– Tizennégy fogás – jelentette ki Róbert, majd az Elbrusz hegyét ábrázoló mágnessel a hűtőre tűzte a papírt. – Mindent rendesen meg kell adni. Petrovics is jön.
A munkahelyén nyomtatta ki a listát, nagy betűkkel, középre igazítva: „55. születésnap – menü”.
Kocsonya, süllőből készült aszpik, háromféle felvágottas tál, káposztás és húsos pirog, heringes céklasaláta, orosz hússaláta, ráksaláta, vinaigrette, nyelvvel készült saláta, sült sertéshús sütőzacskóban, burgonya és Napóleon-torta.
A lap alján kézzel odafirkantva: „16 fő”.
Tizenegy éve minden ünnepségét nálunk tartotta. Amióta 2015-ben műhelyvezetővé nevezték ki, úgy gondolta, egy vezetőnek vendégeket kell fogadnia. Születésnap, február 23., újév. Harminchárom nagy lakoma.
Az éttermet pénzkidobásnak nevezte.
– Otthon sokkal családiasabb. És legalább minden házi, nem bolti vacak.
A házi dolgok persze mind az én kezem munkáját jelentették.
Megcsörrent a telefonom.
„Átutalás: 20 000 rubel – Róbert N.”
– Ebből vedd meg a hozzávalókat – mondta. – Hagyok rá tartalékot is.
– Róbert, tizenhat emberre ez még a húsra sem lesz elég.
– Anyám annak idején egy egész ezredet etetett meg ennyi pénzből.
Az anyja 2005-ben etetett meg egy egész ezredet. Én viszont 2026-ban éltem, és a fizetésem, a munkaidőm meg a két kezem nem változott attól, hogy ő ötvenöt éves lett.
Mégsem vitatkoztam.
Ott álltam a tűzhely mellett a „Legjobb háziasszony” feliratú kötényben, amelyet nőnapra kaptam tőle, és halszaga volt a kezemnek a babérlevéllel főzött alaplétől. Az asztalon hűlt az aszpikból készült próbaadag. Három órát dolgoztam rajta: gézen szűrtem át a levet, és egyenként szedtem ki a szálkákat a süllőből.
Róbert fogott egy kanalat, megkóstolta, aztán néhány másodpercig a szájában tartotta.
– Ez inkább kocsonyalé – közölte. – Anyámé olyan áttetsző volt, hogy újságot lehetett rajta olvasni.
Letette a kanalat, majd végignézett a konyhán.
– A salátáknál pedig tudod a szabályt. Egy órával a vendégek érkezése előtt kell felvágni és bekeverni mindent. Korábban nem. Kiszárad, megbarnul. Anyám mindig így csinálta.
A hűtő monoton zúgása betöltötte a konyhát.
A mágnes alatt lógó menüt néztem, és azon gondolkodtam, mikor váltam a férjem ünnepségein olyan tárggyá, mint ez a hűtő.
Állok, dolgozom, zúgok, teszem a dolgomat. Senki sem vesz észre, amíg működöm.
Az ötvenedik születésnapján egész este összesen kétszer ültem le. Egyszer a folyosói sámlira, hogy bekapcsoljam a szandálom csatját.
Próbáltam már változtatni.
2021-ben felvetettem, hogy tartsuk étteremben a születésnapját. Róbert kinevetett.
– Az jár étterembe, akinek a felesége nem tud főzni. Te talán nem tudsz?
2023 szilveszterén azt mondtam, hogy ezúttal nem főzök semmit. Két hétig nem szólt hozzám. Az anyósa minden este felhívott, és lustának nevezett. Végül az óújévre megadtam magam, és megfőztem a kocsonyát.
Eleinte Polina miatt tűrtem. A lányunk tizenöt éves volt, és nevetségesnek tűnt felrúgni egy családot néhány saláta miatt.
Aztán azért, mert „a munkájához szüksége van ezekre az összejövetelekre”.
Később pedig egyszerűen megszoktam.
Róbert még egyszer megkóstolta az aszpikot, lenyalta a kanalat, majd beledobta a tálba. Néhány csepp a frissen kivasalt terítőre fröccsent.
Ezután a számát az én tiszta konyharuhámban törölte meg, majd összegyűrve az asztalra hajította.
– Csináld meg újra. Van még időd.
Éreztem, ahogy elönti a forróság a fülemet, majd végigkúszik a nyakamon.
A kezem mégis automatikusan visszatette a tálat az asztal közepére, a tenyerem pedig végigsimított a terítőn, pedig egyetlen gyűrődés sem volt rajta.
Levettem a nyakamban lógó szemüveget, feltettem, majd elővettem azt a tollat, amellyel a munkahelyemen a hivatalos iratokat írom alá.
Odamentem a hűtőhöz.
Róbert a sarkán ringatózva figyelt.
Kocsonya. Áthúztam.
Süllőaszpik. Áthúztam.
Húsos pirog. Áthúztam.
– Mit csinálsz, Lina?
– Rögzítsük a feltételeket – feleltem. – Tizenegy fogás. Két kezem van, szabadságom pedig nincs. Ha tizennégyet akarsz, rendben. Akkor étterembe megyünk.
– Anyám mindent megcsinált!
– A te anyád nem dolgozott, Róbert. Én péntekenként is hatig ülök a személyzeti osztályon.
Kinyitotta a száját, aztán becsukta.
Végül akkorát csapott az asztalra, hogy megcsörrent a kanál a tálban.
– Jó. De a többi olyan legyen, mint anyámé!
Becsapódott a nappali ajtaja, majd megszólalt a televízió.
Én egyedül maradtam a konyhában.
A toll felmelegedett az ujjaim között, mintha órák óta szorongattam volna.
Három áthúzott fogás.
Csak három vonás a papíron, mégis életemben először hosszú évek óta nem fájt a hátam.
Másnap ebédszünetben átmentem a munkahelyemmel szembeni bevásárlóközpontba. Előző nap megérkezett a negyedéves prémiumom: tizennyolcezer rubel.
Az egyik kirakatban egy hosszú, sötét bordó ruha lógott. Szabadon hagyta a vállakat, és úgy simult a próbababára, mintha nem is egy hétköznapi nőnek szánták volna.
Csak kíváncsiságból felpróbáltam.
A tükörből egy olyan nő nézett vissza rám, akit legalább tíz éve nem láttam.
Egy nő, akin nem volt kötény.
Az ára tizennégyezer-kilencszáz rubel volt.
Mielőtt meggondolhattam volna magam, kifizettem bankkártyával.
Otthon a ruhát a szekrény legtávolabbi sarkába akasztottam, Róbert télikabátja mögé.
Nem tudott róla.
És őszintén szólva én sem tudtam még, miért vettem meg.
***
A Napóleon-tortát két egymást követő estén sütöttem.
Tizenkét vékony lapot kellett kinyújtani, villával megszurkálni, megsütni úgy, hogy ne száradjanak ki. Két liter főzött krém várt rám.
Hat órát töltöttem a sütő mellett, mindezt azon a rövidített munkanapon, amelyet a túlóráimért kaptam.
Szerda este a torta már a hűtőben pihent, fólia alatt, hogy rendesen átjárja a krém.
Három nap maradt a születésnapig.
Milena este kilenc körül állított be azzal, hogy kölcsönkérné a nagy terítőt, mert vasárnap vendégeket fogad.
Róbert húga hat évvel fiatalabb volt nála, és én egész életemben egyszer sem láttam még merőkanállal a kezében.
Leült a konyhába, elém villantotta a strasszokkal díszített körmeit, és a bátyjával arról kezdett beszélgetni, hogyan csente el Róbert gyerekkorában a cukorkáit, milyen volt az anyjuk, és mi minden történt a nyaralójukban.
Én reggel hat óta talpon voltam.
Este tízkor elnézést kértem, és lefeküdtem aludni.
Nevetésre ébredtem.
A telefonom kijelzőjén tizenegy óra negyven perc állt.
Kiléptem a folyosóra, és azonnal megcsapta az orromat a vanília illata.
A konyhában égett a felső lámpa.
Az asztalon ott állt a Napóleon-torta.
Pontosabban az, ami megmaradt belőle.
A fele eltűnt.
Milena nagy darabokat pakolt egy műanyag dobozba, Róbert pedig krémes késsel a kezében állt mellette.
– Linácska! – Milena még csak zavarba sem jött. – Csak megkóstoltuk. Viszek Timoskának és Dasának is, imádják az ilyesmit.
– Kicsit száraz – jegyezte meg Róbert, majd lenyalta az ujjáról a krémet. – Nem igaz, Mil?
– Hát, anyáé puhább volt – énekelte Milena. – Ne haragudj, Linácska!
Odaléptem az asztalhoz. Mezítelen talpam alatt ropogtak a morzsák. Rengeteg volt belőlük, és rátapadtak a bőrömre.
Felvettem egy letört darabot, és a számba tettem.
A tészta puha volt, minden rétegét átjárta a krém. A vaníliás íz szétolvadt a nyelvemen.
Nem volt száraz.
Csak nem az anyjáé volt.
– Semmi baj – kacsintott Róbert a húgára. – Szombatig még sütsz egyet. Neked ez úgysem nagy ügy.
Neked ez úgysem nagy ügy.
Hat óra munka. Tizenkét lap. Két este, amikor akár tízkor is lefeküdhettem volna.
Összeszorult az állkapcsom, és sajogni kezdtek a fogaim.
Visszatettem a sótartót a helyére, pontosan a cukortartó mellé, mert Róbert azt is félretolta.
Aztán Milenára néztem.
– Vidd el a dobozt – mondtam. – Ha nálad kötött ki a tortám fele, akkor a szombati tortát te veszed meg. Tizenhat emberre.
Milena felnevetett.
Én nem mosolyogtam.
A nevetése lassan elhalt.
– Tessék? Én?
– Igen, te. Másodszor nem sütöm meg. Aki megette, az megveszi.
– Robik! Mondd már meg neki!
Róbert meghúzta a nadrágját az övénél, és úgy nézett rám, mintha kínaiul kezdtem volna beszélni.
– Lina, most komolyan a torta miatt rendezel jelenetet?
– Nem a torta miatt, Róbert. A saját estéim miatt. Azok is az enyémek, ahogyan a kezeim is.
Milena nagyot sóhajtott, majd rápattintotta a doboz fedelét.
Ismertem ezt a sóhajt. Pontosan így sóhajtozott, amikor nem ő kapta meg anyjuk fülbevalóját vagy a nyaraló legjobb szobáját.
– Jól van – nyújtotta el a szót. – Megveszem. Ha már nálatok mindent fillérre kell elszámolni.
Bementem a hálószobába.
Életemben először hagytam a konyhában a mosatlan kést, a krémes tányérokat és a földre szóródott morzsákat.
Egyszerűen elmentem.
Nem néztem vissza.
Az ágyban fekve hallgattam, ahogy a folyosón Milena kabátja zizeg, becsapódik a bejárati ajtó, majd odakint elindul az autója.
Róbert közben tovább csörömpölt a konyhában. Talán azt kereste, hová tegye a kést.
Aztán csend lett.
Furcsa, könnyű érzés töltött el.
Még mosolyogtam is a sötétben, mint egy iskolás lány, aki életében először ellógott egy órát.
Pedig csak annyit mondtam, hogy nem sütök még egy tortát.
Reggel Róbert az ablak mellett itta a kávéját. Rám sem nézett. A sarkán ringatózott, és a hűtőre tűzött menüt bámulta.
A három áthúzott fogást.
– Majd meglátjuk, szombaton mennyire leszel ilyen bátor – mondta a csészéjébe.
Pénteken szabadságot vettem ki, és reggel hét óta ki sem tettem a lábam a konyhából.
Káposztás pirogokat sütöttem, előkészítettem a háromféle felvágottat, megpucoltam a burgonyát, és vízbe tettem, hogy ne barnuljon meg.
A salátákhoz szükséges zöldségeket megfőztem, lehűtöttem, majd fedeles lábasokban kivittem az erkélyre.
Felvágni még nem lehetett őket.
A szabály szerint mindennek a vendégek érkezése előtt egy órával kellett elkészülnie.
Róbert este hétkor érkezett haza, amikor az utolsó adag pirogot sütöttem.
Az olaj fröcsögött, a konyhában szaunameleg volt, a hajam a homlokomra tapadt. Ugyanazt a kötényt viseltem, amelyen már liszt- és céklafoltok éktelenkedtek.
– Na, ez az én kis konyhai üzemem! – kiáltott fel Róbert, miközben előkapta a telefonját. – Lina, integess!
– Tedd el a telefonodat!
– Ugyan már, a rokonság hiányolt téged!
Legalább húsz másodpercig filmezett. Felvette, ahogy forgatom a pirogokat, ahogy a csuklómmal letörlöm a homlokomról az izzadságot, és ahogy félresöpröm az arcomba hulló tincset.
Aztán leült egy sámlira, hosszasan pötyögött a képernyőn, végül elégedetten felhorkant.
Volt egy „Rokonság” nevű családi csoportunk, huszonhárom taggal. A nagynénik, az unokatestvérek, Milena, az anyósa és Polina is benne volt.
Róbert oda töltötte fel a videót.
A feliratot a válla fölött olvastam el:
„Az én feleségem nem kér ruhákat, neki a kötény áll a legjobban! 😄 Holnap mindenkit várunk!”
Tíz percen belül tizenhét nevető vagy mosolygó emoji jelent meg alatta.
Zója néni ezt írta:
„Arany keze van!”
Egy bezecki unokatestvér hozzátette:
„Na, ez az igazi feleség, Róbert! Neked aztán szerencséd van!”
Milena három nevető fejet küldött.
– Hallod, Lina? – olvasta fel Róbert elégedetten. – Zója néni azt írja, hogy vigyázzak rád, mert ilyen asszony már nem terem. Vigyázunk mi rád! A konyhában aztán különösen!
És felnevetett.
Egy csepp forró olaj a csuklómra fröccsent.
Nem rántottam el a kezemet.
A fájdalom valahol egészen máshol volt.
Ekkor megszólalt a telefon a kötényem zsebében.
Polina hívott.
– Anya – mondta köszönés nélkül. – Láttam a videót. Ez most komoly?
– Polina, éppen sütök.
– Anya, figyelj rám. Tegnap véletlenül megnyitottam apa ötvenedik születésnapjának közös felhőalbumát. Száznegyven kép van benne. Tudod, hányon szerepelsz te?
Elhallgattam.
– Kettőn – felelte. – Mindkettőn kötényben vagy, és tálcát tartasz a kezedben. Apa ünnepségein gyakorlatilag nem is létezel, érted?
Elzártam a tűzhelyet.
Két fénykép száznegyvenből.
Egész életemben a személyzeti osztályon dolgoztam. Mások szabadságát, betegszabadságát, ledolgozott óráit és túlóráit tartottam számon.
De a saját életemből soha nem számoltam össze, mennyi időt adtam oda másoknak.
– Értem – mondtam halkan. – Köszönöm, kislányom.
Letettem a serpenyőt, és bementem a hálószobába.
Kivettem a ruhát a szekrény legtávolabbi sarkából, Róbert télikabátja mögül.
Kihúztam a cipzárt, és felakasztottam az ajtóra.
A sötét bordó anyag szabadon hagyta a vállamat. A háttérben virágmintás tapéta látszott.
Készítettem egy fényképet.
Aztán megnyitottam a „Rokonság” csoportot, és a kép alá egyetlen mondatot írtam:
„Pontosítás a videóhoz: van ruhám. A születésnapon pedig én is az asztalnál fogok ülni.”
Polina válaszolt elsőként.
„Anya! 🔥”
Aztán Zója néni:
„Jaj, de gyönyörű!”
Négyen még csatlakoztak.
Milena hallgatott.
Egy perccel később Róbert berontott a hálószobába, telefonját a kezében szorongatva.
– Mit műveltél?! Most mindenki előtt nevetségessé tettél!
– Te kezdtél el nevetségessé tenni engem – feleltem, miközben visszahúztam a cipzárt a ruhazsákon. – Én csak helyesbítettem.
Egy pillanatig mozdulatlanul állt, aztán a tenyerével rácsapott az ajtófélfára, és kiviharzott.
A nappaliban felhangosította a televíziót.
Visszamentem a konyhába, és folytattam a pirogok sütését.
A kezem automatikusan végezte a dolgát, de a fejemben végre csend volt.
Egyetlen mondat.
Hat ember, aki reagált rá.
Huszonhét év házasság után kiderült, hogy én is tudok írni a családi csoportba.
Éjszaka Róbert bejött a hálószobába, és leült az ágy szélére.
Sokáig hallgatott, majd felsóhajtott.
– Jól van, Lina. Csak vicceltem. Kicsit túlzásba vittem.
Könyökömre emelkedtem.
Huszonhét év alatt még soha nem hallottam tőle, hogy túlzásba vitte volna.
– Milena holnap kettőre jön – folytatta. – Segít megteríteni. Négykor pedig felvágja a salátákat, ahogy kell, egy órával a vendégek előtt. Te pedig leülsz velünk. Mint egy rendes ember.
– Tényleg?
– Tényleg. Születésnap van. Most már aludj.
Szinte azonnal elaludtam.
És semmiről sem álmodtam.
Reggel kivettem a ruhát a zsákból, kigőzöltem, majd felakasztottam a hálószoba ajtajára.
Így délután négykor már csak fel kellett vennem.
Kilenc óra maradt a vendégek érkezéséig.
***
Kettőkor Milena nem jött.
Fél háromkor Róbert közölte, hogy húga még a fodrásznál van.
Háromkor pedig már a telefonját sem vette fel, amikor megkértem, hogy hívja fel.
Végül egyedül terítettem meg.
Összetoltam a két asztalt a nappaliban, kihoztam az erkélyről a kihúzható asztalt, leterítettem mindet, majd vonalzó pontossággal igazítottam egymás mellé a tányérokat.
A heringes céklasalátát már reggel összeállítottam, hogy legyen ideje összeérni.
Fél négykor betettem a sertéshúst a sütőbe. Sütőzacskóban készült, a konyhai időzítőt öt óra húsz percre állítottam.
Négy saláta várt még a megfelelő pillanatra: az orosz hússaláta, a ráksaláta, a vinaigrette és a nyelvvel készült saláta.
A zöldségek az erkélyen álltak.
Róbert vadonatúj fehér ingben járkált a lakásban, és a székeket igazgatta.
Pontosan négykor megszólalt a csengő.
Az ajtóban Milena állt, frissen beszárított hullámos frizurával és csillogó ruhában. Mögötte a férje, Gosa két masnival díszített tortásdobozzal.
– Linácska! – Milena levegőpuszit nyomott az arcom mellé. – Időben érkeztünk?
– Kettőre ígérted magad. A salátákat kell felvágni.
– Jaj, ne már! – tárta szét az ujjait, hogy megcsillantsa a strasszokat. – Én vendég vagyok! Háromezer rubelt fizettem a manikűrért!
– Gosa?
– Én, Lina, csak enni jöttem – felelte jókedvűen a férje, majd a tortákkal besétált a konyhába.
Ránéztem Róbertre.
A sarkán ringatózott, és a mennyezeti csillárt tanulmányozta.
Rendben.
Bementem a hálószobába, levettem a ruhát az ajtóról, és vállfástul kiléptem a folyosóra.
A fürdőszobába indultam. Ott volt tükör, konnektor a hajszárítóhoz, és belülről be lehetett zárni az ajtót.
– Hová mész? – Róbert elállta az utamat.
Milena a válla fölött kukucskált.
– Felöltözni. Hiszen te mondtad, hogy leülhetek veletek.
Róbert felhorkant, majd a húgára pillantott.
Pontosan így szokott a műhelyben is körülnézni a férfiak között, mielőtt elsüt egy viccet.
– Ne öltözz ki! Úgyis a konyhában leszel. Még összekened. Majd a meleg étel előtt átöltözöl.
Milena a tenyerébe kuncogott.
– Jaj, Robik!
A vállfa kampója a tenyerembe fúródott.
A tarkómban apró, gyors lüktetés kezdődött, mintha valaki kalapáccsal kopogtatna belülről.
Ránéztem a férjemre, és egyszerre láttam magam előtt mindent.
A száznegyven fényképet.
A harminchárom lakomát.
A tegnap esti bocsánatkérését.
A tizenkét tortalapot, amelyből Milena a saját autójába pakolt.
Óvatosan felakasztottam a ruhát a fürdőszoba kilincsére.
Visszamentem a konyhába, kioldottam a kötényemet, és áthúztam a fejemen.
Négyfelé hajtottam, gondosan egymásra igazítva a sarkokat, majd a vágódeszkára fektettem.
Mellé tettem a kést, pontosan párhuzamosan a deszka szélével.
Róbert és Milena utánam jöttek.
– Akkor rögzítsük a feladatokat – mondtam. – Négy saláta van: orosz hússaláta, ráksaláta, vinaigrette és nyelvsaláta. A heringes céklasaláta kész, a hűtőben van. A zöldségek megfőttek, meg vannak pucolva, a lábasok az erkélyen állnak. A nyelv is megfőtt és meg van tisztítva, a kék lábasban találod. A sertéshús öt húszra készül el a sütőben. Ne nyúlj hozzá.
Egy pillanatra elhallgattam, majd Róbertre néztem.
– A salátákat a vendégek előtt egy órával kell felvágni és bekeverni. Ez a te szabályod, Róbert. Anyád szabálya. Pont egy órád van rá.
– Megőrültél?! – A nyaka a gallér fölött élénkvörös lett. – Petrovics öt órakor itt lesz!
– Akkor igyekezz.
Felvettem a ruhámat, bementem a fürdőszobába, és elfordítottam a reteszt.
A kattanás halk volt.
De örökre megjegyeztem.
Róbert ököllel verte az ajtót.
– Lina! Azonnal gyere ki! Ne hozz szégyent rám!
– A szégyent az üres asztal fogja okozni, Róbert – feleltem az ajtó mögül. – Nem én.
– Milena!
– Robik, én ezt nem tudom megcsinálni! Nézd meg a körmeimet!
Megnyitottam a vizet, és bekapcsoltam a hajszárítót.
A zajon keresztül is hallottam, ahogy a férjem káromkodik, kivágja az erkélyajtót, majd odakint megcsörrennek a lábasok.
Aztán a konyhából szabálytalan kopogás hallatszott.
Takk. Takk-takk. Takk.
A kés verte a vágódeszkát.
Róbert salátát aprított.
Nem túl ügyesen.
Kisminkeltem magam.
Az ujjaim biztosan mozogtak, akár amikor a munkahelyemen hivatalos papírokat töltök ki.
A ruha pontosan úgy állt rajtam, mint a próbafülkében.
A tükörből visszanéző nő nyugodt volt.
És a haja tövénél lenőtt néhány centiméter egyáltalán nem tűnt olyan szörnyűnek.
Öt órakor megszólalt a csengő.
Kiléptem a fürdőszobából, végigsétáltam a parfümillatú folyosón, és ajtót nyitottam.
Valentyin Petrovics, a vezérigazgató állt a küszöbön a feleségével, Tamarа Igorevnával.
Az asszony kezében krizantémcsokor volt, a férfi egy üveg konyakot tartott.
– Angelina! – Valentyin Petrovics még hátra is lépett meglepetésében. – Hát ez igen! Milyen elegáns háziasszony! Tamara, nézd csak!
– Milyen gyönyörű! – mondta Tamara Igorevna, és átnyújtotta a virágokat.
Abban a pillanatban kilépett a konyhából Róbert.
Fehér ing volt rajta, fölötte pedig a „Legjobb háziasszony” feliratú kötény, amelyet végül magára vett, hogy ne piszkolja össze az ingét.
A csuklójáig céklalé borította a kezét. Az egyikben kést tartott, az arcára pedig egy kocka főtt burgonya tapadt.
Valentyin Petrovics előbb a férjemre, aztán rám nézett.
És hangosan, szívből felnevetett.
– Róbert! Na, ez aztán a férfias teljesítmény! Maga vágja a salátákat a saját születésnapjára? Ez igen!
A vacsoraasztalnál a vezérigazgató közvetlenül az ünnepelt után mondta el a második pohárköszöntőt.
– A háziasszonyra! – emelte fel a poharát Valentyin Petrovics. – Aki ma, hála az égnek, vendégként ülhet közöttünk.
Róbert némán ivott.
A kötényt addigra levette.
Tamara Igorevna egész este a ruhámról kérdezgetett, hogy hol találtam ilyen szép darabot.
Az orosz hússaláta nagy darabosra sikerült. A burgonyakockák akkorák voltak, mint egy gyűszű. A vinaigrette céklaleve mindent vörösre festett, amihez csak hozzáért.
Ennek ellenére az összes saláta elfogyott.
Milena boltban vásárolt tortái is elfogytak, de senki sem dicsérte őket különösebben.
Én pedig életemben először úgy ettem meleg ételt a férjem születésnapján, hogy az valóban meleg volt.
Éjjel, miután minden vendég elment, odafordultam Róberthez.
– A következő ünnep vagy közös munkával jár, vagy egy kávézóban tartjuk. Választhatsz.
Róbert három napig nem szólt hozzám.
Csapkodta a hűtő ajtaját, és sértetten fújtatott.
Én nem kérleltem.
Éltem a megszokott életemet: munka, bevásárlás, esténként könyv.
És végre reggel hétig aludhattam.
Egy héttel később reggel kimentem a konyhába.
Az Elbruszt ábrázoló mágnes alatt, pontosan ott, ahol korábban a menü lógott, egy új papírlap volt.
Róbert nagy, ingerült kézírásával ez állt rajta:
„Szilveszter – Volga kávézó. Asztalfoglalás 6 főre.”
A „Legjobb háziasszony” feliratú kötény most a bejárati ajtó melletti fogason lóg, Róbert széldzsekije mellett.
Senki sem veszi fel.
A nappali polcán pedig áll egy képkeret.
Benne az a fénykép, amelyet Polina mentett le a családi csoportból: a születésnapi asztal, Valentyin Petrovics nevet, mellette pedig én ülök a sötét bordó ruhámban, villával a kezemben.
Tizenegy év után ez az első fénykép, amelyen a férjem ünnepségén nem a konyhában állok, nem tálcát tartok, és nem kötényben szolgálok fel.
Hanem egyszerűen ott ülök az asztalnál.
És végre én is a vendégek közé tartozom.
