Gleb a barátaival együtt nevetett, és váltig állította, hogy Fülöp csak meg akarta nevettetni a vendégeket. Már csak egy óra volt hátra a hatvanfős lakodalomig, a számla felét pedig a szüleimnek csak az este végén kellett volna kifizetniük.
– Na, emberek, most jön az este fénypontja! A menyasszonyunknak bizony van múltja, úgyhogy Glebnek komoly vetélytársakat kellett legyőznie! – Fülöp a feje fölé emelt egy összetekert papírlapot, és olyan elégedetten nézett körbe, mintha legalábbis az évszázad legjobb viccét készült volna elsütni. – Gleb, öregem, ezt neked is látnod kell!
Az anyakönyvi hivatal előcsarnokában kitört a nevetés.
Gleb egyik barátja máris előkapta a telefonját. A tükör mellett beszélgető két nő kíváncsian felénk fordult. Még a fotós is abbahagyta anyám fényképezését, és a társaságunkra szegezte a kameráját.
Először azt hittem, valami szokásos esküvői marhaság következik. Talán egy lista arról, milyen kötelességei lesznek a férjnek, vagy vicces büntetések az elhagyott zoknikért.
Fülöp ugyanis az elmúlt hónapban folyton azzal dicsekedett, hogy valami olyasmivel készül, amit senki sem fog elfelejteni.
Most kioldotta a piros szalagot, és a papírtekercs csaknem a földig gördült.
– Kezdjük Antonnal – jelentette ki ünnepélyesen, miközben végighúzta az ujját az első soron. – Nem tartott sokáig, de azért nyomot hagyott a történelemben. Utána jött Szergej, majd Roman. Zlata néhány hősünk fényképét már rég törölte, de mint kiderült, az internet memóriája egészen kiváló.
A nevetés még hangosabb lett.
Én azonban nem Fülöpöt néztem.
Hanem Glebet.
Ő is nevetett.
Nem zavartan, nem udvariasságból. Jóízűen felnevetett, megveregette Fülöp vállát, odahajolt a papírhoz, és még megpróbálta előre elolvasni a következő sort.
Anyám mellettem állt, és két kézzel szorította a retikülömet. Apám levette a szemüvegét, lassan megtörölte a lencséjét egy papír zsebkendővel, majd visszatette az orrára.
Mindig ezt csinálta, amikor nagyon haragudott, de nem akart elhamarkodottan megszólalni.
– Gleb, te ezt tényleg normálisnak tartod? – kérdeztem, egyenesen a szemébe nézve. – Nem Fülöpöt kérdezem. Téged.
Még mindig mosolygott, amikor felém fordult.
– Zlata, kérlek, ne csinálj egy ártatlan esküvői viccből családi drámát! – mondta békülékeny hangon, és könnyedén megérintette a könyökömet. – Fülöp napok óta készül erre. Mindenki tudja, hogy csak hülyéskedik.
Elhúztam a karomat.
– Itt állnak a szüleim. A barátod a volt partnereimet sorolja fel olyan emberek előtt, akikkel ma találkozom talán másodszor életemben. Mondd meg, kérlek, pontosan mi ebben a vicces!
Gleb mosolya megfeszült.
– A szüleid felnőtt emberek. Pontosan tudják, hogy előtted is volt magánéletem, és nekem is volt előtted. Nem az iskolában vagyunk. Na és? Hiszen igaz, nem?
Az utolsó mondatot már hangosabban mondta, mintha csak arra várna, hogy a körülöttünk állók helyeseljenek neki.
Az egyik barátja elvigyorodott.
Fülöp úgy gondolta, elült a vihar, ezért ismét a magasba emelte a papírt.
– Akkor folytassuk ezt a történelmi áttekintést! Roman után következik egy meglehetősen rejtélyes személyiség…
– Elég lesz – szólalt meg apám.
Nem emelte fel a hangját, Fülöp mégis azonnal leengedte a tekercset.
– Viktor Pavlovics, kérem, ne vegye ezt ennyire a szívére! – kezdte bűnbánó mosollyal. – Nem akartam senkit megbántani. Esküvőkön mindenki ugrat mindenkit.
Apám először rá, majd Gleb felé nézett.
– Akkor vegyék elő egymás életrajzát, és szórakozzanak kedvükre – felelte szárazon. – Biztos vagyok benne, hogy magukról is akad elég érdekes történet.
Néhány vendég hirtelen rendkívül érdekesnek találta a fal mellett álló virágdíszt.
Gleb összevonta a szemöldökét.
– Viktor Pavlovics, miért kell most konfliktust csinálni ebből? Fülöp valóban túlzásba esett, ha ez önöknek kellemetlen, de senki sem sértegette Zlatát.
– Érdekes gondolkodásmód – felelte apám. – Tehát már azt is te döntöd el, hogy a lányomat megsértették-e?
Anyám finoman megérintette a kezemet.
– Zlata, akár most is elmehetünk – súgta. – Az autó az épület előtt áll. Egyáltalán nem érdekel, mit mesélnek majd a vendégek.
Az üvegajtóra pillantottam.
Mindössze tíz lépésre volt tőlünk.
Odakint ott állt a fehér szalagokkal feldíszített autó. Fel kellett volna emelnem a ruhám szegélyét, lemenni a lépcsőn, beülni a szüleim mellé, és egyszerűen elhajtani.
Egy óra múlva Gleb valószínűleg már azt mesélte volna a rokonainak, hogy a menyasszonya megsértődött egy ostoba viccen, és emiatt meghiúsította az esküvőt.
Túlságosan jól ismertem ahhoz, hogy ne tudjam, milyen ügyesen képes átírni a történeteket.
Három év alatt Gleb egyszer sem kiabált velem. Ha anyám autója éjszaka elromlott, képes volt azonnal odamenni segíteni. Apámmal dobozokat cipelt a nyaralóba. Emlékezett rá, milyen cukorkát szeretek, és mindig pontosan azt vette meg nekem.
Ugyanakkor elképesztően ügyesen tudott minden olyan helyzetet megfordítani, amelyben nekem fájt valami, hogy a végén még én érezzem magam hibásnak.
Ha valamelyik barátja túl messzire ment, Gleb szerint én vettem mindent túl komolyan.
Ha egy társaságban valaki megbántott egy viccel, később átölelt, és azt mondta, hogy senki sem akart rosszat.
Korábban ez mindig elég volt ahhoz, hogy megbocsássak.
Most először nem volt elég.
Ekkor megjelent az anyakönyvvezető, és hangosan szólította a nevünket.
Gleb azonnal kihúzta magát.
– Na, jó, fejezzük be ezt a beszélgetést, és menjünk be! – mondta a vendégeknek, majd hozzám fordult. – Zlata, kérlek, szedd össze magad! Mindjárt jön a szertartás és a fotózás. Este nyugodtan megbeszéljük, mi nem tetszett neked.
– Pontosan tudom, mi következik – feleltem.
Ő csak azt hallotta ki a szavaimból, amit hallani akart.
Azt hitte, engedtem.
Felém nyújtotta a kezét.
Nem fogtam meg.
Anyám figyelmesen az arcomba nézett.
– Tényleg be akarsz menni azok után, ami történt? – kérdezte.
– Azt akarom, hogy ott zárjam le ezt az egészet, ahol a döntés valóban az enyém lehet – válaszoltam. – Ha most egyszerűen elmegyek, Gleb élete végéig azt meséli majd, hogy Fülöp miatt elfutottam az esküvőmről.
Apám nem kérdezte meg, mire készülök.
Egyszerűen mellém állt, miközben a vendégek beszállingóztak a terembe.
Fülöp gyorsan összetekerte a listáját, ismét átkötötte a piros szalaggal, és a hóna alá csapta.
Gleb elmosolyodott.
– Látod? Mégis bejössz. Egy óra múlva te magad fogod mondani, hogy kár volt ennyire felhúznod magad.
Ránéztem.
– Egy óra múlva egészen másképp fogsz látni mindent.
Nem tulajdonított jelentőséget a szavaimnak.
A terem virágillatú volt, a bútorok újnak tűntek, a székek katonás rendben sorakoztak. Az első sorban Larissza Viktorovna éppen a világos zakója gallérját igazgatta, és a mellette ülő nőnek mutatta, hová tegye a táskáját, hogy ne lógjon bele a fényképekbe.
Amikor meglátott bennünket, elégedetten bólintott.
Úgy látszott, hozzá még nem jutott el a hír arról, mi történt az előcsarnokban.
Halkan megszólalt a zene.
Gleb a jobb oldalamra állt, és ismét megpróbálta megfogni a kezemet. Én összekulcsoltam az ujjaimat magam előtt.
– Zlata, ne büntess már! – suttogta, miközben a fotós kedvéért továbbra is mosolygott. – Ha ennyire zavar a dolog, majd rákényszerítem Fülöpöt, hogy bocsánatot kérjen. De kérlek, ne rendezz jelenetet!
– Pontosan most fog eldőlni minden – feleltem.
Felém fordult.
– Ez meg mit jelent?
Az anyakönyvvezető már beszélni kezdett, így nem tudta feltenni a következő kérdését.
Én alig hallottam az ünnepélyes szavakat. Helyettük a legapróbb részleteket figyeltem.
Az anyakönyvvezető előtt egy kék irattartó feküdt. Gleb ingujjának széle kissé felcsúszott. Fülöp az első sorban ült, vízszintesen tartotta a telefonját, és már készült felvenni a szertartást.
Anyám végig csak engem nézett.
Két hónappal korábban még együtt választottuk ki az éttermet.
Pontosabban többnyire Larissza Viktorovna választott. Talált egy nagy termet hatvan fő számára, befizette az előleget, és a saját nevére foglalta le a helyet.
A szüleimnek a végszámla felét kellett volna kifizetniük az este végén.
Apám akkor felajánlotta, hogy előre átutalja a pénzt, de Larissza Viktorovna nevetve tiltakozott.
„Viktor Pavlovics, hiszen hamarosan úgyis rokonok leszünk! Majd a lakodalom után elszámolunk. Nem szalad el a pénzük.”
Akkor még kedves, családias megjegyzésnek tűnt.
Most már csaknem egy óra volt hátra a lakodalomig.
Az anyakönyvvezető Gleb felé fordult, és megkérdezte, beleegyezik-e, hogy feleségül vegyen engem.
– Természetesen beleegyezem! – felelte magabiztosan, majd szélesen elmosolyodott a vendégek felé. – Hiszen ezért gyűltünk ma össze!
Fülöp felmutatta neki a hüvelykujját.
Ezután az anyakönyvvezető rám nézett.
Attól a pillanattól kezdve vártam ezt a kérdést, hogy Gleb az előcsarnokban kimondta: „Na és? Hiszen igaz, nem?”
Nem egy kényelmes ajtóra vártam.
Nem az autóra.
És nem is arra a lehetőségre, hogy eltűnhessek innen.
Arra a pillanatra vártam, amikor valaki felteszi nekem azt a kérdést, amelyre senki más nem válaszolhat helyettem.
– Zlata Viktorovna, beleegyezik abba, hogy Gleb Andrejevics felesége legyen?
Gleb felém fordult, arcán előre elkészített mosollyal.
– Nem egyezem bele ebbe a házasságba – mondtam tisztán, mindenki számára érthetően. – A döntésem végleges. Nem kívánom folytatni a szertartást.
Gleb arcán még néhány másodpercig ott maradt a mosoly, mintha az agya egyszerűen nem tudta volna feldolgozni a hallottakat.
Az első sorban megcsikordult egy szék.
Fülöp leengedte a telefonját.
Az anyakönyvvezető figyelmesen rám nézett.
– Zlata Viktorovna, szeretném megerősíteni, hogy jól értettem-e. Saját elhatározásából utasítja vissza a házasságkötést?
– Igen, jól értette. Nem kívánok házasságot kötni, és kérem a szertartás megszakítását.
Gleb közelebb lépett hozzám.
– Zlata, te felfogod, mit csinálsz? – sziszegte, igyekezve halkan beszélni. – Ha meg akarsz ijeszteni, ehhez igazán rossz helyet választottál. Menjünk ki két percre, beszéljük meg négyszemközt, aztán visszajövünk!
– Négyszemközt már nincs mit megbeszélnem veled – feleltem. – A legfontosabbat már mindenki előtt megmutattad nekem az előcsarnokban.
Gleb az anyakönyvvezetőre pillantott.
– Egy buta félreértés történt a szertartás előtt. A menyasszonyom feldúlt, de ezt mindjárt tisztázzuk. Adjon nekünk néhány percet!
Az anyakönyvvezető becsukta az irattartót.
– Mindkét fél önkéntes beleegyezése nélkül nem folytatható a házasságkötés – felelte hivatalos hangon. – A személyes ügyeiket a termen kívül megbeszélhetik, de a szertartást most megszakítom.
Lehúztam az eljegyzési gyűrűt az ujjamról.
Megakadt az ujjpercemen, ezért kétszer is meg kellett forgatnom.
Gleb mereven figyelte a kezemet. A harag lassan eltűnt az arcáról. Most először úgy nézett rám, mint aki végre megértette, hogy ez nem egy látványos szünet, amellyel jobb belátásra akarom bírni.
A gyűrűt az asztal szélére tettem.
– Kérem, adja majd át Glebnek – mondtam az anyakönyvvezetőnek. – Nem szeretnék később külön találkozót szervezni csak azért, hogy visszaadjam.
Az anyakönyvvezető bólintott.
– Rendben. Amint elhagyják a termet, átadom neki.
Gleb hirtelen felém fordult.
– Tehát szándékosan akarsz megalázni? – kérdezte már hangosan. – A szüleim, a barátaim és hatvan vendég előtt? Direkt megvártad, amíg mindenki beül a terembe?
– Megvártam, amíg közvetlenül megkérdezik tőlem, akarok-e a feleséged lenni – feleltem. – És életemben először nem úgy válaszoltam, ahogy neked kényelmes lett volna.
– Egy papírfecni miatt? – tárta szét a karját. – Három év kapcsolatát teszed tönkre Fülöp idióta papírja miatt?
– Nem a papír döntött semmiről. Te döntöttél, amikor együtt nevettél vele, aztán megpróbáltad elmagyarázni nekem, hogy a megalázásnak viccesnek kell lennie, ha neked éppen jókedved van.
Fülöp felállt az első sorból.
– Gleb, most már jobb lenne befejezni ezt a beszélgetést – mondta feszülten. – Csak még rosszabbá teszed a helyzetet.
Gleb élesen felé fordult.
– Te most hirtelen békebíró lettél? Hiszen te találtad ki az egészet!
– Én találtam ki egy rossz viccet – felelte Fülöp, és a zsebébe süllyesztette a telefonját. – De legalább képes vagyok felismerni, hogy rossz volt.
Larissza Viktorovna is felállt.
– Fülöp, kérlek, most ne tegyél hozzá semmit! – mondta keményen. Aztán felém fordult. – Zlata, menjünk ki az előcsarnokba. Ha Glebbel problémáitok vannak, nem kell az egész rokonság előtt kiteregetnetek őket.
Ránéztem.
– Ebben egyetértünk. Ebben a teremben valóban nincs már miről beszélni.
A szüleim már az ajtónál vártak.
Mi mentünk ki elsőként.
Az előcsarnok ablakpárkányán ott hevert a piros szalag, amellyel Fülöp a tekercset átkötötte. Ő maga most a háta mögött tartotta az összehajtott papírt, mintha szégyellné, hogy egyáltalán létezik.
Gleb utolért a nagy tükör mellett.
– Felfogod egyáltalán, mekkora botrányt csináltál? – kérdezte. A hangja most már kemény volt. – Hatvan ember! Étterem, fotós, ceremóniamester, zene! Anyám két hónapja szervezi az egészet, a vendégek más városokból utaztak ide. Te meg egyetlen mondattal mindent tönkretettél!
– A házasságkötés azért maradt el, mert nem egyeztem bele – feleltem. – A többi nem egyetlen mondat miatt történt.
– Akkor magyarázd el végre normálisan, miért!
– Azért, mert a barátod nyilvánosan listát készített a volt partnereimből, te pedig úgy döntöttél, hogy ezt támogatod. Nekem elég volt látnom, ahogy nevetsz.
Gleb legyintett.
– Fülöp néha nem érzi a határokat. Mostantól minden egyes viccét nekem kell ellenőriznem?
– Nem. Csak a saját reakciódat kellett volna ellenőrizned.
Fülöp óvatosan közelebb lépett.
– Zlata, ha ennyire megbántott a műsorom, feltétel nélkül bocsánatot kérek. Tényleg viccesnek szántam, de ostobaság lett belőle. Nem kellett volna a magánéletedet mindenki elé teregetnem.
Gleb ingerülten ránézett.
– Most komolyan magadra akarod vállalni az egészet?
– Azért vállalok felelősséget, amit én tettem – felelte Fülöp. – Jó lenne, ha mások is így tennének.
A nap folyamán először néztem igazán figyelmesen a tanúra.
– Miért gondoltad egyáltalán, hogy Glebnek nem lesz baja ezzel a listával?
Fülöp elbizonytalanodott, és a barátjára pillantott.
– Mert tegnap megmutattam neki az ötletet – vallotta be. – Nem a teljes, végleges változatot, de néhány nevet és az alapötletet igen. Gleb csak annyit mondott, hogy a legdurvább részeket hagyjam ki.
Lassan Gleb felé fordultam.
– Te már előre tudtál erről?
Néhány másodpercig úgy bámulta Fülöpöt, mintha a tekintetével visszavonathatná a vallomását.
– Láttam a piszkozatot – felelte végül. – És nem láttam benne semmi borzalmasat. Egy normális esküvői poén volt. Nem gondolhattam, hogy ennyire kórosan fogsz reagálni.
Ezzel minden a helyére került.
Addig még mondhatta volna, hogy váratlanul érte a helyzet. Hogy Fülöp meglepte. Hogy nem volt ideje közbelépni.
De ő előre tudott róla.
Mondhatta volna Fülöpnek, hogy dobja ki a listát.
Figyelmeztethetett volna engem.
Vagy legalább az előcsarnokban leállíthatta volna az egészet az első név után.
Ehelyett nevetett.
– Köszönöm – mondtam.
Gleb gyanakodva összehúzta a szemét.
– Mit köszönsz?
– Hogy most végre igazat mondtál. Így később nem kell azon töprengenem, vajon félreértettem-e a reakciódat.
– Most is félreértesz mindent! – vágta rá. – Úgy állítasz be, mintha valami szörnyeteg lennék egy rossz vicc miatt!
– Én nem állítalak be sehogy. Ezt te magad is tökéletesen megoldod.
Fülöp elfordult, hogy ne látszódjon az arca.
Larissza Viktorovna összeszorította az ajkát.
– Jó, a sértegetést befejeztük – jelentette ki. – A szertartást már lemondtátok, az időt senki sem tudja visszaforgatni. Most legalább a gyakorlati kérdést rendezzük. Egy óra múlva kezdődne a lakodalom. Hatvan főre rendeltünk ételt. Mit javasoltok?
– Oldják meg egymás között – feleltem. – Mi a szüleimmel nem megyünk az étterembe.
Larissza Viktorovna úgy nézett rám, mintha nem hinné el, amit hallott.
– Tehát nem elég, hogy visszautasítottad a házasságot, még az egész lakodalom költségét is ránk akarod hagyni?
Anyám átnyújtotta nekem a retikülömet, majd Larissza Viktorovna felé fordult.
– Ne változtassuk meg a megállapodás értelmét! – mondta. – Ön foglalta le az éttermet a saját nevére. Mi vállaltuk, hogy a lakodalom számlájának felét az este végén kifizetjük. Nem volt esküvő, és a családunk nem megy az étterembe.
– De az alapanyagokat már megvették, a személyzet dolgozik, a ceremóniamester ott van! – vágott közbe ingerülten Larissza Viktorovna. – Mit mondjak hatvan embernek? Menjenek haza éhesen?
– Azt javaslom, ön döntse el, folytatni akarja-e az estét – válaszolta anyám. – Ha igen, az már az ön döntése lesz, nem a mi esküvőnk.
Larissza Viktorovna apámhoz fordult.
– Viktor Pavlovics, mi felnőtt emberek vagyunk. Ön személyesen ígérte meg, hogy a számla felét kifizeti. Most valóban a szavakon akar lovagolni?
Apám levette a szemüvegét, és minden harag nélkül nézett rá.
– Azt mondtam, hogy kifizetem a lakodalom felét a gyermekeink házasságkötése után – felelte. – Házasságkötés nem történt. A lányom nem megy az étterembe. Ha önök úgy döntenek, hogy a saját vendégeikkel mégis megtartják az estét, nem fogom megakadályozni. De a döntésük költségeit nem vállalom át.
Gleb felnevetett, de a nevetésében már semmi vidámság nem volt.
– Remek! Zlata látványosan visszautasít engem mindenki előtt, a családja pedig még a pénzt is megtartja magának!
Apám nyugodtan ránézett.
– Ez a pénz egyelőre senki másé, csak az enyém. Nem veszek el tőletek semmit, hiszen oda sem adtam nektek.
Gleb válaszolni akart, de megelőztem.
– Annyira szeretted volna, hogy ma mindenki jól szórakozzon – mondtam. – Most döntsd el te, hogyan folytatódjon az ünneplés.
Nyílt haraggal nézett rám.
– Tényleg csak úgy megfordulsz, és elmész? Három év után?
– Már nemet mondtam arra, hogy a feleséged legyek. Ezek után egészen következetes döntés, ha elhagyom az anyakönyvi hivatalt.
– Három év, Zlata! Három év az életemből! És te tíz perc alatt mindent kidobsz az ablakon!
Megráztam a fejem.
– Nem, Gleb. Tíz perc alatt megláttam azt, amit három éven keresztül nem akartam észrevenni.
Fülöp lesütötte a szemét.
Larissza Viktorovna ingerülten begombolta a zakóját.
– Gleb, elég legyen! Itt már úgyis mindenki minket tart hibásnak. A vendégek mennek az étterembe, a ceremóniamester ott van, az előleg be van fizetve. Menjünk, és próbáljuk meg normálisan eltölteni az estét, amennyire ez egyáltalán lehetséges.
Gleb továbbra is engem nézett.
Azt hittem, végre mond valamit, ami nem a vendégekről, a pénzről vagy a saját megaláztatásáról szól.
Talán megkérdezi, miért nem tudtam tovább szemet hunyni afelett, amit tett.
Vagy legalább elismeri, hogy aznap hibázott.
Ehelyett az anyjához fordult.
– Menjünk. Ha már lefoglalták az éttermet, legalább a vendégek egyenek rendesen.
Larissza Viktorovna elégedetlenül megrázta a fejét.
– Csak az előleget fizettük ki, Gleb. A teljes összeget este kell rendezni.
Aztán ismét a szüleimre nézett.
– A számla másik felére még visszatérünk.
Apám visszatette a szemüvegét.
– Térjenek vissza rá, ha szükségesnek érzik. A válaszunk attól nem fog megváltozni.
Fülöp Gleb után indult.
A kijáratnál azonban hirtelen megállt. Kihajtotta a papírtekercset, és néhány másodpercig némán bámulta a hosszú névsort.
Aztán összegyűrte az egészet, és beledobta a recepciós pult melletti szemetesbe.
Véletlenül vettem észre.
Reggel még az volt a legfontosabb számomra, hogy ez a nap szép emlékként maradjon meg. Hogy anyám mosolyogjon a fényképeken, apám ne hunyorogjon a vaku fényétől, Gleb fogja a kezemet, a rokonok pedig később azt mondják, milyen meghitt esküvőnk volt.
Most a fotós a fal mellett állt, és nagy igyekezettel ellenőrizte a kamerája beállításait, mintha semmit sem vett volna észre abból, ami körülötte történt.
Anyám megigazította a ruhám ujján a redőt.
– Zlata, csak egy dolgot kérdezek – mondta halkan. – Biztos vagy benne, hogy holnap nem gondolod majd úgy, hogy elhamarkodottan döntöttél? Nem az emberekről és nem a mai szégyenről kérdezlek. Gleb felől szeretnék biztosat tudni.
Az ajtóra néztem, amelyen az imént eltűnt.
– Sok mindent sajnálni fogok – feleltem. – Sajnálni fogom ezt a három évet, a terveinket, a nagyobb lakást, amelyet bérelni akartunk, sőt még ezt a ruhát is. De azt biztosan nem fogom megbánni, hogy nem mondtam igent neki azok után, amit ma láttam.
Apám anyám karjába fűzte a sajátját.
– Akkor itt nincs több dolgunk. Menjünk haza.
Nem volt ünnepélyes búcsúzkodás.
Felemeltem a ruhám szegélyét, lementem a lépcsőn, és beültem abba az autóba, amelynek fehér szalagjai eredetileg a menyasszonyi utamat díszítették volna.
A sofőr a visszapillantó tükörből nézett ránk.
– Elnézést, az étterembe menjünk, vagy megváltozott az úticél?
Apám megadta az otthoni címünket.
– Megváltozott. Végleg. Vigyen haza minket, kérem.
A sofőr nem kérdezett semmit. Csak bólintott, és levette a műszerfalról az étterem nevét feltüntető kártyát.
Másnap délelőtt tíz óra körül Larissza Viktorovna felhívott.
A szüleimnél voltam. Az esküvői ruhám a régi szobám ajtaján lógott, mert a védőhuzattal együtt nem fért be a szekrénybe. Anyám éppen egy szaloncímkét próbált leszedni a huzatról, de sehogy sem sikerült a körmével a biztosítótű alá nyúlnia.
A telefonom megrezdült az asztalon.
Amikor megláttam Larissza Viktorovna nevét, kihangosítottam a hívást. Nem azért, mert tanúkra lett volna szükségem. Egyszerűen mindkét kezemmel azokat a cipőket pakoltam egy dobozba, amelyeket előző nap még két órán keresztül sem viseltem.
– Zlata, remélem, ma már a tegnapi érzelmek nélkül is képesek leszünk beszélni – kezdte száraz, üzleties hangon. – Tegnap teljes egészében kifizettük az éttermet. Most már csak a számla felének kérdését kell rendeznünk, amelyet a szüleid ígértek.
– Figyelek – feleltem. – Elmagyarázná, hogy a szüleimnek miért kellene kifizetniük azt a lakodalmat, amelyre a szertartás lemondása után önök és a vendégeik mentek el?
– Az élelmiszereket nem tegnap este, a visszautasításod után vásárolták meg! – vágta rá. – Mindent előre megrendeltünk hatvan emberre. Ezt te is pontosan tudod. Nem tehettünk úgy, mintha az a hatvan ember egyszerűen nem létezne.
Anyám abbahagyta a biztosítótűvel való bajlódást.
Apám az asztalnál ült, és a szemüvege fölött a telefont figyelte.
– Önök döntöttek úgy, hogy az étterem feltételeihez igazodva folytatják az estét – mondtam. – Úgy döntöttek, hogy nélkülünk is megtartják az összejövetelt. Ez az önök döntése volt.
– Miféle ünneplésről beszélsz? – háborgott Larissza Viktorovna. – Legalább enni adni kellett az embereknek. Eljöttek az esküvőre, sokan az utazásra és a szállásra is pénzt költöttek.
– Nem vitatom, hogy meg akarta vendégelni őket. De addigra már nem volt esküvő.
A hangja halkabb lett, de még keményebben csengett.
– Zlata, ne próbálj most mások pénzén elveket hirdetni. Glebnek így is elég nehéz napja volt. Egész este magyarázkodnia kellett az embereknek, hogy a menyasszonya miért utasította vissza a házasságot közvetlenül az anyakönyvi hivatalban.
– Remélem, amikor elmagyarázta az okát, Fülöp listájáról és arról is beszámolt, hogy előre tudott az egész ötletről.
– Már megint ez a papírfecni! – sóhajtott fáradtan. – A férfiak néha ostoba és durva vicceket engednek meg maguknak. Ha minden ilyen eset miatt szakítanánk, egyetlen család sem maradna a világon.
– Tegnap még nem volt család – feleltem. – Így nem is kellett tönkretennem.
Larissza Viktorovna néhány másodpercig hallgatott.
– Akkor jól értem, hogy nem adtok pénzt?
– Tökéletesen érti. A szüleim nem fogják kifizetni azt az estét, amelyet az önök családja a házasságkötés lemondása után saját döntésből megtartott.
– Akkor később ne merd azt mesélni az embereknek, hogy mi tisztességtelenül bántunk veled!
– Egyáltalán nem tervezem, hogy másoknak meséljek önökről. Nekem elég az, ami köztünk történt.
Élesen kifújta a levegőt.
– Rendben, Zlata. Ha számodra három év kapcsolat pontosan így ér véget, akkor valóban nincs több megbeszélnivalónk.
– Ebben végre egyetértünk. Minden jót, Larissza Viktorovna.
Befejeztem a hívást.
Anyám előbb a telefonra, majd rám nézett.
– Egész éjjel azon gondolkodtam, hogy azonnal ki kellett volna vinnem téged az előcsarnokból, amint Fülöp kibontotta azt a papírt – vallotta be. – Akkor nem kellett volna mindenki előtt, a teremben visszautasítanod a házasságot.
– Ha akkor elmegyünk, Gleb még ma is azt mesélné, hogy megsértődtem Fülöpön, és elmenekültem – feleltem. – Most legalább tudja, hogy nem a viccre mondtam nemet. Rá mondtam nemet.
Apám felállt az asztaltól, és kiment az előszobába.
Egy perc múlva visszatért az öltönyzakójával, amelyet előző nap viselt. A belső zsebéből elővett egy vastag borítékot, és letette elénk.
– Ebben van az az összeg, amelyet a lakodalom után át akartam adni Larisszának – magyarázta. – Szerencse, hogy ragaszkodott hozzá, hogy csak az este végén fizessünk.
Anyám a borítékra nézett.
– És most mit kezdünk vele?
Apám halványan elmosolyodott.
– Egyelőre semmit. Ez a mi pénzünk. Most már nyugodtan eldönthetjük, mire van valóban szükségünk.
Végighúztam az ujjam a boríték szélén.
Tegnap még egy nagy családi ünnepet, egy új vezetéknevet és egy közös élet kezdetét jelentette, amelyet Glebbel együtt terveztünk.
Ma már csak apám pénze volt.
A gyűrű nem volt többé az ujjamon. A vezetéknevem a régi maradt. A családunk nem fizette ki mások lakodalmát.
És ami a legfontosabb: többé nem kellett Gleb engedélyét kérnem ahhoz, hogy nevetés helyett nemet mondjak arra, ami megalázott.
