Deb mindig is arról álmodott, hogy felfedezi a gyönyörű görög szigeteket. Gyermekként elképzelte, ahogy sétál az athéni ókori romok között, csodálja a naplementét Santorin fehér szikláiról, és a napfény csillogását az Égei-tengeren.
Ez az álom nem csupán vágy volt számára, hanem egy régóta megérdemelt szünet a kemény munka után.
Férje, Dan, azonban rendre halogatta Deb álmát. „Jövőre, Deb,” mondta mindig. “Először az életünket kellene rendbe tenni.” Eleinte hitte a szavainak, hiszen sokszor beszéltek a közös utazásról. Az évek során azonban a kifogások egyre gyűltek.
Az élet kihívásai — Dan adósságai, a ház felújítása, a munkahelyi stressz — távol tartották tőle a vágyott utazást.
Deb elhatározta, hogy visszanyeri az irányítást az élete felett. Elkezdett plusz órákat vállalni mint személyi szakács, és saját készítésű édességeket árult. Minden centet félretett, miközben Dan megkérdőjelezte a szorgalmát.
„Miért terheled magad?” — kérdezte. Deb határozottan válaszolt: „A görögországi utazásomra spórolok.” Amikor a téma felmerült, Dan rendre figyelmen kívül hagyta: “Nincs pénzünk egy szünetre,” vagy “A ház most több figyelmet igényel.”
Amikor Deb végül betöltötte a 60. életévét, már elegendő pénzt spórolt, hogy egy igazán fényűző utazásra induljon, business-class repülőjegyekkel és ötcsillagos szállodákkal.
Egy különleges vacsora során bemutatta Dannek az ötletét, de férje alig vette észre. „Görögország? A te korodban?” — gúnyolódott, és szavai mélyen megsebezték Debet. “Mit akarsz ezzel mondani?” — kérdezte meglepetten.
Dan leereszkedően mosolygott: „Túl öreg vagy ehhez. Tényleg akarsz abban a nevetséges fürdőruhában mutatkozni?”
Ezek a szavak világossá tették Deb számára, hogy éveken át valaki olyasvalakire várt, aki sosem volt igazán érdeklődő az álma iránt. Határozottan kijelentette: „Elmegyek Görögországba.” Dan cinikusan felnevetett: “Persze.”
Másnap reggel, amikor Dan elhagyta a házat, Deb titokban lefoglalta az utazását — két hét Görögország, másnap indulás. Nem akarta több kifogás hallani, nem kért engedélyt. Összepakolt, és egy rövid, de határozott üzenetet hagyott a konyhapulton:
„Dan, igazad van. Túl öreg vagyok ahhoz, hogy tovább várjak valakire, aki nem törődik a boldogságommal. Élvezd a horgászkirándulásodat; azt magadnak kell állnod.”
Amikor megérkezett Athénba, Deb érezte, hogy valami megváltozott benne. A levegő könnyebbnek, szabadabbnak tűnt. Először évek óta nem várt senkire, hanem felfedezte az ősi romokat, amelyeket mindig is szeretett volna látni.
Sétált Santorin szikláiról, és végre felvette a régóta áhított fürdőruháját. Ebben a pillanatban gyönyörűnek és élőnek érezte magát, anélkül, hogy mások véleménye foglalkoztatta volna.
Egy este Santoriniben, egy hangulatos kávézóban, megismerkedett Michaellel, egy kedves férfival meleg mosollyal.
Beszélgetésük közös vacsorába torkollott, és együtt felfedezték a szigeteket, nevettek, és olyan kapcsolatba kerültek, amely emlékeztette Debet arra, amit oly régóta hiányolt.
Michael nem a „túl öreg” nőt látta benne, hanem egy élénk, kalandvágyó embert, tele élettel.
Amikor Deb hazatért, meglepődve tapasztalta, hogy Dan már elköltözött. Összepakolta a dolgait, és a testvéréhez költözött, csupán egy rövid üzenetet hagyva hátra.
De ahelyett, hogy szomorúságot érzett volna, mély megkönnyebbülés töltötte el — végre szabad volt.
Hónapokkal később Deb továbbra is tartotta a kapcsolatot Michaellel, izgatottan várva, mit hoz a jövő.
Végre elfogadta azt az életet, amit megérdemelt — egy életet tele kalandokkal, boldogsággal és olyan emberekkel, akik valóban törődnek vele. Te mit tennél Deb helyében?
