Amikor Sam azt javasolta, hogy vigyem el a gyerekeket egy váratlan vakációra, rögtön gyanakodni kezdtem.
Ez egyszerűen nem volt rá jellemző. Sam, aki mindig megfeledkezett a születésnapokról és évfordulókról, hirtelen egy teljes hetet tervezett nekünk a Marriottban? Gyanús volt.
„És te?” kérdeztem, miközben próbáltam nem túl látványosan gyanakvónak tűnni. „Te nem jössz velünk?”
Sam a tarkóját vakargatta – a legbiztosabb jel, hogy rejteget valamit. „Sajnos nem, Cindy. Egy határidős munkán dolgozom, de ti igazán rátok fér egy kis pihenés.”
A gyerekek örömujjongása ellenére éreztem, hogy valami nem stimmel. Az utazás első pár napján alig volt időm gondolkodni – Alison a medencéből ki sem akart jönni, Phillip meg minden apróságon sírt.
De esténként, amikor végre csend lett, a gyomromban motoszkáló nyugtalanság újra és újra előtört.
A negyedik napon már nem bírtam tovább. Egy bébiszittert fogadtam, és hazamentem, készen arra, hogy szembesítsem Samet azzal, amitől annyira féltem: hogy van valaki más.
De amit otthon találtam, az mindent felülmúlt, amit elképzeltem. A nappalim közepén ott ült Helen, Sam anyja. Nyugodtan iszogatott egy teát – természetesen a kedvenc bögrémből – körülötte bőröndök és dobozok.
„Ó, már itt is vagy?” kérdezte azzal a hideg, lekezelő hangjával, amitől mindig falra másztam. „Sam nem mondta, hogy itt leszek? Hát, ez tipikus tőle.”
Sam épp ekkor jelent meg a konyhából, sápadtan és zavartan. „Cindy… te meg mit keresel itthon?”
„Ez lenne a kérdés, amit én is feltennék” – sziszegtem, miközben próbáltam nem felrobbanni. „Helen, miért vagy itt? És Sam, miért nem mondtad el?”
Sam dadogott valamit, de Helen átvette a szót. „Tudod, Samuelnek szüksége van rám. Ez a ház teljes káosz. Te egyszerűen nem tudod kezelni.”
Aznap éjjel a vendégszobában húztam meg magam – Helen természetesen a mi hálószobánkat foglalta el. Éjfél körül halk beszélgetésre lettem figyelmes a konyhából.
„Cindy nem jó anya” – hallottam Helen hideg, ítélkező hangját. „A gyerekek fegyelmezetlenek, és a ház is romokban. Nem értem, hogy bírhattad eddig.”
„Tudom, anya” – suttogta Sam. „Néha én sem tudom, meddig bírom még.”
Ez volt a pillanat, amikor végleg eldöntöttem, mit kell tennem.
Másnap reggel mosolyogva mondtam Samnek, hogy a gyerekekkel még pár napot maradunk a hotelben. Helen önelégülten bólogatott, mit sem sejtve. De nem a hotelbe mentem vissza – hanem egy ügyvédhez.
Három nappal később Sam hazatért egy üres házba. Csak az ő holmija maradt ott: a ruhái, a játékkonzolja és egy rövid üzenet tőlem: „Most már boldogan élhetsz anyáddal. Mi továbbléptünk.”
Sam könyörgött, hívogatott, változást ígért. De amikor meghallottam, hogy Helen már új bútorokat rendel a házba, biztos voltam benne, hogy a döntésem helyes volt.
Néha a legnagyobb veszély nem egy szerető, hanem az anyós, aki végig mérgezte a kapcsolatot. És néha az egyetlen megoldás, hogy mindkettejüket hátrahagyd.
