– Nelli és Arkagyij, Zinocska a férjével, Tyihonovék, Szavelyevék, Szioma… – az anyósom megfordította a papírt, és a tiszta hátoldalára pillantott. – Huszonhatan. Több embert nem bír el a terem.
A tűzhely mellett álltam, és leszedtem a habot a húsleves tetejéről. A fölöttünk lakó szomszéd pontban tizenegykor fúrni kezdett, ahogy minden vasárnap, a szűrőkanál pedig aprókat csörrent a fazék szélén. Végighallgattam a névsort, hátha csak rosszul értettem valamit.
– És engem hová írtál fel? – kérdeztem.
– Sehová – felelte az anyósom, és kupakot tett a tollára. – Uljana, hát mit keresnél te ott? Te nem vagy rokon. Te a felesége vagy.
Szemjon az ablaknál ült, a telefonját nyomkodta. Amíg az anyja olvasta a neveket, egyszer sem emelte fel a fejét. Hüvelykujja monoton mozgott a képernyőn: fel, le, fel, le.
– Kivettem egy szabadnapot a születésnapodra – mondtam. – Karinával még a műszakjainkat is elcseréltük. Most két vasárnapon át helyettem is ő dolgozik.
– Akkor legalább kipihened magad. Folyton azt hajtogatod, hogy nem alszol eleget.
Elzártam a gázt. A szűrőkanalat a tányérra tettem, megtöröltem a kezem, és csak azután fordultam meg. Huszonnégy év alatt sem tanultam meg úgy beszélni valakivel, hogy közben háttal állok neki. Pedig azon a vasárnapon talán jobb lett volna.
Közöttünk, a viaszosvászon terítőn feküdt a névsor. Olyan gondos, iskolás betűkkel írták, mintha egy elsős gyerek készülne felolvasni az osztály előtt.
– Alevtyina Grigorjevna, mondj egyetlen okot. Csak egyet, amiért engem nem hívtok meg.
– Az én hetvenedik születésnapom. Azt hívok meg, akit akarok.
– Szioma – fordultam a férjemhez. – Te ezt hallod?
A férjem letette a telefonját a képernyőjével lefelé. Ezt a mozdulatát jól ismertem. Akkor csinálta, amikor valami olyasmit készült mondani, amiért később nem akart felelősséget vállalni.
– Hallom. Ulj, anya csak egyszer lesz hetvenéves.
– És te nélkülem mész el?
– Elmegyek. Mégsem hagyhatom cserben az anyámat a születésnapján!
Az anyósom négybe hajtotta a papírt, és a táskájába süllyesztette. A tollat a szemüvegtokjába tette, ahová mindig is szokta, mintha nem egyszerű golyóstoll volna, hanem valami hivatalos pecsét. Ezután már csak a fiával beszélt. A Posohegyinszkaja utcai kávézóról, a francia módra sült húsról, a vőfélyről, akit szerinte fölösleges hívni, mert az egész csak közönséges vásári mulatság.
Szemjon bólogatott.
Én azt néztem, hogyan képződik újra a zsírhártya a leves tetején.
Az előszobában az anyósom sokáig bajlódott a csizmája cipzárjával, közben a könyökömbe kapaszkodott.
– És ne duzzogj – mondta, anélkül hogy felnézett volna. – Én ezt Sziomáért csinálom.
– És Sziomának ehhez mi köze?
– Hívnád a liftet, drágám?
A lift elindult lefelé. Én visszamentem a konyhába. A leves tetején addigra ismét vastag, zsíros réteg gyűlt össze. Újrakezdtem a habozást.
Huszonnégy éve voltunk házasok. Ennyi idő alatt úgy ismertem meg az anyósomat, mint egy bonyolult receptet: tudtam, hol sózza el az ételt, hol hagyja túl sokáig a tűzön, és mikor fogja később azt mondani, hogy ő bizony semmi rosszat nem mondott. Az apósom hat éve halt meg. Azóta Szemjon egyszer sem mondott ellent az anyjának. Félt tőle? Nem. Egyszerűen így volt könnyebb. A férjem egész életében azt választotta, amihez a legkevesebb bátorság kellett.
A komód felső fiókjában, a gázszámlák alatt azonban augusztus óta ott lapult egy zöld masnival átkötött boríték.
Kiszlovodszkba szólt a meghívó: kéthetes szanatóriumi tartózkodás november másodikától, két személyre. Az anyósomnak és nekem.
Egyedül nem utazott volna el. Még a piacra sem ment Zinocska nélkül. A vouchert a munkahelyemen nyomtattam ki, a számlákhoz használt nyomtatón. Az orosz nyelvben az „ё” betű helyett a gép szokás szerint egyszerű „е”-t írt, ezért a vezetéknevem fölé kézzel kellett odarajzolnom a két pontot. A munkámban néha egyetlen betű többet számít, mint egy egész torta.
Az anyósom tudott az utazásról. Szemjon még szeptemberben elszólta magát, mire három egymást követő estén felhívott, és megkérdezte, be lehet-e menni a szanatórium éttermébe melegítőben. Mindháromszor azt feleltem, hogy természetesen. Hallottam, ahogy a túloldalon gondosan feljegyzi a választ.
Mit vétettem én neki?
Egész este ezen gondolkodtam, miközben a másnapi ebédhez krumplit hámoztam. Végül csak a július jutott eszembe.
Akkoriban kicserélték nála a fürdőszobai csöveket, és egy teljes hónapra hozzánk akart költözni a macskájával, Muszjával együtt. Azt mondtam, szívesen látjuk, de a macska nélkül. A fiunk szobája kicsi volt, ő pedig Kazanyban tanult, a macska meg rendszeresen széttépte a tapétát.
Az anyósom végül Zinocskához költözött, és mindenkinek azt mesélte, hogy a menyének köszönhetően az utcára került.
Biztosan ezért büntet most, gondoltam. A júliusi sérelemért.
Olyan szépen összeállt a történet, hogy nem is kerestem tovább az okokat.
Hétfőn reggel háromnegyed hétkor a Leningrádszkaja utcai cukrászműhelyben már vanília és nedves felmosórongy illata terjengett. Az ablakpárkányon állt egy aloé, amelyet tavasz óta senki sem öntözött meg, mégis rendületlenül növekedett.
Tizennyolc éve dolgoztam cukrászként. A reggeleim mindig ugyanúgy teltek: piskótalapok, krém, feliratok. Aznap egy két és fél kilós mézes tortával kezdtem, amelyért a megrendelő személyesen jött el, még a nyitás előtt.
Fiatal nő volt, tejkaramell színű kabátban, kezében telefonnal.
– Ilyen rózsákat szeretnék körben – mutatott egy képre. – Középre pedig azt írják: „Szeretett anyósának, a menyétől”.
– Szeretett? – kérdeztem. – Biztos benne?
A nő pislogott egyet, és leengedte a telefonját.
– Tessék?
– Semmi. Elnézést.
– Nem, most már mondja el! Ez valami vicc?
– Nem vicc. Mindjárt megírom.
A habzsákot két ujjal tartottam a legvékonyabb részénél. A kezem tizennyolc év alatt egyszer sem remegett meg igazán. A „szeretett” szó hibátlanul sikerült. A „anyósának” szóban viszont az egyik betű elcsúszott, és beleért a rózsába, ezért le kellett szednem a krémet, majd újraírni.
A fiatal nő kártyával fizetett, és úgy vitte el a dobozt, hogy meg sem várta, amíg átkötöm szalaggal.
Mégis, mit vétett ő nekem?
Fél napig azon töprengtem, hogyan kellett volna bocsánatot kérnem tőle. Végül semmi értelmes nem jutott eszembe.
Szemjon aznap este későn ért haza. Sokáig bajlódott a cipőjével, majd elővette a cipőkanalat, amelyet a negyvenedik születésnapjára ajándékoztam neki.
– Anya telefonált – mondta. – Azt szeretné, ha megsütnéd a tortáját. Háromemeletes legyen, meggyel.
– Arra az ünnepségre, amelyre engem nem hívtak meg?
– Hiszen szombaton úgyis szabad vagy.
– Azért vagyok szabad, mert nem hívtak meg. Ez neked nem furcsa?
– Ulj, ne kezdd már!
– Szioma, te magad szeretnéd, hogy ott legyek?
– Én csak azt szeretném, hogy mindenki elégedett legyen – felelte, felakasztotta a cipőkanalat a helyére, és bement kezet mosni.
Három napig vártam, hogy az anyósom személyesen hívjon fel. Nem hívott. A tortáról Szemjon közvetítésével értesültem, részletekben, mint valami időjárás-jelentésből: péntekre legyen kész, szombaton hatkor eljön érte.
Csütörtökön munka után mégis elmentem hozzá. Akkor még azt hittem, ha nyugodtan beszélünk, mindent meg lehet oldani.
Csehov utcában lakott, a harmadik emeleten, lift nélküli házban. A lépcsőházban mandarinillat terjengett, pedig a karácsony még messze volt. Az ajtót kötényben nyitotta ki, végignézett rajtam, mintha azt ellenőrizné, hoztam-e valamit, aztán félreállt.
A konyhaasztalon újabb papír feküdt, megint zöld tintával, gondosan, oszlopba rendezve.
– Felírtam, nehogy eltéveszd – mondta.
„Három emelet. Meggy. Fondant nélkül. Felirat: Édesanyánknak, hetvenedik születésnapjára.”
Nem volt mit eltéveszteni.
– Alevtyina Grigorjevna, javasolnék valamit. Megsütöm a tortát. Szombaton hétre odamegyek, átadjuk a vouchert, aztán elmegyek. Egy órát maradok. Még az asztalhoz sem ülök le, ha ez a kívánságod.
– A vouchert Szioma egyedül is át tudja adni. Neki úgy kényelmesebb.
– Miért kényelmesebb?
– Mert ő a fiam.
Leült velem szemben, és két tenyérrel simítani kezdte az abroszt. Régi terítő volt, kifakult szőlőfürtökkel, amelyek valaha lilák lehettek, most inkább rózsaszínűek voltak. Amióta ismertem ezt a családot, mindig ez feküdt az asztalon.
– Ezt még Vadim vette – mondta, anélkül hogy rám nézett volna. – Jezsentukiban, nyolcvankilencben. Szakszervezeti üdülésen voltunk. Azóta nem jutottunk el együtt sehová.
Az utolsó szavaknál elcsuklott a hangja. Sokáig ugyanazt a szőlőfürtöt simogatta, mintha egy gyerek kifestőjében követné az ábra körvonalát. Aztán felemelte a fejét, és az arca ismét olyan lett, mint máskor.
– Na? Megsütöd?
– Meg. Hat kiló, kilónként ezerkilencszáz rubel. Ahogy mindenki másnak. Összesen tizenegyezer-négyszáz.
– Tőlem pénzt kérsz? – Még a szemüvegét is levette döbbenetében.
– Igen. Hiszen nem vagyok a családod. Akkor most megrendelő vagy.
– Te megőrültél, Uljana!
– Ötven százalék előleg. Átutalással is lehet.
– Nem kell a tortád! – Felpattant, a szék lába élesen megcsikordult a linóleumon. – Veszek a boltban ostyatortát. Senki észre sem veszi a különbséget.
– Vegyél – mondtam.
Lefelé menet gyalog számoltam a lépcsőfokokat, pedig mindössze három emelet volt. Nem tudom, miért csináltam. Talán azért, mert legalább a lépcsőfokoknak volt egyértelmű sorrendjük.
Március óta sütöttem hétvégenként. Először a szomszédasszonynak, aztán a lányának az esküvőjére, később ismerősöknek. Pénteken megrendelés, szombaton délre kész torta, vasárnap újabb rendelés. Így ment augusztusig, pihenőnap nélkül.
Negyvenkét tortát készítettem el. A pénzt egy külön bankkártyán gyűjtöttem, és nem nyúltam hozzá akkor sem, amikor a fiunknak új laptopra volt szüksége.
Augusztusra pontosan százhatvannyolcezer rubel gyűlt össze. Éppen annyi, amennyibe a két főre szóló szanatóriumi utazás került.
Tudják, mi jutott eszembe az ostyatortáról? Hogy bosszúból csinálja. Hogy ez ugyanaz a macska, ugyanaz a július, csak most nekem tálalja fel az egészet, születésnapi felirattal.
Még azon is gondolkodtam, hogy felhívom, és azt mondom neki, talán mégis elhozhatta volna Muszját. Hogy akkor én is túlreagáltam a dolgot.
Nevetséges, tudom. De akkor tényleg azt hittem, hogy ez az egész történet egyetlen macska körül forog.
Ráadásul éppen azon a héten romlott el a mosógépünk. A szerelő csütörtökre ígérte magát, aztán nem jött, és még csak vissza sem telefonált.
Szemjon este tíz körül ért haza az anyjától. Felakasztotta a kabátját, megállt a komód előtt, sokáig nézte, majd bejött a konyhába.
– Pénzt kértél anyától a tortáért?
– Igen. Ahogy mindenki mástól.
– Ulj, ezt nem hiszem el. Egész este ezt mesélte nekem. Sírt is, képzeld.
– Azt is elmesélte, hogy felajánlottam neki, elmegyek egy órára, aztán hazajövök?
Nem felelt. Visszament az előszobába, kihúzta a komód felső fiókját, és félretolta a számlákat.
– Hol a voucher? Á, megvan. Elviszem, megmutatom anyának a dátumokat.
– Már kívülről tudja őket.
– Akkor is. Küldd át azt a levelet is a szanatóriumból, amiben a telefonszámuk van. Hátha transzfert kell intézni.
– Az állomásról ingyenes transzferük van.
– Ulj, hát olyan nehéz átküldeni?
Átküldtem neki a levelet anélkül, hogy újra megnyitottam volna.
Akkor még nem vettem észre, miért kérte. Pedig kellett volna.
– Szioma, miért egyedül akarod átadni a vouchert?
– Ulj, ne menjünk már megint körbe-körbe.
A borítékot a munkatáskájába csúsztatta, végighúzta a cipzárt, majd kétszer megrángatta, mintha azt ellenőrizné, rendesen bezáródott-e a garázsajtó. Ezután bement zuhanyozni.
Én a konyhában maradtam, és elmostam a habzsákokhoz való fém díszítőcsöveket. Sorba rendeztem őket a méretük szerint, a legvékonyabbtól, amellyel neveket írtam, egészen a csillag alakúig.
A fürdőszobából egyenletesen zúgott a víz.
A férjem táskája az előszobában lógott a fogason. Másnap reggel magával vitte dolgozni, pedig péntekenként általában csak a telefonját szokta magával vinni.
Szerdán reggel hét óra tíz perckor éppen azt írtam krémmel egy idegen tortára, hogy „Boldog születésnapot, Lídija Pavlovna!”, amikor megrezdült a telefon a kötényem zsebében.
A szanatóriumtól jött levél. A tárgyban ez állt: „A megrendelő adatainak módosítása”.
Befejeztem a feliratot, félretettem a habzsákot, és megtöröltem az ujjaimat.
„Tisztelt Ügyfelünk! Szemjon Vadimovics Gracsov megkeresése alapján elküldjük jóváhagyásra a módosított vouchert. A megrendelő személyének megváltoztatásához a fizető fél hozzájárulása szükséges. Kérjük, válaszlevelében erősítse meg beleegyezését.”
A csatolmányban ott volt az új voucher.
Ugyanazok a dátumok. Ugyanaz a kétágyas szoba. Ugyanaz a két vendég: az anyósom és én.
Csak a „megrendelő” rovatban már ez állt: Gracsov Szemjon Vadimovics.
Egész életemben idegenek neveit írtam tortákra. Megtanultam, hogy minden papírt az utolsó sorig el kell olvasni, mert néha éppen ott van a lényeg.
Kétszer is elolvastam a levelet.
Ezúttal a „ё” betű fölött a két pont is ott volt, szépen kinyomtatva. Már csak egyetlen dolog hiányzott a papírról: az én nevem.
Akkor értettem meg mindent.
Az ajándékot Szemjon fogja átadni, és az ajándék az ő nevéhez kötődik majd. Nem a miénkhez, hanem az övéhez. A papíron is.
Ezért nem szerepeltem a vendéglistán. Ha ott állok mellette, a voucher kettőnktől származó ajándék. Ha nem vagyok jelen, akkor az anya szemében kizárólag a fia ajándéka lesz.
Nem engem felejtettek ki.
Szándékosan töröltek ki a képből.
Aznap este Szemjon beugrott értem a munkahelyemre. Az ablaktörlő lapátjai ide-oda jártak az esőben, az autóban pedig az a fenyő alakú illatosító lógott, amelyet a férjem évente egyszer cserélt ki, mindig szeptember elsején.
Megvártam, amíg kifordul a parkolóból, aztán felé fordítottam a telefonom kijelzőjét.
– Ez micsoda?
Rápillantott, bekapcsolta az irányjelzőt, majd hallgatott, amíg zöldre nem váltott a lámpa.
– Anya kérte.
– Mit kért?
– Hogy az ő nevén legyen az ajándék. Nelli is ott lesz, tudod, hogy mindent kézbe vesz és elolvas. Anya már szeptemberben azt mondta neki, hogy én viszem el Kiszlovodszkba. Kicsúszott a száján, Ulj.
– Ezért nem vagyok rajta a listán.
– Te ezt hogy képzeled? Ott állsz mellettem, és anya azt mondja, hogy a fia ajándéka?
– Úgy képzelem, hogy igazat mond.
Szemjon egyszer, nem túl erősen, a kormányra csapott a tenyerével.
– Neked mi fontosabb? Hogy anya boldog legyen, vagy hogy mindenki tudja, ki fizette?
– Én fizettem. A saját szombatjaimból, Szioma.
– A pénz a családban közös! Huszonnégy éve vagyunk házasok! Mi a különbség, hogy kinek a neve áll a papíron?
Az ablak mellett elúszott egy bundákat reklámozó óriásplakát, aztán egy másik, szintén bundákkal.
– Nem adom meg a beleegyezésemet.
– Nem is kell. A boríték nálam van. Senki nem fogja elolvasni a papírt, ami a masnis borítékban van.
– Nelli el fogja.
– Anya nem engedi majd a papír közelébe.
Az ablaktörlő újra és újra letörölt egy vízcseppet a szélvédőről, de a csepp mindig visszatért.
– Gondold át szombatig, hogyan fogod átadni.
– Már átgondoltam – mondta.
A házunknál a sorompó elsőre nem nyílt ki. Szemjon újra és újra megnyomta a távirányító gombját, amíg végre fel nem emelkedett.
A júliusnak semmi köze nem volt ehhez. A macskának sem.
Másfél héten át próbáltam a történetet Muszjára, a csövekre és Zinocskára fogni, mert úgy könnyebb lett volna elviselni. De a valóság egyszerűbb volt, és éppen ettől lett undorítóbb.
Nelli, az anyósom húga egész életében egy lépéssel előrébb járt. Előbb kapott lakást, nyaralót, autós férjet, unokákat. Mindig kedvesen, szinte szeretettel ugratta a nővérét, de ettől csak még jobban fájt neki.
Alevtyina Grigorjevna életében most először volt valami, amivel felvághatott előtte: a kiszlovodszki utazás és a fia, aki mindezt neki ajándékozza.
Én egyszerűen nem illettem bele ebbe a képbe.
Szemjon pedig már szeptemberben eldöntötte, mit fog tenni, amikor az anyja először megkérte rá. Azt hitte, ez csak egyetlen este. Hogy majd mérgelődöm egy kicsit, aztán félreállok, ahogyan az elmúlt huszonnégy évben mindig.
Éjszaka a konyhában ültem, a telefonomat nézve. A hűtő kattant egyet, aztán újra zúgni kezdett. A szemközti házban egy idős férfi éjjel egy körül kilépett az erkélyre, hogy megetesse a macskáját. Az állat úgy tett, mintha nem az étel miatt jött volna.
Megnyitottam a szanatórium levelét, megnyomtam a „Válasz” gombot, és beírtam egyetlen szót:
„Hozzájárulok.”
Az ujjam megállt a küldés gomb fölött.
Miért ne lenne jobb így? Az ember csak egyszer lesz hetvenéves. Egyetlen este, egyetlen betű a papíron. Kit érdekel, ki fogja elolvasni? Tényleg képes lennék elrontani a férjem anyjának ünnepét egyetlen név miatt?
Kitöröltem a szót.
A helyére ezt írtam:
„Nem járulok hozzá a megrendelő személyének megváltoztatásához. Kérem, tájékoztassanak, meddig módosítható díjmentesen a második vendég személye.”
Elküldtem a levelet, és lefeküdtem. Szinte azonnal elaludtam. Azóta a vasárnap óta először.
A válasz akkor érkezett meg, amikor már a kávéfőző mellett álltam. A második vendég személyét október huszonhatodikáig ingyenesen lehetett módosítani. Utána már csak átfoglalási díj ellenében.
Amíg Szemjon borotválkozott, felhívtam anyámat.
– Van fürdőruhád?
Sokáig hallgatott.
– Minek nekem fürdőruha novemberben?
Szombaton elmentem a saját műszakomra. Karinával visszacseréltük a beosztásunkat. Szemjon délután háromkor indult az anyjához, abban a világoskék ingben, amelyet én vasaltam ki neki.
Huszonnégy éve minden szombaton kivasaltam az ingeit. Aznap is automatikusan nyúltam a vasaló után.
Este háromnegyed tizenegykor megélénkült a családi csevegés. Harmincnégy ember volt benne.
Az első üzenet egy fénykép volt. Alevtyina Grigorjevna bordó ruhában állt, két kézzel szorongatta a borítékot, rajta a zöld masni élénkebben világított, mint a rúzsa. Mellette Szemjon mosolygott a kamerába.
Az anyósom ezt írta alá:
„A kisfiam Kiszlovodszkot ajándékozta nekem! Ilyen egy igazi fiú!”
Egy perccel később Nelli válaszolt:
„Alya, de jó neked! Az én fiam csak palántákat hord a nyaralóba!”
Egy óra alatt huszonegy szívecske gyűlt össze a fénykép alatt.
Azt hiszik, válaszoltam valamit?
Nem írtam egyetlen szót sem. Kinagyítottam a képet, megnéztem a masnit, amelyet még augusztusban én kötöttem meg a saját konyhámban, aztán a telefonomat kijelzővel lefelé az ablakpárkányra tettem.
Ezt a mozdulatot a férjemtől tanultam.
Szemjon hajnali egy körül ért haza. A sötétben levette a cipőjét, nekiment a táskámnak, majd sokáig igazgatta a helyére, mintha ennek bármi jelentősége volna.
– Átadtad? – kérdeztem a konyhából.
– Át. Anya sírt.
– Kitől kapta?
Megállt az ajtóban, egyik kezét az ajtófélfára téve.
– Ulj, hajnali egy óra van.
Aztán bement a fürdőszobába. A víz sokáig folyt, tovább, mint amennyi idő a mosakodáshoz kellett volna.
Hétfőn, az utolsó ingyenes módosítási napon, pontban kilenckor felhívtam a szanatóriumot.
A beszélgetés hat percig tartott.
A második vendég neve helyén már nem az anyósom szerepelt, hanem az én anyámé: Jersova Zoja Nyikityicsna, hetvenkét éves.
Az új voucher egy órán belül megérkezett a postafiókomba. Ugyanazon a nyomtatón nyomtattam ki, amelyen augusztusban az előzőt.
Ezúttal nem kellett semmit kézzel kijavítanom.
Így töröltem ki az anyósomat a saját utazásomból: egyetlen telefonhívással, hétfőn, két mézes torta elkészítése között.
Szerda este a hálószobában pakoltam a bőröndöt. Nyitva feküdt az ágyon, én pedig egy számlázási papír hátoldalára írt listát követtem: két fürdőruha, az enyém és anyámé, amelyet a piacon vettünk, kék virágokkal; gumipapucs; gyapjúkardigán.
A mosógép szerelője azóta sem jött el, ezért a ruháim felét kézzel mostam ki.
Fél nyolckor megszólalt a csengő.
Az ajtóban Alevtyina Grigorjevna állt bézs kabátban, a lábánál egy nagy, kockás utazótáskával. Egyedül cipelte fel a megállótól. Nehezen lélegzett, és a fél kezével az ajtófélfába kapaszkodott.
– Elhoztam a holmimat – mondta. – Beteszed a tiéd mellé. Neked nagy bőröndöd van, nekem meg a kerekes táskával nehéz a vonaton.
Le sem vetette a cipőjét. Bement a hálószobába, mintha még mindig a saját otthonában volna, és elkezdte kirakni a holmiját az ágy szélére: frottírköntös, papucs egy zacskóban, kötött zokni.
Utolsónak egy régi, fehér porcelánbögrét vett elő. Az oldalán kiöntőcsőr volt, a peremén pedig megkopott az aranyozás. Letette az éjjeliszekrényre.
– Ez még Jezsentukiból való. Ebből finomabb a víz. Szioma megvette már a vonatjegyeket?
Nem válaszoltam. Leemeltem a bőrönd tetejéről az összehajtott papírt, és odanyújtottam neki.
Kinyitotta a szemüvegtokját. A szemüvegével együtt a zöld toll is kiesett belőle, és a padlóra gurult. Felvette, anélkül hogy ránézett volna, feltette a szemüvegét, majd széthajtotta a lapot.
Láttam, ahogy az ujja végigköveti a sorokat: dátumok, szobaszám, megrendelő, vendégek.
A második vendég nevénél megállt.
Az ajka már akkor mozgott, amikor hangosan is kimondta a nevet.
– Jersova Zoja Nyikityicsna. Ez meg kicsoda?
– Az anyám.
– A nászasszonyod? – Felnézett rám a szemüvege fölött. – Mit műveltél?
– Ugyanazt, amit te. Kitöröltem valakit a listáról.
Az anyósom levette a zöld toll kupakját. A papír fölött tartotta, mintha ki akarna pipálni valamit, kijavítani egy sort, hozzáírni még egy nevet.
De nem volt mit kijavítani.
Visszatette a kupakot, és elrakta a tollat a tokjába.
– Nekem ezt a vouchert szombaton adták át – mondta lassan. – Mindenki előtt. Nelli is látta.
– Igen. Szemjon adta át.
– De hát ő a fiam!
– A borítékot ő ajándékozta neked. A boríték a tiéd. Azt megtarthatod.
– Uljana, én hetvenéves vagyok! – Az ágy szélére roskadt, egyenesen anyám összehajtott fürdőruhájára. – Nyolcvankilenc óta nem voltam sehol! Elveszed egy öregasszony utolsó örömét!
A szekrény előtt álltam, anyám kardigánját tartottam a kezemben, és gondosan összehajtottam, ujjait befelé simítva, ahogyan a kirakatban szokták elrendezni a ruhákat.
Abban a pillanatban még mindent visszafordíthattam volna. Felhívhattam volna a szanatóriumot, kifizethettem volna a módosítási díjat, és visszaadhattam volna neki a második helyet.
Összehajtottam a kardigánt, és betettem a bőröndbe.
– Én magammal vittelek volna – mondtam. – Te viszont kitöröltél engem, hogy Nelli előtt szebb legyen a történet.
– És most mit mondjak Nellinek? – kérdezte egészen más hangon.
– Amit akarsz. Eddig is sok mindent mondtál neki.
Ekkor megfordult a kulcs a zárban.
Szemjon lépett be, kabátban, kezében az autó kulcsával. Meglátta a kockás táskát, aztán az anyját az ágyon, végül engem.
Az anyósom felé nyújtotta a papírt anélkül, hogy felállt volna.
– Szioma, te tudtál erről?
A férjem elolvasta a vouchert. Sokáig nézte, jóval tovább, mint amennyi idő kellett volna hozzá.
– Tudtam, hogy megteheti – mondta, és rám nézett. – Nem gondoltam, hogy tényleg meg is teszi.
Aztán lehajolt, visszahajtogatta a táskába a köntöst, a papucsot és a zoknit, majd felhúzta a cipzárt.
– Gyere, anya. Veszek neked másikat.
– Mit veszel nekem?
– Amit tudok. Gyere.
Az anyósom felállt, megigazította a kabátját, és úgy indult el az ajtó felé, hogy egyszer sem nézett rám.
A zöld tollát többé nem vette elő.
Amikor becsukódott mögöttük az ajtó, csak akkor vettem észre, hogy a megkopott aranyszélű porcelánbögre ott maradt az éjjeliszekrényen, a kiöntőcsőrével az ablak felé fordulva.
Eltelt egy hónap.
Szemjon a saját prémiumából vett az anyjának egy másik utazást: tíz napot egy fenyvesek között fekvő szanatóriumban, Vologda közelében. Ennyire futotta neki. Vasárnap autóval vitte el.
A porcelánbögrét újságpapírba csomagoltam, és szó nélkül odaadtam neki. Elvitte azt is.
Az anyósom azóta sem tett fel új fényképet a családi csevegésbe. Egy héttel később Nelli mégis írt a régi kép alá:
„Alya, na, milyen Kiszlovodszk? Várjuk a hegyi fotókat!”
Alevtyina Grigorjevna még aznap este kilépett a csoportból. Nem szólt senkinek.
Nekem azóta sem telefonál.
Szemjon vasárnaponként egyedül látogatja meg, és vacsorára rendszerint hazajön. A saját bögréjét a felső polcra tette, távolabb az enyémtől. Mostanában leginkább a számlákról beszélünk, meg arról, mikor kell lecserélni az autó gumijait.
Hallgathattam volna. Elengedhettem volna az anyósomat a saját pénzemből, odaadhattam volna neki a borítékot, a masnit és a hozzá tartozó történetet. Mosolyoghattam volna a családi fényképen, aztán tovább süthettem volna a tortákat, amelyeken mindig valaki más neve szerepel.
Végiggondoltam, hány évig tudnám ezt még csinálni.
Az összes hátralévő évemre elég lett volna.
Ezért nem hallgattam tovább.
November másodikán anyámmal útnak indultunk.
Az első reggel borostyán brossot tűzött a kabátjára, amelyet évek óta őrzött különleges alkalmakra, pedig a szanatórium vendégei közül szinte mindenki melegítőben ment reggelizni.
A parkban anyám a telefonjával fényképezte a hegyeket. Korábban csak ünnepnapokon kapcsolta be a készüléket.
Negyven évet dolgozott a szokoli papírgyárban, és soha életében nem jutott el Vologdánál messzebb.
Az étkezőben az ablak mellé ültettek bennünket. Az asztalon két kis kártya állt, rajtuk a nevünkkel.
„Uljana.”
„Zoja.”
Az ajándékot egyébként is neki adtam volna.
De a saját nevemet többé nem adom hozzá senki más ajándékához.
Anyám hazavitte a névkártyáját, és azóta is a pénztárcájában őrzi.
És amikor néha megkérdezik tőlem, megbántam-e, hogy a saját anyámat választottam az anyósom helyett, mindig ugyanazt felelem: nem az utazást vettem el egy hetvenéves asszonytól, hanem visszavettem a jogot, hogy a saját életemben engem is a nevemen szólítsanak.
