Amikor először találkoztam Antoinne-nal, a vőlegényemmel, még fogalmam sem volt, hogy kapcsolatunk egy olyan titokzatos családi rejtélyekkel teli útra vezet, amely örökre megváltoztatja az életünket.
Minden egy idilli meghívással kezdődött, hogy meglátogassam őt és családját a francia vidék szívében, egy festői, elbűvölő birtokon. Ami barátságos ismerkedésnek indult, hamar egy sötét titkokkal teli felfedezéshez vezetett.
Antoinne-nal egy évvel korábban találkoztam az Egyesült Államokban, ahol csereprogramot teljesített. Azonnal egymásra találtunk, mintha már régóta ismertük volna egymást.
Az őszinte szerelmet követően jött a lánykérés, ami váratlanul ért, de egy pillanatig sem haboztam. Most pedig elérkezett a pillanat, hogy találkozzak a szüleivel – izgatott és ideges voltam egyszerre.
„Ne aggódj, minden rendben lesz. A szüleim imádni fognak” – mondta Antoinne, miközben megfogta a kezem.
A mosolyom halk volt, de a gyomrom egyre inkább görcsbe rándult.
Ahogy megérkeztünk a régi kőházhoz, egy másik világba csöppentem. A kert a vadonatúj virágok és rózsák színes kavalkádja volt, a levegőben levendula illata terjengett. Marie és Pierre, Antoinne szülei, meleg öleléssel fogadtak minket.
„Bienvenue!” – kiáltotta Marie, és már a mosolya is eloszlatott minden feszültséget. Pierre, egy magasan álló, komoly férfi, barátságosan nyújtotta felém a kezét.
Az este igazán különleges volt – a nevetések, a szórakoztató beszélgetések és a francia, angol váltakozása mind egy varázslatos atmoszférát teremtettek. Mintha minden tökéletes lenne. De amikor Antoinne egy pillanatra elhagyta az asztalt, valami történt, ami mindent megváltoztatott.
A szülei titokban franciára váltottak, és amit mondtak, arra nem voltam felkészülve.
„Nagyon kedves, de nem vagyok benne biztos, hogy ő a megfelelő Antoine számára” – mondta Pierre, miközben rám pillantott.
A szívem összeszorult. Talán nem tartanak eléggé méltónak a fiukhoz? De még nem ez volt a legrosszabb.
„Gondoskodnunk kell róla, hogy ne fedezze fel a titkunkat” – tette hozzá Marie, szinte suttogva.
A hátamon végigfutott a hideg. Miféle titok? Aztán Pierre folytatta: „Az a dolog még mindig ott van az ágy alatt. Mielőtt Antoine rátalálna, el kell hoznunk.”
A szívem majdnem kiugrott a helyéről. Valami ott rejtőzik, valami, amit mindenképpen titokban kell tartaniuk.
Amikor Antoinne visszatért, egy gyors mozdulattal a fülébe súgtam: „Kérlek, nézz az ágyad alá. Fontos, hogy megtedd. Bízz bennem.”
Antoinne zavarodottan bólintott, és elindult. Én egyedül maradtam, a gondolataim őrült sebességgel cikáztak, a kezeim remegtek. Mielőtt bármit is tehettem volna, egy erős szédülés fogott el, és minden elsötétült.
Amikor magamhoz tértem, egy kórházi ágyon találtam magam. Antoinne mellettem ült, szemeiben az aggodalom és a kimerültség vegyült.
„Elájultál” – mondta halkan. „A doktorok szerint a stressz volt az oka. De megtettem, amit kérted. Megnéztem az ágy alatt… és találtam valamit.”
„Mi volt az?” – kérdeztem, miközben próbáltam nyugodt maradni.
„Egy kicsi doboz, lezárva” – kezdte, a hangja elcsuklott. „Benne levelek, fényképek és egy napló. Az anyámé. De… nem Marie-é. Az édesanyám viszonya volt apámmal. Marie csak azért nevelt fel, hogy fenntartsa a család látszatát.”
Néma csend telepedett rám, miközben próbáltam felfogni, amit hallottam. Antoinne azonban folytatta.
„A naplóban szerepelt, hogy egy örökséghez juthatok, amit az igazi anyámtól örököltem. Pierre és Marie próbálják elrejteni előlem.”
A szemében fájdalom és harag villant, de hangja mégis nyugodt maradt. „Szembesítem őket. De nem tudom, hogy mi mindent képesek elkövetni, hogy megvédjék a titkaikat.”
Én pedig megszorítottam a kezét. „Bármi történjen, együtt fogjuk végigcsinálni.”
Antoinne bólintott, az elhatározás erőteljesen látszott rajta. „Igen, együtt.”
Ez a pillanat meghatározta, hogy mi következik. Nem tudtuk, mi vár ránk, de készen álltunk arra, hogy mindent felgöngyölítsünk, és hogy megálljunk egymás mellett, miközben a titkokat végre a felszínre hozzuk.
