A kulcsot az anyósom egy piros szaténszalaghoz kötötte. Olyanhoz, amilyennel az üzletekben az ajándékokat díszítik. Aztán odalépett hozzám, a kabátom zsebébe csúsztatta, és még a tenyerével is megpaskolta a zseb fölött.
– Hogy el ne veszítsd, drága Svetácskám. Neked mindig mindened elveszik.
Október eleje volt, vasárnap. Élelmiszert vittem neki, ahogyan nyár vége óta rendszeresen: kefirt, túrót, csirkét és kenyeret abból a pékségből, ahol tizenhat éve dolgozom technológusként. Ötvenegy éves vagyok, és Tamara Pavlovna mind a tizenhat év alatt nem tanulta meg szeretni a kenyerünket. Szerinte íztelen, száraz vacak. A galamboknak szórja, ő pedig inkább vesz magának egy veknit a buszmegálló melletti bódéban. Egyszer a buszból láttam, ahogy ott áll a sorban.
Az anyósom leült a hűtő melletti sámlira, és rögtön ellenőrizni kezdte a bevásárlást.
A kefir nem jó, mert nem a kék csomagolásút vettem. A padlót múltkor sem mostam fel rendesen, a küszöbnél csíkok maradtak. A csirke fagyasztott, pedig hűtöttet kellett volna vennem. Elvégre élelmiszeripari technológus vagyok, igazán tudhatnám, mi a különbség.
Hallgattam. Harminc év alatt az ember megtanulja, mikor kell vitatkozni, és mikor egyszerűbb megvárni, amíg a másik kifogy a mondanivalóból.
Tamara Pavlovna végül kisimította a kötényét a térdén.
– És még valami. Három hét múlva leszek hetvenöt éves. Egyedül már nehéz minden. Mostantól minden nap munka után átjössz hozzám. A kulcsod is megvan, nem kell majd a csengővel bajlódni. Ugye, igazam van?
A konyha közepén álltam, kezemben a bevásárlószatyorral. A csirkéről víz csöpögött a linóleumra, és én valamiért azt a kis tócsát néztem, nem az anyósomat.
– Tamara Pavlovna, minden nap nem tudok jönni. Tizenkét órás műszakokban dolgozom. Eddig kedden és szombaton jöttem, szeptember óta pedig már vasárnap is. Gena lassan azzal viccelődik, hogy a feleségével csak előjegyzés alapján lehet találkozni.
– Gena nem viccel. Gena mindent megért.
– Három gyereke van. Alla két buszmegállónyira lakik. Hetente egyszer igazán benézhetne.
– Allának dolgoznia kell.
– Nekem is.
Tamara Pavlovna még csak fel sem emelte a hangját.
– Te a menyem vagy. A menynek ez a dolga a családban. Én annak idején az utolsó napjáig gondoztam a saját anyósomat, és mégsem szakadt le a kezem. Ugye, igazam van?
Nem emlékszem, mit feleltem. Talán a fagyasztóról kezdtem beszélni, vagy arról, hogy hová tegyem a csirkét. Arra viszont tisztán emlékszem, hogy a piros szalaggal átkötött kulcs lehúzta a kabátomat az egyik oldalon, pedig alig volt súlya.
Otthon Gena a futballt nézte. Ötvennégy éves, és nála a tévé mindig szól, miközben ő a telefonját nyomkodja. Letettem a kulcsot a folyosói komódra, majd megálltam a szoba ajtajában.
– Anyád azt akarja, hogy minden nap átjárjak hozzá.
Gena fel sem nézett.
– Svet, hát idős ember. Segíteni kell neki.
– Múlt szombaton egyedül ment ki a piacra tulipánhagymákért. Szeptemberben tizenegyszer voltam nála, megszámoltam a naptáramban. Alla egyszer sem.
– Allának ott van Kirill, meg a lakáshitel. Szétszakad a sok teendő között.
– Kirill harmincéves.
– Ne kezdjük ezt.
Huszonnyolc éve vagyunk házasok. Ez alatt a huszonnyolc év alatt valahányszor olyan témát hoztam szóba, amelyről Gena nem akart beszélni, ugyanazt a választ kaptam: „Ne kezdjük ezt.”
Aznap azonban nem hagytam annyiban.
– Hívd fel Allát. Most. Itt előttem, kihangosítva.
Gena rám nézett, aztán a televízióra, majd ismét rám. Végül tárcsázott, és kinyújtott karral tartotta a telefont. Mindig így csinálja, ha kihangosít valakit, mintha attól tartana, hogy a készülék megégeti.
Alla csak sokára vette fel. Lihegve beszélt, a háttérben emberek hangja hallatszott.
– Genka, úton vagyok, tele a kezem szatyrokkal. Mi történt?
– Anya azt akarja, hogy Svet minden nap átjárjon hozzá.
– Hát persze! Svetának aranykeze van, ő mindent meg tud oldani. Jaj, Gen, jön a buszom, később beszélünk!
A vonal megszakadt.
Gena széttárta a karját. Nézd csak, hát nem megmondtam?
– Látom – mondtam. – Akkor továbbra is kedden és szombaton megyek. Többet nem tudok vállalni, és nem is fogok. A kulcsot pedig visszaadom.
– Svet, de hát megsértődik!
– És én nem sértődöm meg? Anyádnak kell egy ingyenes házvezetőnő, a lányának pedig annyira leköti a figyelmét a felnőtt fia lakáshitele, hogy még egy látogatásra sem jut ideje.
Gena nem válaszolt. Felvette a távirányítót, és hangosabbra állította a tévét.
Én kimentem a konyhába vizet forralni a teához. Amíg a víz melegedett, az ablakon át a szomszéd erkélyét néztem. Kint október volt, de a ruhájuk még mindig a kötélen száradt. Azon töprengtem, vajon megszárad-e éjszakára. Anyám is egész évben odakint teregetett. A lepedőknek télen mindig fagyott levegő illata volt.
A telefonom ekkor pittyent.
Tamara Pavlovna írt. Soha nem használ vesszőket, és minden üzenetét ugyanazzal a szóval zárja: „csókollak”.
„Svetácskám lefoglaltam a Berjozka éttermet huszonkét főre hatvanhatezer rubel lesz Gena azt mondta ti ketten álljátok a számlát csókollak”
A vacsorát tehát mi fizetjük.
Kedd reggel, az éjszakai műszak után megnyitottam a banki alkalmazást. Tavasszal Genával közös számlát nyitottunk, hogy autóra gyűjtsünk. A régi kocsink már mindenhol szétesik, Gena pedig azzal jár az anyjához. Én a fizetésemből utaltam rá, ő szintén a sajátjából.
Hétfő este húszezer rubel tűnt el a számláról. Telefonos átutalás volt, a kedvezményezett neve pedig egyéni vállalkozóként szerepelt: Garik Asotovitcs.
– Ez az éttermi előleg – mondta Gena, miközben a bejáratnál a cipőfűzőjét kötötte. – Anya megkért rá, átutaltam. Mi ebben a nagy ügy?
– Megkérdeztél engem?
– Svet, hát anya! Ne kezdjük ezt, elkések a munkából.
Az ajtó becsapódott mögötte.
Én pedig csak ültem a telefonommal a kezemben, és azt a sort néztem a képernyőn, amíg az el nem sötétült.
Délután átmentem Tamara Pavlovnához. Kedd volt, az én napom. Az asztalon többoldalas étlap feküdt, és az anyósom már piros tollal bekarikázta mindazt, amit meg akart rendelni: kocsonyát, heringet bundában, kétféle főételt.
– Nézd csak, Svetácskám, segíts kiválasztani, te úgyis értesz az ételekhez. Szombaton menj el a Berjozkába, és ellenőrizd, nehogy kiszárítsák a halat.
– Tamara Pavlovna, miért mi fizetjük Genával az egész bankettet? Ez több, mint amennyit egy hónap alatt keresek.
– Allácska vállalta a tortát. Háromemeletes lesz, rózsákkal.
– Egy torta legfeljebb hatezer rubel.
– Vadim pénzt küldött nekem. Egy blúzra.
– És akkor Gena fizet minden mást?
Az anyósom felnézett rám a szemüvege fölött.
– Gena a fiam. Ő van mellettem. Miért sajnálod tőlem a pénzt? Én neveltem fel neked Genát. Ugye, igazam van?
Fogta a tollát, és az étlap aljára nagy betűkkel odafirkantotta:
„Svet – fizet.”
Aztán aláhúzta. Olyan erősen nyomta a tollat, hogy az átszakította a papírt, és a viaszos terítőn is nyomot hagyott.
Elővettem a telefonomat, és lefényképeztem.
Az anyósom nem értette, miért teszem. Őszintén szólva, abban a pillanatban én sem tudtam egészen pontosan.
– Mi a saját részünket kifizetjük – mondtam. – Úgy, mint a család egyik gyermekének a családja. A többit Alla és Vadim intézze.
A lépcsőházban, a postaládák mellett Tamara Pavlovna szomszédja, Zinaida Iljinicsna állított meg. Hetvennyolc éves volt, negyven éve lakott a földszinten, és olyan dolgokról is tudott, amelyekről az érintettek még nem is hallottak.
– Svetlana, én nem vagyok pletykás asszony, de ezt el kell mondanom. Te ott Tamara mellett már nem is meny vagy, hanem cseléd. De hol van Alla?
– Nem tudom, Zinaida Iljinicsna.
– Én viszont tudom. Augusztusban járt nála. Egy idegen nővel, kék irattartóval. Olyannal, amilyet az ügyfélszolgálaton adnak. Nekem is olyan volt, amikor az unokámat bejelentettem. Tamara elment velük, a legszebb bézs kabátjában. Este aztán azt mondta nekem: „Na, Zina, mostantól Alla minden nap jön majd hozzám.” Azóta viszont egyetlenegyszer sem láttam Allát ebben a házban.
A buszon elővettem a telefonomat, és megnyitottam a családi csevegést. „Rokonok” volt a neve. Tamara Pavlovna, a három gyereke, én és Vadim felesége volt benne, aki még soha egyetlen üzenetet sem írt.
Többször megfogalmaztam a mondandómat, aztán kitöröltem. Végül ezt küldtem:
„Tamara Pavlovna, Alla, Vadim, Gena, jó napot! A Berjozka éttermi számlája 66 000 rubel. Javaslom, hogy a három testvér egyenlő arányban fizesse ki. Gena és én a saját részünk nagy részét már befizettük. Alla és Vadim, kérlek, péntekig utaljátok át a részeteket az étteremnek. Mellékelem az étlap fényképét.”
Csatoltam a képet is, rajta a felirattal: „Svet – fizet.”
Alla egy percen belül hangüzenetet küldött. A telefonomat a fülemhez szorítottam, hogy a mellettem ülő asszony ne hallja.
– Svet, én ezt most nem értem. Mi ez a könyvelés? Anya titeket kért meg, akkor ti fizettek. Nekem ott van Kirill, a lakáshitel, ezer dolgom van, egyszerűen szétszakadok! Jaj, most mennem kell!
Vadim este válaszolt. Röviden, ahogyan mindig.
„A felvetéssel egyetértek. Holnap utalom a részemet.”
Másnap reggel valóban átutalta, és még a bizonylatot is elküldte.
Negyvenkilenc éves, Himkiben él, valamilyen logisztikai cégnél dolgozik. Az utóbbi években alig láttam: egyszer Dása esküvőjén, egyszer pedig az apósa temetésén.
Furcsa módon Vadim válasza jobban fájt, mint Alla kifogásai.
Tehát lehetett volna így is? Csak meg kellett volna kérni? Akkor miért kellett éveken át úgy tennem, mintha természetes lenne, hogy minden teher rám szakad?
Tamara Pavlovna utolsónak írt.
„Svetácskám ne szégyeníts meg a gyerekek előtt csókollak”
Gena este kilenc körül ért haza. Még le sem vette a cipőjét, máris nekem támadt.
– Miért írtál a családi csoportba? Nem tudtál volna előbb velem beszélni?
– Beszéltem veled. Azt mondtad, ne kezdjük ezt.
Nem felelt. Bement a fürdőszobába, és sokáig nem jött ki. Hallottam, hogy valakivel halkan beszél telefonon. Nem kellett találgatnom, kivel.
Késő este felhívott Dása, a huszonhét éves lányunk. Külön él, otthonról dolgozik, gabonacsomagolásokhoz tervez grafikákat.
– Anya, apa azt írta, hogy háborút indítottál a családban. Meséld el, mi történt valójában.
Elmondtam neki mindent. A kulcsot, az étlapot, a húszezer rubelt, a kék irattartót.
Dása sokáig hallgatott.
– Anya, ha a nagyi augusztusban valamit aláírt az ügyfélszolgálaton, annak nyoma van. Az ingatlan-nyilvántartásból lehet kivonatot kérni. Megnézzük szombaton?
– Megnézzük – feleltem olyan gyorsan, hogy még én is meglepődtem.
Dása szombat este érkezett, Gena régi kabátjában, amelyet még egyetemista korából őrzött meg. Belépett az ügyfélkapus felületre, beírta a nagymama Nyickaja utcai lakásának címét, és az én kártyámmal kifizette a kivonatot.
Vasárnap reggel megérkezett a dokumentum.
A tulajdonjog típusa: tulajdon.
A bejegyzés dátuma: augusztus utolsó napjai.
A jogosult: természetes személy.
– De hol van a neve? – kérdeztem.
– Anya, a tulajdonos hozzájárulása nélkül most nem mutatják a nevét. De az biztos, hogy augusztus végén bejegyezték a tulajdonosváltást. A lakás már nem a nagyié. Eladta vagy elajándékozta valakinek.
Az ujjaimon kezdtem számolni, mint egy elsős gyerek.
Hét hét.
Hét hete hordtam a csirkét egy olyan lakásba, amely már nem is az anyósomé volt. Hét hete mostam fel a padlóját, amelyről aztán mindig kiderült, hogy nem mostam fel rendesen.
Ekkor lépett be Gena a garázsból, kezében egy vödörrel. Dása felé fordította a laptopot.
– Apa, a nagyi lakása augusztus óta már nem az övé.
Gena rápillantott a képernyőre, aztán letette a vödröt az ajtó mellé.
– És akkor mi van? Alláé lett. Anya így döntött. Joga van hozzá.
– Honnan tudod, hogy Alláé, apa? Hiszen a kivonaton nincs név.
Gena kinyitotta a száját, de nem szólt. Aztán becsukta.
– Anya kérte, hogy a születésnapjáig ne mondjuk el. Nem akart veszekedést. Ő továbbra is ott lakik, semmi nem változott.
– Tehát te már augusztus óta tudtad – mondtam. – Tudtad akkor is, amikor vasárnap a zsebembe tette a kulcsot. És akkor is, amikor elutaltad az éttermi előleget.
– Svet, ne kezdjük ezt.
Lehajtotta a laptop fedelét. Nem csapta le, csak egy ujjal, óvatosan leengedte.
Dása hitetlenkedve nézett rá.
– Apa, ezt te komolyan gondolod?
Este elővettem a füzetemet, amelybe a víz- és villanyóra állását szoktam írni. Az utolsó oldalra oszlopokat húztam.
Szeptemberben tizenegyszer jártam az anyósomnál. Alla egyszer sem.
A bankettre Gena és én befizettük a saját részünk nagy részét. Vadim elküldte a rá eső összeget. Alla semmit nem fizetett.
A lakás hét hete Alla tulajdona volt.
És valamiért mégis nekem kellett volna gondoskodnom arról, aki benne lakott.
Kedden ismét elmentem Tamara Pavlovnához. Becsengettem, ahogy régen. A kulcsot otthon hagytam.
Az anyósom a kanapén ült, régi fényképek között. A jubileumi vetítéshez Alla vállalta, hogy összegyűjti a képeket, de nem gyűjtött össze semmit, így Tamara Pavlovna maga rendezgette a felvételeket, és ceruzával feliratokat írt a hátukra.
A fényképek tetejére tettem a kinyomtatott ingatlan-nyilvántartási kivonatot.
– Tamara Pavlovna, augusztusban Allának ajándékozta a lakását?
Felvette a papírt, közel húzta a szeméhez, aztán eltartotta magától.
– Olvasd fel, Svetácskám. A szemüvegem a konyhában van.
Felolvastam a tulajdonjogot, a dátumot és a bejegyzés tényét. Figyelmesen hallgatta, majd bólintott.
– Igen, neki adtam. A hivatalban intéztük, minden szabályosan történt. Azt hittem, ha már az övé a lakás, akkor majd jár hozzám. Augusztusban úgy örült, még sírt is. Megölelt az ügyintézői ablaknál. Azóta viszont egyszer sem jött el. Vasárnaponként felhív pár percre, de akkor is többnyire a buszon ül.
Az ablak felé fordult.
– Éjszakánként félek egyedül, Svetácskám. A folyosón égve hagyom a villanyt, úgy alszom. Tegnapelőtt hajnali négykor felébredtem, és csak feküdtem a sötétben. Arra gondoltam, ha valami történik velem, ki fogja kinyitni az ajtót?
Leültem mellé a kanapé szélére.
Az egyik fényképet vettem a kezembe. Fiatal Tamara Pavlovna volt rajta, pöttyös ruhában, karján egy pufók, mérges kisbabával. A hátuljára ceruzával ezt írták: „Gena, hat hónapos.”
Ki vagyok én, hogy most még jobban megbántsam ezt az asszonyt? Hetvenöt éves. Igen, a lakását a lányának adta, engem pedig úgy kezel, mintha a ház ingyenes személyzete lennék. De most itt ül egyedül a régi fényképei között, és minden éjjel égve hagyja a villanyt, mert fél a sötétben.
Majdnem azt mondtam neki, hogy rendben van, továbbra is jövök. Már nyitottam a számat, amikor felsóhajtott, és a következő fényképért nyúlt.
– Sebaj. Hiszen te itt vagy nekem. Ugye, igazam van?
Nem válaszoltam.
Estig együtt rendeztük a fényképeket, évszámok szerint.
Csütörtökön, a műszakom után elmentem egy ügyvédhez. A konzultáció ezerötszáz rubelbe került. Az iroda egy gyógyszertár fölött volt. Az ügyvéd, egy negyven év körüli, megfázott nő citromos teát kortyolgatott, miközben végighallgatott, majd elővette a családjogi törvényt.
– Nézze, a munkaképes, nagykorú gyermekek kötelesek gondoskodni a rászoruló, munkaképtelen szüleikről. Ez a nyolcvanhetedik cikk. A gyermekekről szól. A menyekről nem.
– Egyáltalán nem vonatkozik rám?
– Egyáltalán nem. Ha az édesanyja rászorul, bíróságon kérhet tartásdíjat mindhárom gyermekétől. Öntől nem.
– És az ajándékozás? Ha Alla nem jár hozzá, vissza lehet venni a lakást?
– Az ajándékozási szerződés visszavonása csak nagyon szűk esetekben lehetséges. Ez nem tartozik közéjük. Ha azt akarta, hogy a lakásért cserébe valaki élete végéig gondoskodjon róla, életjáradéki vagy tartási szerződést kellett volna kötnie. Az ajándékozás önmagában nem kötelezi Allát gondozásra.
A buszmegállóban lekéstem a járatomat, aztán a következőt is hagytam elmenni.
Mit kezdjek ezzel a tudással? Menjek át szombaton az anyósomhoz, és közöljem vele, hogy a törvény szerint semmi közöm hozzá?
A családi csevegésben ekkor új üzenet jelent meg. Egy hét hallgatás után Alla írt.
„Mindenki ne felejtse el, szombaton ötkor a Berjozkában találkozunk. Anya valami fontosat akar mondani a jubileumon, mindenki legyen ott.”
A Berjozkában aranyszínű lufik lógtak a mennyezetről, a falakon papírfüzérek futottak végig. A bejárat mellett külön asztalra tették Alla tortáját, amely valóban háromemeletes volt, krémrózsákkal.
Huszonketten ültünk az asztaloknál: a gyerekek a házastársaikkal, az unokák, Tamara Pavlovna unokatestvére Nyerehtából, a nyaralóbeli szomszédok, és néhány régi kollégája abból a vegytisztítóból, ahol harminc évig dolgozott átvevőként.
Én Genával a hosszú asztal végén kaptam helyet. Vadim éjszakai vonattal érkezett Moszkvából, velünk szemben ült. Alla az anyja jobb oldalán foglalt helyet.
A piros szalagos kulcs a táskámban lapult. Az utolsó pillanatban vettem le a komódról, már kabátban voltam. Hogy miért vittem magammal, magam sem tudtam.
A főétel előtt sorra mondták a köszöntőket. A nyaralóbeli szomszéd felidézte, hogyan tanította meg Tamara Pavlovna a paradicsompalánták kötözésére. Az egyik unoka telefonról olvasta a verset, de félúton belezavarodott.
Az anyósom mosolyogva bólogatott, és szalvétával törölgette a szemét.
A főétel után megkocogtatta a villájával a poharát, majd felállt. Új, halványlila blúzt viselt, rajta egy brossal, amelyet Vadim pénzéből vett.
– Drága szeretteim! Köszönöm, hogy eljöttetek. Sokat gondolkodtam, és szeretnék most mindenki előtt elmondani valamit, hogy később ne legyen félreértés.
A tekintete átsiklott az asztal fölött, és megállapodott rajtam.
– Ha majd igazán legyengülök, Svetácska fog gondoskodni rólam. Ő a mi aranykezű menyünk. Én így döntöttem, és a gyerekeim is egyetértenek velem. Ugye, igazam van?
Valaki tapsolni kezdett, aztán a többiek is csatlakoztak. Tamara Pavlovna unokatestvére átkiabált az asztalon:
– Szerencsés vagy, Toma, ilyen meny kevés van!
Az anyósom megkerülte az asztalt, megfogta a kezem, és felhúzott a székről. Megcsókolta az arcomat, a vendégek felé fordított, majd a magasba emelte a karomat, mintha egy bokszmeccs győztesét ünnepelné.
Gena a tányérját nézte.
Alla mosolyogva bólogatott.
Én pedig ott álltam a terem közepén, és hirtelen megértettem, miért kellett mindenkinek eljönnie. Nem azért, hogy felköszöntsük Tamara Pavlovnát. Hanem azért, hogy tanúi legyenek annak, ahogyan az anyósom nyilvánosan kijelöli a következő évei ingyenes gondozóját.
Elengedte a kezem, és visszaült a helyére.
Én azonban állva maradtam.
– Köszönöm, Tamara Pavlovna – mondtam. A hangom elcsuklott, ezért meg kellett köszörülnöm a torkomat. – Ha már mindenki előtt beszélünk erről, akkor állapodjunk meg mindenki előtt. A gondozás komoly dolog, meg kell osztani a terheit. Tamara Pavlovnának három gyermeke van: Alla, Gena és Vadim. Aki vállalja, hogy hétfőnként magához veszi az édesanyját, emelje fel a kezét!
A terem elcsendesedett.
A konyha felől hallatszott az edények csörömpölése. Az egyik unoka halkan felnevetett, aztán rögtön elhallgatott.
– És szerdánként?
Alla az anyját nézte. Gena továbbra is a tányérját bámulta. Vadim letette a villáját.
– Esetleg hétvégén? Havonta legalább egyszer?
Vadim lassan felemelte a kezét, de csak félig.
– Érdemben nézve – mondta –, nyáron el tudom vinni magamhoz anyát egy hónapra. Minden nyáron.
– Köszönöm, Vadim. Ezt komolyan mondom.
Aztán vettem egy mély levegőt.
– És még egy utolsó kérdés. Ki az, akinek anya augusztusban ajándékozta a lakását? Kérem, emelje fel a kezét.
Alla arca előbb elvörösödött, aztán a nyakától egészen a homlokáig vörös foltok jelentek meg rajta.
– Svet, megőrültél? Ehhez neked semmi közöd!
– Igazad van. Semmi közöm hozzá. Éppen ezért nem én fogok gondoskodni Tamara Pavlovnáról. A törvény szerint a gyermekek kötelessége ez. Lelkiismeret szerint pedig talán annak kellene a leginkább vállalnia, aki a lakást kapta.
– Svet, ülj le! – Gena megrántotta a kabátujjamat.
Nem néztem rá.
Kinyitottam a táskámat, elővettem a piros szalagos kulcsot, és letettem a terítőre, közvetlenül Tamara Pavlovna pohara mellé.
– Boldog születésnapot, Tamara Pavlovna!
Aztán elindultam a kijárat felé.
Senki nem állított meg.
A ruhatárban a fiatal lány nem találta a kabátomat. A kezemben tartottam a sorszámot, de fejjel lefelé, és csak akkor vettem észre, amikor már harmadszor nézett rám értetlenül.
A teremből Alla hangja hallatszott:
– Jaj, hagyjuk már!
Aztán székek csikordultak a padlón.
Odakint nedves hó esett. Sapka nélkül álltam az étterem bejárata előtt, taxira várva, és kétszer is beleejtettem a telefonomat a latyakba.
A jubileum óta másfél hónap telt el.
Alla most már jár az anyjához. Először csak hétvégenként ment, decembertől azonban minden második nap. Tamara Pavlovna még aznap este felhívta, és közölte vele, hogy bírósághoz fordul a gyermekei tartásdíjáért, mindhármuktól követelni fogja, ami jár neki, és elsőként azzal kezdi, aki a lakást kapta.
Persze nem indított pert.
De Alla azóta rendszeresen megjelenik.
A rokonságnak Tamara Pavlovna azt meséli, hogy a menye mindenki előtt megalázta a jubileumán. Vadim pedig elküldte a családi csevegésbe a júniusi vonatmenetrendet, hogy mindenki tudja, mikor tudja majd magához venni az anyját.
A húszezer rubelt, amelyet Gena a közös számlánkról utalt át az étteremnek, senki nem fizette vissza. Alla a bankettre sem utalta át a rá eső részt, ezért a fennmaradó összeget Gena a saját fizetéséből rendezte.
Most szombatonként ő jár az anyjához. Hazajön, és alig beszél velem. Leginkább csak a számlákról kérdez, vagy arról, mit kell venni a boltban.
Egy hete vacsora közben, anélkül, hogy felnézett volna a tányérjáról, megszólalt:
– Meg lehetett volna ezt oldani anélkül is, hogy mindenki előtt felemelted a kezed, Svet. Elég lett volna otthon elmondanod nekem. Anya most már a szomszédok elé is szégyell kimenni, te meg úgy jársz-kelsz, mintha győztél volna.
Nem válaszoltam.
A piros szalagos kulcs már másnap visszakerült hozzám a jubileum után. Tamara Pavlovna Genával küldte vissza, azzal az üzenettel, hogy maradjon csak nálam, hátha egyszer még szükség lesz rá.
Most a folyosói komód fiókjában fekszik.
Nem nyúltam hozzá azóta.
Néha eszembe jut, milyen könnyű volt az a kulcs, és mégis mennyire lehúzta a kabátomat. Akkor azt hittem, csak egy lakás ajtaját kell majd kinyitnom vele, de valójában egy olyan élet terhét akarták a zsebembe csúsztatni, amelyet soha nem én választottam.
És ma már tudom: attól, hogy valaki a kezedbe ad egy kulcsot, még nem tartozol neki az egész életeddel.
