– Ugyan már, Okszana, hát miféle munka ez?
Galina Petrovna végigsimított a terítőn, magától az asztal széle felé, mintha egy olyan gyűrődést próbálna eltüntetni, amelyet rajta kívül senki sem lát.
– Átöltözöl, grimaszolsz egy sort, meghajolsz, aztán még pénzt is adnak érte.
A villámat szorongattam, és a tányéromat néztem.
Minden vasárnap elmentünk az anyósomhoz. Három éven át, az esküvőnk óta egyetlen vasárnap sem maradt ki. Fél tizenkettőkor indultunk, és rendszerint sötétedés után értünk haza. Az asztal körül pedig minden alkalommal akadt valaki, aki elmagyarázta nekem, hogy valójában mivel is foglalkozom.
– Anya, hagyd már abba – szólt közbe a férjem, German.
– Most meg mit mondtam? Jót akarok neki!
Kszénia, a férjem húga letört egy darab kenyeret, és felhorkant. Ő mindig előbb horkantott egyet, és csak utána szólalt meg.
– Okszi, ne sértődj meg. Egyszerűen nálunk a családban mindenkinek rendes szakmája van.
Könyvelő. Mérnök. Nyugdíjas alsó tagozatos tanítónő.
Rendes szakmák.
– Tizenkét éve dolgozom a színházban – mondtam.
– Na, látod! Pont erről beszélek. És akkor mi van?
Mit felelhettem volna neki ott, a kocsonya és a falióra egyenletes ketyegése mellett?
Hogy a próba tízkor kezdődik, és akkor ér véget, amikor a rendező végre elenged bennünket? Hogy egy idősebb nő szerepéhez két órán át sminkelnek, és ezalatt enni sem lehet, lefeküdni pedig végképp nem? Hogy negyven perc alatt jutok el két busszal a színházba, este pedig, az előadás után, már nem járnak a buszok, ezért gyalog kell átvágnom a parkon?
Mindezt egyszer már elmondtam neki. Az esküvőnk után két hónappal.
Galina Petrovna végighallgatott, bólintott, majd azt mondta:
– Na, ugye, hogy nehéz neked. Akkor hagyd abba!
Attól kezdve nem magyarázkodtam többé.
Mert ha valaki csak azért hallgat végig, hogy újabb bizonyítékot találjon a saját igazára, annak teljesen fölösleges beszélni.
Azért persze sokszor eszembe jutott, hogy talán én hibázom. Talán túl keveset mesélek. Talán meg kellene hívnom őket a kulisszák mögé, megmutatnom az asztalosműhelyt, a varrodát, az öltözőket. Hadd lássák, mi történik a színházban egy órával az előadás előtt, amikor mindenki rohan, keres, javít, öltözik, és az utolsó pillanatban is valami félresikerül.
De soha nem hívtam meg őket.
Ők pedig soha nem kérdezték meg, hogyan dolgozom.
– És emlékszel Valjára, a Kovaljovára? – fordult az anyósom a lányához. – Ő is a művelődési főiskolára járt. Most meg a szociális hivatalban ül, és két lakása van.
– Anya… – próbálkozott megint German.
– Mi az, hogy anya? Tényeket mondok!
Neki mindig kéznél voltak a tények. Nekem is megvoltak a magaméi, csakhogy azokat senki nem akarta meghallgatni.
Januárban például negyvenegyszer hívott fel. Később leültem, és a híváslistából egyesével megszámoltam, mert magam sem hittem el.
Pedig semmi különös nem történt. Senki nem betegedett meg, nem történt baleset, nem volt semmiféle baj. Egyszerűen tudni akarta, mit főzök a fiának, és miért muskátli áll az ablakpárkányunkon ibolya helyett.
Napközben telefonált.
Napközben nekem próbám volt.
A telefon a jelmezem zsebében rezgett, miközben a rendező engem nézett, a partnerem a színpadon tartotta a szünetet, én pedig egy idegen ember szövegét próbáltam életre kelteni, a zsebemben pedig ott volt Galina Petrovna.
– Miért nem vetted fel? – kérdezte este.
– Dolgoztam.
– Dolgozott ő!
És már nevetett is, mintha közösen viccelődtünk volna.
Az ünnepeknek külön nyilvántartása volt nála. Valahol a fejében tartotta, egy külön kis fiókban, és a megfelelő pillanatban elővette.
Két szilveszter. Húsvét. Az unokahúg keresztelője. Ljuba néni születésnapja.
Öt alkalom három év alatt, amikor nem mentem el hozzájuk, mert előadásom volt.
Ezt az öt napot minden vasárnap újra és újra a fejemhez vágta, mintha személyesen tőle loptam volna el őket.
Arról viszont egyetlen szót sem szólt, hogy az előző évad tizenkilenc előadásán egyetlen családtagom sem ült a nézőtéren, rajtam és a férjemen kívül.
Pedig minden alkalommal hívtam őket.
– Egyébként már el is intéztem neked valamit – mondta egyszer csak az anyósom, és felém tolta az uborkás tálat.
– Mit intézett el?
– Az iskolánkban nyugdíjba megy a könyvtáros. Reggel nyolctól délután négyig tart a munkaidő, nyáron meg szünet van. Mondtam az igazgatónak, hogy a menyemnek felsőfokú végzettsége van.
A szobában olyan csend lett, hogy még az óra is mintha elfelejtett volna tovább ketyegni.
– Elintézte? – kérdeztem vissza.
– Hát persze! Mi ebben olyan különös? Nyugodt munka, könyvek között lehetsz. Hiszen szereted a könyveket, nem?
A szalvéta a kezemben lassan átnedvesedett a tenyeremtől. Amikor szétnyitottam az ujjaimat, láttam, hogy apró gombóccá gyűrtem, akár egy cukorkapapírt.
Akkor értettem meg, hogy nem viccel. Nem fenyegetőzik. Ő már mindent eldöntött helyettem, és csak arra vár, hogy megköszönjem neki.
Letettem a szalvétát a tányérom mellé, és felálltam.
– Nem megyek könyvtárosnak.
– Okszana!
– Sem az önök iskolájába, sem máshová. Nem hagyom ott a színházat. Sem egy év múlva, sem tíz év múlva.
Kszénia abbahagyta a rágást. German felnézett rám, de nem szólt semmit.
– És jövő vasárnap sem jövök – folytattam. – Az azt követőn sem. Bemutató előtt állunk, minden nap este tizenegyig próbálok.
– És akkor az ebéd?
– Az ebéd meglesz. Gera eljön, ő az ön fia. Én pedig akkor jövök, amikor tudok.
Galina Petrovna lassan végigsimította a terítőt, egészen az asztal széléig.
Ezúttal valóban talált rajta egy gyűrődést.
– Szóval így állunk – mondta.
Aztán felkapta a tányérját, kiment a konyhába, és úgy kezdett csörömpölni a vízforralóval, mintha legalábbis az egész házat le akarná rombolni. Kszénia azonnal a telefonjába temetkezett.
Én kimentem az erkélyre.
Lent egy férfi szőnyeget porolt. Tompán, lustán csapkodta, mintha neki sem volna kedve az egészhez. Megmarkoltam a korlátot, és addig álltam ott, amíg végre kiengedtek a vállaim.
Három éven át ültem annál az asztalnál. Hallgattam, bólogattam, ettem, leszedtem az edényeket, elmostam a tányérokat.
Most pedig végre kimondtam, amit gondoltam.
És nem omlott össze a világ.
Csak a vízforraló zúgott a konyhában.
Otthon a férjem elővett a fagyasztóból egy doboz jégkrémet, amelyet a pelmenyi mögé rejtett. A dobozból ettük, kanállal, és közben nevetett azon, hogy úgy néztem ki az asztalnál, mint egy ügyész.
– Csak ne vágj el minden szálat egyetlen mozdulattal – mondta később. – Anyám már nem fiatal.
Bólintottam.
Aztán rájöttem, hogy az ő nyelvén a „ne vágj el minden szálat” valójában azt jelenti: „viselj el még egy kicsit mindent”.
Szerdán kilencig próbáltam.
Amikor hazaértem, eszembe jutott valami, amit addig nem tartottam különösebben fontosnak.
A lakásunk pótkulcsa Galina Petrovna televíziója alatti szekrényben feküdt.
Már a beköltözésünk óta.
– Rendbe tettem neked a lakást – közölte az anyósom a telefonban.
Kabátban álltam az előszobában, a vállamon táskával. A levegőben klórszag és sült hagyma szaga keveredett.
– Milyen rendet?
– Hát rendet. Tudom én, hogy neked nincs időd ilyesmire.
A falipolc azonban teljesen üres volt.
Azon a polcon mindig ott feküdt egy kisebb halom papír: a forgatókönyv, a kinyomtatott jelenetek és a füzetem.
Augusztusban vettem. Egyszerű, kockás füzet volt, zöld borítóval, százhúsz oldallal.
Abban volt benne az egész szerepem.
Jelenetről jelenetre haladva elemeztem a szöveget, feljegyeztem a légzés helyeit, a szüneteket, a fordulópontokat. A bal oldalon a partnereim mondatai álltak, a jobb oldalon az én megjegyzéseim. Lapokat ragasztottam bele, rajzoltam, áthúztam, újrarajzoltam a színpadi mozgásokat, amelyeket a rendezővel ötször is átdolgoztunk.
Hét hónap munkája volt.
Minden este legalább egy oldalt teleírtam, néha kettőt.
Tudtam, hogy egy ilyen füzetet nem lehet egyszerűen újra elkészíteni. Persze lehet venni egy másikat, és elölről kezdeni. Csakhogy amit novemberben értettem meg egy jelenetből, azt márciusban nem feltétlenül értem meg ugyanúgy. Ez olyan, mint amikor megpróbálsz újra leírni egy álmot.
Nem hittem el azonnal, ami történt.
Végigsimítottam az üres polcot, mintha a füzet magától leeshetett volna valahová.
– Galina Petrovna, hová tette a papírjaimat?
– Hát a papírgyűjtésbe! Bevittem az iskolába. Tizenkét kiló volt, képzeld! A fiúk segítettek elvinni.
Olyan büszkén mondta, mintha valami kitüntetést kapott volna.
Ebben a történetben a súlynak is jelentősége volt.
– Volt ott egy füzet. Zöld borítós, vastag füzet.
– Ugyan már, az a régi, összefirkált vacak! Okszi, mi bajod van? Felszabadítottam neked a polcot, most legalább vázát is tehetsz rá.
Nem hozzá mentem először, hanem az iskolába.
Abba az iskolába, ahol harminc évig tanított, és ahol még mindig Galina Petrovnának szólították, nem pedig egyszerűen nagymamának.
Az udvaron, a kerítés mellett állt egy nagy, vasból készült papírgyűjtő konténer.
Üres volt.
A portásnő elmondta, hogy a teherautó még reggel elvitte az egészet, jóval az első tanóra előtt.
Öt percig álltam a konténer előtt.
Odakint két fok volt, a tetőről csöpögött a víz, én mégis akkor fáztam meg igazán.
Onnan egyenesen az anyósomhoz mentem. Ugyanaz a negyven perc, két busz, és egész úton egyetlen ostoba gondolat járt a fejemben: hátha mégsem vitt el mindent. Hátha a füzet becsúszott a kanapé mögé.
Galina Petrovna kötényben nyitott ajtót. Az asztalon frissen sült káposztás pite illatozott.
– Gyere be, éppen most vettem ki a sütőből.
– Hol van a füzetem?
– Jaj, ne kezdd már!
A kötényébe törölte a kezét, és mosolygott. Még úgy is tűnt, örül, hogy végre nem vasárnap, nem a megszokott időpontban, hanem magamtól jöttem el hozzá.
– Galina Petrovna, az munka volt. Hét hónap munkája.
– A munka az, aminek eredménye van. Azok meg csak piszkozatok. Összefirkált papírok.
– Magának firkák. Nekem a szerepem.
– Szerep! – mondta kedvesen. – Egy nőnek azért mégiscsak egy rendes szerepe van az életben. A családja.
– Felfogja, mit tett?
– Azt fogom fel, hogy végre tisztaság van a lakásban. – Leült, és a tenyerére támasztotta az arcát. – Okszi, gondolkodj már egy kicsit! Harmincnégy éves vagy. Egész életedben ezeket a papírokat fogod bújni? És mi lesz utána?
– Utána tovább játszom.
– Utána egyedül maradsz.
Ekkor megérkezett German.
Belépett, ránk nézett, majd egyetlen pillanat alatt megértette, mi történt.
– Anya, tényleg kidobtad Okszana papírjait?
– Én csak rendet raktam!
– Kidobtad a papírjait.
– Gera, én minden héten felmosom a ti disznóólatokat! Minden héten! És még egy köszönömöt sem hallok!
Pedig nálunk én mostam fel. Szombatonként, reggel, a próba előtt.
De már nem volt értelme vitatkozni.
– Ja, és azt a kartondobozt is kivittem – tette hozzá az anyósom. – Tudod, azt a dobozt a sok papírral.
A doboz a szekrényben állt, a felső polc alatt.
Tizenkét év emlékeit őriztem benne.
Az első statisztaszerepem műsorfüzetét. Az első beugrásomét. Az első plakátot, amelyen már nem egészen alul szerepelt a nevem. Egy helyi újság kivágott cikkét, amelyben azt írták rólam, hogy a játékom egyenetlen, de eleven.
Ezt a cikket annak idején megmutattam anyámnak.
Anyám pedig már három éve nem tudott felkelni az ágyból.
Elgyengült a lábam, és leültem az előszobai sámlira, még mindig kabátban.
A papucsom mellett Galina Petrovna rózsaszín, pomponos házicipője állt.
Senki sem halt meg. Senkit sem ütöttek meg. Egyszerűen elvitték a papírjaimat, és lemérték őket.
Felálltam.
– A pitéből nem kérek.
Még aznap este találtam egy zárszerelőt az interneten. Egy órán belül megérkezett. Húsz perc alatt kicserélte a zárat.
German közben a konyhaajtóban állt, és némán nézte.
– Ezt most komolyan gondolod?
– Igen.
A szerelő elment. Én pedig felvettem a telefonomat, és magam hívtam fel az anyósomat.
– Galina Petrovna, lecseréltük a zárat. Egy kulcs lesz, Germannál.
Sokáig nem válaszolt.
– Te nem fogsz beengedni a saját házatokba?
– Be fogom engedni. Amikor meghívom.
– Gera! – sikította olyan hangosan, hogy még a konyhából is hallani lehetett. – Gera, hallod, mit művel?!
Letettem a telefont az asztalra, képernyővel lefelé.
Nem vettem fel többé.
– Ő az anyám – mondta German.
– Az a füzet pedig az én munkám volt.
Kinyitotta a száját, aztán becsukta.
Végül bement a szobába, és olyan hangosan kapcsolta be a televíziót, hogy beleremegett az ajtó.
Én egyedül maradtam az előszobában.
Az új kulcs a komódon feküdt. A fogai még élesek voltak, a fémen ott csillogott a szerelő olajos ujjlenyomata.
Felvettem, és a markomban tartottam, amíg a fém át nem melegedett.
Az ajtó ugyanaz maradt. A falak is.
Csak most először éreztem úgy, hogy ennek az ajtónak valóban van gazdája.
Éjszaka German kijött a konyhába, ahol teát ittam. Egy darabig csak állt mellettem.
Aztán szó nélkül felakasztotta a második kulcsot a tükör melletti kampóra.
Úgy, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
Megmelegítettük az előző napi hajdinakását, és ketten ettünk ugyanabból a serpenyőből, mint az első házassági évünkben.
A telefonja egész este rezgett.
Nem vette fel.
Egy hét múlva Galina Petrovnának születésnapja volt.
Hatvankét éves lett.
German pedig egyetlen dolgot kért tőlem:
hogy menjek el vele.
– És íme, itt van a mi művésznőnk! – jelentette be Galina Petrovna.
Nyolc fej fordult felém egyszerre.
Az asztalt a szoba teljes hosszában kihúzták. Ott ült Ljuba néni, a szomszéd Nína Szergejevna a férjével, Kszénia Oleggel, és még három nő az iskolából.
– Jaj, hát a televízióban még nem is láttuk magát! – mondta Nína Szergejevna.
– A színházban dolgozom – feleltem.
– És a tévében mikor lesz?
German az asztal alatt megfogta a kezemet.
Elmosolyodtam, és azt mondtam, hogy a színházban is egészen jól el lehet boldogulni.
Az első óra meglepően békésen telt. Ettünk, dicsértük a kocsonyát, valaki a nyaralójáról mesélt, más arról panaszkodott, hogy idén nem sikerült a palántázás.
Már-már azt hittem, talán túlreagáltam a dolgot.
Aztán Galina Petrovna töltött a házi likőrből, és a vendégek felé fordult.
– Képzeljétek, találtam a menyemnek egy rendes állást! Az iskolai könyvtárban. Reggel nyolctól délután négyig, nyáron meg szabadság!
– És? – kérdezte Ljuba néni.
– Nem fogadta el. Neki fontosabb, hogy esténként kisminkelje magát.
Az asszonyok egyszerre nevettek fel, pontosan úgy, ahogy a tanáriban szoktak nevetni az emberek.
– És a gyerekekkel mi lesz? – kérdezte egyikük. – Harmincnégy éves már, nem? Ideje volna!
– Neki szerepei vannak – mondta Kszénia, és természetesen most is ő horkantott fel elsőként.
– Szerepei! – ismételte a szomszédasszony. – És ki ad majd neki egy pohár vizet öregkorában?
Ültem, és magamban számoltam.
Tizenkilenc előadás az előző évadban.
Minden bemutatóra négy meghívót tettem a televízió alatti komódra: egyet az anyósomnak, egyet Kszéniának, egyet Olegnek és egyet a férjemnek.
German mindig eljött.
A másik három hely egész évadon át üresen maradt.
Egyetlen alkalommal sem ültek be abba a nézőtérbe, ahol én dolgoztam.
Mégis mindannyian pontosan tudták, mi történik velem a színpadon.
Grimaszolok.
Felállhattam volna, és elmondhattam volna mindezt.
De vendégségben voltam, a születésnapos asztalánál, amelyen ott állt a gondosan elkészített kocsonya.
– Az én Gerocskám nagyon türelmes – mondta Galina Petrovna, és megsimította a terítőt. – Más férfi már régen keresett volna magának egy normális nőt. Olyat, aki otthon van, nem pedig az öltözőkben lófrál.
Valaki felnevetett.
Ljuba néni azt mondta: „Jaj, Galja!”
Kszénia pedig a poharába fújt egyet.
A férjem a salátát nézte.
Nem emelte fel a tekintetét.
És ez fájt a legjobban.
Éreztem, hogy elönti a forróság a fülemet. Nem az arcomat, hanem kifejezetten a fülemet, mintha belülről fújnák fel.
– Na, akkor játsszon nekünk valamit! – kérte Nína Szergejevna. – Ha már művésznő!
Letettem a poharamat.
– Rendben. Játszom.
Fogtam egy szalvétát, és a tányérom bal oldalára tettem.
Aztán végigsimítottam a terítőt a tenyeremmel, magamtól az asztal széle felé. Pontosan úgy, egyenletesen, határozott mozdulattal, ahogyan Galina Petrovna szokta.
És megszólaltam az ő hangján.
– Ugyan már, Okszana, hát miféle munka ez?
Az asztal körül pillanatok alatt elhallgattak.
– Átöltözöl, grimaszolsz egy sort, meghajolsz, aztán még pénzt is adnak érte. Én csak jót akarok neked!
Pontosan úgy tartottam a szünetet, ahogyan ő szokta.
Galina Petrovna minden fontos mondat előtt az orrán át szívta be a levegőt, és egy kicsit megemelte az állát.
Én is ezt tettem.
– Egyébként már el is intéztem neked valamit. Az iskolánkban nyugdíjba megy a könyvtáros. Reggel nyolctól délután négyig, nyáron meg szünet!
Oleg a kezébe köhögött, hogy elfojtsa a nevetését. Ljuba néni a szája elé kapta a kezét. Az egyik volt tanárnő pedig olyan döbbenten nézett az ünnepeltre, mintha most hallotta volna először, hogy az emberi szavaknak jelentésük is van.
Én folytattam.
– Az én Gerocskám nagyon türelmes. Más férfi már régen keresett volna magának egy normális nőt!
– Elég legyen! – csapott az asztalra Galina Petrovna.
A villák megugrottak a tányérokon.
Leültem, és felemeltem a poharamat.
– Látja, Galina Petrovna? Ez az én munkám. Megmutatom az embereknek saját magukat. Néha megtapsolnak érte. Néha az asztalra csapnak.
Ami ezután következett, az csendes és meglehetősen csúnya volt.
Ljuba néni indult el elsőként. A vérnyomására hivatkozott, és arra, hogy másnap korán kel. Utána a volt tanárnők szedelőzködtek. Nína Szergejevna az ajtóban még bocsánatot is kért tőlem, mintha ő követett volna el valamit.
Kszénia a folyosón ért utol.
– Te teljesen megőrültél? Az anyánknak születésnapja van!
– Tudom.
– Mindenki előtt hülyét csináltál belőle!
– Csak idéztem. Szóról szóra.
– Ez aljasság!
Talán az volt.
De abban a pillanatban újra magam előtt láttam Galina Petrovna arcát, ahogy az előbb a vendégeknek mesélt a könyvtárosi állásról.
És valahogy minden további vita fölöslegessé vált.
A torta a konyhában maradt, érintetlenül. A tetején krémből formázott hatos és kettes díszelgett.
Kiléptem a lépcsőházba, és megálltam a két emelet között, a rácsos ablak mellett.
Lent becsapódott a bejárati ajtó.
Aztán még egyszer.
A fülemben lüktetett a vér, és én csak hallgattam ezt a tompa dobogást.
Furcsa módon megkönnyebbültem.
Egyetlen másodpercig sem szégyelltem magam.
És talán éppen ez ijesztett meg a legjobban.
German körülbelül tíz perc múlva jött utánam, a kabátommal a kezében.
– Menjünk haza.
Az autóban hallgatott.
Egyszer, egy piros lámpánál elmosolyodott, és megrázta a fejét. Ebből tudtam, hogy neki is tetszett a jelenet.
De az út hátralévő részében egyetlen szót sem szólt.
Otthon sem.
Hétfőn aztán felhívtak a színházból.
Valentyin Jegorovics, a főrendező kért, hogy menjek be hozzá a próba előtt.
– Okszana Nyikolajevna, járt nálunk egy hölgy.
– Hozott egy kérvényt – mondta a főrendező, és elém tett egy kockás papírra írt lapot.
Azonnal felismertem a kézírást.
Nagy, tanítónős betűk, erős tollnyomással.
„Kérem, hogy a családi körülményekre való tekintettel mentsék fel Vetrovát a szerepe alól.”
Aláírás. Dátum. Alul a telefonszám, gondosan, kötőjellel elválasztva.
– Fél órán át ült itt azon a széken – folytatta Valentyin Jegorovics. – Azt magyarázta, hogy magának már gyereket kellene szülnie, és a színház elszakítja a családjától. Kérte, hogy gondoljak a születendő gyermek jövőjére.
A papírt néztem, és valamiért nem tudtam megfogni.
– Harminc éve vagyok ezek között a falak között – mondta a rendező. – Jártak már nálam férjek. Egyszer még egy rendőr is. De anyós először.
– Mit mondott neki?
– Azt, hogy a szereposztásról én döntök. – Egy pillanatig hallgatott. – Nem veszem le magát a szerepről, Okszana Nyikolajevna. De ezt otthon rendezze el. Egy hónap múlva bemutató, nekem színésznő kell, nem hadijelentés.
Kiléptem az irodából, és nem a műhelybe, nem is a próbaterembe mentem.
Egyenesen az anyósomhoz utaztam.
Kszénia nyitott ajtót. Úgy állt ott, mintha csak rám várt volna.
– Nahát, megjöttél!
Galina Petrovna a konyhában ült, krumplit pucolt. Még a kést sem tette le.
– Eljött a munkahelyemre – mondtam. – Azt kérte a főrendezőtől, hogy vegyen le a szerepemről.
– Igen, kértem.
– Miért?
– Mert valakinek a családért is harcolnia kell! Te nem akarsz. Gera nem képes rá. Akkor majd én!
– Beszélhetett volna velem.
– Beszéltünk már veled. Nem egyszer, nem kétszer. Te egyszerűen nem hallgatsz ránk.
Kszénia az ajtófélfának támaszkodott, karba tett kézzel.
– Anyának igaza van. Ha kívülről látnád magad, talán megértenéd. Harmincnégy éves vagy, gyereketek nincs, otthon meg sosem vagy. Miért csinálod ezt?
– A munkámért.
– A grimaszolásért – javította ki nyugodtan az anyósom.
És akkor megértettem valamit, amire addig soha nem gondoltam igazán.
Ők ezt nem vitának tekintették.
Számukra a döntés már megszületett. Én csak makacskodtam, mint egy gyerek, aki nem akarja felvenni a sapkáját.
Azonnal elmehettem volna.
Mégis ott álltam az előszobában, és azon gondolkodtam, hogy az elmúlt évek alatt egyikük sem kérdezte meg tőlem egyetlen alkalommal sem, milyen a munkám.
Soha.
Csak azt kérdezték, mikor hagyom már abba.
German érkezett meg utoljára, ahogy mindig.
Megállt az ajtóban, ránézett a kérvényre, amelyet a konyhaasztalra tettem.
– Anya, te tényleg elmentél a munkahelyére?
– Elmentem.
– Teljesen elment az eszed?
Galina Petrovna szinte azonnal sírni kezdett, mintha lett volna benne egy kapcsoló, amelyet elég megnyomni.
Könnyek, zsebkendő, hatvankét év, senkinek sem kell, unokákat sem nevelhetett, egész életében mindent a gyerekeiért tett.
German leült mellé, és átölelte.
Aztán felém fordult.
– Okszi, talán tényleg tarthatnál egy kis szünetet. Egy évre.
A kabátomban álltam az előszobában, a kulcsokat a markomba szorítva.
– Miféle szünetet?
– Hát, otthon maradsz egy évig. Gyereket vállalunk. Aztán visszamész a színházba.
– A színházba nem lehet csak úgy visszamenni egy év után. Egy év alatt megváltozik a repertoár, a társulat, a rendező. Minden.
– De hát egy év nem tíz év!
A kulcs a tenyerembe fúródott.
Csak az utcán nyitottam szét az ujjaimat, a ház bejárata előtt. A bőrömön fehér mélyedések maradtak.
Nem védett meg.
Azt kérte, hogy engedjek.
És ez volt az utolsó csepp.
Nem a könyvtár. Nem a füzet. Nem a kérvény.
Hanem az a három szó:
„Tarthatnál szünetet.”
Másnap reggel Valentyin Jegorovics másodszor is behívatott azon a héten.
Az asztalán szerződés feküdt.
Új darab. Tavaszi bemutató. Főszerep, első szereposztás. És turné: nyolc város, fél év utazás.
– Ma kell választ adnia – mondta. – Ha nem vállalja, odaadom Melnyikovának.
Aláírtam.
Nem bosszúból.
Bár talán egy kicsit azért is.
Vasárnap egyedül mentem el az anyósomhoz.
Egy hónapja nem jártam nála.
Éppen ebédhez készülődtek. Ugyanaz a kocsonya, ugyanaz a terítő.
Le sem vettem a kabátomat. Négy színházjegyet tettem az asztalra, legyezőszerűen elrendezve.
– Aláírtam a szerződést. Főszerep. És turnéra megyek, nyolc városba.
– És a család? – kérdezte Galina Petrovna.
– A család itt van. Hetedik sor, négy hely. Ha eljönnek, akkor majd beszélgetünk. Ha nem, akkor nincs miről beszélnünk.
– Te most ultimátumot adsz nekünk?
– Feltételt szabok. Amíg ebben a házban a munkámat grimaszolásnak nevezik, addig nem jövök ide. Sem születésnapra, sem újévre, sem húsvétra. Gera az ön fia, ő jöhet. Én nem fogok.
Kszénia olyan erővel tette le a tányért, hogy megcsörrent.
– Eldobod a családodat egy színházi előadás miatt?
– A tisztelet miatt.
– Milyen szépen beszélsz! Megtanultad valami papírról?
– A saját szavaimmal mondom. Nem kellett őket betanulnom.
Galina Petrovna felállt.
A keze megindult a terítő felé, ahogyan mindig.
Aztán félúton megállt.
– Hát akkor menj! – mondta.
És én elmentem.
Az éjszakai próba után a színházban maradtam.
A nézőtér üres volt. Csak az első sor fölött égett egy kis szolgálati lámpa. A sötétben a székek egyenes sorokban álltak, mint az emberek, akik leültek, és hallgatnak.
Leültem a színpad szélére, és lelógattam a lábamat.
Senki sem telefonált.
Hosszú idő óta először egész este csendben maradt a telefonom.
És ezért a csendért meg kellett fizetnem.
A bemutatót tizennyolcadikára tűzték ki.
A nézőtér zsúfolásig megtelt. A meghajlásnál az emberek felálltak, és tapsoltak.
German eljött.
Egyedül ült a hetedik sor szélén.
A mellette lévő három szék üres maradt.
Az előadás után a művészbejárónál várt rám, kezében fehér krizantémokkal.
– Jó voltál – mondta.
Aztán hozzátette:
– Büszke vagyok rád.
És ezt valóban komolyan gondolta.
Hazamentünk, és nem beszéltünk az anyjáról.
De a második felvonás alatt végig láttam a színpadról azt a három üres széket.
Két hónap telt el.
A turné egy hét múlva kezdődik. A bőröndöm már ott áll az előszobában, összepakolva.
Galina Petrovna nem telefonál.
Sem nekem, sem ünnepnapokon, sem máskor.
Gera minden vasárnap egyedül megy hozzá. Visz neki tortát, délben indul, és este kilenc körül ér haza. Nem meséli el, miről beszélgetnek, én pedig nem kérdezem.
Kszénia mindenhonnan törölt, ahol korábban kapcsolatban voltunk.
Ljuba néni egyszer felhívott, és óvatosan megkérdezte, igaz-e, hogy a színház miatt hagyom el a férjemet.
Tehát a történetnek már megvan a maga változata.
Már mesélik valahol, és abban a történetben én vagyok az a nő, aki a családját a színpadért dobta el.
A négy meghívó még mindig ott fekszik Galina Petrovna televíziója alatt, a komódon.
Gera látta őket.
Mind a négy érintetlen.
Egyiket sem vették kézbe.
Én viszont alszom.
Hosszú idő óta először alszom az ébresztőóráig, ahelyett hogy hajnali ötkor riadnék fel egy idegen ember szövegével a fejemben.
Vettem egy új füzetet.
Egyelőre vékony. Húsz oldalt írtam tele.
Tegnap az öltözőben azon kaptam magam, hogy végigsimítom a tenyeremmel az asztalt, magamtól a széle felé, egyenletesen, határozott mozdulattal.
Így öröklődnek tovább a családi szokások.
Néha nagyon szeretném én felhívni Galina Petrovnát.
Aztán mindig megjelenik előttem az iskola udvarán álló üres vasrácsos papírgyűjtő konténer.
És ilyenkor leteszem a telefont.
Mert még mindig nem tudom, hogy azon a születésnapon túl messzire mentem-e, amikor mindenki előtt utánoztam őt.
Azt sem tudom, helyesen teszem-e, hogy többé nem járok hozzájuk.
Talán engednem kellett volna. Talán el kellett volna fogadnom a könyvtári állást, félretenni a szerepeimet, és csendben megőrizni a családot.
De amikor esténként belépek a színházba, felkapcsolják a színpad fölötti fényeket, és a függöny lassan szétnyílik, végre nem kell senkinek megmagyaráznom, hogy miért vagyok ott.
És ha egyszer mégis felhívom Galina Petrovnát, először azt szeretném hallani tőle, hogy nem azt kérdezi, mikor hagyom abba, hanem azt, mikor jön el végre megnézni, hogyan játszom.
