A gyerekvédelmi hatóságok megérkeztek, és elvették Daisy-t Tomtól, aki most csupán a csoportotthonban látogathatta meg a lányát. Néhány nappal később Tom az utcán találta magát, és az egyetlen luxusa egy buszbérlet volt, amellyel alkalmanként találkozhatott a szeretett gyermekével.
Egy nap, amikor mélyen gondolataiba merült, egy hangos kiáltás rázta fel.
Egy részeg tinédzser állt a buszvezető előtt, és az idős hölgyet, Mollyt zaklatta. „Nézd csak, sofőr! Ez a hölgy két jegyet kell, hogy fizesse!” A fiú dülöngélt és széles mosollyal nézett Mollyra, míg a másik, hasonlóan részeg barátja hozzá csatlakozott.
„Igen, pontosan! Az extra helyért extra pénzt kell fizetnie!” kiáltotta az első fiú, miközben Molly idegesen szorította a táskáját. A többi utas figyelmen kívül hagyta a helyzetet, senki sem mert beavatkozni, még akkor sem, amikor a fenyegetés egyre súlyosabbá vált.
Az első tinédzser előre dőlt, és meglökte Mollyt: „Helyezkedj el, asszony! Mi akarjuk azt a helyet!” Molly felemelte a fejét, és határozottan válaszolt:
„Fiatalember, rengeteg üres hely van a buszon!” De a második fiú előrelépett, és így válaszolt: „Igen, de éppen EZT a helyet akarjuk, és te át kell, hogy adod nekünk!”
A fiú rászólt, és Molly érzékelte az alkoholtól átható szagot. Amikor Molly félelmet érzett, hirtelen egy erőteljes hang zavarta meg a feszültséget: „Hagyd békén ezt a hölgyet, barátom, vagy táncolni fogunk!” Tom, az a hajléktalan, aki korábban segített Mollynak, bátoran lépett a fiatalok elé.
Bár Tom ruhái rongyosak voltak, határozott kiállása lenyűgöző volt. „Ti nyugodtan elmehettek, vagy segítek nektek kiszállni a buszból – de most azonnal távoztok!” mondta higgadtan.
A fiatalok megijedtek, és egymásra néztek. Egészen más dolog volt zaklatni egy védtelen idős nőt, mint szembeszállni egy hatalmas férfival, aki védelmezőként lépett fel.
Amikor a busz végre megállt, a két fiú gyorsan leugrott a lépcsőn, hátranézve, félelemmel az arcukon. Tom Mollyhoz fordult, és barátságosan megkérdezte: „Asszonyom, bántottak ezek a fiúk? Szüksége van segítségre?”
Molly szemeiben könnyek gyűltek, amikor így válaszolt: „Jól vagyok, köszönöm neked. Kísérj el haza, kérlek!”
Tom határozottan bólintott. „Természetesen, asszonyom. Segítek, amiben csak tudok.”
Amikor Mollynál leszálltak, Tom segített neki a buszból, majd elkísérte őt a lakásához. Molly ragaszkodott hozzá, hogy Tom jöjjön fel, és osszon meg vele egy szelet almás pitét és egy csésze kávét.
Miközben ettek, Molly megismerte Tom megindító történetét, és az arca elkomorult. „Egy pillanatra elgondolkodtam…” mondta, miközben elővette a telefonját. Beszélgetett valakivel, majd diadalmas mosollyal fordult Tomhoz.
„A fiamnak van egy farmja a vidéken, és a jobb keze éppen felmondott. Egy szorgalmas embert keres, és úgy érzem, te lehetnél az!” Tom megdöbbent. „De… én nem tudok semmit a mezőgazdaságról!”
„Ezt elmondtam a fiamnak, de azt is hangsúlyoztam, hogy te erős és eltökélt vagy, és mindent meg tudsz tanulni,” magyarázta Molly. „Ráadásul van egy nagy motivációd, hogy sikeres légy. Tévedek?” Tom könnyekkel a szemében csak megrázta a fejét.
„A munka egy szép kis kunyhót és jó fizetést, biztosítást mindennel együtt kínál,” tette hozzá Molly. „Úgy érzem, hogy pár hónapon belül visszakapod Daisy-t!”
Valóban, minden úgy történt, ahogyan Molly megjósolta. Tom és Molly fia remekül dolgoztak együtt, és hat hónappal a munkába állása után Tom visszakapta Daisy-t a hatóságoktól. Ez a tapasztalat ráébresztette, hogy ha másokon segítünk, valójában saját magunkon is segítünk.
Tom megmentette Mollyt, és cserébe visszakapta az életét és a lányát. Fontos, hogy ne a külsőségek alapján ítéljünk meg másokat. Molly nem a rongyos ruhákra figyelt, hanem Tom valódi értékét látta meg.
