Ksenya egy pillanattal azelőtt érezte meg Anton tenyerét a tarkóján, hogy a férfi az arcához húzta volna.
Azt hitte, meg akarja csókolni.
A vendégek már kiabálták is:
– Csókot! Csókot!
Anton felállt a székről, átkarolta a vállát, és közelebb hajolt hozzá. Ksenya elmosolyodott, kissé oldalra fordította a fejét, és lehunyta a szemét.
A következő pillanatban a férje erővel lenyomta a fejét.
Ksenya arca belecsapódott az esküvői torta tetejébe. A puha krém szétkenődött a homlokán, az orra fájdalmasan nekikoccant a piskótának, a cukorból készült virágok pedig a hajába gabalyodtak.
Valaki felsikoltott.
Aztán kitört a nevetés.
Anton nevetett a leghangosabban.
– Láttátok az arcátokat? Láttátok?! – kiabálta, miközben a térdét csapkodta.
Ksenya lassan felemelte a fejét.
A krém végigcsorgott az állán, ráfolyt a menyasszonyi ruhájára. A bal szemét nem tudta kinyitni, a szempillái összeragadtak, a hajában pedig egy bézs színű cukorvirág lógott úgy, mintha valaki szándékosan tűzte volna oda.
Előtte közel hetven vendég állt.
Néhányan őszintén nevettek. Mások zavartan a tányérjukat nézték. Anton nagynénje telefonnal a kezében rögzítette az egészet, a férfi barátja, Zsenya pedig vízszintesen tartotta a kamerát.
– Antoha, ezt lassítva kellett volna felvenni! – kiáltotta lelkesen.
A zenekar tovább játszott, mintha mi sem történt volna. A műsorvezető idegesen igazított a mikrofonján.
– Nos, úgy látszik, ilyen édesen kezdődik a házasélet!
Anton odalépett a feleségéhez, hüvelykujjával letörölt egy adag krémet az arcáról, majd elégedetten megnyalta az ujját.
– Na, ne duzzogj már! Mindjárt megmosakszol.
Aztán újra felnevetett.
– Egyébként finom a torta.
Ksenya a feldúlt desszertre nézett.
A felső emeletből csak egy összenyomott, krémes mélyedés maradt. Az egyik cukormadár az asztalterítőn feküdt, a másik a földön hevert, és egy pincér cipője már el is maszatolta a szárnyát.
Ezt a tortát Ksenya maga tervezte.
Három héten át rajzolta a vázlatokat. Két estén keresztül egyeztetett a cukrásszal a máz árnyalatáról. Nem akart aranykarikákat, cukorból formázott menyasszonyt és vőlegényt, sem vörös rózsákat.
Csak finom, világos felületet, vékony ágakat és két egymás mellett ülő madarat.
Most az egyik madár a padlón feküdt, összekenve.
– Kszjuh, ne állj már ott! – mondta Anton. – Menj ki a mosdóba. A lányok majd segítenek.
Ksenya végighúzta a tenyerét az arcán. A szempillaspirál összekeveredett a krémmel, az ujjain fekete csíkok maradtak.
– Ezt előre eltervezted?
– Hát persze! Zsenya találta ki.
A barátja büszkén felemelte a kezét.
– Láttam egy videót a neten. Ott a menyasszony először megsértődött, aztán ő is belenyomta a vőlegény fejét a tortába. Mindenki szakadt a nevetéstől.
– A műsorvezető is tudott róla?
– Persze. Direkt hagyott szünetet.
– A fotós is?
Anton vállat vont.
– Mindenki tudta, csak te nem. Különben hol maradt volna a meglepetés?
Ragyogott az arca.
Tényleg azt hitte, hogy valami zseniálisat művelt.
Ksenya az édesanyjára nézett. Az asszony az asztal mellett állt, és olyan erősen szorongatta a szalvétáját, hogy az ujjai elfehéredtek. Az apja némán figyelte Antont, mintha még mindig azon gondolkodna, vajon beszéljen vele, vagy egyszerűen üsse meg.
Az anyósa sietett elsőként a fia segítségére.
– Ksenyuska, ne vágj ilyen arcot! A fiataloknak szórakozniuk kell. A mi esküvőnkön Nyikolaj például kidobta a cipőmet az ablakon.
– És ezért kellett tönkretenni a lányom ruháját? – kérdezte Ksenya apja.
– Ugyan már! A tisztítóban mindent kiszednek belőle.
Anton ismét megpróbálta átkarolni a feleségét.
– Gyere, segítek.
Ksenya hátralépett.
– Ne érj hozzám!
Anton arcáról eltűnt a mosoly.
– Na, kezdődik.
Ezt a szót Ksenya már rengetegszer hallotta.
Akkor is, amikor megkérte a férjét, hogy ne ossza meg a közös csoportban az előnytelen fényképeit.
Amikor dühös lett, mert sót talált a cukortartóban.
Amikor elmagyarázta neki, hogy éjszaka nem hívunk fel embereket azzal a kitalált hírrel, hogy valaki autóbalesetet szenvedett.
„Kezdődik.”
Mintha nem Anton viselkedése lett volna a probléma, hanem Ksenya reakciója. Mintha az érzései valami bosszantó, kellemetlen és teljesen indokolatlan tulajdonságból fakadnának.
Ksenya levette a táskáját a szék támlájáról.
– Hová mész? – kérdezte Anton.
– Haza.
– És a lakodalom?
– Folytassátok nélkülem.
Anton hitetlenkedve bámult rá.
– Most komolyan itt hagyod a saját esküvődet?
Ksenya a férjére nézett. Az egyik szemét még mindig csípte a krém, a másikkal azonban tisztán látta az arcát.
– Ez már nem az én esküvőm.
Antonnal könnyű volt megismerkedni.
Vele eleinte minden könnyűnek tűnt.
Tudott beszélgetést kezdeményezni a legcsendesebb emberekkel is, megjegyezte a pincérek nevét, és soha nem érkezett vendégségbe üres kézzel. Egy építőipari gépeket forgalmazó cégnél dolgozott osztályvezetőként, jól keresett, autót vezetett, és ha kellett, egyedül is megjavította a csapot vagy összeszerelte a szekrényt.
Amikor egy közös ismerősük születésnapján találkoztak, Anton egész este történeteket mesélt.
A főnökéről, aki bezáródott a vécébe.
Egy kollégájáról, aki összekeverte a cipőkrémet az autópolírral.
Egy nőről a repülőtéren, aki elaludt valaki más bőröndjén.
Ksenya nevetett.
Akkoriban a tréfái kedvesnek tűntek. Talán azért, mert egyiknek sem ő volt a céltáblája.
Két hónappal később összeköltöztek.
A lakás Ksenyáé volt. Egy régi, kétszobás otthon, amelyet a nagymamájától örökölt. Anton az első hetekben kicserélte a konyhaszekrények megvetemedett ajtaját, megjavított egy konnektort, és vásárolt egy jó matracot.
– Most már van egy igazi családi fészkünk – mondta.
Ksenyának tetszett a szó: családi.
Csomagolástervezőként dolgozott egy nyomdában, esténként pedig illusztrációkat készített. Anton a munkáját néha „cukorkapapír-rajzolásnak” nevezte, de mindig hozzátette, hogy csak viccel.
– Ne sértődj meg, művésznő! Büszke vagyok rád.
Az első kellemetlen esetek apróságnak tűntek.
Egy reggel Ksenya kinyitotta a laptopját egy munkahelyi megbeszélés előtt, és a megszokott háttérkép helyett a saját, alvás közben készült fényképét látta. Nyitott szájjal aludt, a haja az arcába lógott, az egyik orcáján pedig ott maradt a párna nyoma.
Anton állította be a képet.
– Legalább a kollégáid láthatják az igazi énedet – nevetett este.
Egy másik alkalommal fogkrémet kent a kilincsre. Ksenya éppen egy fontos találkozóra sietett, és összekente az új kabátját.
Később, amikor Ksenya szüleihez mentek vendégségbe, Anton sóra cserélte a cukrot. Ksenya édesanyja belekortyolt a teájába, majd köhögni kezdett.
– Lídia Pavlovna, látnia kellett volna az arcát!
Ksenya apja nem nevetett.
A lány a konyhába hívta Antont.
– Kérlek, a szüleimmel ne csinálj ilyeneket.
– Mit csináltam? Megivott egy korty sós teát. Úgy beszélsz, mintha felgyújtottam volna a lakást.
– Anya nemrég műtéten esett át. Nem hiányzik neki az izgalom.
– Ksenya, a családod úgy viselkedik, mintha kristályból lenne.
Anton végül bocsánatot kért. Egy héttel később virágot és drága teát vitt Ksenya édesanyjának.
Lídia Pavlovna megbocsátott neki.
Ksenya is.
A legrosszabb eset télen történt, amikor barátokkal egy faházakból álló üdülőhelyen pihentek.
Ksenya megcsúszott a fából készült lépcsőn, elesett, és olyan fájdalom hasított a lábába, hogy képtelen volt felállni.
Anton első dolga az volt, hogy elővegye a telefonját.
– Várj, ne mozdulj! Ezt az arcot muszáj megörökítenem!
Videót készített a lépcsőn ülő feleségéről, aki a térdét szorította.
Csak ezután segített neki felállni.
Ksenya meghúzta a bokáját. A sürgősségin megkérte Antont, hogy törölje a felvételt.
– Jól van, törlöm. Úgy viselkedsz, mint egy gyerek.
Aznap este a videó megjelent a baráti csoportban.
Anton ezt írta alá:
„Családunk kecsessége.”
Ksenya összepakolt, és egyedül hazautazott.
Kilenc napig nem beszéltek.
Először Anton volt felháborodva. Aztán virágot küldött. Végül személyesen is megjelent.
– Megértettem – mondta a bejárati ajtóban. – Néha nem tudom, hol a határ. De nem rosszindulatból csinálom.
– Akkor miből?
– Ilyen a természetem.
– A természeted másoknak fájdalmat okoz.
– Figyelni fogok magamra.
Egy ideig valóban odafigyelt.
Ha valaki elesett, először felsegítette, és csak utána mosolygott. Nem rendezett több otthoni tréfát, és nem tett közzé engedély nélkül fényképeket.
Ksenya elhitte, hogy a férfi tanult a történtekből.
Egy évvel később Anton megkérte a kezét.
A gyűrűt egy kínai tésztásdobozba rejtette. Ksenya majdnem felszedte az evőpálcikájával, amikor észrevette.
– Normális vagy te? – kérdezte, miközben szalvétával törölgette a gyűrűt.
– Legalább emlékezni fogsz rá.
Ksenya nevetett, és igent mondott.
Most, a saját esküvőjén, krémmel a hajában és tönkretett ruhában végre megértette, mi történt valójában.
Anton nem változott meg.
Csak várt egy olyan alkalomra, amikor a tréfája különösen nagyot szólhat.
Az utcán szemerkélt az eső.
Ksenya a kerti étterem előtetője alatt állt, és próbált taxit hívni. A nedves menyasszonyi ruha egyre nehezebbé vált, a krém pedig lassan megszáradt az arcán.
A sofőrök egymás után mondták le a fuvart. Valószínűleg nem akartak este a városon kívüli rendezvényközponthoz menni.
Végül egy szürke kombival érkező férfi elvállalta a fuvart.
Megállt előtte, kiszállt, majd kinyitotta a hátsó ajtót. Amikor meglátta a krémes arcú menyasszonyt, nem kérdezett semmit.
Csak elővett a csomagtartóból egy régi takarót.
– Terítsük az ülésre. Vizes a ruhája.
– Köszönöm.
Ksenya beült.
A telefonja megállás nélkül rezgett.
Anton.
Az anyja.
Az apja.
Oleszja, a legjobb barátnője.
Az anyósa.
Aztán újra Anton.
Ksenya kikapcsolta a hangot.
Néhány kilométer után a sofőr hátranyújtott egy csomag nedves törlőkendőt.
– A kesztyűtartóban volt.
– Van nálam is.
– Ezek nagyobbak.
Ksenya elfogadott egyet.
A férfi továbbra is az utat figyelte.
– Nem akarja megkérdezni? – szólalt meg váratlanul Ksenya.
– Mit?
– Hogy miért ül egyedül a menyasszony az autójában.
– Ha szeretné, elmondja.
Ksenya megtörölte az arcát.
– A férjem viccelni akart. Belenyomta a fejemet a tortába.
A sofőr összevonta a szemöldökét.
– Miért?
– Hogy mindenki nevessen.
– Nevettek?
– Néhányan.
A férfi néhány másodpercig hallgatott.
– A bátyám esküvőjén a barátai elrabolták a menyasszonyt, és kivitték az erdőbe. Két órán keresztül ült egy idegen autóban, amíg a fiúk ittak, és váltságdíjról alkudoztak. A végén még nekik állt feljebb, amikor a lány azt mondta, hogy tönkretették az esküvőjét.
– Mi lett a házasságukkal?
– Együtt maradtak. De a felesége a mai napig gyűlöli azokat, akik ott ültek abban az autóban.
Ksenya kinézett a sötét mezőkre.
– Én nem akarok így élni.
– Akkor ne tegye.
A válasz olyan egyszerű volt, hogy Ksenya egy pillanatra nem tudott mit mondani.
Nem volt szó a drága esküvőről, a vendégek véleményéről, az együtt töltött évekről vagy arról, hogy egy jó feleségnek néha bölcsebbnek kell lennie.
Nem akarod? Akkor ne tedd.
Amikor megérkeztek a házhoz, a sofőr segített kiszállni.
Ksenya elővette a pénztárcáját.
– A fuvart már kifizették az alkalmazáson keresztül – mondta a férfi.
– Akkor ez a takaróért van.
– Régi darab.
– Akkor a törlőkendőkért.
A férfi elmosolyodott.
– Menjen be, mielőtt megfázik.
Ksenya felment a lakásba.
Az előszobában Anton cipője állt. A fogason ott lógott a kabátja. A tükör mellett feküdt a fésűje, amelyet soha nem használt, mégis mindig ragaszkodott hozzá, hogy ugyanott maradjon.
A polcon ott volt a közös fényképük a tengerről.
Reggel Ksenya még úgy nézett a lakásra, mint az otthonukra.
Most azt látta, mennyi helyet foglalt el benne egy férfi, aki képes volt mindenki előtt megalázni őt, majd azt mondani, hogy csak szórakozni akart.
A fürdőszobában levette a ruháját.
A krém sűrű csomókban száradt a hajába, az orrnyergén pedig piros nyom maradt, ahol az arca a tortának ütközött.
Sokáig állt a zuhany alatt.
Aztán tiszta köntöst vett fel, feltette a vízforralót, és bekapcsolta a telefonját.
Negyvenhárom nem fogadott hívás várta.
Elsőként az apját hívta fel.
– Ksenya, otthon vagy?
– Igen.
– Máris indulunk hozzád.
– Nem kell.
– Akkor is megyünk.
A háttérben az édesanyja hangja hallatszott:
– Kérdezd meg, nem ütötte-e meg magát!
– Jól vagyok – mondta Ksenya.
– Anton azt mondta, túlreagálod – folytatta az apja. – Többé nem akarok vele beszélni.
– Eljöttetek a vendégségből?
– A vendégek fele már hazament. Az anyja mindenkinek azt magyarázza, hogy idegösszeomlásod van.
Ksenya lehunyta a szemét.
– Apa, kérlek, hozzátok el a szállodából a táskámat. És az irataimat is.
– Melyikeket?
– A házassági anyakönyvi kivonatot.
Ksenya nem kezdte el tönkretenni Anton holmijait.
Pedig megfordult a fejében.
Amíg a szülei úton voltak, kinyitotta a szekrényt, és az ingek gondosan sorba rendezett sorát nézte.
Leönthette volna őket festékkel.
Szétvághatta volna az ujjukat.
Cukrot szórhatott volna a zsebekbe.
Vagy egyszerűen kihajigálhatta volna az egészet a lépcsőházba.
De akkor Anton megkapta volna azt, amire mindig is szüksége volt: egy kényelmes magyarázatot.
Ő csak viccelődött.
Ksenya hisztérikus.
Ő tönkretette a ruhát.
Ksenya megsemmisítette a gardróbot.
Mindketten hibáztak, mindketten túlzásba estek, tehát ideje kibékülni.
Ksenya nem akart többé lehetőséget adni neki arra, hogy átírja a történteket.
Kivett két bőröndöt a kamrából.
Összepakolta Anton ruháit, az iratait, a töltőit, a könyveit, a hangszóróit és a játékkonzolját. A céges laptopot az asztalon hagyta.
Mindkét bőröndre egy-egy papírt ragasztott.
„Hiánytalanul átadva. A tartalomról fényképek készültek.”
Az apja éjfél körül érkezett meg.
Amikor meglátta a bőröndöket, bólintott.
– Helyes.
– Még nem döntöttem el, mit fogok tenni – mondta Ksenya.
– Dehogynem.
– Apa…
– Aki még gondolkodik, az ül. Te meg már a zoknijait is bepakoltad.
Az anyja tiszta ruhát és egy doboz ételt hozott.
– Egyél valamit.
– Nem vagyok éhes.
– Dehogynem. Csak még nem tudod.
A konyhában ültek.
Az anyja nem próbálta rábeszélni, hogy mentse meg a házasságát. Nem beszélt a költséges lakodalomról, a család becsületéről vagy arról, hogy minden házasságban vannak nehézségek.
Lídia Pavlovna maga is többször elszenvedte Anton tréfáit. Régóta tudta, hogy a férfinak van egy kellemetlen oldala, de hallgatott, mert Ksenya látszólag boldog volt mellette.
– Láttam, hogyan nyomta le a fejedet – mondta az anyja. – Nem véletlenül történt.
– Mindent előre eltervezett.
– Igen.
– És én mégis meglepődtem.
– Mert elhitted, hogy megváltozott.
Ksenya a kezére nézett.
A gyűrű még mindig az ujján csillogott.
Lehúzta, és a cukortartó mellé tette.
– Hat óráig tartott a házasságom.
Az apja megrázta a fejét.
– Nem. Hat óráig tartott a lakodalom. A házasság szerintem már előbb véget ért. Te csak később tudtad meg.
Hajnali fél kettőkor Anton megérkezett.
Nem egyedül jött.
Vele volt az anyja, Valentyina Grigorjevna, és Zsenya, aki kitalálta a tortás tréfát.
Becsengettek.
Ksenya nem nyitott ajtót.
– Kszjuh, fejezd már be ezt a cirkuszt! – kiabálta Anton a folyosóról. – Reggel repülőre kell szállnunk!
Ksenya apja az ajtóhoz lépett.
– Menjenek el!
– Alekszej Pavlovics, beszélni akarok a feleségemmel.
– Ő nem akar beszélni magával.
– Ez a mi családi ügyünk.
– A családi ügyeket nem a tréfa kitalálójával és az anyjával szokták megbeszélni.
Zsenya közbeszólt:
– Én csak vezettem az autót!
Valentyina Grigorjevna ököllel megkopogtatta az ajtót.
– Ksenya, nyisd ki! Ne hozz minket szégyenbe a szomszédok előtt!
A szemközti lakás ajtaja kinyílt, és Nina Ivanovna, a nyugdíjas szomszédasszony kíváncsian kidugta a fejét.
– Mi történt?
Anton anyja azonnal halkabbra fogta a hangját.
– Semmi, csak egy családi félreértés.
Ksenya odalépett az ajtóhoz.
– A holmijuk bent van. Akkor teszem ki, amikor mindannyian a lifthez mennek.
– Megőrültél? – kérdezte Anton. – Én itt lakom!
– Csak laktál.
– Be vagyok jelentve!
– Nem vagy.
– Házasok vagyunk!
– Egyelőre.
A folyosón csend lett.
– A torta miatt akarsz elválni? – kérdezte Anton.
– Nem a torta miatt.
– Akkor miért?
Ksenya majdnem kinyitotta az ajtót. Szerette volna látni az arcát, és végre eldönteni, hogy a férfi valóban nem érti, mit tett, vagy csak úgy tesz, mintha nem értené.
Az apja azonban finoman megfogta a karját.
– Ne menj bele.
Ksenya a helyén maradt.
– Miattad, Anton.
– Ez nem magyarázat.
– Már sokszor elmondtam, hogy nem lehet mások megalázásából szórakozást csinálni. Te addig figyeltél rám, amíg attól féltél, hogy elhagylak.
– Nem aláztalak meg.
– Erővel belenyomtad az arcomat a tortába hetven ember előtt.
– Ez esküvői hagyomány!
– Nem, nem az.
– Tele van vele az internet!
– Az internet tele van verekedésekkel is. Attól még nem lesz a verekedés esküvői hagyomány.
Zsenya felhorkant.
– Kszjuh, azért ez tényleg túlzás volt. Anton csak meg akarta nevettetni a társaságot.
– Sikerült?
Zsenya elhallgatott.
Valentyina Grigorjevna vette át a szót.
– Ksenya, minden férfi csinál néha butaságot. Egy nőnek tudnia kell elsimítani a konfliktusokat.
– Miért nem a férfinak kell tudnia, hogy nem nyomjuk bele a feleségünk fejét az ételbe?
– Mert a férfiak másképp működnek.
– Milyen kényelmes.
Anton tenyérrel rácsapott az ajtóra.
– Nyisd ki! Nem fogok az egész lépcsőház előtt ordibálni!
Ksenya hátralépett.
– Menjenek a lifthez.
Az apja kivitte a bőröndöket.
Anton meglátta a címkéket.
– Még leltárt is készítettél?
– Igen.
– Hihetetlenül hideg tudsz lenni.
– Vagy azt szeretted volna, ha a ruháidat is krémmel kenem össze?
Anton ránézett.
Talán most először jutott eszébe, hogy Ksenya valóban megtehetné.
– Ez csak egy vicc volt – mondta halkabban. – Ostoba vicc. Rosszul sült el, de attól még vicc.
– Ha valakinek fáj, neked pedig szórakoztató, az nem vicc.
– Akkor most térdeljek le előtted?
– Nem. Csak menj el.
Anton megragadta az egyik bőrönd fogantyúját.
– Holnapra megnyugszol.
– Holnap beadom a válókeresetet.
– Holnap Görögországba kell repülnünk!
– Menj Zsenyával.
A barátja felháborodott.
– Én ehhez mégis hogy jövök?!
Ksenya becsukta az ajtót.
Másnap reggel a felvétel felkerült az internetre.
Először a vendégek zárt csoportjába, aztán Zsenya oldalára.
A videó fölé ezt írta:
„Amikor a vőlegény egy kicsit túlzásba viszi.”
A felvételen Ksenya mosolygott.
Anton átölelte.
Aztán hirtelen lenyomta a fejét.
A vendégek kiabáltak és nevettek.
Ksenya felemelte a krémmel borított arcát, és a férjére nézett.
A videó Anton egyik mondatánál ért véget:
– Ne duzzogj már!
Zsenya vidám hozzászólásokra számított.
Nem azokat kapta.
„Szegény lány.”
„Az orra is a tortának ütközött. Ez is a műsor része?”
„Ötéves ez a férfi?”
„Jól tette, hogy elment.”
Délre a videót törölték.
Csakhogy addigra valaki már lementette és továbbküldte.
Anton hívogatni kezdte Ksenyát.
A nő nem vette fel.
Aztán üzenet érkezett.
„Elégedett vagy? Most mindenki szörnyetegnek állít be.”
Ksenya többször is elolvasta.
Nem azt írta, hogy sajnálja.
Nem azt kérdezte, fáj-e még az orra.
Nem azt mondta, hogy megértette, mennyire megalázta.
Az zavarta, hogy rossz fényben tűnt fel.
Újabb üzenet érkezett.
„Zsenyát is zaklatják a munkahelyén. Pedig neki semmi köze az egészhez.”
Aztán egy harmadik.
„Hívj fel! Ki kell találnunk, hogyan állítsuk le ezt.”
Ksenya letiltotta a számát.
Egy órával később Valentyina Grigorjevna telefonált.
– Antonnak problémái vannak a munkahelyén.
– Miért?
– A vezetője látta a videót. Azt mondta, nem szeretné, ha az alkalmazottai ilyen helyzetbe hoznák a céget.
– Én nem tettem közzé a videót.
– De ha visszamentél volna a terembe, és nevettél volna az egészen, senki sem gondolná, hogy valami szörnyűség történt.
Ksenya először azt hitte, rosszul hall.
– Tehát én vagyok a hibás, amiért nem tettem úgy, mintha jól szórakoznék?
– Egy okos nő a következményekre is gondol.
– A fia is gondolhatott volna rájuk.
– A férfiak idegesek az esküvőjük napján.
– Anton nem volt ideges. Próbát tartott.
Az anyósa nagyot sóhajtott.
– Mindent tönkreteszel egyetlen perc miatt.
– Nem egy perc alatt ment tönkre. Csak abban az egy percben minden láthatóvá vált.
Az utazást már nem lehetett lemondani.
A repülőjegyek árát nem térítették vissza, a szálloda pedig csak felár ellenében engedte megváltoztatni a második vendég nevét.
Ksenya felajánlotta az utat az édesanyjának.
Lídia Pavlovna azonban visszautasította.
– Huszonhét éve élek az apáddal. Ha a férjem helyett én megyek veled a nászutadra, azt fogja hinni, hogy mi is válunk.
Végül Oleszja utazott vele.
A legjobb barátnője először bizonytalankodott.
– Nem lesz ez furcsa?
– Ennél már semmi sem lehet furcsább – felelte Ksenya.
Három nappal az esküvő után felszálltak a Görögországba tartó gépre.
A repülőtéren Ksenya hosszú idő óta először érezte úgy, hogy megkönnyebbülést hoz a kikapcsolt telefon.
Senki nem hívhatta fel.
Senki nem követelhetett magyarázatot.
Senki nem emlékeztethette a kifizetett számlákra, a vendégekre vagy arra, hogy egy házasságot a szép fényképek kedvéért is meg kell menteni.
Egy apró, tengerparti szállodában laktak.
Reggelente kenyeret, sajtot és paradicsomot ettek. Napközben hosszú sétákat tettek a part mentén. Esténként az erkélyen ültek, és hallgatták a hullámokat.
Oleszja nem próbálta mindenáron felvidítani.
Nem sürgette, hogy ismerkedjen meg valakivel.
Nem mondogatta, hogy majd talál egy jobb férfit.
Egyik este egyszerűen megkérdezte:
– Szeretted őt?
Ksenya sokáig nézte a sötét vizet.
– Azt hiszem.
– Miért csak azt hiszed?
– Mert én azt az embert szerettem, akivé válhatott volna, ha egyszer megtanul nem másokon nevetni.
– És ő téged?
– Ő azt a nőt szerette, akinek minden viccén nevetnie kellett volna.
Oleszja elmosolyodott.
– Akkor csak nem illettetek össze?
Ksenya halkan felnevetett.
– Valahogy így.
Az utolsó napon betértek egy cukrászdába.
A kirakatban vaníliakrémes, leveles tészta közé rétegzett sütemények sorakoztak.
Oleszja a barátnőjére pillantott.
– Kérsz?
– Igen.
Két szeletet rendeltek.
Ksenya lassan evett.
A torta végre megint csak torta volt.
Nem a megaláztatás eszköze.
Nem a házasság jelképe.
Nem egy próba, amelyben bizonyítania kellett, hogy van humorérzéke.
Csak egy egyszerű, édes desszert egy tányéron.
És ez jólesett neki.
A hazatérés után Ksenya beadta a válókeresetet.
Anton egy héttel később jelent meg nála.
Ezúttal egyedül.
Becsengetett, majd azt mondta, el kell vinnie a céges laptopját, mert a munkahelyén már követelik.
Ksenya beengedte.
Anton körülnézett az előszobában, mintha arra számított volna, hogy idegen férfi nyomait vagy feldúlt lakást talál.
Minden a helyén volt.
Csak az ő cipője és kabátja hiányzott.
– Tényleg Oleszjával utaztál? – kérdezte.
– Igen.
– Jól érezted magad?
– Jól.
– Én meg itt ültem, mint egy idióta.
– Nem itt ültél. Máshol.
– Ne lovagolj a szavakon!
Anton bement a szobába, és felvette a laptopot.
– Lefokoztak.
– Sajnálom.
– A videó miatt.
– Amiatt, amit a videón csináltál.
– Most mindenki úgy tesz, mintha még soha életében nem viccelődött volna.
Ksenya nem válaszolt.
Anton leült a kanapéra.
– Többször is megnéztem a felvételt.
– És?
– Kívülről tényleg durvának látszik.
– Csak kívülről?
– Ksenya, elismerem, hogy túlzásba estem.
– Miért csináltad?
– Azt akartam, hogy emlékezetes legyen az esküvő.
– Emlékezetes lett.
– Tudod, mire gondolok.
– Nem, Anton. Nem tudom.
A férfi végigsimított az arcán.
– Egész nap feszült voltál. A virágokat ellenőrizted, az ültetést, a pincéreket. Azt akartam, hogy egy kicsit lazíts.
– Ezért nyomtad a fejemet a tortába?
– Ha így mondod, hülyeségnek hangzik.
– Mert az is volt.
– Azt hittem, egy percig mérges leszel, aztán nevetsz, és te is belenyomod az én fejemet a tortába.
– Te előre eldöntötted, hogyan kellene reagálnom. Amikor nem úgy reagáltam, ahogy elképzelted, megint én lettem a hibás.
Anton a polcra nézett, ahol a gyűrű feküdt.
– Megpróbálhatnánk újra.
– Mit?
– Az együttélést.
– Ugyanúgy, mint régen?
– Nem lesznek többé tréfák.
– Ezt már megígérted.
– Most már tényleg megértettem.
Ksenya eszébe jutott minden korábbi alkalom.
A fénykép a laptopon.
A só a cukortartóban.
A videó a lépcsőről.
Anton minden alkalommal megértette a lényeget, de csak addig, amíg újra kedve nem támadt szórakozni valakin.
– Nem azt értetted meg, amit kellett volna – mondta.
– Akkor mit kellett volna?
– Te nem egyszerűen szeretsz viccelődni. Neked az tetszik, amikor a másik embernek rossz, és mindenki őt nézi. Akkor érzed magad a legfontosabbnak.
– Ostobaság.
– Lehet. De többé nem akarok együtt élni veled, és azt figyelni, mikor történik meg újra.
Anton felállt.
– Akkor mi értelme volt annak, hogy ennyi évet együtt töltöttünk?
– Az, hogy végre abbahagyjam a várakozást. Hogy ne reménykedjek tovább abban, hogy egyszer majd más ember leszel.
– Tehát az egész hiábavaló volt?
– Nem. Sok mindent megtanultam.
– Például?
– Azt, hogy a nyugodt férfi nem feltétlenül jó ember.
Anton felvette a laptopot, és elindult az ajtó felé.
A küszöbnél még megállt.
– Még meg fogod bánni. Kevés a normális férfi.
Ksenya ránézett.
– De viccesből rengeteg van, igaz?
Anton nem válaszolt.
Két hónappal később hivatalosan is elváltak.
Ksenya visszaadta a gyűrűt.
Anton először nem akarta elfogadni.
– Tartsd meg. Legalább valami maradjon utánam.
– Maradni fog valami – felelte Ksenya. – A tapasztalat.
A válás után nem találkoztak többé.
A közös barátaik lassan két csoportra szakadtak. Néhányan mindkettőjükkel kapcsolatban maradtak, mások szerint Ksenya túl hirtelen döntött.
Akadtak, akik ezt mondták neki:
– Én is megsértődtem volna, de azért elválni…
Ksenya nem vitatkozott.
Mindenkinek magának kell eldöntenie, hol húzza meg a határt.
Van, akinek a nyilvános megalázás csak egy kellemetlen epizód.
Másnak az a pont, amely után már nem tud úgy tenni, mintha minden rendben lenne.
Fél évvel később Ksenya otthagyta a nyomdát.
Egy korábbi kolléganőjével közösen kibérelt egy apró műhelyt, ahol cukrászdáknak, kávézóknak és kis pékségeknek terveztek csomagolásokat.
Az első nagyobb megrendelőjük egy Margarita nevű nő volt, aki családi cukrászdát nyitott.
– Egy kérésem lenne – mondta Margarita az első megbeszélésen. – Semmi olyan kép ne kerüljön a dobozokra, amin a vőlegény a menyasszony fejét a tortába nyomja. Ki nem állhatom az ilyen fotókat.
Ksenya felnézett.
– Miért mondja ezt?
– Nemrég láttam egy videót. Nagyon sajnáltam azt a lányt. Azóta is kíváncsi vagyok, mi lett vele.
– Elvált.
Margarita meglepetten nézett rá.
– Ismeri őt?
– Valamennyire.
Az új cukrászda számára Ksenya olyan dobozokat tervezett, amelyeken nem voltak aranykoronák, szívecskék vagy örök szerelmet ígérő feliratok.
A fedelükre egyetlen egyszerű mondat került:
„Az édességnek örömet kell szereznie.”
A nyitás napján Margarita egy tortával érkezett a műhelybe.
– Az első igazán jó csomagolásért!
– Milyen ízű?
– Napóleon.
Ksenya elnevette magát.
– Csak villával esszük!
– Hát hogyan másképp?
Felvágták a tortát, és tányérokra tették a szeleteket.
Senki nem ragadta meg a másik tarkóját.
Senki nem kapcsolt be kamerát.
Senki nem követelte, hogy nevessenek, csak azért, hogy megmentsék valaki más hírnevét.
Ksenya megkóstolta a krémet.
Az íze egyszerű volt: vaníliás, lágy és éppen eléggé édes.
És ez így volt jó.
Mert néha az a legjobb tréfa, amely után senkinek sem kell elmagyarázni, hogy miért nem lett volna szabad fájnia.
