– Idén mindannyian hozzátok megyünk nyaralni a tengerhez! – jelentette ki vidáman és mindenféle egyeztetés nélkül a férjem volt felesége a telefonból. – Tizenötödike körül várjatok minket!
A hívás azon a tökéletes szombat reggelen érkezett, amikor az ember még azt hiszi, hogy semmi sem ronthatja el a napját.
Pasa és én a Szukko melletti házunk verandáján ültünk. A levegőben boróka, frissen főzött kávé és a tenger felől érkező enyhén sós szellő illata keveredett.
A férjem éppen a saslikhoz készítette elő a húst, amikor megcsörrent a telefonja. A fűszeres kezével automatikusan megnyomta a kihangosítót.
A kijelzőn egyetlen név jelent meg:
Rita.
Megállt a kezemben a kávéscsésze.
Pasa háta megfeszült.
Még Bojtman, az arany retrieverünk is kinyitotta az egyik szemét a szőlőlugas árnyékában.
Rita soha nem hívott csak úgy.
Általában akkor jelentkezett, amikor pénzre volt szüksége, vagy amikor újabb „világméretű problémát” kellett megoldani, amelyről valamiért mindig a volt férjének kellett gondoskodnia.
– Rita, várj egy pillanatot… – Pasa megtörölte a kezét egy papírtörlővel. A hangjában már ott bujkált az a bűntudatos, mentegetőző tónus, amit annyira utáltam. – Mit jelent az, hogy mindannyian? Hová jöttök?
– Hát hozzátok! Délre! – nevetett fel Rita, mintha legalábbis a legjobb barátnőjének jelentette volna be az érkezését. – Pasa, ne csinálj úgy, mintha nem értenéd! Idén spórolni akarunk a szálláson. Minek fizessünk idegeneknek, amikor a volt férjemnek saját háza van a tengernél? A gyerekeknek pedig jót tesz a jódos levegő.
– A gyerekeknek? – kérdezte Pasa zavartan.
Én már tudtam, hogy ebből baj lesz.
Pasa első házasságából származó két gyermekét, a tizenhárom éves Denist és a tízéves Masát nagyon szerettem. Tavaly majdnem egy hónapot töltöttek nálunk. Együtt kirándultunk, tüzet raktunk, pillecukrot sütöttünk, Masának megtanítottam karkötőt fonni, Pasa pedig Denisszel rendszeresen horgászni járt.
A gyerekek előtt mindig nyitva állt az ajtónk.
De Rita hangjában a „mindenki” szó már önmagában rosszat sejtetett.
– Persze, a gyerekek! – folytatta csilingelő hangon. – De írd fel, kik jönnek, hogy rendesen osszátok be a szobákat. Én, Igor, a kis Vovocska… neki az orvos szerint különösen szüksége van a tengerre.
Aztán visszük Igor anyját, Szvetlana Jurjevnát is. Valakinek vigyáznia kell Vovocska-ra, amíg mi Igorral pihenünk és fürdünk. Ja, és persze Denis és Masa. Meg Mickey, a törpe spiccünk. Hordozóban alszik, észre sem fogjátok venni.
Lassan letettem a csészét.
A kávé hirtelen keserűnek tűnt.
Tehát tisztázzuk.
A férjem volt felesége készül beköltözni az én házamba, az új férjével, a közös kisbabájukkal, az új anyósával, a kutyájukkal és még a férjem két gyermekével is.
És mindezt természetesen ingyen.
Teljes ellátással.
A főszezon kellős közepén.
Pasa rám nézett.
A szemében tiszta pánik ült.
Ő mindig ilyen volt. Konfliktuskerülő, túl jólelkű ember, aki inkább lemondott volna az utolsó falatjáról is, csak ne legyen vita.
Talán éppen ezért tudta Rita hét évvel korábban olyan könnyen maga mögött hagyni.
A válás után Pasa gyakorlatilag egy bőrönddel és egy öreg Toyotával maradt. Rita pedig megszerezte a háromszobás belvárosi lakást.
Akkoriban én szedtem össze a férjemet darabról darabra.
Azt hitte, vége az életének.
Aztán találkoztunk egy irodában, a vízadagolónál.
Beszélgetések munka után. Óvatos találkozók. Hosszú séták.
Én pedig beleszerettem.
Nem azért, mert tökéletes volt.
Hanem mert jó ember volt.
És mert amikor a gyerekeiről beszélt, teljesen megváltozott az arca.
Három évvel később összeházasodtunk.
Akkor döntöttük el, hogy új életet kezdünk.
A nagymamámtól örökölt lakásomat eladtam Jekatyerinburgban. Hozzátettem minden megtakarításomat, amit évek alatt pénzügyi elemzőként félretettem, és vettünk egy telket Szukkóban egy romos kis házzal.
A ház nem egyszerűen egy ingatlan volt.
Ez volt az életem.
Két évig szinte folyamatosan felújítottunk.
Én választottam ki az utolsó szöget is. Saját kezűleg csiszoltam a mennyezet régi gerendáit, míg a tenyerem véresre nem dörzsölődött.
Vitáztam a hanyag munkásokkal.
Éjszakánként költségvetéseket számoltam.
Azt néztem, vajon futja-e rendes tetőre, vagy hitelt kell felvennünk.
Pasa ugyanúgy dolgozott, mint én. Betont öntött, vezetékeket húzott, csempét rakott.
Ezt a házat együtt építettük fel.
De jogilag egy dolog soha nem volt kérdéses.
A ház az én tulajdonom volt.
Már az esküvőnk előtt az én nevemre került.
Nem azért, mert nem bíztam Pasában.
Ő maga ragaszkodott hozzá.
– A te pénzedből van. Legyen a te biztonságod – mondta akkor.
És most Rita egyszerűen úgy döntött, hogy beköltözik ide.
– Rita, figyelj… – kezdett magyarázkodni Pasa. – Denis és Masa természetesen jöhetnek. Bármikor. Akár egész nyárra. A jegyüket is kifizetem. De a többiek…
– Jaj, Pasa, ne kezdd már! – Rita hangja egy pillanat alatt megváltozott. A mézes-mázos kedvesség eltűnt belőle. – Mit jelent az, hogy „a többiek”? Láttam a képeket Masa telefonján. Kétszintes házatok van, három vendégszobával! Mindenki elfér.
Pasa rám nézett.
– És különben is – folytatta Rita –, én vagyok a gyerekeid anyja! Azért megyek, hogy nekik jó legyen. Vagy azt akarod, hogy a gyerekek a városban szenvedjenek, miközben ti ott délen luxusban éltek?
Pasa lehunyta a szemét.
– Mi dolgozunk, Rita. Anna távmunkában dolgozik, én pedig reggeltől estig az autószervizben vagyok. Ki fog titeket kiszolgálni?
– Senki nem kér kiszolgálást! – horkant fel Rita. – Majd mi elleszünk. Egy leves azért csak belefér, Anna meg megterít. Nehogy már ettől baja legyen! Saját emberek vagyunk. Mondhatni, rokonok.
Rövid szünet következett.
Aztán Rita közölte:
– Egyébként már megvettük a jegyeket. Tizenötödikén este hatkor érkezünk Anapába. Kijössz értünk? Két autó kell majd, mert sokan vagyunk.
A férjem vállai lassan előreesetek.
Láttam rajta, hogy már majdnem beadja a derekát.
Rita pontosan tudta, melyik gombot kell megnyomnia.
„Én vagyok a gyerekeid anyja.”
„Te hagytad ott a családodat.”
„Milyen apa vagy?”
Pasa pedig mindig rettegett attól, hogy Rita a gyerekeken keresztül fog bosszút állni rajta.
És akkor végre elegem lett.
Felálltam.
Letettem a konyharuhát.
És kivettem Pasa kezéből a telefont.
– Szia, Rita – mondtam nyugodtan.
Csend lett.
Érezhetően nem számított rám.
– Ó, Annyecska! Szia! – próbált megint kedveskedni. – Éppen Pasával beszéljük meg a nyaralást. Ugye befogadtok minket?
– Természetesen, Rita – feleltem.
Pasa szeme akkorára kerekedett, mint egy csészealj.
Hevesen mutogatni kezdett, de felemeltem a kezem.
Most én beszéltem.
– Csak írj.
– Mit?
– Az árlistát.
Rita elhallgatott.
– Hiszen te mondtad, hogy szálláson akartok spórolni. Nálunk olcsóbban, családiasan megoldható.
Vettem egy mély levegőt.
– Denis és Masa természetesen ingyen laknak nálunk. Ők Pasa gyermekei. Nekik ez a ház mindig otthon lesz.
Pausa rám meredt.
– De a többiekre más szabályok vonatkoznak. A második emeleti, tengerre néző szoba saját fürdőszobával napi hatezer rubel. Neked, Igornak és a babának. Szvetlana Jurjevna az első emeleti vendégszobát kapja. Neki négyezer rubel naponta.
Rita nem szólt.
Éreztem, hogy már kezdi érteni.
– Az étkezés nincs benne az árban. A konyha közös, de mindenki maga után takarít. Takarítónőt nem biztosítunk.
– Te… te teljesen megőrültél?! – tört ki belőle. – Milyen pénzről beszélsz?! Pasa! Hallod, mit beszél ez az őrült nő?!
– Pasa mindent hall – mondtam higgadtan. – De a ház kérdésében nem ő dönt.
Rita elnémult.
– Ez az én házam. Én vettem a nagymamámtól örökölt lakásom árából. A tulajdoni lap az én nevemen van. Pasa itt lakik, de a házat nem adhatja oda senkinek.
A telefon másik végén valaki nagyot sóhajtott.
– Hogy merészeled?! – sikított Rita. – Mi rokonok vagyunk! Én vagyok a gyerekei anyja!
– Akkor Igor biztosan nagyon boldog lesz attól, hogy napi hatezer rubelt fizethet.
– Te egy számító, pénzéhes nő vagy!
– Lehet.
Most először mosolyodtam el.
– De legalább világosan fogalmazok.
Rita zihált.
– Két hétre jöttök? Rendben. A két szoba összesen napi tízezer. Tizennégy nap alatt százhatvanezer rubel. Plusz tízezer rubel kutyakaució.
– Te tényleg pénzt kérsz tőlünk?!
– Nem. Én csak nem fizetem helyettetek a nyaralást.
Rita káromkodni kezdett.
Aztán a gyerekekkel próbált meg fenyegetőzni.
– Akkor a gyerekeimet sem engedem hozzátok!
– Ez a te döntésed – feleltem. – Bár a saját gyerekeidet megfosztani a tengertől csak azért, mert nem akarod kifizetni a szállást, elég különös döntés.
Csend.
– Ha mégis jöttök, az előleget estig átutalod. Ha nem érkezik meg, kiadom a szobákat annak a tyumenyi családnak, akik tegnap érdeklődtek.
Megálltam egy pillanatra.
– Szép napot, Margarita.
És bontottam a hívást.
Az udvarban síri csend lett.
Csak a kabócák ciripeltek az oleanderek között.
A távolból pedig hallatszott a tenger morajlása.
Bojtman odasétált hozzám, és nedves orrát a térdemhez nyomta.
Mintha azt mondta volna:
„Jól csináltad.”
Pasa mozdulatlanul állt a grill mellett.
Azt hittem, most jön a veszekedés.
Hogy azt mondja, túl messzire mentem.
Hogy Rita mégiscsak a gyerekei anyja.
Hogy ezt nem lehet így.
Ehelyett letette a nyársat.
Odajött hozzám.
Megfogta a kezem.
– Anna…
– Igen?
– Bocsáss meg.
Meglepődtem.
– Miért?
Pasa lehajtotta a fejét.
– Mert egy gerinctelen idióta voltam.
A homlokát a vállamhoz támasztotta.
– Tudtam, hogy Rita teljesen átlépett minden határt. Tudtam, hogy pofátlan. De egyszerűen nem tudtam nemet mondani. Féltem, hogy a gyerekeken keresztül fog büntetni. Inkább hagytam volna, hogy az egész banda beköltözzön a házunkba, és tönkretegye az egész nyaradat.
Megszorította a kezem.
– Köszönöm, hogy kimondtad helyettem.
Átöleltem.
– Semmi baj, Pasa.
Aztán elmosolyodtam.
– Néha az embereknek egyszerűen meg kell mutatni, merre van a kijárat.
– Az árlista pedig kiváló iránytű – mondta, és végre ő is elnevette magát.
Aznap este megsütöttük a saslikot.
Házi bort ittunk.
És néztük, ahogy a nap lassan lebukik a tenger mögött, vörösre festve az eget.
Rita nem hívott többé.
Az előleg sem érkezett meg.
Egy héttel később viszont Denis felhívta Pasát.
Elmesélte, hogy anya összeveszett Igorral, mert végül egy olcsó panziót kellett foglalniuk Anapa mellett. Normális szállodára már nem maradt pénzük.
Aztán Denis óvatosan megkérdezte:
– Apa… Masával azért elmehetünk hozzátok, ahogy megbeszéltük?
Pasa rám nézett.
Én pedig csak bólintottam.
A gyerekeknek még aznap este megvettük a jegyeket.
Ebből az egész történetből egy dolgot tanultam meg.
A határok nem épülnek fel maguktól.
Pont úgy kell felépíteni őket, mint egy házat.
Tégláról téglára.
Kőre kő.
És néha bizony keménynek, hidegnek, sőt akár „pénzéhes szukának” is kell lenned ahhoz, hogy megvédd azt, amiért éveken át dolgoztál.
Mert aki egyszer megszokta, hogy mások nyakán él, az addig nem fog leszállni rólad, amíg te magad nem mondod ki:
– Eddig és ne tovább. Ez az én otthonom.
