– Kolja, Zsannának azonnal pénzre van szüksége!
A konyhaasztalon heverő, öreg okostelefon hangszórója úgy recsegett, mintha mindjárt felrobbanna a vonal túlsó végén tomboló asszony hangjától.
– A főbérlője éppen most akarja kirakni az utcára, minden holmijával együtt! Egy órán belül zárat cserél! Utald át neki az egész összeget, de azonnal!
Marina a konyhaasztal mellett állt, és sárgarépát hámozott a leveshez. A hámozó vékony, narancsszínű szalagokat választott le a zöldségről, száraz, egyenletes sercegéssel.
A keze alig észrevehetően remegett a tizenkét órás műszak után. Egész nap teherautó-sofőrök telefonjait fogadta, lerobbant járművek és késésben lévő szállítmányok miatt intézkedett, és mostanra úgy érezte, mintha valaki ólmot öntött volna a csontjaiba.
Mégsem panaszkodott. Nem volt szokása.
Vele szemben Kolja görnyedt egy kopott faülőkén. Repedt telefonképernyőjén idegesen csúszkált a hüvelykujja, miközben megpróbálta eltalálni a banki alkalmazás ikonjait. A csuklóján friss, sötét karcolás húzódott: alig egy órája ért haza a raktárból, ahol ipari szellőzőrendszert szerelt.
– Mindjárt küldöm, mama – motyogta. – Csak mondja meg Zsanna a főbérlőnek, hogy legalább egy elismervényt adjon. Nem akarom, hogy megint szóban ígérgessenek, aztán bottal üthessük a pénz nyomát.
– Ne oktass ki engem, fiam! – csattant fel a telefonból Tamara Petrovna. – Az egész lépcsőház erről beszél! Mindenki a kukucskálón leskelődik! Nyomd már meg azt a nyomorult gombot!
Kolja rábökött a zöld megerősítő gombra.
A képernyő néhány másodpercre elsötétült, aztán egy szürke ablak jelent meg rajta, ferdén áthúzott piros jellel.
„A bank elutasította a tranzakciót.”
Kolja újra megpróbálta.
Ugyanaz.
– Nem megy – mondta értetlenül, miközben megdörzsölte az orrnyergét. – Azt írja, hogy a számlatulajdonos letiltotta az átutalásokat. Biztos valami esti banki hiba.
Marina letette a hámozót a vágódeszkára.
Mély levegőt vett, majd lassan a férjéhez fordult.
– Nincs semmiféle hiba, Kolja. Én tiltottam le az átutalásokat a közös számlánkról.
A telefonban egy pillanatra olyan csend lett, mintha megszakadt volna a vonal.
Aztán Tamara Petrovna sikítása szinte szétrobbantotta a hangszórót.
– Mit csinált?! Kolja, kapcsold be a kihangosítót! Te teljesen megőrültél?! Mivé lettél, szerencsétlen papucs?! Hagyod, hogy ez a nő parancsolgasson neked?!
Kolja lassan letette a telefont az asztalon heverő konyharuhára.
– Marina, mégis mit művelsz? – kérdezte halkan, és felnézett a feleségére. – A húgom bőröndjei állítólag már a lépcsőházban vannak. Te most komolyan hagynád, hogy az utcára kerüljön a saját testvérem?
– Senki bőröndjei nem állnak a lépcsőházban, Kolja – felelte Marina keserűen.
A tenyerét az asztal szélére támasztotta.
– Múlt kedden is pontosan ugyanezt hallgattuk. Zsanna zokogott a telefonba, hogy tönkrement a laptopja, és sürgősen szüksége van egy újra, különben elveszíti a távmunkáját.
– De hát tényleg tönkrement! – vágta rá Kolja.
– Átutaltunk neki egy szép kis összeget a megtakarításainkból – folytatta Marina, anélkül hogy felemelte volna a hangját. – Csütörtökön pedig mit láttam az interneten? Zsanna fényképeket tett közzé egy bevásárlóközpontból. Drága francia kozmetikumokkal, több szatyorral. Mondd csak, Kolja, az új laptopot is a parfüméria árulta?
– Talán szüksége volt arra a kozmetikumra! – rikoltotta a telefonból Tamara Petrovna. – Állásinterjúkra jár! Egy nőnek adnia kell magára! Te meg sajnálod tőle az utolsó falat kenyeret is!
Marina lehunyta a szemét egy pillanatra.
– Egy hónapja Zsanna közüzemi tartozását fizettük ki. Állítólag már az áram kikapcsolásával fenyegették. Nyáron pedig egy idegen autó lökhárítójának javítását álltuk, amit a húgod a saját tragacsával horpasztott be. Emlékszel még ezekre, vagy már mindent elfelejtettél?
– Tapasztalatlan, hibázik, hát istenem! – üvöltötte az anyós. – Kolja, ne hallgass erre a kígyóra! Használd a saját fizetési kártyádat! Nyisd meg az alkalmazást, és utald át a pénzt!
Marina keserűen elmosolyodott.
– Kolja fizetési kártyáján már alig maradt valami. Az előlegig még egy teljes hetünk van. Kedden pedig automatikusan levonják a munkafurgonunk törlesztőrészletét. Mondd csak, Kolja, miből fizetjük ki? Zsanna újabb ígéretéből?
A férfi még jobban összehúzta magát az ülőkén. A padlót bámulta, mintha a kopott linóleumon találná meg a választ.
– Minek kell ezt anyám előtt így kiteregetni? – préselte ki magából. – Zsanna mégiscsak a családom. Ha talál rendes munkát, talpra áll, mindent visszafizet az utolsó fillérig.
– A családnak támogatnia kell egymást – vágta rá Marina.
A mosogatóhoz lépett, és hideg víz alá tartotta az ujjait.
– De amikor te hétvégeken és éjszakákon át a mennyezet alatt mászol a poros szellőzőcsövek között, a harmincegy éves húgod pedig egyik albérletből a másikba költözik, és minden hónapban újabb ürüggyel kéreget, az már nem szerencsétlenség. Az annak a megszokása, hogy mások dolgoznak meg helyette.
Tamara Petrovna úgy szívta be a levegőt, mintha mindjárt megfulladna a felháborodástól.
– Te szívtelen némber! Rátelepedtél a fiamra, és most még a saját anyjától is el akarod szakítani! Kolja, ha hagyod, hogy ez a nő így megalázzon minket, többé nem vagy a fiam!
A vonal hirtelen megszakadt.
Tamara Petrovna nyilván olyan erővel vágta le a telefont, hogy a készülék is beleremegett.
Marina visszafordult a vágódeszkához, és apró karikákra szeletelte a sárgarépát.
A keze hideg volt. A szíve nehéz, tompa dobbanásokkal verte a mellkasát.
Tizenegy éve voltak házasok. Az első években jól éltek együtt. Nem voltak gazdagok, de minden fillérnek megvolt a helye. Együtt tervezték a jövőt, együtt örültek a kisebb sikereknek, és ha nehézség adódott, vállvetve küzdöttek meg vele.
Aztán két évvel korábban Tamara Petrovna fiatalabb lánya, Zsanna csúfos veszekedés után elvált a férjétől.
Attól a naptól kezdve Zsanna életében egymást érték a katasztrófák.
Egyszer sürgősen magánügyvédre kellett pénz. Máskor egy mikrohitel visszafizetése vált élet-halál kérdésévé. Nyáron új gumiabroncsokra volt szüksége, mert a régiek állítólag bármelyik pillanatban szétdurranhattak.
Kolja ipari szellőzőrendszereket szerelt. Gyárak mennyezete alatt kúszott a forró, poros csövek között, és gyakran vállalt éjszakai műszakokat is.
Marina a teherautó-flotta diszpécsereként dolgozott, és egész nap azzal foglalkozott, hogy a sofőrök ne ragadjanak az országutakon lerobbant járművekkel vagy késésben lévő szállítmányokkal.
Mindketten keményen dolgoztak. Nem kerestek rosszul, mégis hónapról hónapra azt vették észre, hogy a pénzüknek nyoma vész.
Minden megtakarításuk, amit az addig jéghideg lodzsa szigetelésére és egy professzionális japán csőhajlító gép megvásárlására gyűjtöttek, Zsanna feneketlen pénznyelőjében tűnt el.
Kolja hónapok óta arról álmodott, hogy saját megrendeléseket vállalhat majd, és végre nem kell másoknak dolgoznia éhbérért, miközben tönkreteszi az egészségét.
Marina pedig abban reménykedett, hogy egyszer majd úgy ülhetnek le vacsorázni, hogy nem kell újabb telefonhívástól tartaniuk.
De minden alkalommal, amikor egy kicsit közelebb kerültek volna a céljaikhoz, megszólalt a telefon.
És kezdődött minden elölről.
A szombat nyomasztó, fojtogató feszültségben telt.
Kolja hajnalban elindult egy sürgős szerelési munkára egy régi raktárterminálhoz. Marina otthon maradt, és a konyhaasztalnál a diszpécseri műszakbeosztásokat ellenőrizte.
Dél körül megszólalt a telefonja.
A kijelzőn ez állt: „Anyósom”.
Marina néhány másodpercig mozdulatlanul nézte a feliratot, aztán felvette.
– Tessék, Tamara Petrovna.
A nő hangja most szokatlanul lágy volt. Szinte mézesmázos.
– Szervusz, drága Marinácskám! Figyelj, beszéljük meg ezt az egészet nyugodtan. Felnőtt emberek vagyunk, nők vagyunk mindketten. Nem kellene így összevesznünk.
– Tegnap én nem kiabáltam – válaszolta Marina tárgyilagosan.
– Jaj, ne szurkálódj már! Mindenki ideges volt. Zsannácska az éjszakát egy barátnőjénél töltötte, egy kihúzható kanapén. A főbérlő végül megsajnálta, és hétfőig adott neki haladékot. De a kauciót hétfőn mindenképpen ki kell fizetnie. Te is nő vagy, tudod, milyen nehéz egyedül boldogulni a világban. Oldd fel a tiltást, utalj át legalább valamennyit! Mire Kolja hazajön a munkából, én személyesen elszámolok vele.
Marina nem hagyta, hogy a szép szavak megtévesszék.
– Honnan lesz magának pénze visszafizetni, Tamara Petrovna? A nyugdíjából alig futja a szívgyógyszerekre meg a rezsire.
A mézesmázos hang egyetlen pillanat alatt eltűnt.
– Ne turkálj a pénztárcámban! Micsoda pimaszság! Te parancsolgatsz mindenkinek, miközben a fiam hátán kapaszkodsz feljebb! Még egy darab kenyeret is sajnálsz a saját sógornődtől!
– Zsanna harmincegy éves. Ideje lenne munkát vállalnia – mondta Marina. – A beszélgetést befejeztem.
És bontotta a hívást.
A telefont kijelzővel lefelé tette az asztalra.
Tudta, hogy Tamara Petrovna nem fog ennyivel megelégedni. A fia pénzéhez való hozzáférést nem fogja csak úgy feladni.
A következő összecsapás vasárnap, délután három óra után történt.
A bejárati ajtó csengője olyan élesen szólalt meg, hogy Marina összerezzent. Három hosszú, követelőző csöngetés követte egymást, szünet nélkül.
Kolja éppen rézcsatlakozókat írt fel egy papírlapra. A ceruza kiesett a kezéből.
– Anyám az – mondta.
A feleségére nézett, olyan tanácstalanul, mintha még mindig abban reménykedne, hogy valaki más majd megoldja helyette az egészet.
– Nyisd ki – felelte Marina, és felállt. – Mégsem rendezhetünk színházi előadást a lépcsőházban.
Egy perccel később Tamara Petrovna már a konyhában volt.
Le sem vette a régi, kopott gyapjúkabátját. Csak széthúzta a gallérját, majd kötött kesztyűjét egyenesen az étkezőasztalra hajította. Arca vörös foltokban lángolt, amikor Marina elé lépett.
– Na, szervusz, menyecske! Örülsz magadnak? Ünnepled a győzelmedet?!
Marina az ablak mellett állt, összefont karral.
– Jó napot, Tamara Petrovna. Ha ügyben jött, foglaljon helyet.
– Ügyben bizony! – csattant fel az asszony, és csípőre tette a kezét. – Azt akarom tudni, milyen jogon rendelkezel a fiam keresetével! Ki vagy te, hogy megszabd, kinek segíthet?!
– A felesége vagyok – felelte Marina egyszerűen.
– A feleség ma van, holnap nincs! Zsanna viszont a vére! A testvére! Te itt ülsz, mint valami királynő, az én lányom pedig három napja sír a vérnyomása miatt! Kolja, te vagy a férfi ebben a házban, vagy csak egy rongybaba?!
Kolja megjelent a konyhaajtóban. A fejét behúzta a válla közé.
– Mama, ne kiabálj már! Az egész ház hallja!
– Hadd hallja! – üvöltötte az anyja. – Talán majd szégyelled magad, ha a szomszédok is megtudják, hogyan bánik velem a saját menyem! Az anyádnak kell térden állva könyörögnie a fiától néhány fillérért?! Miért nem oldottad még fel a tiltást?!
Marina az asztalról felvette a táblagépét. Megnyitott egy oldalt, majd Tamara Petrovna elé fordította a képernyőt.
– Nézze meg ezt!
Az asszony megvetően elhúzta a száját.
– Mit akarsz nekem mutogatni ezekkel a vacak kütyükkel?
– Zsanna hirdetését egy apróhirdetési oldalon. Tegnap este kilenckor feltette eladásra a nercbundáját és egy üveg luxusparfümjét. Nem kevés pénzért.
Marina egy pillanatra elhallgatott, majd hozzátette:
– Ugyanazt a bundát és parfümöt, amelyekre állítólag azért kért kölcsön a bátyjától, mert sürgősen ki kellett fizetnie a gyökérkezelését.
Tamara Petrovna megrándította a vállát. A szemében azonban átfutott valami bizonytalanság.
– És akkor mi van?! Eladja a saját holmiját, hogy legyen miből megélnie! Neked ehhez mi közöd?!
– Ehhez pedig mi köze van? – kérdezte Marina, és egy kinyomtatott papírt tett az asszony kesztyűjére.
A lap egy raktárvállalat hivatalos dokumentumának másolata volt.
– Zsanna munkahelyének igazolása. Önök azt mondták Koljának, hogy a húgát a gazdasági válság miatt bocsátották el.
Kolja lassan felemelte a fejét.
– Mama… ez igaz?
Marina fájdalmasan nézett a férjére.
– Olvasd el! Zsanna a múlt hónap végén saját kérésére mondott fel. Azt írta az indoklásba, hogy nehezére esik reggel nyolcra beérni dolgozni.
A konyhában olyan csend lett, hogy hallani lehetett a hűtőszekrény halk zúgását.
– Egy teljes hónapja otthon ül a mi pénzünkön, miközben mindkettőnket hazugságokkal etet – mondta Marina.
Kolja az anyjára nézett. A hangja megremegett.
– Mama… te ezt tudtad?
Tamara Petrovna egy pillanatra elvesztette a fonalat, de hamar összeszedte magát.
– Persze, hogy tudtam! Na és?! Az egészsége fontosabb, mint az a rohadt munka! A főnökei kizsigerelték, úgy hajtották, mint valami rabszolgát! Egy testvérnek kötelessége segíteni, amíg a húga nem talál valami rendes állást!
Az asztal fölé hajolt, olyan közel Marina arcához, hogy szinte összeért az orruk.
– Jól jegyezd meg: ebben a házban soha nem te leszel az úrnő! Most azonnal előveszed a telefonodat, és megszünteted az összes tiltást! Ha nem teszed meg, mindent elkövetek, hogy Kolja elváljon tőled. Összepakolhatod a cókmókodat, és repülsz innen, mint a huzat!
Marina mély levegőt vett.
Az elmúlt napok félelme és bizonytalansága hirtelen szertefoszlott. Nem azért, mert már nem fájtak a szavak, hanem mert végre tisztán látta, mi történik.
– Én innen sehova sem megyek, Tamara Petrovna.
Egy lépést tett előre, mire az anyós ösztönösen hátrahőkölt.
– Ebbe a lakásba a szüleim megtakarításainak nagy részét beletettük. Én ugyanúgy dolgozom, mint Kolja. Együtt fizetjük a számlákat, együtt mondunk le a saját kényelmünkről. Nézzen csak az asztalra!
Marina a pecséttel ellátott megrendelőlapra mutatott.
– Ez Kolja japán csőhajlító gépének számlája. Fél éve erről az eszközről álmodik. Ha megvennénk, végre jövedelmező saját munkákat vállalhatna a gyáraknál, ahelyett hogy másoknak dolgozik, és közben tönkreteszi az egészségét.
A hangja elcsuklott egy pillanatra, de folytatta:
– Aztán visszamondtuk a rendelést. Tudja, miért? Mert Zsannának hirtelen ki kellett fizetnie a nyári nyaralására felvett hitelt.
– Ez csak egy darab vas! – visította Tamara Petrovna. – Majd megveszitek később! Egy ilyen vacak várhat!
– Többé semmi sem fog várni – mondta Marina.
Aztán Kolja felé fordult.
– Választanod kell. Most. Az anyád előtt.
Kolja idegesen nyelt egyet.
– Marin… miért kell ezt ennyire kiélezni? Megbeszélhetnénk nyugodtan…
– A nyugodt beszélgetések ideje lejárt – felelte Marina.
Kiszáradt a szája, de a hangja nem remegett.
– Vagy a saját családunkat építjük. Félretesszük a pénzt a szerszámaidra, befejezzük a lodzsa szigetelését, és végre abbahagyjuk mások eltartását. Vagy most azonnal összepakolod az utazótáskádat, és elmész az anyáddal. Aztán majd nyugdíjas korodig dolgozhatsz Zsanna albérleteire és szeszélyeire. Én viszont egyetlen fillért sem adok többé a közös pénzünkből mások lustaságára. Dönts!
A konyhában elviselhetetlenül fülledt lett a levegő. Odakint egy hókotró sivított végig az úton, miközben a kerekei alatt ropogott a fagyott hó.
Tamara Petrovna megragadta fia alkarját, és az ajtó felé rángatta.
– Kolja, szedd össze a holmidat! Indulunk! Hadd fulladjon bele ez a kígyó a saját falaiba! Majd meglátjuk, kinek kellesz te anyád nélkül!
Kolja nem mozdult.
Először a csőhajlító megsárgult megrendelőlapjára nézett. Aztán a feleségére, akinek a szeme alatt sötét karikák húzódtak a kialvatlanságtól.
Végül lassan, óvatosan lefejtette anyja ujjait a karjáról.
– Én nem megyek sehova, mama.
Tamara Petrovna megtántorodott, mintha pofon ütötték volna.
– Micsoda?!
– Itthon maradok – ismételte Kolja.
A hangja tompa volt, de most először csengett benne valami szokatlan határozottság.
– Marina mindenben igazat mond. Odaadtuk Zsannának az összes megtakarításunkat. Harmincegy éves. Felnőtt nő. Több pénzt nem kap. Egyetlen fillért sem. Ha elromlik nála a csap, vagy kiég egy konnektor, elmegyek, és megjavítom a saját kezemmel. De pénzt nem utalok többé.
Tamara Petrovna arca bíborvörösre változott. A szeme két keskeny, szúrós réssé húzódott össze.
– Hát így állunk?! A saját húgodat egy asszony szoknyájára cseréled?! Júdás! Kígyót melengettem a keblemen!
Sarkon fordult, és szinte berohant az előszobába.
Felkapta a polcról a sapkáját, feltépte a bejárati ajtót, majd még egyszer visszakiáltott:
– Felejtsétek el a telefonszámomat! Többé be nem teszem a lábam ide! Fulladjatok bele a pénzetekbe!
Az ajtó olyan erővel csapódott be mögötte, hogy beleremegett a fal.
A lépcsőházban gyorsan elhaltak a léptei.
Kolja mozdulatlanul állt a konyhaajtóban. A vállai úgy ereszkedtek meg, mintha az imént egy mázsás szellőzőcsatornát emelt volna le a hátáról.
Aztán odalépett az asztalhoz, felvette a csőhajlító műszaki rajzát, és sokáig, némán nézte.
Marina a tűzhelyhez ment, és bekapcsolta a vízforraló alatti főzőlapot.
– Holnap a műszakod után bemegyünk a bankba. Különválasztjuk a számláinkat. Te magad teszel félre a szerszámaidra.
Kolja fáradtan felnézett rá.
– Szerinted Zsanna boldogulni fog nélkülünk?
Marina sóhajtott.
– Nem fog éhen halni. Amikor az embernek nincs mit ennie, a lába magától elindul munkát keresni.
Négy hónap telt el.
Beköszöntött a januári fagy, és a szél fehér, szúrós hópelyheket sodort végig az utcákon.
A lakásban végre meleg volt. A lodzsát teljesen beüvegezték, kétkamrás ablakokat szereltek be, és vastag szigeteléssel burkolták körbe. Kolja esténként saját kezűleg habosította ki az illesztéseket, és a világítást is ő vezette be.
Az új japán csőhajlító gép masszív, kék szerszámosládában állt a műhelypolcon, mintha egy régóta dédelgetett álom végre kézzelfogható valósággá vált volna.
Az elmúlt két hónapban Kolja három jól fizető megrendelést vállalt el magánkazánházakban, és a bevételből már a gép árának csaknem felét vissza is termelte.
Az első három hétben még minden telefoncsörgésre összerezzent. Attól tartott, hogy valaki majd felhívja, és közli vele: a húga éhen hal az utcán, vagy az anyja összeesett a fájdalomtól.
De a telefon hallgatott.
Sem novemberben, sem decemberben nem jelentkezett Tamara Petrovna vagy Zsanna. Mintha Kolját egyszerűen kitörölték volna az életükből.
Marina egy diszpécseri ismerősétől véletlenül megtudta, hogy Zsanna már két héttel a vasárnapi veszekedés után állást talált egy országos gumiszervizhálózatnál, ahol naponta fizettek.
A lakását sem kellett elhagynia. Amint a főbérlő látta, hogy Zsanna rendszeresen fizet, készségesen adott neki még egy esélyt.
Nem történt semmiféle tragédia.
Nem volt hajléktalanság, nem volt éhezés, és senki nem került az utcára.
Csak dolgozni kellett.
Január közepén Kolja betöltötte a negyvenötödik életévét.
Korábban ezen a napon Tamara Petrovna már reggel hétkor telefonált. Hosszasan ecsetelte, milyen kötelességei vannak egy rendes fiúnak az anyjával szemben, majd szinte észrevétlenül közölte, milyen ajándékot kellene Koljának vennie Zsannának a saját születésnapja alkalmából.
Most azonban a telefon néma maradt.
Csak a munkatársai hívták fel, és egy régi katonatársa jelentkezett Voronyezsből.
Az anyjától még egy rövid születésnapi üdvözlet sem érkezett az üzenetküldő alkalmazásban.
Este együtt ültek a konyhában. A tűzhelyen húsos-burgonyás egytálétel rotyogott, a friss kenyér illata betöltötte a lakást.
Kolja lassan görgette a telefonja névjegyzékét.
Megállt a „Mama” feliratnál.
Hüvelykujja néhány másodpercig a hívás gombja fölött lebegett.
Aztán mégsem telefonált.
Egyszerűen lezárta a képernyőt, és letette a készüléket.
– Furcsa ez az egész, Marin – szólalt meg halkan.
– Micsoda, Kolja? – kérdezte Marina, miközben szedett neki a forró ételből.
– Négy hónap telt el. Egyetlen szót sem hallottam felőlük. Mintha soha nem is lettem volna az anyám fia. Mintha egyszerűen eltűntem volna a föld színéről.
Marina elé tette a tányért, leült mellé, és meleg kezét a férje kezére simította.
– Nem téged felejtettek el, Kolja. Csak rájöttek, hogy elromlott a bankautomata, és többé nem ad ki készpénzt. Márpedig egy meghibásodott automata előtt senki sem szeret sorban állni.
Kolja a feleségére nézett. Keserűen elmosolyodott, majd közelebb húzta magához a tányérját.
– Igazad van, Marinácskám. És tudod, mit? Amióta megszűnt az a végtelen sorban állás, végre úgy érzem, hogy itthon is lehet levegőt venni.
