– Ki fog magáért jönni? – kérdezte a nővér, és a tollával megkopogtatta az előtte fekvő nyomtatványt.
Oldalvást ült az asztalnál. A szemüvege egészen az orra hegyére csúszott, és nem rám nézett, hanem az üres rubrikára.
– Hazabocsátáskor – magyarázta. – Egyedül nem engedhetjük el. Így van a szabályzatban. Valakinek ide kell jönnie, és alá kell írnia.
– És ha nincs senkim?
Olga Vlagyimirovna, ahogy a kitűzőjén állt, végre rám emelte a tekintetét.
– Mindenkinek van valakije. Fia, férje, szomszédja… Angelina Gordeevna, nem sürgetem, de ezt a sort ki kell töltenünk.
– A nővérem – mondtam. – Írja be őt. Diana.
Leírta a nevet, aztán felolvasta a telefonszámot, hogy megerősítsem.
Kívülről tudtam. Pedig el volt mentve a telefonomban.
Hazafelé gyalog mentem. Két megállónyi út volt, és közben végig azt próbáltam kitalálni, hogyan mondjam el neki.
A konyhaszekrény ajtajára ragasztószalaggal volt felragasztva egy kis papír.
Három sor állt rajta az én kézírásommal:
Szerda – Matvejért az iskolába.
Szombat – bevásárlás.
Vasárnap – Alisza tánca.
Harmadik éve lógott ott.
Azon a nyáron ragasztottam fel, amikor Szemjon elvesztette a munkáját a gyárban, és náluk hirtelen mindenből kevesebb lett.
Szombatonként végigtoltam hozzájuk a bevásárlókocsimat. Négy nagyobb csomag fért bele, ha ügyesen pakoltam: hajdina, csirke, túrókrém a gyerekeknek, mosópor – az valahogy mindig péntekre fogyott el náluk.
Diana ajtót nyitott, azt mondta:
– Jaj, Gél, minek veszed ezt?
Aztán bement a konyhába kipakolni.
Soha egyszer sem kérdezte meg, mennyibe került.
Hétfőn este nyolckor hívtam fel. Addigra náluk már vacsoráztak.
– Di, május tizenkettedikén megműtenek – mondtam. – A hátamat. Az orvos szerint utána másfél hónapig semmit nem emelhetek, ami nehezebb egy teáskannánál.
– Jaj… – sóhajtott. – Ez borzalmas. Hol műtenek?
Megmondtam a kórház nevét.
A háttérben szólt a tévé, valamelyik gyerek pedig hangosan nevetett egy rajzfilmen.
– Arra lenne szükségem, hogy valaki hazavigyen – mondtam. – És az első három-négy napban legyen mellettem valaki. Hozzon enni, menjen el a gyógyszertárba. Semmi több.
A tévé hangja elhalkult.
– Gél, hát ne már – mondta Diana. – Te is tudod, hogy nekem családom van. Matvej, Alisza, Szemjon műszakban dolgozik. Nem tudok kettészakadni.
– Nincs másom, Di.
– És Alisza? – kérdezte. – Tizenöt éves, vizsgák előtt áll. Nem fogom elrángatni az óráiról.
– Nem Aliszát kérem.
– Akkor miért pont engem? Fogadj valakit. Tele van a város ápolókkal, gondozókkal. Egy hirdetésre találsz valakit.
– Nincs pénzem rá.
– Hát, az már nem az én problémám – mondta. – Gél, őszintén mondom, nekem nincs erre energiám. Dolgozom, hazajövök, tanulok a gyerekekkel. Engem sem kérdez meg senki, hogy én hogy vagyok.
A konyhaszekrénynél álltam, és a megsárgult ragasztószalagot néztem.
Aztán kimondta.
– És egyébként is, Gél. Senki nem kért rá, hogy mindezt csináld. Te döntöttél így. Nem tartoztál nekünk semmivel, és most mi sem tartozunk neked semmivel.
Nem sírtam.
Még csak meg sem lepődtem.
És talán ez fájt a legjobban.
– Rendben – mondtam. – Akkor szerdán nem megyek Matvejért. Szombaton sem viszek bevásárlást.
Felnevetett.
– Megsértődtél? Na persze. Majd elmúlik. Úgyis te fogsz előbb telefonálni.
Én tettem le.
Aztán megnyitottam a banki alkalmazást. Megkerestem a rendszeres átutalást, amely minden hónap huszonötödikén Diana számlájára ment.
Megnyomtam a törlést.
A telefon megkérdezte, biztos vagyok-e benne.
Másodszor is megnyomtam.
Szerdán negyed négykor megszólalt a telefonom.
Nem vettem fel.
Negyed négykor sem.
Fél négykor sem.
Ötkor sem.
Tizennyolc nem fogadott hívás.
Aztán egy üzenet csupa nagybetűvel:
„HOL VAGY?”
Utána még egy:
„EGYEDÜL ÜL AZ ISKOLÁBAN A TÁSKÁJÁVAL.”
Hétfőn világosan megmondtam neki, hogy szerdán nem megyek.
Ő mégis ellenőrizni akarta, igazat mondok-e.
Hatkor azt írta, hogy ő ment érte, és hogy őrült vagyok.
Tehát meg tudta oldani.
A fiú miattunk ült még egy órát az iskolában.
Ez még most is visszatér az álmaimban.
A műtétig többé nem hívott.
A műtétet a megbeszélt napon elvégezték.
A kórházból Róza Filippovna vitt haza a hetedik emeletről. Taxit hívott, feljött a szobámba, összepakolta a holmimat ugyanabba a bevásárlókocsiba, amellyel én érkeztem.
Ő írta alá a távozási papírt is.
Olga Vlagyimirovna megnézte az aláírást, aztán rám nézett.
Nem kérdezett semmit.
Az első héten abból a levesből éltem, amit Róza Filippovna magának főzött, majd rögtön félretett belőle nekem egy üvegbe.
Reggel tízkor hozta.
Letette az asztalra, és elment.
Az első napokban a gyógyszerektől minden ködös volt, beszélni sem volt kedvem.
A negyedik napon azt mondta:
– Ne gondold, hogy teher vagy. Én úgyis főzök. Te pedig feküdj, és ne akarj hős lenni.
Aztán rápillantott a telefonomra, amely a párnán feküdt, kijelzővel felfelé.
Egész délelőtt néma maradt.
– A nővéred tudja, hogy megműtöttek?
– Tudja.
Nem kérdezett többet.
Soha többé.
Diana kétszer hívott.
Először a műtét utáni harmadik napon.
– Gél, figyelj, nem találom Matvej tornafelsőjét. A kéket. Nálad hagyta?
– Igen.
– Hol van?
Megmondtam.
– Aha.
Letette.
A műtétről egyetlen szót sem kérdezett.
Másodszor május végén hívott.
– Hogy vagy? – kérdezte vidáman. – Már jársz?
– Járkálok.
– Figyelj, Matvejnek június elsejétől szünet van. Mikorra leszel teljesen rendben? Nem tudjuk hová tenni. A tábor csak júliusban kezdődik.
A folyosón ültem egy kemény széken, mert puhára még nem ülhetett a hátam.
A bevásárlókocsim ott állt a fogason.
– Soha – mondtam.
– Tessék?
– Júniusban nem veszem magamhoz. Júliusban sem. Augusztusban sem.
– Még mindig haragszol? Emiatt az apróság miatt?
– Nem.
– Akkor miért?
– Csak nem.
Azt mondta, megváltoztam, és hogy anya is ezt mondja.
Húsz perccel később anyám hívott.
Szerafima Danilovna mindig messziről közelít a lényeghez. Először a vérnyomásáról beszél. Aztán a szomszédjáról. Arról, hogy annak a menyének milyen a természete.
És végül kimondja, amiért telefonált.
– Diana a fiatalabb – mondta. – Te vagy az idősebb. Neked Isten egészséget és józan eszet adott. Neki két gyereke van. Neked nincs. Hát segíts neki.
– Anya, gyere el hozzám – mondtam. – Maradj itt néhány napig. Soha életemben nem kértelek semmire.
Csend lett.
– Gélocska, két óra az út, átszállással. Te is tudod.
– Tudom.
Én tettem le.
Aznap este összeszedtem mindent, ami nálam maradt a gyerekekből: Matvej kék tornafelsőjét, a tépőzáras papucsát, két füzetet, egy gyerekesernyőt.
Betettem egy zsákba.
A folyosóra tettem.
Írtam Dianának:
„Matvej holmija itt van a folyosón. Gyere érte. Én nem viszem.”
Nem válaszolt.
Szombaton Alisza állt az ajtó előtt.
Hátán hátizsák, kezében egy üveg kompót.
Tizenöt éves volt. Magas, Szemjon régi széldzsekijében. Ugyanolyan volt, mint hatévesen: egyik lábáról a másikra állt, és nem nézett a szemembe.
– Anya küldte – mondta. – És azt is mondta, hogy segítsen a fogalmazásban. Azt mondja, ha nem írom át, hármast kapok.
Beengedtem.
Vizet tettem fel, elővettem a palacsintát, amit Róza Filippovna sütött.
Egy órán át dolgoztunk a fogalmazáson.
Csacskijról és arról, miért hagyja el végül a házat.
Alisza rágta a tollát.
– Én nem Csacskijt sajnálom – mondta. – Hanem Szofját. Egész életében az apja házában élt, és végül azt sem tanulta meg, hogyan kell saját magának választania.
Ránéztem.
A lány okosabb volt nálunk mindannyiunknál.
– Tényleg nem jössz többé hozzánk? – kérdezte hirtelen. – Anya azt mondta, halálosan megsértődtél.
– Nem sértődtem meg.
– Akkor mi van?
– Elfáradtam.
– Egyél inkább palacsintát.
Csendben mártogatta a palacsintát tejfölbe.
– Te amúgy egészen kicsi korom óta jársz hozzánk – mondta. – Azt hittem, minden nagynéni ilyen.
– Nem minden nagynéni ilyen.
Megpiszkálta a tányéron a palacsintát.
– Te adtál ősszel pénzt a korrepetitoromra?
– Igen.
– Nem volt korrepetitor – mondta halkan. – Anya azt mondta, túl drága. Videókból tanultam.
Felnézett.
– Ne haragudj rá, jó? Én próbáltam. Csak irodalomból süllyedek, nem angolból.
Azt mondtam, nem haragszom.
Aztán a zsebébe nyúlt.
– Ezt elfelejtettem odaadni.
A tenyerében egy kagyló feküdt.
Nagy volt, belül rózsaszín, a tetején egy apró lyukkal.
– Honnan van?
– Kemerből. Anya és apa májusban voltak ott. Tíz napig. Én és Matvej a mamánál voltunk. Kétszer is elvitt moziba.
A vízforraló kikapcsolt.
– Májusban? – kérdeztem.
– Aha.
Az utcáról autóduda hallatszott.
Alisza felkapta a hátizsákját, a kezébe vette Matvej csomagját, megpuszilt, és leszaladt.
Én a fogasról levettem a kabátomat, és utána mentem.
Szemjon az autó mellett állt. Az ablak le volt engedve, a kezében cigaretta.
Amikor meglátott, elnyomta, kiszállt.
– Szia, Gél. Hogy vagy?
– Mikor vettétek meg az utat? – kérdeztem.
A kocsira nézett.
– Márciusban. Akció volt. Korai foglalással nagy kedvezményt kaptunk.
Március.
Egy hónappal azelőtt, hogy felhívtam Dianát.
– Tehát már akkor tudtátok.
– Gél… mondtam neki – sóhajtott. – Azt mondtam, hogy egyedül vagy, és legalább egy hétvégére el kellene mennie hozzád.
Megvakarta a tarkóját.
– Azt mondta: Gél majd megoldja. Ő mindig megoldja.
– És te?
– Én elutaztam – mondta.
Megforgatta a kulcsot az ujján.
– Ne gondold, hogy ettől én jó ember vagyok. Csak tudnod kell, hogy én elleneztem. Most meg itt vagyok, és a lányomat hozzád kell hoznom. Nehéz a szemedbe néznem.
– Nézz a szemembe – mondtam.
Elhajtott.
Én pedig ott maradtam a ház előtt.
Néztem a harmadik emeleti ablakot, ahol valaki éppen kirázott egy lábtörlőt.
Évekig vittem nekik a bevásárlást, mert azt hittem, ha a testvéremnek rossz, nekem sem lehet jó.
Kiderült, hogy nekik elég volt.
Csak máshonnan vették el, amire szükségük volt.
Ősszel pénzt adtam a korrepetitorra.
Nem volt korrepetitor.
Volt viszont tíz nap Kemerben.
És nekem egy kagyló emlékbe.
Este felhívtam Dianát.
– Tudok már a márciusról – mondtam. – És az angolról is.
– És? – kérdezte.
– Jogod van pihenni.
– Na látod.
– És nekem is.
– Mire célzol?
– Semmire. Csak arra, hogy többé ne hívj segítségért. Semmiért.
Egy hét múlva anya felhívott, és meghívott Matvej születésnapjára.
Június huszonnyolcadikán körülbelül tízen ültünk az asztalnál.
Olivier-saláta, sütemény, nagynéni, keresztanya, anya barátnője a férjével.
Matvej kilencéves lett.
Vittem neki egy nagy, motoros építőkészletet. Fél éve arról beszélt.
Amikor meglátta, felsikított, és berohant vele a szobába.
Leültünk.
Koccintottunk.
Valaki megkérdezte, hogy vagyok.
Azt mondtam, jól.
Diana közben salátát szedett a férjének.
– Most már spórol a gyógyfürdőre – mondta nevetve. – Gél mostanában mindent számol. Kiderült, hogy mi tartozunk neki.
Mindenki nevetett.
Én nem.
– Gélocska, hát ő a fiatalabb – szólt közbe Nyura néni. – Két gyereke van. A gyerekek pedig nem hibásak. Az én Lenám is egyedül él, gyereke sincs, mégis segít nekem és vigyáz az unokákra. Hát ezért van a család.
– A gyerekeknek ehhez semmi közük – mondta a keresztanya. – Miért rajtuk kellene megtorolni?
Anya hallgatott.
Én letettem a szalvétát.
Felálltam.
Nem készültem beszédre.
Egyszerűen nem bírtam tovább ülni.
– Százhatvanezer rubel – mondtam. – Három év alatt. Nem én számoltam ki. A bank. Áprilisban néztem meg a kivonatot, amikor pénzt kerestem egy szanatóriumra, és nem találtam.
Csend lett.
– Ezen kívül ott voltak a szombati bevásárlások, az angol, az őszi kabátok, két tábor. Ezeket nem számoltam.
Diana arca megfeszült.
– Ezt tényleg itt akarod elmondani? Mindenki előtt?
– Igen.
– Május tizenkettedikén műtöttek meg – folytattam. – Ugyanazokban a napokban ti Szemjonnal Kemerben voltatok. Anya pedig vigyázott a gyerekekre. Anya, te tudtad.
Anyám rám nézett.
– Tudtam – mondta. – És mit kellett volna tennem? Elrontani a testvéred pihenését? Rendes emberek nem csinálnak ilyet egy születésnapi asztalnál.
– Rendes emberek – ismételtem.
Diana gyorsan beszélni kezdett. Hogy kiforgatom a történteket. Hogy kilenc év alatt ez volt az első rendes nyaralásuk. Hogy beleszólok a pénzükbe. Hogy azt adták, amit ők akartak, és én senkitől nem kaptam erre ígéretet.
Megvártam, amíg befejezi.
– Nem kényszerített senki – mondtam. – Ez igaz. Én vittem. Én fizettem. És én hagytam abba.
– Senki nem kért rá.
– Nem.
Ránéztem.
– Nem volt saját gyerekem, Di. Vittem nektek az ételt, cserébe kaptam szerdánként Matvejt, vasárnaponként Aliszát. Azt hittem, ezzel helyet veszek magamnak nálatok. Azt hittem, ez olyan, mint egy bankbetét: teszel bele, teszel bele, és amikor egyszer szükséged lesz rá, kivehetsz belőle valamennyit.
Megálltam.
– Csak kiderült, hogy ez nem bankbetét. Amit odaadsz, az eltűnik. Nem jár vissza.
Diana rám nézett.
– És most?
– Most semmi. Egyetlen rubel sem. Egyetlen szerda sem. Egyetlen bevásárlás sem. Nem veszek kabátot, nem fizetek tábort. És többé nem magyarázkodom.
– Meg fogod bánni.
– Lehet.
Bementem Matvej szobájába.
A fiú a földön ült a darabok között.
Megsimogattam a fejét.
– Boldog születésnapot.
Fel sem nézett.
Felvettem a táskámat, és elindultam.
– Kőszívű vagy, Gél – mondta anya a hátam mögött.
Otthon bekapcsoltam a vízforralót.
Odamentem a konyhaszekrényhez, és a körmömmel megemeltem a ragasztószalagot.
Recsegve vált le.
Egy vékony festékréteget is magával húzott.
A papír összecsavarodott a kezemben.
Egy percig csak néztem a saját kézírásomat.
Aztán a szemetesbe dobtam.
Leültem az asztalhoz.
Életemben először nem tudtam, mi lesz szerdán.
Augusztus ötödikén reggel hétkor megszólalt a telefonom.
– Gél. Gél, kérlek, ne tedd le.
Diana most nem mondta, hogy „jaj”.
Nem mondta, hogy „figyelj”.
Csak beszélt.
– Képzésre küldenek Voronyezsbe. Tizenkettedikétől két hét. Ha nem megyek, kirúgnak. Már két embert elküldtek az osztályról. Szemjon szeptemberig műszakban van, nem tud hazajönni. Alisza ugyanazon a napon megy táborba, az iskola szervezte, már ki van fizetve. Anya szeptemberig Lipetszkben van a rokonánál.
Nagy levegőt vett.
– Matvejt nincs kire hagynom. Vidd magadhoz két hétre. Kérlek.
A „kérlek” szót most mondta ki először egész életünkben.
Az ablaknál álltam.
Az ablakpárkányon ott feküdt a szanatóriumi beutalóm.
Kiszlovodszk.
Ugyanaz a nap.
Tizenkét nap.
Az orvos még tavasszal javasolta, közvetlenül a műtét után.
Júliusban vettem meg.
AbbóI a pénzből, amely korábban minden hónap huszonötödikén Diana számlájára ment.
És egy kevés szabadságpénzt is hozzátettem.
– Nekem aznap indul a vonatom – mondtam. – Szanatóriumba megyek.
– Tedd át.
– Nem.
– Gél, ez egy gyerek. Matvej. Te hordtad a karodban, amikor megszületett.
– Hordoztam.
– És most már nem számít?
– Dehogynem számít.
Lenéztem a kezemre.
– Csak nem én vagyok az, akinek most gondoskodnia kell róla.
Diana kiabált.
Hogy bosszúálló vagyok.
Hogy egész életemben gyűjtöttem a haragot.
Hogy csak arra vártam, hogy egyszer visszaadhassam.
Hogy miattam szétesik a családja.
Én nem magyarázkodtam.
És akkor először értettem meg, milyen könnyű úgy nemet mondani, hogy az ember nem próbálja bizonyítani, miért joga hozzá.
Délben üzenetet kaptam Aliszától:
„Tőtya Gél, kérlek. Ő még kicsi. Várja magát.”
Húsz percig néztem a képernyőt.
Aztán ezt írtam:
„Nem, Aliszka.”
És a telefont visszatettem a köntösöm zsebébe.
Estére a családi csoportban már ott volt Diana üzenete.
A nővére nem hajlandó befogadni a saját unokaöccsét.
A gyerek egyedül marad.
Így segít nálunk a család.
Elkezdtek telefonálni.
Nyura néni azt mondta, nem gondolta volna rólam.
A keresztanya azt mondta, hogy a pénzemet arra költöm, amire akarom, ez igaz, de egy gyerek egészen más.
Aztán anya hívott Lipetszkből.
A hangja idegenül csengett.
– Mit művelsz? – kérdezte. – Most majd hozzám jön két gyerekkel. Az én nyugdíjamból. Erre gondoltál?
– Gondoltam.
– Akkor?
– Anya, mindenkinek joga van magáról gondoskodni. Dianának is volt májusban. Neked is van, te most Lipetszkben vagy. És nekem is.
– Ez nem ugyanaz.
– De pontosan ugyanaz.
Letette.
Augusztus tizedikén Róza Filippovna feljött hozzám.
Uborkát hozott.
Leült a folyosón a kis székre.
– Vidd el a fiút – mondta. – A szanatóriumot átteszik szeptemberre. Nem veszik el. A gyerek viszont egész életében emlékezni fog erre.
– Nem viszem.
– Kegyetlen vagy.
– Lehet.
Elhallgattam.
– Csak májusban nem ők jöttek értem.
Róza Filippovna legyintett, és elment.
Este mégis hozott nekem káposztás pirogot az útra.
Tizenegyedikén Szemjon írt.
Levette magát a műszakról.
Otthon marad Matvejjel.
Elbukta az egész augusztusi keresetét, és még tartozást is vállalt.
Tizenkettedikén reggel hétkor kiléptem a lépcsőházból egyetlen táskával a vállamon.
A bevásárlókocsi a tárolóban maradt.
A sílécek és a vödör között.
Róza Filippovna az ablakból integetett.
A vonaton az alsó fekhelyet választottam.
Tea volt a pohártartós pohárban.
És egész úton néztem az ablakon túl elsuhanó idegen kerteket.
Két hónap telt el.
Diana augusztus óta nem hívott.
Az üzenete még mindig ott van a családi csoportban.
Nem nyitom meg.
Anya kéthetente egyszer telefonál.
Megkérdezi, kell-e valami.
Olyan hangon beszél, ahogy az ember a lépcsőházi szomszédjával.
Alisza nem ír.
A múlt héten anya mellékesen megjegyezte, hogy Matvej megkérdezte tőle, miért nem jön már érte Gél néni szerdánként.
Hogy anya mit felelt neki, nem kérdeztem meg.
Szerdánként hatkor úszni járok.
Az orvos már tavasszal mondta, hogy amint lehet, ússzak.
Csak addig minden szerdám foglalt volt.
Tegnap ugyanabba a kórházba mentem vissza kontrollra.
Olga Vlagyimirovna ült ugyanannál az asztalnál, ugyanazzal a szemüveggel, és megint megkérdezte:
– Kit írjunk be?
– Róza Filippovnát – mondtam.
Most már tudtam, hogy a rubrikába nem csak rokont lehet írni.
Ő pedig még májusban azt mondta, hogy eljön értem.
Talán rosszkor mondtam nemet.
Talán túl későn tanultam meg, hogy az önmagamról való gondoskodás nem kegyetlenség.
De szerdánként hatkor víz alá merülök, és negyvenöt percre végre senkinek sem tartozom semmivel.
