számok, és akinek a keze reggelente úgy mozgott a tésztában, mintha már nem is hozzá tartozna.
Egyik este, miután lefektettem a fiunkat, leültem Glebbel szemben.
– Beszéljük meg normálisan. Te magad megkéred anyádat, hogy kilenc előtt telefonáljon? Vagy hívhat napközben is, azzal nincs semmi bajom. Ha pedig neked nem megy, akkor majd én beszélek vele. De akkor tudod, hogy abból mi lesz.
– Olesz, anyám hatvannégy éves. Egész életében a saját rendje szerint élt.
– Én meg a sajátom szerint. Nekem fél hatkor már munkában kell lennem.
– Jó. Beszélek vele. Tényleg.
Rátette a kezét az enyémre.
És én hittem neki.
Este kilenc óra ötvenkilenc perckor megrezdült az asztalon a telefon.
Gleb ránézett a kijelzőre, aztán rám.
Felállt, kiment az erkélyre, és szorosan becsukta maga mögött az ajtót.
Az erkély ugyanarra az oldalra nézett, mint a hálószobánk ablaka.
Hiába.
Másnap délben az anyósom már engem hívott.
Fél egy volt, amikor a nyújtóasztal mellett álltam, lisztes kézzel. A telefont a vállammal kellett a fülemhez szorítanom.
– Szóval te beszélted rá – mondta köszönés nélkül.
– Mire, Rimma Arkagyevna?
– Tegnap azt mondta a fiam: „Anya, Olesz azt kéri, hogy korábban telefonálj.” Nekem még soha senki nem mondta meg, mikor hívhatom a saját gyermekemet.
– Az ön gyermeke negyvenegy éves – feleltem. – És én nem megmondom, hanem kérem. Jöjjön át szombaton. Leülünk, és megbeszéljük nyugodtan, emberi módon. Gleb nélkül.
Sokáig hallgatott.
A háttérben halkan szólt a rádió.
– Gyere – mondta végül. – De Timoskát ne hozd. Most mostam fel.
Szombaton mézes tortát sütöttem.
Nem hízelgésből vittem. Nálunk nem illett üres kézzel vendégségbe menni, és az anyósom egyszer, Gleb születésnapján, mindenki előtt megdicsérte a tortámat. Utána egész este úgy tett, mintha nem is mondott volna semmit.
A szomszédos lakótelepen lakott, egy régi, magas mennyezetű házban. Sztanyiszlav Iljics a távoli szobában aludt a műszak után, ezért a konyhában suttogva beszélgettünk.
Furcsa volt.
Azért jöttem, hogy elmondjam, mennyire elviselhetetlen a hangoskodás, most pedig én féltem felemelni a hangomat.
– Én ezt a sorozatot hat éve nézem este nyolckor – kezdte minden bevezetés nélkül, miközben levágott magának egy szelet mézes tortát. – Azt akarod, hogy hagyjam abba?
– Reggel megismétlik. Tízkor. Megnéztem.
– Tízkor én alszom. Éjszaka nem tudok aludni, reggel alszom. Fiatal korom óta így van.
Az ablakpárkányon egy bekeretezett rajz állt. Timosa készítette: a nagymama egy hatalmas serpenyőt tartott a kezében, fölötte gőzoszlop emelkedett a magasba, alul pedig nagy, nyomtatott betűkkel ez állt:
„SZIRNYIKI”.
Az anyósom követte a tekintetemet, aztán hirtelen elfordult az ablaktól.
– Tudod te, milyen itt este tízkor? – kérdezte egészen más hangon. – Sztasz elmegy kilenckor. Kikapcsolom a televíziót, és csak azt hallom, ahogy a hűtő kattog.
Harminc éven át dolgozott a férjem éjszakai műszakban a gyárban, amíg Gleb felnőtt. Harminc éven át ültem esténként egyedül. Azt hittem, ha nyugdíjba megy, végre együtt lehetünk. Erre megint elmegy. Azt mondja, fogászatra akar félretenni.
Elhallgatott.
Sokáig nézte az udvart.
Én nem tudtam, hová tegyem a kezemet, ezért apró mozdulatokkal összesöpörtem a morzsákat a terítőről, és a tenyerembe gyűjtöttem őket.
Abban a pillanatban nem egy rosszindulatú anyóst láttam magam előtt.
Hanem egy idősödő asszonyt, aki hosszú éveken át valaki más hazatérésére várt, és most, amikor végre azt remélte, hogy nem kell többé egyedül ülnie esténként, megint csak a csönd maradt neki.
– Hívja nyolckor – mondtam halkan. – Akár minden nap. Akár egy órán keresztül.
– Megpróbálom – felelte, de nem fordult felém. – Timosa miatt.
Mintha Timosa szenvedett volna leginkább ezektől a telefonhívásoktól.
Majdnem egy hétig valóban nyolckor csörrent meg a telefon.
Gleb mosogatás közben beszélt az anyjával, én lefektettem a fiunkat, és fél tízkor végre olyan csönd lett a lakásban, amilyenre augusztus óta nem emlékeztem.
Azonnal elaludtam.
Reggelente néha már azelőtt felébredtem, hogy a régi zöld órám megszólalt volna.
Azokban a napokban egyetlen tepsit sem rontottam el a műhelyben. Alevtyina Boriszovna még azt is megjegyezte, hogy az eklerkrémemre igazán büszke lehetek.
Azt hittem, talán végre minden rendeződik.
Csütörtökön azonban Gleb sokáig maradt a barátja garázsában, mert annak elromlott a kuplungja. Az anyja nyolckor telefonált, de Gleb nem vette fel, mert olajos volt a keze.
Tízkor újra hívta, amikor a férjem már hazaért.
A beszélgetés hosszúra nyúlt, sértett hangon folyt, és tele volt részletekkel arról, hogy ő egész este aggódott, nem találta a helyét, és már minden rosszra gondolt.
Amikor Gleb letette a telefont, tanácstalanul tárta szét a karját.
– Most mit csináljak? Ne vegyem fel?
– Fél tíz után tedd a telefont némára. Reggel visszahívod.
Így is tett.
Pénteken este tíz óra tizenöt perckor az én telefonom szólalt meg.
– Te kapcsoltattad ki a fiam telefonját? – kérdezte az anyósom. A hangja száraz volt és ijesztően nyugodt. – Ki vagy te, hogy elvágd az anyját a fiától?
– Ő maga állította némára, Rimma Arkagyevna. Hívja holnap nyolckor. Fel fogja venni.
Letette.
Hétfőn tizenkét óra negyvenkor üzenetet kaptam tőle.
„Ma nem megyek Timosáért. Magas a vérnyomásom.”
Nem telefonált. Nem magyarázkodott. Csak ennyit írt.
Levettem a kötényemet, és odamentem a műhelyvezetőhöz.
– Oleszja, holnapra negyven adag süteményt készítünk a kávézónak – mondta Alevtyina Boriszovna anélkül, hogy felnézett volna a papírokból. – Menj. De tudd, hogy ha még egyszer műszak közben kell elszaladnod, ebben a hónapban nem kapsz prémiumot. Olyan emberre van szükségem, akire számíthatok.
Timosa az iskola előcsarnokában ült egy padon a biztonsági őr mellett. A kabátját rossz gombokkal gombolta be.
Amikor meglátott, felpattant.
– Anya, a nagyi beteg?
Nem azt kérdezte, miért késtem.
Nem azt kérdezte, miért jöttem ilyen gyorsan.
Az első gondolata az volt, hogy a nagymamájával történt valami.
A buszon felhívtam Rimma Arkagyevnát. Nem vette fel.
Felhívtam az apósomat.
– Hát, szerintem semmi baja – felelte álmosan, meglepetten. – Reggel még boltba is ment. Miért kérdezed?
Estére a vérnyomása állítólag rendeződött.
Pontosan tíz órára.
– Tíz óráig a tiéd. Tíz után az enyém. Mi olyan nehéz ezen megérteni?
Az anyósom a mosogató fölött mondta ezt, miközben egy vizes tányért nyújtott felém.
Vasárnap volt, Sztanyiszlav Iljics hatvanhetedik születésnapja. Aznapra szabadságot vett ki a parkolóban. Szerényen ünnepeltünk: sült csirkével, krumplival, az én mézes tortámmal. Timosa egy teherautót ábrázoló képeslapot adott a nagypapájának.
A férfiak átmentek a szobába futballt nézni, mi pedig ketten maradtunk a konyhában a mosatlan edények fölött.
– Vagyis szándékosan hívja őt tízkor – mondtam.
A tányért továbbra is a kezemben tartottam, de nem töröltem szárazra.
– Akkor telefonálok, amikor nekem megfelel. És tudom, hogy te hajnali négy negyvenkor kelsz. Gleb mesélte. Harminc évig vártam Sztaszra, amíg éjszakai műszakban dolgozott. Négy órákat aludtam, dolgoztam, neveltem a fiamat. Mégsem estem össze. Tudtad, kihez mész feleségül.
Aztán elzárta a csapot, és rám nézett.
– Gleb gyerekkora óta minden este lefekvés előtt beszélgetett velem. Ez a miénk.
– Tíz éve házasok vagyunk, Rimma Arkagyevna.
– Lehettek húsz éve is. Ha nem tetszik, vegyél füldugót.
– Füldugóval nem hallom meg az ébresztőórát.
– Akkor kelj fel nélküle. Én is úgy keltem.
Az ajtóban Gleb állt.
Nem tudom, mióta hallgatózott.
Felvette az asztalról a mézes torta maradékát, rám nézett, aztán az anyjára. Kinyitotta a száját, de nem szólt semmit.
Végül csak ennyit kérdezett:
– Anya, tegyek fel vizet a teához?
Azzal visszament a szobába a tortával.
Én pedig elmostam az edényeket.
Minden tányért gondosan szárazra töröltem, és egyenes sorban tettem a csepegtetőbe, pontosan úgy, ahogyan a pékségben a tepsiket szoktam egymás mellé rakni.
Az előszobában az apósom Timosa cipőjét húzta fel. Le akartak menni az udvarra rollerezni.
Sztanyiszlav Iljics rám emelte a tekintetét, és olyan halkan szólalt meg, hogy alig hallottam.
– Nekem is tízkor telefonált a műszak alatt. Mind a harminc éven át. A művezető rendszeresen leszidta miatta.
Megkötötte Timosa cipőfűzőjét, megveregette a hátát, és elment, anélkül hogy megvárta volna a válaszomat.
Azon az estén sokáig nem tudtam elaludni.
Nem a telefon miatt.
Hanem mert először értettem meg igazán, hogy ebben a családban mindenki várt valakire, mindenki áldozatot hozott, és valahogy mégis mindig annak kellett hallgatnia, aki a legcsendesebben szenvedett.
\*
Hétfőn az anyósom a szokásos időben, tízkor telefonált.
Tizenegy óra negyvenkor pedig újra hívott, mert elfelejtette elmondani, hogy Timosa másnap vegyen fel sálat, mert szelet jósoltak.
Éjjel kettő előtt nem sokkal aludtam el.
Az ébresztőórát azon az estén nem húztam fel.
Egyszerűen elfelejtettem, pedig amióta a nagymamám nekem adta, minden este ugyanazzal a mozdulattal húztam fel.
Magamtól ébredtem fel.
Azonnal tudtam, hogy baj van.
Hat óra öt perc.
Húsz perc múlva már a pékségben kellett volna lennem.
Végül hat óra húsz perckor rontottam be a műhelybe. A kávézó negyven adag süteménye egy teljes órás késéssel készült el. A kávézó felhívta Alevtyina Boriszovnát, ő pedig behívatott az irodájába.
– Írj magyarázatot – mondta, és elém csúsztatott egy papírlapot. – Hivatalos figyelmeztetést kapsz. Oleszja, tizenkét éve ismerlek. Mi történik veled?
Leültem, és leírtam egyetlen szót:
„Elaludtam.”
Gondolkodtam, de nem írtam hozzá semmit.
Mégsem írhatom bele egy hivatalos magyarázatba, hogy az anyósom esténként nem hagy aludni.
Aznap éjjel a konyhában ültem a telefonommal.
Gleb aludt. Timosa aludt.
Megnyitottam az anyósommal folytatott beszélgetést, és bepötyögtem:
„Hívjon, amikor akar. Veszek füldugót és egy második ébresztőórát.”
Tíz percig néztem a mondatot.
Talán tényleg én vagyok igazságtalan.
Talán egy hatvannégy éves, magányos asszonynak nagyobb szüksége van arra, hogy beszéljen a fiával, mint nekem arra, hogy kipihenjem magam.
Talán Timosa számára fontosabb a nagymamája, mint nekem az a négy óra alvás.
Hiszen megtanulhatnék ébresztőóra nélkül is felkelni.
Biztosan megtanulhatnék.
Az ujjam már a küldés gombon pihent.
Aztán eszembe jutott a mosogató fölötti nyugodt hangja.
„Tíz után az enyém.”
És az a másik mondata, amelyet azon a szombaton, a mézes torta fölött szinte mellékesen mondott:
„Tízkor én alszom. Éjszaka nem tudok aludni, reggel alszom.”
Kitöröltem az üzenetet.
Másnap a munkahelyi szünetben megkérdeztem Majját, szerinte mikor illik felhívni egy idős embert.
– Attól függ, kiről van szó – felelte. – Az én anyám például hatkor már talpon van.
– És ha valaki tízig alszik?
Majja átnézett a műanyag pohara fölött, és sokáig hallgatott.
– Olesz. Mit tervezel?
Nem válaszoltam.
Este felhúztam a zöld ébresztőórát hajnali négy negyvenre.
A telefonomon pedig beállítottam egy másik emlékeztetőt is: minden nap reggel hét órára.
– Halló! Ki az? Mi történt? Baj van?
Az anyósom hangja rekedt volt az álomtól és rémült. Egy pillanatra szégyellni kezdtem magam.
Pontosan hét óra volt.
A pékség hátsó bejáratánál álltam, kötényben, kezemben egy csésze teával. Mögöttem zúgtak a sütők, a levegőben friss kenyér illata keveredett a forró fém szagával.
– Jó reggelt, Rimma Arkagyevna. Semmi baj nincs. Csak meg akartam kérdezni, hogy aludt.
– Megőrültél?
– Miért? Hétkor van a szünetem, ilyenkor ráérek. Reggelizett már? Gleb aggódik, hogy egyedül van, és nem eszik rendesen. Azt mondták, szeles idő lesz. Elővette már a sálját?
A harmadik percben letette.
Én megittam a teámat, aztán visszamentem a tésztához.
Másnap nem vette fel.
Hagytam neki egy hangüzenetet.
„Oleszja vagyok. Semmi sürgős. Holnap reggel hétkor újra hívom.”
A harmadik napon felvette, és szó nélkül hallgatott.
Én pedig meséltem neki, mennyibe kerül most a tojás, hogyan tanulta meg Timosa az őszi verset, és hogy a pékségben megint megemelték a vaj árát.
Tizenkét percig beszéltem.
Mértem az időt.
Este Gleb elém tette a telefonját, mintha valamilyen bűncselekmény bizonyítéka lenne.
– Anyám azt mondja, reggelente felébreszted. Minden egyes nap. Felfogod, hogy hatvannégy éves?
– Azt is felfogom, hogy este tízkor ő ébreszt fel engem. És érdekes módon az ő vérnyomása tízre mindig helyrejön.
– Oleszja, ez kegyetlenség.
– Ez egy telefonhívás. Az anyósomnak. Abban az időpontban, amely nekem megfelel. Pontosan úgy, ahogyan ő telefonál neked. Csakhogy én tizenkét percig beszélek vele, nem negyvenig, és nem kihangosítva.
Sokáig nézett rám.
Úgy, mintha idegenné váltam volna a szemében.
Aztán kiment az erkélyre dohányozni, pedig tavasszal még megesküdött, hogy végleg leszokik.
Az ötödik napon reggel hétkor már nem vette fel a telefont.
Helyette az üzemi udvar kapujánál állt.
Kabát volt rajta, de rosszul gombolta be. Nem volt rajta sapka, a vállán egy táska lógott.
Majja kikukucskált a műhely ajtaján, meglátta, és mozdulatlanul megállt a küszöbön.
– Mit művelsz? – kérdezte az anyósom köszönés helyett.
– Ugyanazt, amit maga, Rimma Arkagyevna. Csak reggel.
– Én a fiamat hívom! A saját, vér szerinti fiamat!
– Én pedig az anyósomat.
Megremegett a szája széle. A tekintetét a mögöttem álló tepsitartóra szegezte.
– Én éjjel egyig nem tudok elaludni – mondta halkabban. – Amikor Sztasz elmegy, csak ülök. A reggel az egyetlen idő, amikor rendesen alhatok.
– Nekem pedig a reggel a munkaidőm. Az esti telefonhívások miatt hivatalos figyelmeztetést kaptam. Tizenkét éven át egyetlenegyet sem.
Hallgatott.
Mögöttem Majja is csendben maradt. Csak annyit hallottam, ahogy óvatosan a helyére tesz egy tepsit.
– Rendben – mondta végül az anyósom. – Tízkor többé nem hívom. Elégedett vagy?
– Hívja nyolckor. Ezt kértem magától az első perctől fogva.
– Akkor egyáltalán nem fogom hívni! És Timosáért sem megyek többé! Ha ennyire útban vagyok mindenkinek, keressetek neki másik nagymamát!
Megfordult, és elindult a megálló felé.
Nem nézett vissza.
Én sem szóltam utána.
Mert abban a pillanatban már nem tudtam, mit kellene mondanom.
Azt, hogy maradjon?
Azt, hogy sajnálom?
Vagy azt, hogy nekem is fáj, hogy ide jutottunk?
Csak álltam a pékség kapujában, lisztes kézzel, és néztem, ahogy egyre távolodik.
\*
Mostanában este tízkor csend van a lakásunkban.
Gleb maga hívja fel az anyját nyolckor, hazafelé menet, az autóból.
Két percig beszélnek.
Néha még annyi ideig sem.
Egyszer véletlenül meghallottam, ahogy azt mondja a telefonba:
– Anya, hát mesélj már valamit!
Aztán sokáig várt.
Végül csak annyit mondott:
– Jó, akkor majd beszélünk.
És letette.
Velem erről nem beszél.
Mostanában egyébként is alig beszél velem.
Timosa délutáni napközibe jár.
Havonta négyezer-kétszáz rubelt fizetünk érte. Káposztás levest kap, amit nem szeret, és olyan nevelőnő vigyáz rá, aki rendszeresen összekeveri egy másik Timofejjel.
Az első héten sírt az iskola ajtajában.
Aztán abbahagyta.
És kérdezni kezdett.
– Anya, a nagyi azt mondta, te reggelente felébresztetted. Igaz?
– Igaz.
– Miért?
Sokáig kerestem a szavakat.
Azt akartam mondani, hogy azért, mert elfáradtam. Mert nem bírtam tovább. Mert a munkám, a családom és a saját egészségem között őrlődtem, miközben úgy éreztem, senki sem hallja meg, hogy segítségre van szükségem.
De Timosa még csak másodikos volt.
Így végül csak ennyit mondtam:
– Azt akartam, hogy megértse, milyen érzés ez.
– És megértette?
– Nem tudom, kicsim.
November végén Sztanyiszlav Iljics utolért a házunk előtt.
Megállt mellettem, köhintett egyet a markába, és sokáig nem szólt semmit.
– Újévkor felmondok a parkolóban – mondta végül. – A fogaimra majd összeszedem valahogy a pénzt másképp. Legyen már legalább valaki ebben a családban, aki esténként otthon van.
Aztán elköszöntés nélkül elindult a megálló felé.
Nem tudtam, mit mondjak neki sem.
A zöld, két csengős ébresztőóra még mindig ott áll az éjjeliszekrényemen.
Minden este tízkor felhúzom, ahogyan régen.
Csak most tízkor már nem csörren meg semmilyen telefon, és én valamiért mégis minden este ránézek a kijelzőre.
Az anyósomat többé nem ébresztem fel.
De ő sem hív többé.
Sem tízkor, sem nyolckor, sem délben.
Még akkor sem, ha Timosa másnapra elfelejtené a sálját.
És néha, amikor reggel a pékségben a forró sütő előtt állok, és hallom a tésztát sercegni a tepsin, eszembe jut, hogy talán mindketten ugyanazt akartuk: hogy valaki végre vegye észre, mennyire elfáradtunk.
Csak mire ezt megértettük, már egyikünknek sem maradt ereje megtenni az első lépést.
És azóta is minden este tízkor felhúzom a zöld ébresztőórát, mert a csendet már megszoktam, de azt még nem, hogy a fiam nagymamájának hangja többé soha nem tölti be a konyhánkat.
