Lena, aki mindig is mindent megtett a családjáért, egy reggel váratlanul a szomszédja, Karen kérésére válaszolt: elvitte Emily lányát az iskolába.
Lena, aki már reggel a szokásos káoszban volt, eleinte habozott, de végül beleegyezett, bízva benne, hogy ez csupán egy egyszeri szívesség lesz.
Karen hálásan köszönte meg, és megígérte, hogy soha nem kérne tőle, ha nem lenne tényleg szüksége rá.
Ám ami kezdetben kis szívességnek tűnt, hamarosan mindennapossá vált. Minden reggel ott állt Karen, mosolyogva, és újra azt kérte, hogy Lena vigye el Emilyt az iskolába, mert mindig «fontos találkozója» volt.
Eleinte nem volt ezzel semmi gond, hiszen Sophie és Emily jól kijöttek egymással, és Lena segíteni szeretett volna.
Azonban egy idő után ráébredt, hogy már nem szívességről van szó, hanem egy elvárásról. Karen már nem kérte, hanem követelte.
Lena, aki minden reggel egyre inkább túlterheltnek érezte magát, elkezdte azon tűnődni, miért segít mindig, miközben Karen soha nem kínál cserébe semmit.
Mikor egy reggel, egy különösen kaotikus nap után, újra megkérte őt, hogy segítsen, Lena úgy döntött, hogy ezúttal nem hagyja szó nélkül.
Aznap reggel minden különösen rohanós volt: Sophie nem találta a cipőjét, a kutya felborította a reggelit, Lena pedig még csak megfésülködni sem tudott.
De amikor Karen ismét azt kérte, hogy vigye el Emilyt, Lena már túlságosan ideges volt ahhoz, hogy ne reagáljon.
Visszaküldte az üzenetet, és azt kérte, hogy ezen a reggelen ő vigye el Sophie-t az iskolába. Lena úgy gondolta, hogy ez igazságos, hiszen hetek óta ő hozta Emilyt, így Karennek legalább egy reggel magának kellene megoldania.
Karen válasza szinte azonnal jött: «Sajnálom, de ma túl sok a dolog a kocsiban.» Lena döbbenten nézte a választ. Karen egy hatalmas SUV-t vezetett, és egyedül Emily volt benne!
Nem volt semmi indok arra, hogy ezt mondja, és Lena biztos volt benne, hogy hazudott. Az érzés, hogy kihasználják, dühöt váltott ki belőle.
Másnap reggel, mikor Karen újra segítséget kért, Lena már tudta, mit fog tenni. Emilyt elvitte, de nem a megszokott úton. Az iskola felé vezető úton letért, és beállt a helyi fánkozóhoz, ami Sophie egyik kedvenc helye volt.
Sophie izgatottan örült, de Lena tudta, hogy ez mindent megváltoztat. A kis kitérő nem csak Sophie-nak, hanem Karennek is szól.
Amikor végre, némi késéssel, megérkeztek az iskolához, Lena vegyes érzésekkel parkolt le. Tudta, hogy Karen valószínűleg dühös lesz, de most már úgy érezte, hogy meg kellett tennie.
Karen várta őt, karba tett kézzel, szemében nyílt haraggal. „Lena, mi történt? Emily késésben van! Azt hittem, időben oda fogtok érni!” — mondta, miközben Lena leparkolt.
Lena próbálta a legbűnbánóbb arcot vágni: „Sajnálom, Karen. De talán legközelebb te hozhatnád el Emilyt.”
A válasz egy sértett némaság volt. Karen csak megfordult, és berohant a házba, bezárva az ajtót mögötte.
Lena ott állt, és figyelte, ahogy Karen eltűnik. Egy hullámnyi elégedettség öntötte el, mivel úgy érezte, most végre megvédte magát.
Azóta Karen már nem kérte, hogy vigye el Emilyt, és Lena biztos volt benne, hogy megtanulta a leckét.
Lena végre megtanulta a saját leckéjét is: segíteni másoknak nem azt jelenti, hogy hagyod, hogy kihasználjanak. Néha meg kell húzni a határokat, és ha kell, még a legkisebb dolgokban is meg kell állni magadért.
