Amikor Lori és Chris hazatértek álomszerű nászútjukról, még mindig a boldogság könnyed fátyla lengte körül őket.
A türkizkék tenger, a forró homok és a gondtalan együttlét mind egy tökéletes közös élet ígéretét hordozta magában.
Ám az idill már az otthonuk küszöbén darabokra tört, amikor váratlanul megpillantottak egy nagy, fekete dobozt, amely szokatlanul hatott a folyosó közepén.
„Mi lehet ez?” – kérdezte Lori, miközben megállt, és gyanakodva méregette a dobozt.
Chris vállat vont, arca aggodalomról árulkodott. A doboz tetején egy kézzel írt kártya hevert, amelynek rendezetlen betűi gyorsabbá tették Lori szívverését: „Lori, egyedül nyisd ki.”
Az érzett nyugtalanság ellenére úgy döntöttek, hogy együtt bontják fel a dobozt. Chris elővett egy kést a konyhából, és óvatosan elvágta a vastag ragasztószalagot.
A feszültség szinte tapintható volt közöttük, amikor a fedelet felnyitották. Odabent egy hatalmas, puha plüssmackó feküdt, amelynek mellkasán egy nagy, vörös szív volt varrva.
„Ki küldhetett ilyet?” – motyogta Lori, de tekintete a szívre varrt apró betűkre szegeződött: „Nyomj meg.”
„Ugyan már, biztos csak egy rossz vicc” – mondta Chris, próbálva elbagatellizálni a helyzet furcsaságát.
Lori tétovázott, de a kíváncsisága győzött. Óvatosan megnyomta a szívet, mire egy kattanás hallatszott. Másodpercekkel később egy kislány hangja töltötte be a szobát.
„Apa? Apa, hol vagy?”
Lori lélegzete elakadt. Lassan Chris felé fordult, akinek arca hamuszürkévé vált. A plüssmackó tovább beszélt, a kislány hangja lágy volt, de átjárta a szomorúság.
„Apa, mikor jössz el hozzám? Annyira hiányzol. Itt hideg van…”
Lori látta, ahogy Chris arca megkeményedik, szemei tágra nyíltak, és mozdulni sem tudott. Amikor a kislány hangja elhalt, egy másik hang szólalt meg – mélyebb, ismerős.
„Elfoglalt vagyok, kicsim. Hamarosan megyek, ígérem.”
Lori világát hirtelen forgásba hozta az elméjét ellepő kétség. Azonnal felismerte a hangot. Chrisé volt.
„Chris?” – suttogta, a mellkasát szorító fájdalmat alig elfojtva. „Ez te vagy? Mondd, hogy nem igaz.”
Chris nem válaszolt. Hallgatása mindent elárult. Lori remegő kézzel nyúlt a dobozba, ahonnan egy borítékot húzott elő. A benne lévő levél szavai mintha égető sebként vájták volna bele magukat az elméjébe.
„Lori, három évvel ezelőtt a férjed magára hagyott engem és a lányunkat. Kira súlyosan beteg volt – rákja volt. Megígérte, hogy mellettünk marad, de egy nap egyszerűen eltűnt.”
A sorok tovább mesélték a történetet, amely Lori számára szinte elviselhetetlennek tűnt.
Az anya, akinek minden erejét felemésztette a küzdelem, végül elvesztette a lányát. Kira meghalt, anélkül hogy még egyszer láthatta volna az apját.
Lori könnyei hangtalanul gördültek végig az arcán, miközben felpillantott Chrisre, aki a földet bámulta, mintha a válaszokat ott keresné.
„Ez igaz?” – kérdezte Lori, a hangja alig volt több suttogásnál.
„Csak új életet akartam kezdeni” – mondta Chris végül, vállai meggörnyedtek, mintha a múlt súlya most nyomná agyon.
„Új életet?” – Lori hangja élesebb lett, szemeiben fájdalom és harag csillogott. „Hogyan hagyhattad el a saját beteg gyermekedet? Hogy tehetted ezt?”
Chris felnézett, szája szóra nyílt, de nem jött ki belőle hang. Lori dühöt és kétségbeesést érzett egyszerre. Ekkor tudatosult benne, hogy a férfi, akit nemrégiben a férjének nevezett, valójában idegen volt.
Mozdulatlanul állt, miközben Chris összepakolta holmijait, és szó nélkül kisétált a házból.
Amikor az ajtó becsukódott mögötte, a csend olyan mély lett, hogy szinte hallani lehetett. Lori a plüssmackóra nézett, amely groteszk emlékként őrizte mindazt, ami aznap történt.
írja meg visszajelzését a megjegyzésekben
