Ahogy a reflektorok hirtelen fénybe borították a színpadot, a világosság éles kontrasztot alkotott a közönség feszült csendjével, amit még inkább fokozott a várakozás.
A sorok között halk morajlás terjengett, majd minden elcsendesedett, a levegő szinte elviselhetetlenné vált a feszültségtől.
Ezen a nyomasztó csendben egy apró lány lépett a színpadra, alig tíz éves, de olyan magabiztossággal, ami éles ellentétben állt törékeny külsejével.
Pici lábai nyugodt léptekkel vitték őt a nagy, üres pódiumra, mintha az egész világot átölelné.
A mikrofon, amit kezében tartott, szinte túl nagy volt a törékeny alakjához, de úgy fogta, mintha már évek óta a kezében lett volna, mint egy jól ismert, elengedhetetlen tárgy.
Szemei, nagyok és tiszták, végigfutottak a zsűri tagjain, mielőtt végül a hideg, fürkésző pillantásra összpontosítottak, amit Simon Cowell, a hírhedten szigorú bíró adott felé.
Az a férfi, akinek hírneve mint kegyetlen kritikusnak, mint egy sötét árnyék, úgy borult rá a teremre.
A híres, többnyire könyörtelen zsűritag ott ült, kősziklaként merev arccal, miközben a lányt szemlélte.
Sokan rettegtek tőle, de a kislány ott állt, nyugodtan és eltökélten, mintha pontosan tudta volna, miért van ott.
Az apró arca teljesen összpontosított volt, kezei szorosabban fonták körbe a mikrofont, mintha egy titkot tartana a kezében, amit csak ő ismerhet.
Teljesen az elemében volt, mintha a színpadot kifejezetten neki építették volna – és ebben a pillanatban a világ többi része már nem számított.
