Egy meleg, békés délután volt – olyan, amikor az ember akaratlanul is mélyet sóhajt, és átadja magát a pillanat nyugalmának.
Egy elhagyatott mezőn álltam, hátamat egy régi teherautónak vetve. A szél lágyan játszott a hajammal, a nap melege átjárta a bőrömet.
A gondolat egyszer csak megfogant bennem: küldök egy képet a férjemnek. Valami egyszerűt, mindennapit. Nem volt benne semmi különös, csak egy darabka abból, amit éppen láttam.
A teherautó jól mutatott a távolban elterülő fákkal a háttérben. Elővettem a telefonomat, készítettem egy fotót, és gondolkodás nélkül elküldtem neki. Egy pillanat, semmi több – úgy gondoltam, ő is értékelni fogja ezt a csendes szépséget.
Nem telt bele egy perc sem, már érkezett is a válasza. De amit írt, teljesen váratlanul ért.
– Ki az a tükörben?
Megdermedtem, a kijelzőre meredtem. „Milyen tükör?” – válaszoltam, miközben valami hideg, zsigeri érzés szorította össze a gyomromat.
– A teherautó hátsó ablakában – írta. – Ott áll valaki.
A szívem heves dobogásba kezdett, a kezem reszketett, miközben újra megnyitottam a képet. Ráközelítettem az ablakra, hogy megnézzem, miről beszél.
Először semmit sem láttam, csak a fények és árnyékok játékát. De ahogy tovább vizsgáltam, a lélegzetem elakadt.
A hátsó ablak üvegén egy alig kivehető alak tükröződött vissza. Egy férfi sziluettje.
A körvonal homályos volt, de elég egyértelmű ahhoz, hogy felismerjem. A kalap – az a jellegzetes kalap, amelyet az exem mindig viselt. Az a kalap, amely nélkül soha nem hagyta el a házat.
Egy pillanatra megszűnt körülöttem a világ. Hogyan lehetséges ez? Hiszen biztos voltam benne, hogy egyedül voltam. Sehol senki, csak én, a teherautó és a végtelen mező csendje.
De az üveg nem hazudott. Valaki ott állt mögöttem. Valaki elég közel ahhoz, hogy a tükörképe megjelenjen a képen.
Gyorsan gépelni kezdtem, próbáltam nyugodtnak tűnni. „Biztos csak valami árnyék vagy egy fa tükröződése. Nem volt ott senki.”
De a férjem válasza éles volt és határozott. „Ez nem fa. Nézd meg jobban. Ez ő.”
Ő. Nem kellett kimondania a nevét, pontosan tudtam, kire gondol.
Az agyam lázasan kattogott, próbáltam valamiféle logikus magyarázatot találni. Talán tényleg csak egy furcsa fénytörés? Egy szerencsétlen véletlen? Vagy… valóban ott volt?
Ahogy újra és újra végignéztem a képet, minden egyre valóságosabbnak tűnt. Az alak testtartása, a kalap formája – minden túlságosan ismerős volt.
Lehetetlen volt nem szembenézni a gondolattal: talán az exem tényleg ott volt. De miért? Hogyan? Miért most?
A férjemmel feszültség költözött közénk. Éreztem, hogy a kételyek lassan megmérgezik a szavait. Megpróbáltam megnyugtatni, elmagyarázni, hogy egyedül voltam, de még a saját hangomban is bizonytalanság csengett.
– Nem tudom – mondta végül, hosszú hallgatás után. – Ez nem úgy néz ki, mintha véletlen lenne.
Letettük a telefont, én pedig ott ültem a csendben, és csak bámultam a képet.
Egy ártatlan fotó hirtelen valami sokkal nagyobb dologgá vált. Egy árnyék, amely a múltból nyúlt ki felém, és most mindenre rávetült.
Az elkövetkező napokban a kép tükörképe ott kísértett közöttünk. Hiába próbáltam meggyőzni a férjemet, hogy nincs mitől tartania, a képen látható alak sziluettje lassan, de biztosan elválasztott minket.
A tükörkép nemcsak az ablakban volt ott – ott volt az emlékeimben, a férjem kételyeiben, és mindenben, amit közösen felépítettünk.
A fotó, amely csak egy szép pillanatot akart megörökíteni, végül egy ajtót nyitott a múltba. Egy ajtót, amelyet talán soha nem lett volna szabad kinyitni.
