— Egyetlen fillért sem kaptok tőlem többé! Nem vagyok a cselédetek!
— Te érzéketlen szörnyeteg, Marina!
Zinaida Petrovna még a kabátját sem vette le az előszobában. Reggel kilenckor rontott be a lakásba, sáros csizmájával összekoszolva a padlót. Korallszínű gyöngysora úgy ugrált a mellkasán, mintha minden egyes lépésével újabb sértést akarna a menye fejéhez vágni.
— Az embernek széthullik a mája, te meg a nyomorult pénzedet sajnálod tőle! Hát miféle szíved van neked?!
Marina a vállával megtámasztotta az erkélyajtót. A régi, kiszáradt fa keret résein át jeges levegő szivárgott a konyhába. A megsárgult függöny idegesen remegett a huzatban.
— Semmit sem sajnálok — felelte nyugodtan, miközben feltette a tűzhelyre a nehéz kis lábast.
Ujjait végighúzta az orrnyergén, mintha így elhessegethetné a reggeli fáradtságot.
— A múlt hónapban az utolsó megtakarításunkat is odaadtuk. Zsanna azt mondta, teljes körű kivizsgálásra fekszik be.
— A kivizsgálás semmit sem mutatott ki! — visította az anyósa.
A kesztyűjét olyan erővel hajította a cipősszekrényre, hogy az egyik darab a földre esett.
— Mit vársz azoktól a vidéki kontároktól? Ott még egy rendes diagnózist sem tudnak felállítani! Zsannának különleges kezelés kell. Bejuttattuk egy városon kívüli magánklinikára. Egy fővárosi professzor vizsgálja! Egyetlen nap ott annyiba kerül, hogy jobb ki sem mondani!
A hálószobából előcsoszogott Kolja. Megvakarva a kopaszodó feje búbját, bűntudatos pillantást vetett az anyjára.
— Anya, miért kell már megint ordítani? Még csak most kezdődött a szabadnapunk.
— Szabadnap?! — Zinaida Petrovna úgy kapott levegő után, mintha fia most jelentette volna be, hogy kitagadja a családot. — A testvéred haldoklik, te meg a párnádat félted!
Nehézkesen leült a fal melletti konyhaszékre, és megigazította a dauerolt haját. Kerek arca vörös foltokban játszott.
— Kolja, te vagy a férfi ebben a házban, vagy csak dísznek tartunk? Parancsolj rá a feleségedre! Zsannának nem elég a pénz az injekciókúrára. Ha most abbahagyja, vége a lánynak!
— Marina, utalj már a számláról — motyogta a férje, miközben makacsul a padlót bámulta. — Miért kell ebből ekkora ügyet csinálni? Ott van a pénz.
— Ott van — ismételte Marina, és felé fordult.
Kezében egy száraz konyharuhát szorongatott, olyan erősen, hogy az ujjai elfehéredtek.
— Az új műanyag ablakokra félretett pénz. Tudod, azokra, amelyek mellett egész télen úgy süvít a szél, mintha egy nyitott mezőn aludnánk.
Közelebb lépett az asztalhoz.
— És Danyának a jogosítványára. Már augusztus óta gyűjt rá. A fiú kitűnően tanul a technikumban, emelt ösztöndíjat kap. Miért kellene neki továbbra is a zsúfolt villamoson utaznia, miközben mások helyett mi fizetjük a luxuskezeléseket?
— Az ablakok ráérnek! — vágott közbe az anyósa. — Tömjétek be a réseket szivaccsal, nem vagy te grófnő! Danya meg gyalogolhat, attól még nem esik le a koronája. Fiatal, egészséges fiú, legalább lefogy egy kicsit! Isten előtt felelsz majd azért, amit ezzel a beteg lánnyal teszel!
Marina hallgatott. A halántékában tompa fájdalom kezdett lüktetni. Pontosan ismerte ezt a hangot, ezt a nyomást, ezt az örökös bűntudatkeltést.
Tizenöt éve dolgozott vezető gyógyszerészként egy patikahálózatnál. Két nap munka, két nap pihenő, és ha valaki megbetegedett, Marina vállalta az éjszakai műszakokat is. Minden egyes megkeresett rubel mögött sajgó hát, visszeres láb és végigállt, végtelennek tűnő órák álltak.
Zsanna viszont úgy röpködött az életen át, mint egy színes pillangó. Harmincöt éves volt, se családja, se rendes munkaviszonya. Egyetlen munkahelyen sem maradt három hónapnál tovább, mert mindenütt irigy embereket, ostoba főnököket és ellenségeket látott maga körül.
Két évvel korábban kezdődött a „súlyos betegsége”.
Először a dereka fájt. Marina kifizette a magáncsontkovácsot. Aztán hirtelen a gyomra mondta fel a szolgálatot. Marina a megtakarításaiból gyógyüdülést finanszírozott, ásványvizes kúrával. Utána jöttek az érrendszeri krízisek, a rejtélyes májproblémák és a különféle vitaminhiányok, amelyeknek soha nem akart vége szakadni.
A forgatókönyv mindig ugyanaz volt.
Zinaida Petrovna megjelent a küszöbön, gyászos arccal, egyik kezét a mellkasára szorítva. Kolja lesütötte a szemét, és halkan csak ennyit mondott:
„Marina, segítsünk már neki. Hiszen a testvérem.”
Marina pedig fizetett.
Lemondott a téli csizmáról, Danya új ruháiról, a csöpögő csap megjavításáról. Mindig azt hitte, ez az utolsó alkalom. Mindig azt remélte, hogy ha most segít, végre békén hagyják őket.
— Na, tessék! — Zinaida Petrovna hirtelen egy széles, újságpapírba csavart üveget csapott a viaszosvászon terítőre. — Reggel hat óta főzöm a csirkét. Magam már nem tudom elvinni, a vérnyomásom kétszáz fölött van. Fogd a csomagot, Marina, és indulj az állomásra! Vidd el a betegnek a húslevest! A borítékot se felejtsd el!
Marina lassan felemelte a tekintetét.
— Milyen borítékot?
— Hát a pénzt! Egy heti ellátást előre kérnek a klinikán. Megígértem az igazgató főorvosnak, hogy ebédig odaérsz, és egyetlen kopejka sem fog hiányozni!
Kolja benyúlt a melegítőnadrágja zsebébe, és előhúzta a bankkártyáját.
— Vegyél fel pénzt az élelmiszerbolt melletti automatából, Marina. Pont elég van rajta. Menj már el, kérlek. Minek idegesíteni mindenkit?
Marina a férjére nézett.
A férfi görnyedten állt előtte, gyűrött arccal, kialvatlanul. Csak azt akarta, hogy az anyja ne kiabáljon. Hogy mindenki hagyja békén. És ezért hajlandó volt más pénzét, más idejét, más türelmét feláldozni.
Marina mellkasában egy pillanatra különös üresség támadt. Ujjai megremegtek, ezért a konyhapult szélére támaszkodott, és lassan kifújta a levegőt.
— Rendben — mondta végül. — Magam viszem el.
— Na, látod! Így kellett volna kezdened! — Zinaida Petrovna arca rögtön felderült. — Csak ne zaklasd Zsannát a kérdéseiddel. Most minden idegeskedés végzetes lehet neki.
A városon kívüli gyógykomplexumhoz nem volt egyszerű eljutni. Marina először villamosra szállt, majd a végállomáson átszállt egy füstös, zsúfolt helyközi buszra, amely kátyúkon rázkódva vágott át a fenyvesen.
Az égből apró, szúrós jégszemcsék hullottak. Marina elgémberedett ujjaival szorította a bevásárlótáska füleit. A húsleveses üveg már kihűlt, és egyre jobban húzta a vállát.
Lepusztult kerítésre, kopott falakra és fertőtlenítőszagra számított.
Ehelyett a busz egy hatalmas, fekete kovácsoltvas kapunál állt meg. A kaput aranyszínű díszítések ékesítették, mögötte évszázados fenyők magasodtak. A gondosan letakarított utak mentén drága, sötétített ablakú autók sorakoztak.
A portás lustán végigfuttatta az ujját a vendégek listáján.
— Négyes házikó. Egyenesen a szökőkútig, aztán balra.
Marina elindult a térköves úton. A hideg levegőben grillezett hús, füstölgő fa és édes női parfüm illata keveredett. Ez a hely a legkevésbé sem hasonlított egy súlyos betegek számára fenntartott klinikára.
A sötét fagerendákból épült negyedik ház mellett szabadtéri grill füstölgött. Marina fellépett a teraszra. Már éppen kopogni készült az üvegajtón, amikor a ház másik oldaláról, a fűtött medence felől hangos női nevetés harsant.
Zsanna hangját ezer közül is felismerte volna.
— Mondom neked, a sógornőm még csak nem is mert ellenkezni!
Marina megtorpant. Hátralépett, majd a ház sarkánál a vadkomló száraz indáival benőtt fa rács mögé húzódott.
A gőzölgő, türkizkék medence mellett puha nyugágyak sorakoztak. Az egyikben Zsanna heverészett, meztelen lábát keresztbe vetve a másikon.
Semmi infúzió. Semmi kórházi sápadtság. Semmi nyoma a halálos betegségnek.
Bronzbarna bőr, üde pír, gondosan beszárított gesztenyebarna haj. Zsanna smaragdzöld selyemköntöst viselt egy kivágott fürdőruha fölött. Lábujjain friss, cseresznyepiros körömlakk csillogott. Kezében vastag kristálypoharat tartott, benne jégkockák, mentalevelek és piros bogyók úsztak.
Mellette a legjobb barátnője, Alina nyújtózkodott egy puha fürdőlepedőbe burkolózva.
— Zsannácska, te aztán nem vagy semmi! — mondta lustán. — De mi van, ha anyád elszólja magát?
— Anyám?! — Zsanna ismét felnevetett. — Hiszen az egész cirkuszt ő találta ki! Elég neki annyit mondani, hogy a drága kislánya rosszul ébredt, és máris az utolsó szőrszálat is kitépi Koljából. Látnod kellett volna, ahogy előadta a haldokló szegény lányt! „A mája felmondja a szolgálatot, fővárosi klinika, világhírű professzor!”
— És Marina szépen kinyitotta a pénztárcáját?
— Ugyan, hová menne ez a tyúk? — Zsanna belekortyolt az italába. — Egész nap a patikában ül, gyógyszeres dobozokat pakolgat. Se esze, se ízlése. Neki úgyis csak arra jó a pénz, hogy kuporgassa. A kis nyápic fiának meg jogosítvány kell? Majd megtanul gyalogolni, attól nem lesz baja!
Aztán elégedetten végigsimított a köntösén.
— Nekem viszont komplex nyirokmasszázst és sós fürdőket írtak elő. Csodát tesznek az emberrel!
Alina felkacagott.
— És a házikó fennmaradó részét miből fizetitek?
— Kolja ma hozza a pénzt — felelte Zsanna önelégült mosollyal. — Anyám reggel ment, hogy még egyszer megszorongassa őket. Nekem pont elég lesz a maradék egy utazásra a tengerpartra, a szezon végén. A pálmafás szállodát már le is foglaltam. Ennyi idegeskedés után igazán rám fér egy kis pihenés!
Alina a szája elé kapta a kezét, hogy elfojtsa a nevetését.
— Miféle idegeskedésről beszélsz? Két éve egy ujjal sem nyúltál semmihez!
— Betegnek lenni is művészet, drágám! Szerinted könnyű észben tartani, hogy éppen melyik oldalam fájt? Balra vagy jobbra? Anyám állandóan összekeveri a részleteket, nekem meg útközben kell kijavítanom!
Mindketten újra hangos nevetésben törtek ki.
Marina mozdulatlanul állt a rács mögött. Ujjai elgémberedtek a táska fülén.
Nem érzett dühöt. Nem érzett sértettséget sem. Csak ólomsúlyú fáradtságot az elmúlt évek minden megaláztatása miatt.
Aztán valami megváltozott benne.
A fáradtság helyét lassan átvette a hideg, megbonthatatlan elszántság.
Elővette a telefonját.
Ujjai nyugodtan mozogtak. A fa rács résein keresztül a medence felé irányította a kamerát.
Katt.
Zsanna hátravetette a fejét, és poharát a barátnője felé emelte.
Katt.
Közelebbi kép a sima, ápolt vállakról, a gyümölcsöstálról és az üvegasztalon heverő éttermi számláról.
Marina még egy pillanatig nézte a jelenetet, aztán gondosan letette a csirkés húslevest az eljegesedett teraszlépcsőre.
A halálos betegnek.
Megfordult, és elindult a kapu felé.
A visszaút több mint két órán át tartott. A buszon Marina lehunyt szemmel ült, és a régi motor egyenletes zúgását hallgatta.
Egyetlen csepp sajnálat sem maradt benne.
Nem volt kit sajnálnia.
Délután öt óra körül ért haza.
A konyhában az anyósa már otthonosan rendezkedett. Sajtot szeletelt, kenyeret rakott a tányérokra, és lelkesen magyarázott Koljának, aki szomorúan piszkálta a kihűlt rántottát.
— Na végre, hogy előkerültél! — fogadta Marina érkezését Zinaida Petrovna. — Mit csavarogtál ennyi ideig? Odaadtad a pénzt? Hogy van Zsannácskám? Biztos sír a gyengeségtől!
Kolja is felnézett.
— Marina, minden rendben? Miért nem telefonáltál?
Marina nyugodtan levette a csizmáját, felakasztotta a kabátját, majd belépett a konyhába.
Kihúzta az üres széket, és leült egyenesen az anyósával szemben.
— Minden a legnagyobb rendben — mondta. — A maga lánya ragyogó egészségnek örvend.
— Hála a jó Istennek! — Zinaida Petrovna színpadiasan az ég felé emelte a szemét, és a korallszínű gyöngysorára szorította a kezét. — Tudtam én, hogy az injekciók segíteni fognak! Éreztem a szívemben, hogy az a professzor aranykezű!
— Különösen az epres koktél tett jót neki — jegyezte meg Marina.
A konyhára néma csend telepedett. Csak az ablak alatti radiátor kattant egyet.
Kolja összevonta a szemöldökét.
— Miféle koktél? Marina, megőrültél? Hiszen szigorú diétán van!
— És a wellnessrészleg pakolásai is csodásan felfrissítették — folytatta Marina. — Gyönyörűen lebarnult a válla. Fénylik a haja. A barátnőjével úgy vihogtak, hogy az egész fenyves visszhangzott tőlük.
Zinaida Petrovna arcából kifutott a vér, majd a bőre pillanatok alatt bíborvörösre váltott.
— Te… te mit beszélsz, te átkozott?! Hová mentél egyáltalán?!
— A négyes házikóhoz. Meglátogattam a haldokló kislányát.
Marina elővette a telefonját, feloldotta a képernyőt, és letette a férje elé.
— Nézd csak meg, Kolja. Gyönyörködj a testvéredben!
Kolja a képernyőre meredt. Egyszer pislogott, aztán még egyszer. Végül egész testével az asztal fölé hajolt.
A fényképen Zsanna mélyen kivágott fürdőruhában, vidáman hunyorogva élvezte a téli napsütést a meleg víz partján. Egészséges, ápolt nő volt, akinek az életben soha nem kellett igazán megküzdenie semmiért.
— Ez… ez meg mi? — préselte ki magából Kolja. — Anya, honnan van ez a kép?
Zinaida Petrovna az asztalhoz vetődött, és megpróbálta kikapni a telefont Marina kezéből. Marina azonban a készülékre tette a tenyerét, és maga felé húzta.
— Hamisítvány! — sikította az anyósa. — Olcsó montázs! Te irigy, rosszindulatú nőszemély! A kislányomnak jobban lett a friss levegőtől, az orvos maga mondta, hogy menjen ki a teraszra! A bogyós ital pedig a vérképzését segíti!
— És a tengerparti utazás is a vérképzésére való? — kérdezte Marina, miközben felállt.
Nem emelte fel a hangját. Mégis olyan erő volt a szavaiban, hogy Kolja ösztönösen behúzta a nyakát.
— A főszezont követő utazását már le is foglalta, Zinaida Petrovna. Abból a pénzből, amelyet ma kellett volna levennem az automatából. Abból, amit két éven át gyűjtöttünk, miközben a saját fiunktól mindent megtagadtunk.
— Hogy merészelsz így beszélni?! — csattant fel az anyósa, és nyálcseppek röpködtek a szája körül. — Egy család vagyunk! Zsanna fiatal, neki még jövőt kell építenie! Na és ha egy kicsit szépített a diagnózison? Másképp hogyan lehetne pénzt kihúzni belőletek, fukarokból?! A patikádban milliók fordulnak meg! Nem halsz bele, ha néha adsz is valamit!
— Anya, fogd be — szólalt meg Kolja váratlanul, mély, rekedt hangon.
Zinaida Petrovna úgy fordult felé, mintha fia arcul ütötte volna.
— Mit mondtál?! Hogy merészelsz így beszélni az anyáddal?! A feleséged mögé bújsz?! Kész vagy elárulni a saját véredet néhány nyomorult papírdarabért?! Ha nem én lettem volna, még most is albérletről albérletre vándorolnátok!
Marina odalépett a konyhaajtóhoz, és megállt a küszöbön.
— A pénz érintetlenül a számlán van. Egyetlen fillért sem utaltam el.
Az anyósa elhallgatott. A szeme elkerekedett.
— Hogy… hogyhogy nem utaltad el? Hiszen a foglalás! Zsannát még ma este kidobják, ha nem fizeti ki a fennmaradó összeget!
— Akkor kidobják — felelte Marina. — Összeszedi a holmiját, és kisétál a villamosmegállóig. Egy kis séta még a májának is jót tesz.
— Kolja! — visította Zinaida Petrovna. — Ne ülj ott, mint egy tuskó! Utalj a fizetésedből! Vegyél fel gyorshitelt!
Kolja mozdulatlanul ült, és az üres tányérját bámulta. A keze ernyedten lógott az ölében.
— Elfogyott a hitelkeretem, anya. Ezt te is pontosan tudod. A múltkor a te kérésedre a hitelkártyámról fizettük Zsanna injekciókúráját. A banknak még mindig tartozom.
— Egyetlen fillért sem kaptok tőlem többé! — jelentette ki Marina. — Nem injekciókra, nem wellnesskezelésekre, és nem pálmafás nyaralásokra. Ennek most és mindörökre vége!
— Bíróságra viszlek! — remegett a dühtől az anyósa. — Elmondom az egész rokonságnak, milyen szörnyeteg vagy! Hogy a hóra dobtad ki a beteg sógornődet! Mindenki megvet majd!
Marina vállat vont.
— Meséljen, akinek akar. Én viszont most rögtön elküldöm ezeket a fényképeket a családi csoportba. Ljuba néninek külön is továbbítom, meg Szemjon bácsinak. Hadd lássák, hogyan pihen a mi drága betegünk! Tavaly nyáron ők is odaadták a nyugdíjuk egy részét a sürgős műtétre.
Zinaida Petrovna úgy kapott levegő után, mintha hirtelen víz alá nyomták volna. A szája kinyílt, de hang nem jött ki rajta.
Egyetlen pillanat alatt összeomlott az egész gondosan felépített színjáték. Ott állt Marina előtt egy hazugságon kapott, kétségbeesett asszony, aki már nem tudta, mivel fenyegetőzzön.
— Fulladjatok meg a pénzetekkel együtt! — sziszegte végül.
Kiviharzott az előszobába, lerántotta a kabátját a fogasról, és kapkodva belebújt a csizmájába. A bejárati ajtó olyan erővel csapódott be mögötte, hogy beleremegett a fal.
Kolja mozdulatlanul ült. Szürke arccal görnyedt az asztal fölé.
— Marina… bocsáss meg — szólalt meg kisvártatva. — Én tényleg nem tudtam semmiről. Azt hittem, anya igazat mond.
Marina odalépett az erkélyajtóhoz, és tenyerét a régi fa keret réséhez nyomta. A hideg levegő végigsimított a bőrén, de most már nem érezte magát tehetetlennek.
— Hétfőn jön a szerelő — mondta anélkül, hogy megfordult volna. — Háromrétegű üvegezésű ablakokat szereltetünk be. Kedden Danya megkezdi az autósiskolát. A te fizetésed pedig az utolsó rubelig a hitelkártyád tartozásának rendezésére megy. Nem lesz több esti tivornya, és új horgászbot sem. Világos?
Kolja sietve bólintott.
Az emberek nem változnak meg egyetlen délután alatt. Marina ezt pontosan tudta. A férjéből sem lett hirtelen bátor családfő. Egyszerűen megijedt attól, hogy elveszítheti a megszokott életét, a meleg ételt, a kivasalt ingeket és a kényelmet, amelyet Marina biztosított neki.
De Marina többé nem engedte, hogy bárki más rendelkezzen az életével és a pénzével.
Három hónap telt el.
Február végére az erkélyen már hófehér ablakkeretek sorakoztak, széles, tiszta párkányokkal. A lakásban olyan meleg lett, hogy a konyhaablakot időnként résnyire kellett nyitni.
Danya első próbálkozásra sikeresen letette a vezetési vizsgát. Büszkén forgatta az ujján a kulcsot, és megígérte az anyjának, hogy május elseje körül elviszi a Volga partjára.
Zinaida Petrovna azóta egyszer sem tette be a lábát hozzájuk.
A távolabbi rokonoktól Marina azért hallott híreket. Az anyósa továbbra is minden padon és minden szomszédnak a kegyetlen gyógyszerésznőt szidta, aki szerinte tönkretette az ártatlan lánya egészségét.
Zsanna azonban egyáltalán nem készült meghalni.
Hamarosan új pénzforrást talált magának: egy magányos, Engelsz városában élő unokatestvérét, egy nyugdíjas katonatisztet. Most neki telefonálgatott videóhívásokon keresztül, rettenetes migrénre panaszkodott, és egy drága japán masszírozóra kért tőle tekintélyes összeget.
Az idős férfi sóhajtozott, sajnálta a szegény rokont, és engedelmesen utalt a megtakarításaiból.
Az emberi természet nem változik meg attól, hogy egyszer rajtakapják a hazugságon. Aki hozzászokott ahhoz, hogy másokból éljen, az rendszerint addig folytatja, amíg akad valaki, aki elhiszi a történeteit.
Marina viszont egy szombati napon befizetett egy hétre egy csendes, Kostroma környéki szanatóriumba. Egy egyszerű, fenyvesek között megbúvó épületbe, ahol nem ígértek csodát, és senki sem követelt tőle pénzt.
A saját, becsületes munkájával megkeresett pénzből fizette ki az utazást.
Kolja némán berakta a bőröndjét a taxi csomagtartójába. Most még csak arra sem mert célozni, hogy vele tartana.
Marina becsukta az autó ajtaját, és mosolyogva köszöntötte a sofőrt.
Az út előttük állt, a fenyvesek fölött pedig lassan világosodni kezdett az ég.
És Marina hosszú évek után először nem azért indult el, hogy valaki mást megmentsen, hanem azért, hogy végre a saját életét élje.
