„AZ IGAZI ANYÁM MÉG ITT VAN” – SÚGTA A NEVELETT FIAM. ELŐSZÖR NEVETTEM. KÉSŐBB MÁR NEM VOLTAM OLYAN BIZTOS BENNE, HOGY CSAK KÉPZELŐDÖM.
Amikor Zoltánnal összeházasodtunk, azt hittem, a legnehezebb része annak, hogy a felesége legyek, az lesz, hogy elfogadtassam magam a kisfiával, Dáviddal.
Zoltán felesége, Lilla három éve halt meg tragikus körülmények között, és Dávidot egyedül nevelte azóta. Én viszont minden erőmmel azon voltam, hogy ne csak a felesége, hanem a fia számára is igazi családtag legyek.
Úgy tűnt, sikerrel jártam – eleinte.
Új család, új élet
Az első hónapok valóságos álomnak tűntek. Dávid gyorsan megnyílt felém, és hamarosan úgy viselkedtünk, mintha mindig is egy család lettünk volna. Együtt játszottunk a kertben, színes legóvárakat építettünk, és esténként meséket olvastunk egymásnak.
Amikor először „anyának” szólított, elérzékenyültem. Zoltán boldogan mosolygott rám, mintha ezzel pecsételődött volna meg az új életünk. Úgy éreztem, végre mindannyian újra boldogok lehetünk.
De aztán Dávid egyszer csak megváltozott. A nevetés ritkábbá vált. És aztán jött az az éjszaka.
A súlyos vallomás
Egyik este Dávid különösen csendes volt, miközben betakartam. A kis kezét az enyémbe kulcsolta, és olyan szomorúság ült a szemében, amit korábban sosem láttam.
„Az én igazi anyám még itt van,” suttogta.
Azt hittem, félreértettem. „Tudom, hogy nagyon hiányzik neked, drágám,” válaszoltam lágyan. „De ő mindig a szívedben lesz.”
Dávid azonban határozottan megrázta a fejét. „Nem, ő itt van. A házban. Néha látom is őt.”
A szavak jeges áramlással futottak végig rajtam. Próbáltam mosolyogni, próbáltam megnyugtatni, de Dávid arckifejezése egyre komorabbá vált. Éreztem, hogy valami nincs rendben.
Furcsa dolgok történnek
Ettől az éjszakától kezdve különös dolgok kezdtek történni. A játékok, amiket gondosan elraktam, másnap reggel újra a földön hevertek.
A konyhapolcok tartalma megmagyarázhatatlanul felborult, mintha valaki szándékosan összekuszálta volna őket. És Lilla fényképe… Ezt különösen nehezen tudtam megmagyarázni.
Elcsomagoltam egy dobozba, hogy helyet csináljak a saját emlékeinknek, de másnap reggel újra a kandallópárkányon találtam – hibátlanul letisztítva.
„Zoltán, te tetted vissza Lilla fényképét a helyére?” kérdeztem egy este.
A férjem hirtelen megfeszült, mielőtt mosolyt erőltetett az arcára. „Ugyan, csak képzelődsz,” válaszolta könnyedén.
De nem hittem neki.
„Ne érj hozzá!”
Pár nappal később Dávid a nappaliban ült mellettem, amikor hirtelen felém fordult. Az arca most is komoly volt, a szemei valami láthatatlan pontot pásztáztak a szoba sarkában.
„Ő azt mondja, hogy ne nyúlj a dolgaihoz,” szólalt meg.
„Ki mondja ezt, Dávid?” kérdeztem óvatosan, bár a gyomrom már gombóccá zsugorodott.
„Az igazi anyám. Nem szereti, ha a dolgait elpakolod.”
Ekkor már tudtam, hogy valami mélyebb titok lappang a háttérben. És elhatároztam, hogy kiderítem, mi az.
A padlás titka
Amikor Zoltán elaludt, fogtam egy zseblámpát, és felmentem a padlásra. Tudtam, hogy ott tart néhány dobozt Lilla régi holmijaival, de azt nem sejtettem, hogy egy rejtett ajtóra bukkanok.
Az ajtó kicsi volt, és annyira rozoga, hogy úgy tűnt, évtizedek óta nem nyitották ki.
Lassan kinyitottam – és akkor megláttam őt. Egy nő ült odabent, egy pokrócokkal bélelt kis sarokban. A tekintete tiszta és éles volt, mégis valami baljós vibrált benne.
„Nem kellett volna idejönnöd,” mondta higgadtan.
A rejtett múlt
A nő Zoltán húga, Mária volt. Elmondta, hogy Zoltán titokban tartotta őt. Pszichés betegséggel küzdött, és Lilla halála után a férjem nem akarta, hogy a kinti világ ártson neki.
De a bezártság és Mária titkolt jelenléte Dávidra is hatással volt. Mária mesélt neki Lilláról, és ezek a történetek olyan valóságosak voltak, hogy Dávid elkezdte hinni, hogy édesanyja még mindig a házban él.
Amikor másnap mindent elmondtam Zoltánnak, elsírta magát. Beismerte, hogy rosszul kezelte a helyzetet, de csak a családunkat próbálta védeni.
Új kezdet
Máriát egy intézetbe helyeztük, ahol végre megkapta a megfelelő segítséget. Dávidnak hosszú időre volt szüksége, hogy feldolgozza az igazságot, de sok szeretettel és türelemmel végül sikerült.
Ma már a házunk újra tele van nevetéssel. De néha, amikor egyedül maradok a csendes estéken, eszembe jut az a rejtett ajtó a padláson – és az a gondolat, hogy mennyire másképp is alakulhatott volna az életünk.
