A szombat volt Ruszlán egyetlen szabad napja. Ilyenkor nem mászott fel a városi irodaházak tetejére füstölővel a kezében, és nem hallgatta végig a lakók panaszait arról, hogy „az önök csípős munkásnői” már megint megtámadták őket.
Városi méhész volt. Huszonkét kaptárt gondozott lapos tetőkön, és olyan mézet termelt, amelyben furcsa módon egyszerre lehetett érezni a hársfasorok illatát és a forgalom kipufogógázát.
Alisza „a levegő pásztorának” nevezte, és minden alkalommal ő nevetett először a saját viccén.
Alisza maga egészen másfajta mélységekkel foglalkozott. Föld alatti folyók térképeit rajzolta. Hidrológus-kartográfus volt, olyan ember, aki nemcsak a várost ismerte, hanem azt is, mi rejtőzik alatta.
Egy éve voltak házasok. Egy lakásuk volt, amely Alisza nagymamájától maradt rá, és egy különös reggeli szokásuk: a konyhaablaknál állva ettek, miközben könyökkel lökdösték egymást.
– Tudod, hogy ebben a házban mi vagyunk az egyetlen pár, akiknél nem az emberek veszekednek, hanem a munkaeszközeik? – kérdezte egyszer Alisza. – A te füstölőd az én szintezőm ellen.
– Az én füstölőm békés természetű – felelte Ruszlán. – Elaltat. A te szinteződ viszont mér, aztán ítéletet mond.
– Szakmai ártalom. Mindent megmérek.
– Engem is?
– Téged különösen. Egyébként egy év alatt három centit süllyedtél.
– A házasság súlya?
– Pontosan.
Aznap délelőtt tizenegykor megcsörrent a zár.
Alisza éppen egy régi folyómeder ívét rajzolta, amely valahol a tér alatt húzódott, és fel sem nézve kiáltott ki:
– Ha megint egy üveg mézet hoztál, kiköltöztetlek egy kaptárba!
– Ennél jobbat hoztam! – hallatszott Ruszlán hangja.
Vidám volt. Szokatlanul vidám. Szinte gyerekes.
Alisza kilépett az előszobába, és megállt.
Ruszlán egy körülbelül ötéves kisfiú kezét fogta. A gyerek sárga kabátot viselt, a másik kezében pedig egy műanyag dinoszauruszt szorongatott.
– Alisza – mondta Ruszlán ünnepélyesen –, bemutatlak valakinek. Ő Timofej. A fiam.
Egy pillanatig olyan csend lett, hogy még a falióra ketyegése is túl hangosnak tűnt.
Alisza leguggolt, és nem a gyerek, hanem a dinoszaurusz felé nyújtotta a kezét.
– Jó napot, hüllő úr. Ragadozó?
– Növényevő – válaszolta a kisfiú. – De ha bántják, harap.
Alisza bólintott.
– Bölcs álláspont. Én Alisza vagyok.
– Tudom – mondta Timofej komolyan. – Te vagy apa új felesége.
Ruszlán úgy fújta ki a levegőt, mintha éppen most mászott volna le egy tízemeletes tetőről.
Beszélni kezdett. Túl gyorsan. Hogy minden bonyolult. Hogy az anyával, Krisztinával régen szakítottak. Hogy csak nemrég tudta meg. Hogy nem akarta Aliszát sokkolni. Hogy félt elmondani.
– Nem kiabálsz – mondta meghatottan. – Alisza, te aranyból vagy. Más már felgyújtotta volna a lakást.
Alisza ránézett.
– Minek kiabáljak a gyerek előtt? Pakoljatok. Elmegyünk vidámparkba.
– Komolyan?
– Teljesen. Timofej, szereted a körhintákat?
– Igen. Csak azokat nem, amelyiken fejjel lefelé lógunk. Anya azt mondja, utána nem lehet rendesen lemosni.
– Akkor megvan a közös nevezőnk.
A nap valóban szép volt.
Aranyszínű délután lett belőle. Alisza vattacukrot vett, Ruszlán háromszor elvesztette a céllövöldében a játékot, majd negyedszerre megnyert egy akkora zöld nyulat, mint egy tacskó. Timofej sikított az óriáscsúszdán, a rémszobában Alisza kezébe kapaszkodott, később pedig kijelentette, hogy Aliszának térképszaga van.
– Papír és tus – magyarázta a nő. – Folyókat rajzolok, amelyek a föld alatt folynak.
– A föld alatt férgek vannak.
– Folyók is. Csak az emberek nem látják őket. Az aszfalton sétálnak, és fogalmuk sincs róla, hogy alattuk víz folyik.
Timofej a padon lóbálta a lábát.
– Mint apa.
Alisza ránézett.
– Ezt hogy érted?
– Apa is a föld alatt van.
– Milyen értelemben?
A nő arca nem változott, de a fejében valami halk kattanással működésbe lépett.
Mérni kezdett.
– Hát… nálunk lakik, de olyan, mintha nem is lenne – magyarázta Timofej. – Anya azt mondja, apa van, csak Alisza néninek erről nem szabad mesélni.
Ruszlán ekkor a hot dogos pultnál állt, háttal nekik, és elégedetten fütyörészett.
– És mióta lakik nálatok? – kérdezte Alisza.
– Mindig. Ő rakta össze az ágyamat. Meg a távirányítós autómat. Szilveszterkor pedig elmentünk Lida nagymamához. Anya piros ruhát vett fel.
– Lida nagymamához?
– Aha. Lida néni mézes palacsintát sütött. Apa mézéből.
Alisza lassan bólintott.
– Szép volt a ruhája?
– Nagyon. Anya azt mondta, nyáron lesz még egy ruhája, mert lesz egy kistestvérem. De ez titok.
A kisfiú az ajkához emelte az ujját.
– Nem mondod el, ugye?
– Nem – mondta Alisza. – Én nagyon jól tudok titkot tartani.
Ruszlán ekkor érkezett meg a hot dogokkal, és csak a nevetésüket hallotta.
Fogalma sem volt róla, min nevetnek.
Délután négykor felültek az óriáskerékre.
Timofej középen ült, és lelkesen mutogatott mindenre, ami odalent látszott.
Alisza azonban nem a várost nézte.
A fiút figyelte.
– Ruszlán – szólalt meg nyugodtan –, hány éves Timofej?
– Öt és fél – felelte a férfi büszkén.
– Öt és fél.
Alisza megismételte a számot, mintha csak egy adatot ellenőrizne.
– Mi egy éve vagyunk házasok. Előtte nyolc hónapig jártunk. Te pedig azt mondtad, nemrég tudtad meg, hogy van egy öt és fél éves fiad.
Ruszlán arca egy pillanat alatt megváltozott.
– Ezt ő mondta?
Aztán erőltetetten elmosolyodott.
– A gyerekek mindent összekevernek.
– Apa, te tényleg összeraktad az ágyamat – mondta Timofej. – Emlékszem. Beverted az ujjad a kalapáccsal, és csúnyán káromkodtál.
Ruszlán lehunyta a szemét egy pillanatra.
Alisza bólintott.
– Jó a memóriája a fiadnak.
– Alisza…
– Timofej, Lida nagymama szokott érted menni az óvodába?
– Keddenként. Azt mondja, én vagyok az egyetlen unokája. De hamarosan ketten leszünk.
Ruszlán elhallgatott.
A kabin lassan ereszkedett lefelé.
Alisza látta, ahogy a férfi arca vele együtt süllyed.
– Azt mondtad, nem fogsz kiabálni – szólalt meg Ruszlán.
– Nem is kiabálok.
Alisza hangja szinte lágy volt.
– Számolok.
– Mit számolsz?
– Öt és fél nagyjából ötszöröse egy évnek.
Ruszlán idegesen felnevetett.
– Úgy beszélsz, mint egy revizor.
– Úgy beszélek, mint egy nő, aki most tudta meg, hogy a férjének van egy másik, korábbi családja. Gyerekkel. Nagymamával. Palacsintával. Piros ruhával.
– Ez nem család! – csattant fel Ruszlán. – Ez kötelezettség!
Alisza elmosolyodott.
– Milyen érdekes jogi szó.
A kabin megállt.
Timofej ugrott ki elsőként, kezében a hatalmas zöld nyúllal.
– Alisza néni! Te vagy a legkedvesebb! Gyere el hozzánk!
– Elmegyek – felelte Alisza.
Aztán Ruszlánra nézett.
– De talán nem ma.
Este hétkor Ruszlán hazavitte a fiát.
Aliszát a ház előtt hagyta.
– Te nem is nő vagy, hanem békeszerződés – mondta, és homlokon csókolta. – Gyorsan elviszem, aztán jövök hozzád.
– Ne siess – mondta Alisza. – Neked még dolgod van.
Ruszlán elhajtott.
Timofejet a Pálya utcában átadta Krisztinának. A nő teát adott neki, ő pedig még negyedórán át maradt. Aztán beült az autóba, és felhívta az anyját.
Bekapcsolta a kihangosítót.
– Fogadd a hőst! – kiáltotta. – Minden tökéletesen ment!
– Mesélj! – sürgette Lídia Arkagyjevna. – Egész nap tűkön ültem.
– Semmi jelenet. Se könnyek, se hiszti. Azt mondta: „Pakoljatok”, és elvitt minket a vidámparkba. Ő vett vattacukrot, ő fizette a jegyeket.
– Szent asszony – sóhajtott az anyja. – Mondtam én, hogy ilyet kell elvenned. Csendes, van rendes szakmája, és lakása is van. Ezek a térképei ugyan hülyeségnek tűnnek, de pénzt érnek.
– Timkót kézen fogva vezette! A fiú meg csak azt hajtogatta, hogy „Alisza néni, Alisza néni”. Úgy fogadta el, mintha a sajátja lenne.
– Akkor lassan össze lehet költöztetni mindenkit – mondta az anyja. – Krisztina már kérdezte, mikor nem kell tovább bujkálnia. Nehéz neki, ráadásul terhes.
– Várj már – mondta Ruszlán, miközben megállt a piros lámpánál. – Előbb a pénzügyi részt kell elintéznem. Krisztina házára tizenötödikéig kell befizetni az előleget. Én már mindent elrendeztem. Alisza lakására vettem fel a hitelt. A papírok rendben vannak.
Csend lett a vonal másik végén.
– Alisza aláírta?
Ruszlán elvigyorodott.
– Hát… az aláírás megvan. Az én kézjegyem elég jó. Gyakorlott.
– Ruszlán!
Az anyja hangja egy pillanatra megremegett, aztán nevetésbe fulladt.
– Jó, jó. A lényeg, hogy béke van. Te mindig is okos fiú voltál.
– Zseniális – javította ki Ruszlán. – Na, megérkeztem. Megyek, megölelem a feleségemet. Megérdemlem.
Az ötödik emeletre fütyörészve ment fel.
Kinyitotta az ajtót a saját kulcsával.
A lakás sötét volt.
– Alisza?
Semmi.
– Megjöttem!
Nem kapott választ.
Felkapcsolta a villanyt.
A lakás üres volt.
Nem volt ott Alisza cipője. Nem volt ott a kabátja. Eltűnt a fal mellől a tubus is, amelyben a térképeit tartotta, és amely mindig úgy állt ott, mint egy őrszem.
Az ablakpárkányon azonban ott ült a zöld nyúl.
Pontosan az ajtó felé fordulva.
– Alisza?
Ruszlán körbejárta a lakást.
A konyhában nem volt senki.
A hálószobában a szekrény egyik fele üres volt.
A fürdőszobából eltűnt Alisza fogkeféje, parfümje, minden apró tárgya.
Az asztalon pedig egyetlen papírlap feküdt.
Milliméterpapír.
Alisza fekete tussal, szabályos, pontos kézírással mindössze egyetlen szót írt rá:
„Búcsú.”
Ruszlán percekig csak nézte.
Megfordította a lapot.
Üres.
Visszafordította.
Megint elolvasta.
– Ez meg milyen cirkusz?
Felhívta Aliszát.
„A hívott előfizető jelenleg nem elérhető.”
Újra.
Ugyanaz.
Harmadszor.
Ötödször.
Nyolcadszor már csak ült az előszobai sámlin, és az anyját hívta.
– Elment! – hadarta. – Összepakolt és elment! Egyetlen papírt hagyott!
– Hogyhogy elment? – kérdezte Lídia Arkagyjevna. – Hiszen egész nap olyan jól érezte magát!
– Pont ez az! Nem értem! Nem kiabált. Nem veszekedett. Fogta a kezünket. Nevettünk. Mit csináltam rosszul?
– Semmit – felelte az anyja. – A nők néha megijednek. Biztosan egy barátnőjénél van. Majd visszajön. Hová menne? A lakás úgyis az övé.
– A lakás az övé…
Ruszlán lassan mondta ki a szavakat.
Ebben a pillanatban megszólalt a telefonja.
Üzenet érkezett.
Nem Aliszától.
Egy ismeretlen számról.
A név alatt ez állt:
„G. E. ügyvéd.”
Az üzenet rövid volt.
„Ruszlán Igorjevics, Alisza Dmitrijevna képviseletében járok el. A mai napon 17:40-kor benyújtásra került a házasság felbontására irányuló kérelem, valamint rendőrségi feljelentés az egyetlen lakóingatlanára felvett, hamisított aláírással létrehozott hitelszerződés miatt.
Az Ön Lídia Arkagyjevnával folytatott, 19:34-kor rögzített telefonbeszélgetését bizonyítékként csatoltuk. A gépkocsi fedélzeti kamerája működött, miközben a kihangosítót használta. A bankot egyidejűleg felszólítottuk a tranzakciók felfüggesztésére.
Kérem, ne keresse ügyfelemet.
Továbbá kérem, hogy holnap 18:00 óráig hagyja el a lakást.”
Ruszlán nem lélegzett.
Aztán felugrott, a sámlit felborította, és ordítani kezdett a telefonba.
– Anya! Anya! Felvette! Mindent felvett!
– Mit vett fel? – sikoltott Lídia Arkagyjevna. – Miről beszélsz?
– A kocsi! A fedélzeti kamera! Én meg ott beszéltem veled! Krisztináról! A pénzről! Az aláírásról!
A vonal másik végén néhány másodpercig csak zihálás hallatszott.
– Kapcsold ki! Töröld le! Azonnal!
– Már késő!
Ruszlán az előszobában járkált, két kézzel markolva a fejét.
– Nem kiabált! Érted? Egész nap egyetlen egyszer sem kiabált! Mert már tudott mindent! Egész nap csak mért engem! Úgy mért, mint egy gödröt!
A vonalban valami nagyot koppant.
Aztán az anyja hangja szólalt meg. Megtört volt, és egészen más, mint néhány perccel korábban.
– Ruszlán… nekünk nincs miből fizetnünk.
– Mi van?
– Nincs miből. A ház… Krisztina háza… tizenötödike…
– Kit érdekel most a tizenötödike?!
Ruszlán hangja elcsuklott.
– Nekem büntetőeljárásom lesz!
A telefon ismét megszólalt.
Újabb üzenet.
Ugyanarról a számról.
Ezúttal csak két mondat.
„És még valami. Alisza Dmitrijevna arra kért, szó szerint adjam át: »Én azt rajzolom, amit mások a föld alá rejtenek. Te pedig kiderült, hogy meglepően sekély vagy.«”
Ruszlán mozdulatlanul állt a sötét előszobában.
Két kézzel szorította a telefont.
A szobából pedig a zöld nyúl nézett vissza rá, amelyet néhány órával korábban még a családi boldogság első ajándékának hitt.
És akkor végre megértette: Alisza egész nap nem a férjét próbálta megérteni, hanem a bizonyítékokat gyűjtötte ellene.
