Phillip Granger hatvanéves férfi volt, akinek élete egy átlagosnak tűnő estén egy csapásra teljesen új irányt vett.
Minden békésen indult: feleségével, Marával vacsoráztak egy elegáns étteremben, hogy megünnepeljék Mara karrierjének legújabb sikerét.
Phillip épp gyengéden meg akarta csókolni feleségét, amikor egy idegen nő robbant közéjük, és a jelenet olyan fordulatot vett, amit egyikük sem várt.
„Szóval *ezért* nem értél haza időben? Műtét, mi? Te áruló! VÉGE!” – kiáltotta a nő, és egy pohár vörösbort öntött Phillipre. Mielőtt bárki reagálhatott volna, eltűnt a kijáraton át.
Phillip döbbenten törölgette a bort az ingéről. „Drágám,” mondta zavartan Marának, „fogalmam sincs, miről beszélt ez az ember!” Mara azonban nem hagyta annyiban. Határozott léptekkel indult a nő után.
„Elnézést, megmagyarázná, mi történt az imént?” – kérdezte Mara, amikor utolérte a nőt az étterem előtt.
„Ki maga?” vágott vissza a nő. „A barátnője?”
„Nem,” válaszolta Mara higgadtan, „a felesége vagyok.”
„Felesége?!” – hördült fel a nő. „Ez lehetetlen! Esküszöm, soha többé nem találkozom azzal a csalóval, Dr. Ralf Goissal! Bár hamarabb kiderült volna, hogy egy házas orvossal randizom!”
„Elnézést, de a férjem neve Phillip Granger, és nem orvos,” mondta Mara határozottan.
A nő zavarodottan bámulta Marát. „Te jó ég,” suttogta végül. „Hát persze… Pont úgy néz ki, mint Ralf! Mintha az ikertestvére lenne!” Mielőtt tovább beszélhettek volna, átnyújtotta Ralf telefonszámát, majd sietve távozott.
„Phil,” mondta Mara, amikor visszatért az asztalhoz, „ez több mint furcsa. Talán tényleg van egy ikertestvéred, és ő Ralf.”
Phillip eleinte hitetlenkedve rázta a fejét, de a gondolat ott motoszkált benne. Mindig is érezte, hogy valami hiányzik az életéből, egy megfoghatatlan üresség, amelyet soha nem tudott betölteni.
Mara unszolására felhívta Dr. Ralf Goist. A beszélgetés rövid volt és lényegre törő: „Jó napot, Phillip Granger vagyok. Azt hiszem, nagyon hasonlítunk egymásra…”
A találkozót még aznap délután megszervezték, és az élmény mindkettőjüket sokkolta.
Mintha Phillip egy tükörbe nézett volna. Egy gyors beszélgetésből kiderült, hogy mindketten örökbefogadottak, ugyanazon a napon és ugyanabban a kórházban születtek.
„Te vagy az én testvérem!” – mondta meghatódva Phillip, miközben szorosan megölelték egymást.
Ralf szeme könnyes lett, de hamar izgatottan szólalt meg: „Phil, meg kell találnunk a vér szerinti anyánkat! Én abban a kórházban dolgozom, ahol születtünk. A nyilvántartásokhoz könnyen hozzáférek.”
A kórházba sietve Ralf leült a számítógéphez, és gyorsan megtalálta, amit keresett. De amikor a monitorra nézett, arca elfehéredett.
„Mi történt, Ralf?” kérdezte Phillip aggódva. „Megtaláltad?”
Ralf lassan bólintott. „Az anyánk neve Janet Corbin. De Phil…” Hangja elcsuklott. „Nem ketten vagyunk. Öten.”
„Öten?” – Phillip szeme elkerekedett.
Azonnal megosztottak egy fotót az interneten, és arra kérték az embereket, hogy jelentkezzenek, ha hasonlónak vélik magukat hozzájuk.
Az üzenet futótűzként terjedt, és hamarosan két másik férfi, Tom és Gordon, kapcsolatba lépett velük.
A találkozó nemcsak érzelmes, hanem egészen hihetetlen volt. A két új testvér szintén kiköpött mása volt Phillipnek és Ralfnak.
„Most már négyen vagyunk,” mondta Phillip boldogan. „De még mindig hiányzik valaki.”
Az internet újabb felhívása eredményes lett: jelentkezett az ötödik testvér, David, aki egy különleges meglepetést is hozott. Nem egyedül érkezett, hanem magával hozta a vér szerinti anyjukat is.
Janet Corbin, könnyeivel küszködve, így szólt: „Olyan fiatal voltam, amikor megszülettetek. A saját anyám kényszerített arra, hogy négyőtöket örökbe adjak. Soha nem telt el nap, hogy ne gondoltam volna rátok.”
A testvérek és édesanyjuk egyesülése megható pillanat volt. Phillip úgy érezte, hogy élete minden hiányzó darabja a helyére került.
Az események bizonyították, hogy az élet néha hihetetlen és váratlan csodákat tartogat – csak nyitott szívvel kell várni rájuk.
