A krétarajz remegve pihent a kezemben, miközben azon tűnődtem, hogy az egyik családtagomat látom viszont a papíron, akit az unokám valósággal megörökített.
Éveken át udvarias kifogásokkal és ügyes átirányított meghívásokkal próbálták elkerülni, hogy betérjek hozzájuk, de egy ártatlan gyermekrajz felfedte azt a titkot, amit a fiam és a felesége hosszú éveken át a pincében rejtegettek.
Az én életem is, mint sok kortársamé, tele volt hullámvölgyekkel és csúcspontokkal. Túléltem viharokat, ünnepeltem a győzelmeket, és megtanultam örömöt találni a legkisebb dolgokban.
Az élet legszebb időszaka kétségtelenül akkor volt, amikor a fiamat, Pétert neveltem.
Bár fiatalon kezdte, ma egy kiváló férfi lett belőle, egy gyönyörű családdal. Imádja a feleségét, Betit, aki tizenkét éve a társa, és csodálatos kislányukat, Miát.
Mia az a típusú nyolcéves unoka, akit minden nagyszülő csak kívánhat magának.
De három éve valami megváltozott. Péter hirtelen rendszeresen meghívott magukhoz, hogy vasárnapi vacsorákra, hétköznapi találkozókra vagy délutáni teákra menjek, miközben Betty mindig a híres citromos süteményeit sütötte.
Az ő otthonukban ültünk, és életünkről beszélgettünk, anélkül, hogy bárminemű különleges eseményre lett volna szükség.
Aztán egy nap, mintha egy varázsütésre, megszakadtak a meghívások.
Nem arról volt szó, hogy nem találkoztunk volna. Még mindig eljöttek hozzám, a belvárosi kis lakásomba.
Még mindig összegyűltünk a családnál hálaadáson, és ünnepeltük a karácsonyt a bátyámnál. Minden egyes családi eseményen ott voltak, születésnapi ünnepségeken és találkozókon.
De az ő házuk? Az valahogy elérhetetlenné vált.
„A vendégszobát felújítjuk,” mondta Péter egy alkalommal.
„Vízvezeték problémák vannak,” magyarázta Betty egy másik beszélgetés során.
Sosem kérdeztem meg őket, miért. Az emberek elfoglaltak, az élet pedig közbeszól. Lehet, hogy csupán arra vágytak, hogy egy kicsit magukra maradjanak.
De minden megváltozott egy keddi napon, amikor úgy döntöttem, meglepem őket.
Találtam egy gyönyörű, antik zenélődobot a piacon, ami eszembe juttatta, hogy Betty hónapokkal korábban megjegyezte, mennyire tetszik neki.
Anélkül, hogy túl sokáig gondolkodtam volna rajta, elbuszoztam hozzájuk a város túlsó végére, és egy ajándékkal a kezemben ott álltam a házuk előtt.
Őszintén szólva, az egész látogatás fura volt. Ahogy Péter kinyitotta az ajtót, a mosolygása mintha csak egy apró kényszeredett eszköz lett volna.
„Anya!” kiáltotta. „Miért jöttél?”
„Meg akartalak lepni,” válaszoltam, és mielőtt bármit mondhatott volna, már be is léptem. „Találtam valamit Betti számára.”
„Ez… nagyszerű,” mondta, miközben idegesen a konyha irányába pillantott. „Még szólok neki, hogy itt vagy.”
Az otthonukban egy szokatlan feszültség volt jelen.
Betty a konyhából jött ki, ugyanazzal a feszült mosollyal az arcán, miközben egy szoros ölelést adott.
Bár váratlanul érkeztem, ragaszkodtak hozzá, hogy maradjak vacsorára.
Az asztal körül ültünk, és Mia boldogan mesélt az iskolai élményeiről, miközben Péter és Betty titokzatos pillantásokat váltottak, melyeket nem tudtam megfejteni.
A főétel közben Betty nyúlt a borospoharához, és összevonta a szemöldökét, miközben látta, hogy az üres.
„Kell egy másik pohár,” mondta. „Elmegyek hozni a—”
„Én elmegyek,” ajánlottam fel, miközben már felálltam. „Hol tartjátok őket? A pincében?”
Betty szinte kiugrott a székéből, annyira gyorsan ugrott fel.
„Ó, semmi szükség rá!” hebegte. „Én hozom!”
Lemegy a pincébe, miközben Péter mellettem ült mereven, és mintha hirtelen olyan elmélyült érdeklődést mutatott volna, hogy pontosan darabolja fel a csirkét.
„Minden rendben?” kérdeztem.
„Persze,” válaszolta, elkerülve a szemkontaktust. „Minden rendben.”
Valami nem volt rendben. Éreztem, hogy valami titok lappang a levegőben.
Néhány nappal később Péter és Betty megkértek, hogy vigyázzak Miára egy délutánra, mivel munkahelyi vészhelyzet adódott.
Természetesen örömmel vállaltam a feladatot.
Mia imádott rajzolni, és míg az asztalon színes ceruzákkal és papírokkal dolgoztunk, ámulva figyeltem, milyen tehetséges a művészetben.
„Megnézhetem a többi rajzodat, kicsim?” kérdeztem tőle.
Lelkesen bólintott, majd futott a szobájába, hogy előhozza a telepakolt mappáját.
Ahogy áttekintettem a krétával készült tájképeket és pálcikaemberes családi portrékat, egy rajz különösen megakadt a szememben.
A papíron az ő házuk volt, alatta egy pálcikafigura, amely különállt a többitől. Az alak szürke hajú volt, és úgy tűnt, mintha egyedül állna, mintha a pincében lenne.
A szívem egy apró, furcsa dobbanással gyorsult.
„Kicsim, ő ki?” kérdeztem, miközben a magányos alakra mutattam.
„Ő Nagypapa Jack,” mondta egyszerűen. „Ő lent lakik.”
Nagypapa Jack? A kezeim hirtelen elnehezedtek.
Jack volt a férjem neve.
Jack, aki húsz éve elhagyott minket.
Jack, akit azóta töröltem az életemből.
„Szóval… Nagypapa Jack itt él? Ebben a házban?” kérdeztem, próbálva megőrizni a nyugalmamat.
Mia bólintott. „Apa azt mondta, hogy titok, mert szomorúvá tenne téged.”
A rajzot óvatosan letettem, miközben az agyam pörögni kezdett. Jack itt volt? A fiam pincéjében lakott?
A sok éven át tartó kifogás és kerülés most egy csapásra világossá vált.
Amikor Péter és Betty hazaértek, Miát a szobába küldtem játszani. Amint Péter és Betty a hálószobába vonultak, hogy felfrissüljenek, egyenesen a pincéhez mentem.
Az ajtó zárva volt.
Erősen kopogtam. „Tudom, hogy ott vagy.”
Hosszú csend következett, majd hallottam, ahogy léptek közelednek. Az ajtó lassan nyikorgott.
És ott állt ő. Jack.
Húsz éve elhagyott minket. Csalódást okozott, elment, és soha nem nézett vissza.
Idősebb lett, gyengébb. De még mindig ő volt.
A hangja elcsuklott, mikor két szót mondott, amire soha nem számítottam volna.
„Sajnálom.”
Rámeredtem, miközben egy egész életnyi érzelem öntött el.
„Martha, kérlek,” mondta Jack, miközben szélesebbre tárta az ajtót. „Gyere be. Hadd magyarázzam el.”
Éreztem, hogy valami mégis arra húz, hogy belépjek, még akkor is, ha minden porcikám azt mondta, hogy menjek el.
A pince apró lakásként volt átalakítva, ággyal, kanapéval és egy kis konyhával.
„Öt perced van,” mondtam, miközben a hangom keményebb volt, mint bár valaha is akartam.
Jack a fotelban ült, kisebbnek tűnt, mint régen.
„Mindent elvesztettem,” kezdte. „Néhány éve mindent. A munkám, a pénzem, az életem, amit jobban akartam… jobban, mint amit mi ketten együtt valaha is megéltünk.”
„Ne is próbáld elmagyarázni!” vágtam közbe. „Miért vagy itt? Mióta rejtegettek engem?”
Jack a kezeit nézte. „Három éve. Miután mindent elvesztettem, rájöttem, milyen ostoba voltam. Eldobtam mindent, ami igazán fontos volt.”
„Szóval visszajöttél? Húsz év után?”
„Nem hozzád,” ismerte be. „Tudtam, hogy túl mélyen fájtam neked. De elmentem Péterhez. Látnom kellett őt. Bocsánatot akartam kérni és próbálni valamit jóvátenni, mielőtt…”
„Mielőtt mi?” kérdeztem.
„Mielőtt túl késő lett volna.” Jelezte az asztalon lévő gyógyszeradagolóra. „A szívem már nem ugyanaz.”
Nehéz volt megenyhülni. „Szóval csak becsengettél?”
„Majdnem rám csapta az ajtót,” mondta Jack szomorú mosollyal. „Jó férfit neveltél, Martha. Hűséges az anyjához.”
„Akkor hogyan jutottunk ide?” kérdeztem.
Jack kényelmetlenül elfordult. „Könyörögtem neki öt percet. Csak öt percet, hogy bocsánatot kérjek azért, hogy évekig nem voltam ott.”
„És megadta?”
„Öt percet adott,” válaszolta Jack. „És a végén azt mondta, hogy soha többé nem akar látni.”
Nem tudtam nem érezni egy kis büszkeséget. Ez biztosan a fiam szavai voltak.
„De visszajártam,” folytatta Jack. „Minden hónapban elmentem. Csak hogy ott üljek a verandán és beszélgessek. Soha nem kértem, hogy bejöjjek.”
„Mi változott?” kérdeztem kíváncsian.
„Az idő,” mondta egyszerűen. „Az idő és a kitartás. Péter is fájt, Martha. Ő is fájt. Kérdései voltak, amikre csak én tudtam válaszolni.”
„Mint hogy miért hagytad el a családot?” mondtam keserűen.
Jack összerándult. „Igen. És nem voltak jó válaszaim. Csak az igazság, hogy önző voltam, ostoba és féltem a felelősségtől. Meggyőztem magam, hogy jobban jártok nélkülem.”
„Nevetséges,” mondtam. „Jobban jártunk.”
„Tudom,” suttogta. „De Péter… ő mindig is vágyott egy apára. Nem arra, aki elhagyta, hanem arra, akire alig emlékezett, amikor kicsi volt. Arra, aki megtanította biciklizni és horgászni.”
Emlékeztem azokra a szép napokra is, bár próbáltam elfelejteni őket.
„Egy napon beengedett,” folytatta Jack. „Csak egy kávéra. Aztán néhány hónap múlva vacsorára. Lassan elkezdtünk többet beszélni. Óvatos volt, Martha. Nem könnyen bocsátott meg.”
„Akkor hogyan kerültél ide?” kérdeztem.
Jack nagyot sóhajtott. „Egy évvel ezelőtt tűz volt a lakásomban. Megint mindent elvesztettem.”
„És Péter befogadott?” fejeztem be a mondatot.
Bólintott. „Nem volt hova mennem. Ő és Betty átalakították a pincét. Az eredeti terv az volt, hogy ideiglenes lesz.”
„De nem lett az,” mondtam.
„Nem,” ismerte be. „És minél tovább maradtam, annál nehezebbé vált számukra, hogy elmondják neked.”
„Gondolkodtak rajta, hogy csalást követtek el,” mondta Jack halkan. „Nem akarták bántani téged.”
Ekkor elkezdtem remegni. Rájöttem, hogy a fiam két életet élt. Éveken át titkolta előlem ezt az óriási titkot.
„Szóval évekig hazudtatok nekem?” kérdeztem. „Évekig.”
„Azt akartuk, hogy megóvjunk téged,” mondta Jack.
„Megóvni engem?” nevettem keserűen. „Hát kérlek!”
„Nem az, amit gondolsz, Mar…”
„Ne! Most már beszélnem kell a fiammal.”
Ahogy kiléptem a pincéből, Péter és Betty ott álltak a bejáratnál, megdermedve, megrendülve, hogy látnak engem kijönni a titkukból.
„Anya…” kezdte Péter, az arca szürkén. „El tudom magyarázni.”
„Hát akkor go.”
