Odaadtam a fiamat az apjának.
Nem egy hétvégére. Nem a májusi ünnepekre. Hanem végleg.
Ehhez nem kellett semmilyen papír. Nem írtunk alá semmit. Olyan dokumentum, hogy egy anya „lemond a gyermekéről”, egyszerűen nincs.
Csak összepakoltam a fiam holmiját.
– Olikám, sokáig tart még? – Szergej már cipőben állt az ajtóban, be sem lépett rendesen. – Anyám lent vár a kocsiban.
– Mindjárt kész. Az orvosi könyve az oldalzsebben van. A papucsát külön zacskóba tettem, ráírtam a nevét.
Ványa kijött a szobájából. Hatéves volt, a hátán egy kis hátizsák. Egyedül pakolta össze, és még a cipzárt is ő húzta fel.
– Anya, mikor jössz értem? – kérdezte.
Leguggoltam elé, és eligazítottam a gallérját.
– Nem jövök, Ványa. Mostantól apánál fogsz lakni.
A negyedikről a szomszédasszony ott állt a lépcsőházban egy vödörrel a kezében. Nem ment tovább. Hadd álljon.
Szergej felemelte a kockás táskát, és rám nézett.
Azt várta, hogy belekapaszkodom a gyerekbe. Hogy sírni kezdek. Hogy jelenetet rendezek az anyja előtt.
Én csak még szélesebbre tártam az ajtót.
Május tizennegyedike volt.
De minden ősszel kezdődött.
A csizmákkal.
Szeptemberben Ványa már nem fért bele a cipőjébe. A lábujjai előre nyomódtak, ő pedig nem szólt semmit. Én csak az óvodai öltözőben vettem észre, amikor séta előtt lehúzta a cipőjét.
Este megvártam, amíg a férjem befejezi a vacsorát.
– Szerjózsa, téli cipő kellene neki. Ez már kicsi.
– Kibírja tavaszig – mondta anélkül, hogy rám nézett volna.
– Már most sem fér bele.
– Akkor majd belefér. – Félretolta a tányért, megtörölte a száját. – Nő a lába. Nem lehet mindenre pénzt szórni.
A fizetésemet hat éve nem én kezeltem.
Nem azért, mert elvette. Egyszerűen így alakult az első házassági hónapok után. A bankkártyám az ő pénztárcájában feküdt, az övé mellett.
„Így egyszerűbb, Olya. Te még elveszítenéd.”
Hétfőnként kiszámolta a heti pénzemet, és a hűtő tetejére tette a százrubeleseket egy margarétás mágnes alá.
Szerdán már azt kérdezte, mire költöttem.
Ha nem emlékeztem valamelyik harisnyára, blokkot kért.
Egyszer vettem magamnak egy kabátot. Akciós volt. Szürke, egyszerű.
Megnézte az árcédulát.
– Mi baja volt a réginek?
– Kikopott az ujja.
– Meg lehetett volna varrni. Nagyon könnyen költöd más pénzét.
Három évig hordtam azt a kabátot.
És valahányszor felvettem, eszembe jutott az ujja.
Egy vegytisztítóban dolgoztam a Szadovaján. Kabátokat, bundákat, esküvői ruhákat vettem át, borfoltos szoknyákat, és közben idegen emberek történeteit hallgattam a pult mögül.
Szergej csak annyit mondott rá:
„A te üldögélésed.”
Egy héttel a cipős beszélgetés után elment három napra a barátaival egy üdülőtelepre.
Amikor hazajött, jókedvű volt. Füstölt keszeget hozott, újságpapírra tette a konyhában, és fél órán át mesélte, hogyan borult fel Viktor a csónakkal a part közelében.
Amikor végzett, megkérdeztem:
– És a cipő?
– Olya, ne kezdd.
Októberben új gumikat vett az autóra.
A régiek még jók voltak.
De négy új kerék egyszerre már sokkal szebb volt. Fél napig szerelte őket az udvaron, a férfiak pedig kijöttek cigarettázni, és dicsérték.
Én nem kiabáltam.
Hat év alatt egyszer sem emeltem fel a hangomat.
Talán éppen ez volt az egészben a legrosszabb.
Novemberben az óvodában pénzt gyűjtöttek a karácsonyi ajándékokra.
Szombaton, amikor jókedvében volt, megkérdeztem:
– Szerjózsa, kellene pénz az óvodába. Mindenki ad a csoportból.
– Mondd meg nekik, hogy mi nem adunk.
A televíziót nézte.
– Nekünk van elég ajándékunk.
Abban az évben nekünk nem volt semmilyen ajándékunk.
Decemberben egy hosszú kartondoboz jelent meg a konyhaasztalon.
Egy új horgászbot.
Nem rejtette el. Ott hagyta szem előtt.
Kétszer is elmentem mellette, miközben a vacsorát melegítettem.
Másnap odamentem az óvoda vezetőjéhez.
– Ljudmila, tegyél be szombatra. Mindegyikre, amelyikre csak lehet.
Rám nézett a szemüvege fölött.
– Olya, szombaton dől be a legtöbb szőnyeg meg télikabát. Estére úgy fogsz hazamenni, hogy mozdulni sem bírsz.
– Tegyél be.
Aznap este, amikor letöröltem a kezem, egyenesen a férjem hátának mondtam:
– Elvállaltam a szombatokat. A cipőt én veszem meg. És többé nem kérek tőled semmit.
Elmosolyodott, de nem fordult meg.
– Akkor dolgozz. És az óvodát is fizesd te.
A cipőt október végén vettem meg az első plusz szombatokból.
Két számmal nagyobbat.
Hogy két telet is kibírjon.
Ványa úgy csoszogott benne, mintha csónakban járna.
És boldog volt.
Novembertől pedig a margarétás mágnes alatt egyetlen bankjegy sem jelent meg.
Szilveszterkor az anyjához mentünk.
Anna Vasziljevna nyolc emberre terített. Mi hárman, a lánya, Mása a férjével és két fiukkal, meg ő.
Negyven évig dolgozott a gyárban, és az asztala mindig úgy nézett ki, mintha ellenőrzésre várna.
Én salátát vittem.
Kinyitotta a dobozt, és szó nélkül átrakta a saját táljába.
– Olya, hát ki vág így?
Éjfélkor elkezdődött az ajándékozás.
Az anyának új telefon.
Másának boríték, amit azonnal kibontott.
– Szerjózsa, te nem vagy semmi!
– Ő mindig ilyen bőkezű – mondta Anna Vasziljevna, és kisimította az abroszt. – Tiszta apja.
Ványának egy távirányítós autó jutott.
A gyerek rögtön bemászott vele az asztal alá.
Én nem kaptam semmit.
Nem is vártam.
Egészen addig, amíg Mása meg nem kérdezte:
– És Olyának?
Szergej töltött magának.
– Minek neki? Nem idegen ő nekem. Vegyek neki ajándékot, vagy mi?
Mindenki nevetett.
Én is.
Aztán Anna Vasziljevna úgy kezdett beszélni rólam Másának, mintha ott sem lennék.
– Olya úgyis ügyetlen. Neki mindegy, mi van rajta. Még jó, hogy Szerjózsa van mellette, különben a gyerekkel együtt koldulhatna.
Ványa előbújt az asztal alól.
– Anya, mit jelent az, hogy ügyetlen?
Letettem a csészémet.
– Anna Vasziljevna, én nem ügyetlen vagyok. Hanem kényelmetlen. A kettő nem ugyanaz.
Az asztal elhallgatott.
Csak a tévéből szólt tovább a zene.
Felvettem Ványát, ráadtam a kabátját, és taxit hívtam.
Szergej kijött utánam a lépcsőházba.
– Mit művelsz? Ünnep van.
– Hazamegyek. Te maradj.
Maradt.
Január másodikán jött haza.
Még a kabátját sem vette le.
– Anyámat a húgom előtt megszégyenítetted.
Január harmadikán elmentem a könyvelésre, és kértem, hogy a fizetésemet ezentúl az én számlámra utalják.
Aznap nyitottam saját bankszámlát.
Este elmondtam neki.
– Januártól a fizetésem az én számlámra érkezik. Már leadtam a kérelmet.
Letette a bögrét.
Úgy nézett rám, mintha egy idegen nő lennék a buszon.
– Na, majd meglátjuk, meddig bírod márciusig.
Attól az estétől kezdve számolni kezdett.
Nem a pénzt.
Engem.
Azt, mennyibe kerülök neki.
Hol lennék nélküle.
Mennyit köszönhetek neki.
Február tizenkettedikén beadtam a válókeresetet.
A jogászt Ljudmila találta.
Mihail Jurjevics meghallgatott, majd megkérdezte:
– Van valamilyen papírja?
– Nyugták. Egy mappában gyűjtöm.
– A lakást mikor vették?
– Házasság alatt. Kifizettük.
Levette a szemüvegét.
– Akkor annak a fele magát illeti. Ezt érti?
Nem értettem.
Hat éve úgy éltem abban a lakásban, mintha szívességből laknék benne.
A válási papírokat Szergej egy héttel később megkapta.
Aznap este felhívott.
– Te hülye vagy, Olya. Mibe keveredtél?
Két héttel később pedig megérkezett a bírósági irat.
Ő is beadott egy kérelmet.
Azt kérte, hogy Ványa nála maradjon.
Egyszerűbben: a bíróság mondja ki, hogy a gyerek az apával él, én pedig legyek az anya, aki hétvégén meglátogatja.
– Nem sok esélye van – mondta Mihail Jurjevics. – De ez hónapokig elhúzódhat. A gyámhatóság ki fog menni magukhoz. Megnézik, hol alszik a gyerek, mi van a hűtőben, és jegyzőkönyvet készítenek.
Március végén két nő jött hozzánk.
Megnézték Ványa ágyát, az asztalát, a könyveit.
Kinyitottam a hűtőt.
Az egyik megkérdezte Ványát:
– Hol szeretsz jobban lenni?
– Anyánál. Itt van a legóm.
Áprilisban Anna Vasziljevna egyszer csak megjelent nálunk.
Pitét hozott.
Leült a konyhában.
– A férfiak mind ilyenek. A gyereknek apára van szüksége, nem elvekre.
– Vidd vissza a papírokat, Olya. Majd lehiggad.
– Nem fog.
Az ajtóban már csak ennyit mondott:
– Akkor magadra vess.
Május elején Szergej közölte, hogy a gyereket elviszi az ünnepekre.
És nem hozza vissza.
Május tizennegyedikén délután jöttek.
Szergej és az anyja.
Ványa még az óvodában volt.
Anna Vasziljevna leült a konyhában, Szergej pedig az ajtóban maradt.
– Te lemondasz a lakás feléről és az alimentációról, én pedig visszavonom a kérelmet a gyerek miatt.
– És ha nem?
– Akkor őszig pereskedünk. Addig minden reggel azzal kelsz fel, hogy nálad marad-e a fiú vagy nálam.
Elmosolyodott.
– Számold ki, mennyit ér neked az a fél lakás.
Akkor értettem meg igazán.
Ványa nem azért kellett neki, hogy felnevelje.
A gyerek csak egy újabb kötél volt a nyakam körül.
Anna Vasziljevna elővett egy zacskót.
Benne volt Ványa régi téli cipője.
A két számmal nagyobb.
Koszosan, sófoltosan, kitaposva.
– Ezt majd megmutatjuk a bíróságon – mondta. – Nézd meg, miben járatod a gyereket.
Kimentem a konyhából.
Felálltam a székre.
Levettem a kockás táskát a szekrény tetejéről.
– Mit csinálsz? – kérdezte Szergej.
– Pakolok.
– Kit?
– Ványát.
Pólók. Nadrág. Pizsama. Gyógyszer. Papucs.
Anna Vasziljevna elállta a fényt az ajtóban.
– Olya, ne csinálj hülyeséget.
– Vigyétek – mondtam.
– Hova?
– Hozzátok. Végleg.
Szergej felnevetett.
– Ne rendezz színházat.
– Nem rendezek. A kérelmedet ne vond vissza. Maradjon bent a bíróságon. Júniusban majd te mész el. Te viszed a munkáltatói igazolást. Te engeded be a gyámhatóságot. Én pedig elmondom a bírónak, hogy a gyerek nálad van, és én vissza akarom kapni.
– Te most odaadod nekem?
– Igen.
Elhallgatott.
– Semmit nem írok alá. Nincs olyan papír, hogy egy anya végleg lemond a gyerekéről.
Még egy feltételt szabtam.
– Te magad csinálsz mindent. Te kelted. Te viszed óvodába. Te mész érte. Te mosod meg a torkát, ha beteg. És te veszel neki cipőt.
Ránéztem.
– Méretben.
– Te megőrültél?
– Ha vissza akarod adni, te hozod vissza. Én nem megyek érte.
Anna Vasziljevna felháborodva csapta össze a kezét.
– Anyának nevezed magad? Úgy adod oda a gyereket, mint egy bőröndöt!
Ránéztem.
– Maga akarta, hogy a maga házában nőjön fel. Tessék. Vigyék.
Szergej ekkor hibázott.
– Anyám megígérte, hogy júniusban átírja rám a lakását. A fiú miatt.
– Tudom – mondtam. – Mása elmondta.
Szergej az anyjára nézett.
Anna Vasziljevna az ablak felé fordult.
Aznap este felhívtam Mihail Jurjevicset.
Sokáig hallgatott.
Aztán nagyon nyugodtan mondta:
– Olya, a szülői jogait nem veszítette el. Ha akarja, holnap elmegy érte. Senki nem tilthatja meg magának.
– Tudom.
– De van egy probléma. Júniusban tárgyalás lesz. A bíró azt fogja nézni, hol él a gyerek. A gyámhatóság pedig azt írja majd le, hol él. Az úgynevezett kialakult életvitelt a bíróság figyelembe veszi.
– Tudom.
– Ezt nem javasoltam magának. Jegyezze meg: én ezt nem javasoltam.
– Felírtam.
Aznap éjjel Ványa ágyára feküdtem.
Keresztben.
Fel sem öltöztem.
Már nem azt számoltam, igazam van-e.
Csak a napokat.
Az első három este nyolckor telefonált.
A negyediken már nem.
Én hívtam.
Anna Vasziljevna vette fel.
– Nálam van. Szergej dolgozik.
A következő héten már azt mondta:
– Maradjon csak nálam. Szergej majd megoldja a műszakot, és elviszi.
Szergej június végéig „oldotta meg”.
Én minden este nyolckor hívtam.
Ványa mesélt a játszótérről, a mászókáról, egy Kirill nevű fiúról, és arról, hogy apa vasárnap jött, és chipset hozott.
Én azt mondtam:
– Ügyes vagy.
Aztán letettem.
És elmosogattam az egyetlen saját bögrémet.
Egy dolgot viszont el kell mondanom.
Bármikor elmehettem volna érte.
Senki nem akadályozott volna meg.
Ha megpróbálják, segítséget kérek.
Nem mentem.
Május végén Ványa egyszer megkérdezte:
– Anya, szombaton eljössz értem? Elmehetnénk a parkba. A mama nem akar menni.
Két kézzel szorítottam a telefont.
– Most szombaton nem, Ványa.
– Akkor jövő szombaton?
– Holnap nyolckor hívlak. Megmostad már a fogad?
Megmosta.
Elköszöntünk.
Utána sokáig álltam az ablaknál.
Néztem, ahogy a ház előtt idegen gyerekek rollereznek.
Ez volt az egyetlen alkalom, amikor majdnem elindultam.
Június elején Anna Vasziljevna hívott.
– Olya, vidd el hétvégére. Reggel hattól fent van, délután pedig már én is elfáradok.
– Nem erről állapodtunk meg.
– A te fiad!
– Igen. Az én fiam. Nem kölcsön adtam.
Tíz nap múlva újra hívott.
– Legalább egy hétre.
– Nem.
Mása azt írta:
„Te anya vagy, vagy ki? A gyerek idegeneknél van, te meg a büszkeségedet véded.”
Nem válaszoltam.
A munkahelyemen Ljudmila egyszer letett elém egy pohár teát.
– Olya, mit csinálsz?
– Semmit.
– Mire vársz?
– Hogy vége legyen.
Június huszadikán Anna Vasziljevna személyesen jött.
Taxival.
Ványa új szandálban állt mellette, és két kézzel fogta a kockás táskát.
– Vidd – mondta.
Behoztam a lakásba.
A fiam úgy rohant be a szobájába, mintha csak tegnap ment volna el.
– Szergej hol van?
– Északon. Két hónapra. Üzenetben közölte velem.
Anna Vasziljevna az ajtóban állt.
Öt hét alatt mintha kisebb lett volna.
– Én vittem óvodába. Az első napokban sírt. Téged várt.
Nem mondtam semmit.
– Nem vagy te olyan ügyetlen, mint gondoltam – mondta végül.
– Tudom.
– A lakást sem írom rá. Nem érdemelte meg.
Aztán elment.
Nem kért bocsánatot.
Nem mondta, hogy köszönöm.
Csak becsukta maga mögött az ajtót.
A fürdőszobából vízcsobogás hallatszott.
Ványa kezet mosott, és valami dalt énekelt, szokás szerint rossz szöveggel.
Leültem a földre a fogas mellé.
És először fél év után nem fájt a fejem.
A bírósági ügynek azonban nem lett magától vége.
Júniusban Szergej nem jelent meg.
Júliusban másodszor sem.
A bíró megszüntette az ügyét, mert a kérelmező kétszer sem jelent meg.
Többet nem kérte a gyereket.
A válásunkat már áprilisban kimondták.
Az alimentációt is.
Ősszel a lakást felezték.
Szergej arra sem jött el.
A következő februárban én adtam be a keresetet.
Nem bosszúból.
Mihail Jurjevics azt mondta, jobb, ha papíron is rendezve van, különben néhány év múlva újra előkerülhet.
Azt kértem, hogy állapítsák meg: Ványa velem él.
A gyámhatóság újra kijött.
Megnézték az ágyát.
A hűtőt.
A szobáját.
És leírták, hogy a körülmények megfelelőek.
Szergej ismét nem jelent meg.
A bíróság kimondta, hogy Ványa velem él.
A papír ugyanabba a mappába került, ahol a régi nyugtákat tartottam.
Ványa most tizenhárom éves.
Úszni jár.
Az edzések időpontja a hűtőn van, ugyanazon a margarétás mágnesen.
Én vezető átvevő lettem a vegytisztítóban.
Két üzlet tartozik hozzám, három lány dolgozik alattam.
A lakásom felét eladtam, hozzáadtam a pénzt, és vettem egy kisebb lakást hitelre.
A fiamnak minden évben méretre veszem a cipőt.
Szergej két év múlva bukkant fel.
Az alimentáció hol jön, hol nem.
A végrehajtó csak széttárja a kezét.
Kilencéves korában egyszer eljött Ványához.
Hozott egy doboz építőkockát.
Negyven percig ült nálunk.
Utána Ványa megkérdezte:
– Anya, apa még jönni fog?
– Nem tudom.
Többet nem kérdezett.
Anna Vasziljevna eladta a lakást a Zarjecnaján, és Másához költözött.
Évente kétszer ír Ványának üzenetet.
Mindig ugyanazt:
„Boldog születésnapot.”
„Boldog új évet.”
Bocsánatot soha nem kért.
A családnak pedig még mindig azt meséli, hogy én odaadtam a gyereket az apjának, hogy szabadabban élhessek.
Májusban Ványa edzésről jött haza, megállt a konyhaajtóban.
– Anya.
– Igen?
– Igaz, hogy akkor te adtál oda apának?
A kérdést Mása idősebb fia mondta el neki.
Nem hazudtam.
– Igaz.
Állt még egy pillanatig.
Bólintott.
Aztán bement a szobájába.
Másodszor nem kérdezte.
Hogy mit fog gondolni erről hét év múlva, nem tudom.
A múlt szombaton Natasa jött át a harmadik emeletről.
Leült a konyhában, gyűrögette a szalvétát, és elmondta, hogy a férje azzal fenyegetőzik: elveszi tőle Szvetát. Van ügyvédje, van pénze, van egy anyja, aki mindenben támogatja.
– Olya, te akkor hogy csináltad? Lehet, nekem is így kellene?
Ránéztem.
– Eszedbe ne jusson.
– De te odaadtad.
– Odaadtam.
Töltöttem neki teát.
– Csakhogy én akkor nem hős voltam, Natasa. Egyszerűen elfogyott az erőm. Kiszámoltam, hogy fél évnyi tárgyalást én talán nem bírok ki, ő viszont egy hónapot sem fog kibírni. Arra tettem fel mindent, hogy ő előbb törik meg, mint én.
Elhallgattam.
– Ványát tettem fel erre.
Natasa lesütötte a szemét.
– És bejött?
– Igen.
Aztán megráztam a fejem.
– De ugyanilyen könnyen nem is jöhetett volna be.
Mert aznap nem én voltam bátor.
Csak elfáradtam.
És amikor az ember a gyerekével játszik szerencsejátékot, attól még nem lesz jó anya, hogy végül megnyeri a fogadást.
A folyosón ott áll Ványa cipője.
Negyvenegyes.
Pont a lábára való.
És én többé nem veszek neki egyetlen pár cipőt sem „majd belenő” alapon.
