– Na, lányok, ezt nézzétek! Olasz parketta. Ványa személyesen rendelte Milánóból, két hónapot várt rá!
Líliája a folyosó közepén torpant meg, és még a munkacipőjét sem volt ideje levenni. A nappaliból az egykori anyósa csengő, színpadias hangja áradt felé.
Raisa Kuzminyicsna valaha egy zeneiskola fáradhatatlan igazgatóhelyettese volt. Most is úgy beszélt, mintha egy vizsgabizottság előtt tartana bemutató órát: minden szavát gondosan megformálta, minden mozdulata mögött ott lapult a magabiztosság.
Líliája aznap hamarabb végzett a kertészeti áruházban. A pénztáraknál elment az áram, ezért a vezetőség hazaküldte a menedzsereket. A nő egy csendes estére számított, egy takaróra, egy teára és néhány órányi nyugalomra.
Ehelyett ingyenes tárlatvezetést kapott a saját lakásában.
– Micsoda textúra! – lelkendezett egy idegen női hang.
– Biztosan egy vagyonba került – tette hozzá egy másik.
– A szeretett fiamnak semmi sem drága – trillázta Raisa.
– Ványa mindig is tudta, mire kell törekedni. Én mondtam neki: ha már építkezel, akkor csináld úgy, hogy tisztességes emberek előtt se kelljen szégyenkezned. Ő pedig beletette, amije csak volt. Szegény gyerek éjjel-nappal dolgozik. Mindent a házért, mindent a családért.
Líliája hangtalanul előrelépett, majd a nappali ajtajának támaszkodott.
A látvány szinte színházi volt.
A szoba közepén három nő állt. Raisa Kuzminyicsna büszkén kihúzta magát a jól ismert kasmír kardigánjában, és úgy mutogatott körbe, mintha legalábbis egy luxusvilla tulajdonosa lenne.
Mellette két barátnője, Emma és Marianna ámuldozott.
Líliája mindkettőjüket ismerte még abból az időből, amikor megpróbált jó menynek lenni.
A két asszony ráadásul utcai cipőben taposta azt a bizonyos „olasz parkettát”.
– Raisa Kuzminyicsna – szólalt meg Líliája csendesen.
A három nő egyszerre fordult meg.
– Ványa nem mesélte, hogy ez a parketta valójában a körgyűrű melletti barkácsáruházból van?
Raisa arcáról egy pillanatra eltűnt a mosoly.
– Én vettem. Fekete pénteken. Akciósan.
Emma és Marianna összenézett.
Raisa azonban gyorsan visszanyerte a lélekjelenlétét.
– Ó, megjöttél – mondta, végigmérve Líliáját. – Mi csak erre jártunk a lányokkal. Gondoltam, megmutatom nekik, milyen gyönyörű felújítást csinált a fiam. Jogom van büszkének lenni rá.
– Akkor rossz címre jött.
Líliája belépett a szobába, és a táskáját letette az ablakpárkányra.
– A fia nyolc hónapja nem lakik itt. És ehhez a felújításhoz semmi köze.
– Azért a hangnemet, kérlek, fogd vissza – húzta ki magát Raisa. – Idősebb vagyok nálad.
– Az, hogy itt lakik-e vagy sem, valóban nem az egyetlen kérdés. De ez a ház közös tulajdon – jelentette ki az anyósa. – A fiam rengeteget dolgozott érte. Az egészségét tette rá. Én pedig mint az édesanyja joggal jöhetek ide, hogy ellenőrizzem, mi történik az ingatlannal. A kulcsom is megvan. Ványa adta.
Líliája megdörzsölte az orrnyergét.
Pontosan ismerte ezt a mesét.
A válásuk nem csendben történt. Ivan mindig is nagyobbnak akarta mutatni magát, mint amekkora valójában volt. Az irodai munkát „veszteseknek való elfoglaltságnak” nevezte, majd a családi megtakarításaik nagy részét egy kétes kriptovalutába fektette.
Az összes pénzük odaveszett.
Aztán, hogy vigasztalja magát, viszonyt kezdett egy fitneszklub recepciósával.
Líliája akkor kitette a házból.
Ivan az utcán ordítozott, hogy a nő még könyörögni fog neki, és ő majd mindent elvesz tőle.
A ház azonban már jóval a házasságuk előtt Líliája nevén volt. A pénzét a nagyapjától örökölt nyaraló eladásából kapta, és az ingatlant még az esküvő előtt megvásárolta.
Ivan három év alatt mindössze egy televízióval járult hozzá a közös élethez.
Részletre vette.
És azt is magával vitte.
– Miféle közös vagyonról beszélünk? – kérdezte most Líliája, és leült a fotel szélére.
Raisa szinte felháborodva nézett rá.
– Talán nem tudod, miből lett itt minden?
– Dehogynem.
– Ványa pénzéből!
Raisa diadalmasan végignézett a szobán.
– A fiam üzletember. Befektetései vannak, projektjei. Te pedig minden készen kaptál.
Emma közben megsimogatta a kanapé bőrét.
– Ez aztán gyönyörű darab, Rája.
– Ugye? – büszkélkedett Raisa. – Ványa választotta. Kifejezetten azért, hogy üzleti partnereket fogadhasson.
Líliája elmosolyodott.
– Ezt a kanapét én fizettem.
Raisa megmerevedett.
– A kiszállítás az én nevemre szólt. Aznap a férjezett „üzletembered” még arra sem volt képes, hogy ajtót nyisson a futároknak, mert egy újabb buli után délig aludt.
– Te mindig csak lehúzod a fiamat! – csattant fel Raisa. – Nem csoda, hogy elhagyott egy fiatalabb nőért. Az ilyen keserű asszonytól minden férfi menekülne.
Aztán elégedetten a barátnőire pillantott.
– Ványa mindent elmondott nekem. Azt mondta, nagylelkűen megengedte, hogy itt maradj, amíg nem találsz magadnak valami kis odút. A ház az övé, és hamarosan vissza is költözik.
– Milyen nagylelkű – jegyezte meg Marianna.
– Ugye? – bólintott Emma. – Más már rég az utcára tette volna.
Líliája alig tudta visszatartani a nevetést.
– Tehát Ványa nagylelkűen megengedte, hogy a saját házamban lakjak?
– Pontosan!
Raisa még egyet lendített a kezével.
– És még a műszaki dolgokat is itt hagyta neked. Nézd csak azt az okoshangszórót! Biztos egy vagyonba került. Talán annyiba, mint a havi fizetésed.
Líliája elővette a telefonját.
Megnyomott egy gombot.
– Alisa.
A fekete henger körül lila fény gyulladt.
– Játssz teljes hangerőn heavy metalt.
A következő pillanatban gitárriffek és dübörgő dobok robbantak be a nappaliba.
Emma összerezzent.
Marianna majdnem elejtette a táskáját.
Raisa pedig kétségbeesetten próbálta túlkiabálni a zenét.
Líliája néhány másodperc múlva újra megszólalt:
– Alisa, állj.
A zene azonnal elhallgatott.
Csend lett.
– Látják? – kérdezte Líliája nyugodtan.
– Ez meg mi volt?
– Az okoshangszóró nem ismeri fel Ványa hangját. Az enyémet viszont igen.
Raisa arca megfeszült.
– És még valami. Ez a ház a nagyapám pénzéből lett. Még a házasságunk előtt. Ványa soha nem volt itt bejelentve, és egyetlen rubelt sem tett bele.
– Ez arcátlanság! – kiáltotta Raisa.
A nyakán vörös foltok jelentek meg.
– Hazudsz! Azonnal felhívom a fiamat! Majd ő elintéz téged. Meglátjuk, ki lesz itt a ház úrnője!
– Hívja csak.
Líliája hátradőlt.
– Sőt, tegye kihangosítóra. Kíváncsi vagyok, hogyan érzi magát az „üzletember” a saját házában.
Raisa remegő kézzel elővette a telefonját.
– Most majd mindent elmondok neki! – sziszegte, miközben tárcsázott. – Ezt még nagyon megbánod.
A telefon sokáig csörgött.
Aztán végre felvették.
– Igen, anya? Mi van?
Ivan hangja rekedt volt. A háttérben edénycsörgés hallatszott, valaki pedig káromkodva kiabált.
Raisa kihúzta magát.
– Ványa! Itt vagyok a házadban. Elhoztam a lányokat, hogy megnézzék a felújítást, erre a volt feleséged jelenetet rendez! Azt állítja, hogy minden az övé, és ő fizetett mindent! Mondd meg neki, hogy szedje össze a holmiját!
Csend.
Hosszú, kellemetlen csend.
Aztán Ivan megszólalt.
– Anya…
A hangjából eltűnt minden magabiztosság.
– Miért mentél oda?
– Mi az, hogy miért? Megmutatom a házadat a barátnőimnek! Azt mondtad, hogy nagyvonalúan megengeded neki, hogy ott lakjon, amíg nincs szükséged az ingatlanra. Azt mondtad, tele vagy projektekkel!
Újabb csend.
Emma és Marianna ösztönösen hátrébb léptek.
– Anya, menj el onnan.
Raisa arca elfehéredett.
– Tessék?
– Menj el. És ne csinálj belőlem még nagyobb hülyét.
– De hát ez a te házad! Te azt mondtad, hogy…
– Semmi sem az enyém!
Ivan hangja most már kiabált.
– Semmi, érted? A ház teljes egészében az övé. Mindig is az volt. Én csak hazudtam neked.
A háttérben egy nő nevetett.
Valaki odakiáltotta:
– Ványa, siess már, mert mindjárt kezdődik a műszakod!
Ivan sóhajtott.
– Anya, én most egy albérletben lakom másokkal. Egy matracon alszom. A recepciós lány egy hónapja kidobott. Pénzem sincs. Éjszakai műszakban dolgozom egy gumiszervizben, és a művezető már így is üvölt velem. Ne hívj többé.
A vonal megszakadt.
Raisa még percekig a kezében tartotta a telefont.
Nem mozdult.
Nem szólt.
Az a nő, aki néhány perce még úgy vonult végig a nappalin, mintha saját palotáját mutatná be, most egyszerre összezsugorodott.
Nem maradt semmi a büszke üzletember fiából.
Csak egy férfi maradt, aki éveken át olyan életet hazudott magának és az anyjának, amely soha nem létezett.
Líliája nézte őt.
Nem érzett diadalt.
Inkább valami furcsa szánalmat.
Raisa egész életében hitt abban, hogy a fia különleges. Most pedig néhány perc alatt szembesült azzal, hogy nem a világ nem értette meg Ványát – egyszerűen csak Ványa hazudott a világnak.
– A látogatásnak vége – mondta Líliája halkan.
Raisa nem válaszolt.
– Az ajtó ugyanott van, ahol bejöttek. A kulcsokat pedig kérem a komódra. Holnap zárat cserélek.
Emma és Marianna szó nélkül indultak a folyosó felé.
Most már egyikük sem nézett a parkettára.
Raisa maradt utolsónak.
Lassan elővette a kulcscsomót, letette a komódra, majd lehajtotta a fejét.
A kasmír kardigánja már nem tűnt olyan elegánsnak.
A tartása megtört.
És amikor kilépett az ajtón, egy pillanatra sem hasonlított arra a magabiztos asszonyra, aki fél órával korábban még a fia képzeletbeli birodalmát mutogatta.
Líliája megvárta, amíg az ajtó becsukódik.
Aztán levette a munkacipőjét, elővette a vödröt és a felmosót.
A padlóra nézett.
A drága, „milánói” parkettán még ott látszottak az idegen cipők nyomai.
Líliája felsóhajtott, és nekilátott feltakarítani őket.
Mert vannak emberek, akiknek egész életükben szükségük van arra, hogy mások házában is eljátsszák, hogy ők az urak — egészen addig, amíg valaki végre le nem mossa róluk a hazugságot.
