– Vagy kifizeted anyám hitelét, vagy elhúzol innen!
Borisz ezt úgy mondta, hogy fel sem állt az asztaltól. Munkásdzseki volt rajta, pedig a konyhában olyan meleg volt, hogy már a radiátort is lejjebb csavartam volna. A telefonja kijelzővel lefelé feküdt előtte. Mindig így tette le, amikor az anyjával már befejezte a beszélgetést, de ő maga még nem tudta abbahagyni.
A kezemben egy zacskó mandarinnal álltam a hűtő mellett, és néhány másodpercig azt sem tudtam, hová tegyem.
Pedig az egész beszélgetés alig három perce tartott.
Este kilenc előtt értem haza a raktárból, ahol az aznapi készletellenőrzést csináltuk. Épp csak annyit mondtam, hogy idén egy héttel később érkezik a mandarin, amikor Borisz közbevágott:
– Anyát kirúgták.
Augusztusban.
A poliklinikán megszüntették a ruhatárat, az ott dolgozókat elbocsátották. Anyja, Angelina Szergejevna másfél hónapig hallgatott róla. Addig a nyugdíjából és abból a pénzből fizette a banki részleteket, amit évek óta félretett a temetésére.
Októberben már nem maradt semmi.
A hitelről tudtam. Két évvel korábban a fölöttük lakók csőtörést okoztak, és a víz két szobát is teljesen tönkretett. A falakig, a betonig ázott minden. Angelina Szergejevna akkor hitelt vett fel a felújításra.
Borisz azt mondta, havonta nyolcezerrel besegít, a többit az anyja majd kifizeti a nyugdíjából és a fizetéséből.
Én ezt akkor ésszerűnek tartottam. Nem szóltam bele. Az ő anyja, az ő döntésük.
– Mennyi van még hátra? – kérdeztem.
– Négyszázezer valamennyi. A havi részlet majdnem húsz.
– A nyugdíja huszonegy.
– Igen.
– És a te nyolcezred?
Borisz rám nézett.
– Az én nyolcezrem az én nyolcezrem. Én így is tartom.
A hangja már megváltozott. Akkor értettem meg, hogy nem egyszerűen a hitelről beszélünk.
– Kifizeted egyben, vagy havonta utalod. Ahogy neked kényelmes.
– Borja, most minden pénzem az áruban áll. Október van. Már készülünk a karácsonyi szezonra, az előlegek…
– Neked van céged.
– A cégemnek van raktára. Két teherautója. Tizenkét alkalmazottja, akiknek tizedikén fizetést kell adni. A nyereség pedig negyedévente jön, és nem annyi, amennyinek kívülről látszik.
Ezt már sokszor elmondtam neki.
Ő mindig bólogatott.
És mindig ugyanoda jutottunk:
Ha teherautók állnak a raktár előtt, akkor biztosan van pénz.
Aztán kimondta:
– Vagy fizetsz, vagy elhúzol innen.
A zacskót letettem a földre.
Furcsa módon nem a sértettség volt az első érzés bennem. Hanem a sajnálat.
Megijedt.
Az anyja sírt neki a telefonban, ő pedig nem tudta, honnan szerezzen pénzt, ezért azt vágta hozzám, ami éppen a kezében volt.
– Beszéljünk róla holnap – mondtam. – Nyugodtan. Számokkal.
– A számokat már elmondtam.
Azzal felállt és kiment a műhelybe.
Egy perc múlva felbőgött a kompresszor.
Amikor Borisz dühös volt, mindig kifújt vagy szétszedett valamit.
Én pedig ott maradtam a konyhában, és megpróbáltam úgy tenni, mintha a „ház” szó nem fúródott volna belém.
Ezt a házat 2014-ben vettem.
Négy évvel azelőtt, hogy Boriszt megismertem volna.
Kétszintes volt, kilencszáz négyzetméteres telekkel, huszonöt percre a várostól és negyedórára a raktárunktól. A pénz egy része anyám lakásának eladásából származott, a másik részét én tettem félre azokban az években, amikor még éjszakánként mi, Tamarával ketten pakoltuk le a dobozokat.
A házon egyetlen napig sem volt hitel.
Borisz 2018-ban érkezett hozzám egy táska ruhával és egy ládányi szerszámmal.
Az első házassága után kilenc évig lakott a volt feleségével. Úgy jött el onnan, ahogy mondta: szinte csak abban, ami rajta volt.
Egyszer, már nálam, bevallotta, hogy éveken át albérlőnek érezte magát a saját életében. A volt felesége vendégek előtt mindig azt mondta: „nálam”.
Ő pedig hallgatott.
Én akkor azt mondtam neki:
„Élj úgy, mintha a tiéd lenne.”
Komolyan gondoltam.
Azt akartam, hogy a férfi mellettem ne húzza össze magát.
És ő valóban úgy élt.
Beüvegezte a verandát, a régi, roskadozó fészerből műhelyt épített, kicserélte a kazánt, egyeztetett a gázszolgáltatóval, kerítést csináltatott a szomszéddal.
A kollégáinak azt mondta:
„Otthon vagyok, majd visszahívlak.”
Az ismerősöknek:
„Gyertek hozzánk szombaton.”
Én szerettem ezt.
Angelina Szergejevna kapott tőlünk egy pótkulcsot. Minden nyáron három-négy hétre hozzánk költözött. Virágot ültetett a bejárathoz, lekvárt főzött a kertünkben termő ribizliből, és úgy mozgott a házban, mintha mindig is ott lakott volna.
Én ezt is természetesnek tartottam.
Az anyja egyedül élt a városban. Miért ne lehetne nyáron nálunk?
Borisz soha nem jelentkezett be hozzám.
Egyszer felvetettem.
Legyintett.
– Minek a papír? Így is minden egyértelmű.
Akkor tényleg azt hittem, hogy minden egyértelmű.
Másnap reggel korábban ment el dolgozni, mint szokott.
Egész nap nem is a pénzen gondolkodtam.
Hanem azon, hogyan lehetne úgy megoldani ezt az egészet, hogy a pénz ne váljon fontosabbá nálunk.
Két beszállítói hívás között megnyitottam a saját megtakarítási számlámat.
A tetőre félretett pénz volt rajta.
Tavasszal már kétszer beázott a déli tetősík. A tetőfedő azt mondta, ha a következő telet még egyszer így viseli el, utána már nem érdemes javítgatni.
Ha abból a pénzből három havi törlesztőt kifizetek, a tető egy évvel később lesz kész.
Nem kellemes.
De kibírható.
Három hónap elég idő lehetett volna arra, hogy Angelina Szergejevna munkát találjon, hogy valaki elkísérje a bankba, hogy megkérdezzük az átütemezésről, és hogy mindannyian lehiggadjunk.
A cégből egyetlen rubelt sem akartam kivenni.
Az nem az én pénzem volt.
Tamaráé is.
Ráadásul a pénz felét már előlegként átutaltuk a mandarinszállítónak.
Este megvártam, amíg Borisz befejezi a vacsorát.
– Három hónapot kifizetek – mondtam. – A tetőre félretett pénzből. Közvetlenül a banknak. Mutasd meg a szerződést, szombaton pedig elmegyünk anyukádhoz, és együtt kitaláljuk, mi legyen utána.
Borisz letette a villát.
– Három hónap.
– Amíg munkát talál…
– Nekem nem kell a három hónapos alamizsnád.
Nyugodtan mondta.
Ez rosszabb volt, mint amikor kiabált.
– Három hónap múlva ugyanott leszünk. Te fogod fizetni a végéig.
– Négy évig, Borisz.
– És?
– A szerződést legalább hadd lássam.
Úgy nézett rám, mintha azt kértem volna, hogy igazolja, valóban joga van-e belépni a saját lépcsőházába.
– Te ellenőrizni akarod az anyámat?
– Tudni akarom, mire adok pénzt.
– Te ebben a házban csak úgy élsz, mint egy raktárban. Hazajössz, alszol, elmész dolgozni. Mindent én csinálok itt. És amikor az anyámnak segítség kell, te a szerződésről beszélsz.
Felállt.
A tányért a mosogatóba tette, de nem mosta el.
Nyolc év alatt egyszer sem fordult elő ilyen.
Aznap a nappaliban aludt.
Én pedig sokáig ültem a konyhában.
„Ebben a házban.”
Úgy mondta, mintha annak lenne több joga, aki több időt tölt benne.
Úgy, mintha a levegő is annak járna, aki gyakrabban lélegzi.
Úgy döntöttem, adok neki pár napot.
Azt hittem, szégyelli magát.
Szégyelli, hogy nem tudja egyedül eltartani az anyját, és ezért haragszik arra, akinek van pénze.
A szégyennel nem érdemes vitatkozni.
Az ember hagyja lehűlni.
Szerdán este kilenc után értem haza.
A bejáratnál kilenc lapos kartondoboz állt.
Kék felirat volt rajtuk a kompresszorokról.
Borisz gyakran hozott ilyeneket a munkahelyéről, ha valamelyik holmit szállítani kellett.
Automatikusan megszámoltam őket.
Kilenc.
A raktárban így dolgozom.
Előbb megszámolom.
Utána kérdezek.
Az emeleten égett a lámpa.
A kis szoba mindig az enyém volt.
Nem hálószoba, hanem dolgozószoba.
Az ablak mellett állt az íróasztalom, a falon polcok voltak, a szekrényben a téli ruháim és az irataim.
Minden este ott dolgoztam.
Borisz ritkán jött be. Azt mondta, olyan, mint egy könyvelőiroda.
Most az asztal az ablakhoz volt tolva.
A polcokat leszerelték.
A mappáim a folyosón hevertek.
A szoba közepén egy régi kanapé állt.
A padlásról hozták le.
Azt tavasszal ki akartam dobni.
Borisz a létrán állt, és a függönyrudat csavarta le.
– Mit csinálsz?
– Rendet.
– Ez az én szobám.
– Úgyis csak éjszaka használod.
– Itt dolgozom minden este.
– Dolgozz a konyhában. Ott van hely.
Lemászott a létráról, összecsukta, és elment mellettem.
Ott maradtam a papírjaim között.
Akkor ijedtem meg először igazán.
Csakhogy még mindig nem attól, amit valójában előkészített.
Azt hittem, magának készíti elő a szobát.
Talán külön akar költözni a házon belül.
Talán egy ajtó mögött akar élni velem, de mégsem velem.
Ötvenkét éves férfi, aki úgy sértődött meg, mint egy kamasz.
Még sajnáltam is.
Csak a kilenc dobozt nem tudtam hová tenni.
Három is elég lett volna neki.
Csütörtökön fél tizenkettőkor Angelina Szergejevna hívott.
– Allocska, nem zavarlak?
– Nem. Mondja.
– A szekrény miatt telefonálok.
– Milyen szekrény miatt?
– Hát… a kis szobában. Borisz mondta, hogy te tudod, melyik hol van. Nekem csak két polc és egy fogas kellene.
A kezem megállt a számla fölött.
– Miért kellene?
– Mert szombattól beköltözöm.
Nem értettem.
– Hová?
– Hozzátok.
Aztán olyan természetességgel folytatta, mintha már rég megbeszéltük volna:
– A lakásomat kiadom. Már meg is egyeztem a bérlőkkel. Huszonnyolcezret adnak havonta. Pont kijön belőle a hitel, és még marad gyógyszerre is. Borisz találta ki. Azt mondta, ti megbeszéltétek.
A kezem kihűlt.
– Milyen bérlők?
– Egy nővér és egy gyári munkás. Jó emberek. Már adtak előleget. Szombaton költöznek.
Aztán elhallgatott.
– Borisz azt mondta, te úgyis többet vagy a munkahelyeden, mint otthon.
Majd még halkabban:
– Azt mondta, ez az ő háza, ő intézi.
Kilenc doboz.
A leszerelt függönyrúd.
A kanapé.
A kis szoba.
Minden egyszerre értelmet nyert.
Nem neki készítette.
Az anyjának.
Az én szobámból.
És a kilenc dobozban az én holmim volt.
A papírjaim.
Az életem.
A konyha maradt volna nekem.
„Ott van hely.”
– Majd visszahívom – mondtam.
Letettem a telefont.
Aztán kimentem a raktár udvarára.
Hideg volt, karton- és narancshéjszag.
Végigsétáltam az egyik sor végéig, majd vissza.
Így gondolkodom, amikor nem szabad hibáznom.
Először Angelina Szergejevna.
Felhívtam.
– Ne adja ki a lakását. Adja vissza az előleget.
Hosszú csend.
– Miért?
– Mert mi Borisszal erről nem állapodtunk meg.
– De azt mondta…
– Én három hónapra felajánlottam, hogy kifizetem a részleteket. Ő nem fogadta el. Arról, hogy maga hozzánk költözik, három órája tudok.
– Akkor… nem engedsz be?
A hangjában nem harag volt.
Csak félelem.
– Nem, Angelina Szergejevna. Ez az én házam. Én vettem. Maga nem költözik a dolgozószobámba.
– És a bank?
– Azt Borisszal kell megoldaniuk. Ő találta ki ezt a tervet.
Hosszú csend következett.
– A család nem így működik, Allocska.
Azzal letette.
Este hétkor értem haza.
Borisz még nem volt otthon.
Felmentem az emeletre.
A mappák között megtaláltam a kék „Ház” feliratú irattartót.
A harmadik volt legalul.
Benne volt az adásvételi szerződés.
2014.
Az én nevem.
Az én aláírásom.
A befizetett adók bizonylatai.
A kazán garanciája.
És minden más, amit nyolc év alatt egyszer sem kellett bizonygatnom.
Letettem a mappát a konyhaasztalra.
Feltettem a teavizet.
Nem ittam belőle.
Borisz háromnegyed nyolckor érkezett.
Be sem lépett rendesen a konyhába.
– Mit mondtál anyámnak?
– Az igazat.
– Húsz percig sírt a telefonban!
– Visszaadja az előleget.
– Tudod, mit csináltál?
– Igen.
– Akkor tudod, hogy szombaton hozzánk költözött volna!
– Nem költözött volna.
– Én hétfőn megmondtam neked!
– Igen.
– Vagy fizetsz, vagy elmész.
– Emlékszem.
– Nem fizetsz. Akkor anyám jön.
Ránéztem.
– Én pedig elmegyek.
Meglepődött.
– Tessék?
– Nem én megyek el.
A mappára tettem a kezem.
– Te.
Azt hittem, üvölteni fog.
Nem tette.
Csak nézett.
– Nyolc évig itt éltem.
– Igen.
– A verandát én csináltam.
– Igen.
– A kazánt én cseréltem.
– Igen.
– A műhelyt én építettem.
– A saját kezeddel. Köszönöm érte.
Felé toltam az iratokat.
– A szerszámaidat elviheted. A kompresszort, a gépet, mindent. A kazán marad.
– Te kirúgsz engem húszezer miatt?
– Kedden három hónapot ajánlottam. Te négy évet akartál.
Elhallgatott.
– A pénz már nem érdekel.
– Akkor mi?
– Az, hogy eladtad a szobámat a hátam mögött. Elmondtad anyádnak, hogy beleegyeztem. Nekem pedig azt mondtad, dolgozzak a konyhában.
Borisz a tenyerét az asztalra tette.
– És ha nem megyek?
– Hétfőn beadom a válást.
Most már rám nézett.
– Rendesen.
– Rendesen.
– Te ezt komolyan gondolod?
– Most először.
Sokáig álltunk egymással szemben.
Aztán halkan megszólalt:
– Meg fogod bánni.
– Lehet.
Felnézett.
– De ezt a házat akkor is én fogom bezárni utánad.
Másnap elkezdett pakolni.
Kilenc doboz kellett hozzá.
Pénteken elvitte a ruháit.
Szombaton a szerszámokat.
Vasárnap a kompresszort és a gépeket.
A garázsban maradt négy téli gumi.
– Majd visszajövök érte – mondta.
– Rendben.
Hétfőn lakatost hívtam.
Kicserélte a zárat.
Három és fél ezerbe került.
Három új kulcsot kaptam.
Mindet egyetlen karikára fűztem.
A válókeresetet is beadtam.
A kis szobában visszatoltam az asztalt az ablakhoz.
A polcot nem tudtam egyedül felszerelni.
Nyolc évig a házban egyetlen fúrógép volt.
Az övé.
Szerdán vettem egyet.
Életemben először.
Szombaton feltettem a polcot.
Kicsit ferdén sikerült.
A bal oldala egy ujjnyival lejjebb volt.
Nem igazítottam meg.
A papírok így is elfértek rajta.
A „Ház” feliratú mappát pedig a szélére tettem.
Oda, ahol mindig kéznél van.
Három héttel később Borisz írt.
„Elmehetek szombaton a gumikért?”
„Tízkor.”
Kilenc ötvenötkor érkezett.
Új kabát volt rajta.
Nem az a régi munkásdzseki.
Fogyott.
Azt mondta, szombati műszakokat vállalt.
Az anyja félállásban elhelyezkedett a szomszéd iskola portáján.
A részletet ebben a hónapban időben befizették.
Úgy sorolta mindezt, mintha jelentést adna.
Én csak bólintottam.
Mint amikor a raktárban ellenőrzöm a számokat, és minden stimmel.
Már a kocsinál állt, amikor megszólalt:
– Talán mégis kár volt így.
– Számold meg a gumikat – mondtam.
Lenézett.
– Négy.
Beült az autóba.
Elhajtott.
Én pedig bezártam mögötte a kaput az új kulccsal, és először éreztem úgy, hogy ez a ház végre nem azért lett csendes, mert valaki elment belőle, hanem azért, mert végre megint az enyém lett.
